Sziasztok! 

Fáj mindenem, de most mégis körbeleng egy nagyon kellemes érzés. A szemem elvakítja a fény, amikor megpróbálom kinyitni, és egy kicsit kétségbeesem, de Louis illata kúszik az orromba. Ez jó, ez megnyugtat. Tudom, hogy megint egy szörnyű álom csapdájában vagyok, de már feladtam. Nem tudok küzdeni ellenük, nem tudok menekülni belőlük, ezért inkább csak hagyom, hogy megtörténjen. Csak próbálom túlélni azzal, hogy Louis arcát nézhetem közben.

- Édesem? - hallom meg a legszebb hangot valaha, és másodjára már kevesebb fájdalommal tudom kinyitni a szemeimet. Az erdei ház hálószobájában vagyunk, a nap magasan jár, Louis pedig egy pólóban és egy melegítőben térdel mellettem a matracon. A pillantása aggodalommal telve. Talán még soha nem láttam őt így. Lassan és gyengéden magasodik fölém, és az érintése az arcomon szinte villámcsapásként hasít az érzékeimbe. - Minden rendben. Itt vagyok.

- Bárcsak itt lennél - suttogom magunk közé, de csak az arcában gyönyörködöm közben. Nem tudom mennyi időm lehet vissza, de ha így végzem, azt kívánom egy ilyen álom közben történjen.

- Itt vagyok - mondja újra, és egy erőtlen mosoly terül el az arcán. - Hogy érzed magad? Átaludtad az éjszakát és a ma délelőttöt is. Annyira aggódtam.

- Borzasztóan hiányzol - telnek meg a szemeim könnyel, mert ez most egy másik Louis. Ez a délibáb most sokkal valóságosabb. Igazán valódi. Ez a Louis nem bánt, nem hagy el, és nem hazudik nekem. Bármit megtennék, hogy ebben az álomban ragadhassak, de ezzel egyidőben már ki vagyok merülve. Nem bírok elviselni többet. Nem akarom, hogy újra valami történjen, és Louis összetörje a szívem. Újra és újra és újra ez van, és én már nem tudom tovább csinálni. A szavaimat csak magamnak intézem, ahogy elszakítom a tekintetem Louis-tól, és a plafon felé nézek. Hagyom, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon, és szinte csak hangtalanul lehelem magam elé. - Mikor lesz már vége?

- Vége van, Harry - válaszol Louis azonnal, és a két kezébe fogja az arcom. - Istenem, mikkel kínozhattak téged? Én vagyok, édesem, ez a valóság. Kihoztunk onnan, kérlek higgy nekem!

- Lou? - bizonytalanodom el, mert ezek a szavak összezavarnak. A szívem szinte kifacsarodik félelmemben, hogy mi van, ha megbízom benne, és ez a legkegyetlenebb játékuk. Amikor elhitetik velem, hogy minden rendben. Hogy a szerelmem megmentett, és vége az egész szörnyűségnek. Hogy tudott volna Louis megmenteni, hiszen a koboldok sokan voltak, és Lou-nak nincs varázsereje. Már tudom, hogy ez lesz a legszörnyűbb rémálom mind közül. - Elég... könyörgöm legyen elég!

- Harry, komolyan beszélek, hinned kell nekem - vonja magára a figyelmem az érintésével is. - Kell valami... Valami, amit ők nem tudnak, ami csak a miénk...

Nem hozzám beszél, magában motyog és teljesen összezavar. Nem tudom, mit gondoljak. Már semmit sem tudok. A könnyeim megint megindulnak, és ezúttal nem tudom elpislogni. - A temető. A fád. Tudnak arról, hogy életfátok van? Ha tudnának, biztosan abból is próbálnának energiát elszívni. Én tudok róla, Harry. Ott voltam. Szörnyen nézett ki. Azt is tudom, hogy szeretkezés közben, néha nem tudok koncentrálni, csak nézem a csodálatos történetet, ami a bőrödön elevenedik meg. A pillangó a hasadon, a virágok a karodon, a madarak a mellkasodon. Az egész egy tündérmese, és még senki nem láthatta úgy, ahogy én. Tudom, hogy milyen ha beteg vagy, mert én voltam, aki életedben először megmérgezett... Várjunk... Amikor az álmod láttam, nem éreztem semmi. Nem volt valóságos érzés. Pont olyan volt, mint egy valódi álom, ahol nincs igazi fájdalom, csak félelem... Várj itt! 

Fogalmam sincs, hova rohan, de nem kell sok, és már hallom a szapora lépteit a lépcsőkön, és szinte beesik a szobába. Tart valamit a markában, de nem látom, hogy mi az. Bármi is az, szükségem van arra, hogy tudjam, mi történik most velem. - Nem akarlak megint legyengíteni, de...

- Tudnom kell, hogy nem ragadtam egy újabb álomban - rázom meg a fejem, ő pedig egyből a szám felé közelít az étellel. Tudom mi az. Tökéletesen emlékszem, mennyire fájt a hasam, mielőtt rosszul lettem, és legyengültem tőle. 

- Nyugodj meg, édesem - simogatja a hajam, miközben a számba veszem a kis darab húst. A gondolat is rossz, hogy mit nyelek le, de az ezt követő percek a legrosszabbak. Várni arra, hogy mi történik. Louis felugrik mellőlem, és felsegít az ágyból, egészen kitámogat a mosdóig, de én még nem érzek semmit. A szívem máris elnehezedik, és várom, hogy apró szilánkokra törjön, de minden túl gyorsan történik. Az éles fájdalom a gyomromban, aztán a rosszullét, és mire feleszmélek, Lou a hajamat fogja, és a hátam simogatja a wc fölé görnyedve. Nem várta meg a jeleket. Nem várt addig, amíg rosszul leszek, hogy kisiessünk. Idehozott, mert pontosan tudta, hogy meg fogok betegedni. Éreztem, most is érzem a kellemetlen, néha éles, szúró fájdalmat a hasamban, és annyira boldoggá tesz. Most már azért sírok, mert ez tényleg igaz.

- Tudnom kellett... Bízom benned, de...

- Tudom! Tudom, édesem, megértem - hallgattat el, aztán azonnal magához ölel. Gyenge vagyok, remegnek a kezeim, és nem hiszem, hogy egyedül képes lennék járni, de nem is kell. Mindenben segít. Enged nekem egy kád meleg vizet, és segít megmosakodni. Szeretek zuhanyozni a fürdőszobájában, de ez most mindennél kellemesebb. A víz undorítóan koszos lesz tőlem, és bocsánatkérőn nézek rá, de Louis észre sem veszi. Csak azzal foglalkozik, hogy gondoskodjon rólam. - Gyere, megtöröllek, aztán bent adok egy kényelmes pizsamát, amivel visszabújhatsz az ágyba.

- Köszönöm - sóhajtom, és amikor már a vállaira támaszkodva állok előtte, nem tudom megállni, hogy megcsókoljam. Azonnal szorosan átöleli a derekam, és magához húz. Az ajkai kétségbeesettek és durvák, de nem bánom. Ha elképzelem, hogy vele történik az ami velem, én is így érezném magam. A feszültség a csókjaiból lassan foszlik semmivé, és váltják fel a durva harapásokat és nyelvcsapásokat a gyengét, érzéki, óvatos puszik. - Szeretlek.

- Én is, Harry! - zihálja a nyakamba, amikor elszakad tőlem, de még mindig ölel. - Én is! Annyira féltem...

- Sajnálom...

- Már minden rendben - bólint mosolyogva, de látom a szemein, a vonásain, hogy mennyire megviselte az idő, amíg nem voltam itt vele. - Gyere. Ülj le ide egy kicsit, húzok fel tiszta ágyneműt, addig vedd fel ezt.

- Annyira kimerült vagyok - ingatom a fejem egy sóhajjal, és nagy nehezen felveszem a kényelmes, puha nadrágot, és a felsőt, amit Louis adott. Mindkettő az ő mérete, de így tökéletes. 

- Mindjárt kész vagyok, aztán aludhatsz tovább - biztosít, és felgyorsítja a mozdulatait. Én vagyok különleges teremtmény a számára, de Louis a legcsodálatosabb lény, akivel valaha találkoztam. - Én is alszom veled. Niall azt ígérte eljön délután, hoz mindenféle gyümölcsöt, hogy ehess. Nekem el kellene mennem a boltba, de eszemben sincs itt hagyni téged.

- Niall? Beszéltetek?

- Mindent elmesélek majd, de előbb aludjunk egyet - mosolyodik el, és értem jön, hogy segítsen visszamászni az ágyba. Pillanatok alatt érzem újra könnyűnek mindenem, de nehéznek az elmém, ahogy Louis ölelésében alszom el. Ez tényleg a valóság. A valóság.

*

A korábbinál is több energiát érzek magamban, amikor újra felébredek, és még mindig ugyanott vagyok. Louis háza, a hálószoba, ahol imádok a karjaiban elaludni. Még nem érzem magam tökéletesen erősnek, de a boldogság pillanatok alatt átjár, még ha Louis nincs is mellettem. Hallom a hangját, ahogy odalent beszélget valakivel, és elmosolyodom rajta.

- Harry? - csendül egy nagyon ismerős, bársonyos hang a szobában, és mire odafordítanám a fejem, Aurora már az ágyra ugrik, hogy megöleljen. - Tudod mennyire ránk hoztad a frászt? Van fogalmad róla? Teremtőm...

- Hogy kerülsz ide? - kérdem gyengéden, de közben egy pillanatra sem eresztem el, csak amikor már ő akar elhúzódni.

- Megismertem Louis-t - mosolyodik el, és leül az ágy szélére. - Éppen a temetőben jártam, amikor a fádat bámulta. Nagyon kétségbe volt esve, és ha ő nincs, nem is tudom, hogy tudtunk volna...

Elcsuklik a hangja a mondat végén, de aztán erőt vesz magán, és mégis végigmondja. Aztán csak mesél és mesél, a faluról, akik lemondtak rólam, és Louis-ról, aki soha. Amiket mond, még így is szörnyűnek hat. Valahol hálás vagyok azért, mert nem láttam Louis-t szenvedni. Még a történetet hallva is összeszorul a szívem. - Mindent összegezve, Louis egy hős. A te hősöd, Harry.

- Sajnálom, hogy ennyi riadalmat okoztam - kezdek bele, miután a hős kifejezés miatti vigyort képes vagyok letörölni az arcomról. - Ha őszinte lettem volna veletek, akkor talán mindenkit megóvhatok ettől. Egy kicsit mindenkivel őszintébbnek kellett volna lennem.

- Louis... nem tudta, mivel jár az egyesülés - mondja halkan, nagyon óvatosan. Tudja, hogy erre is céloztam az előbb. Tud mindenről. Nem vádló, vagy számon kérő, de látszik rajta, hogy kíváncsi.

- Nem mertem elmondani neki - ingatom meg a fejem, és egy kicsit feljebb ülök az ágyon. Még mindig egy picit zsibbadtnak érzem magam, de milliószor jobban, mint amikor először felébredtem. - Szeretem. Nagyon szeretem.

Látom, hogy még mondani akart valamit, de a hangok, amik a ház nyikorgó lépcsői miatt a szobába kúsznak, megállítja. Másodpercek kérdése csak, hogy Louis és Niall is megérkezzen. Azt hittem haragudni fognak rám, de sokkal inkább boldogságot és megnyugvást látok mindenkin. Niall azt mondta, anya alig várja, hogy lásson, és a történetek, ahol harcolni látom őt értem... letaglóznak. Soha nem gondoltam volna anyáról, hogy ennyire bátor és erős. Már tudom, hogy egyedül azért nem harcolt apáért, mert ott voltunk mi, és nem engedhette meg magának, hogy baja essen. A legerősebb anya a világon.

- Hoztam vacsorát magunknak - tesz le egy nagy tálcát az éjjeliszekrényre Louis, miután Aurora és Niall hazamentek.

- Éhen halok - sóhajtok fel, és lerúgom magamról a takarót, nehogy összekenjem a gyümölcsökkel. Rengeteg csodálatos, hatalmasra érett erdei finomság. Ez anya és Niall műve, tudom jól. - Te mit eszel?

- Sajtos tésztát, fűszeres párolt paradicsommal - válaszolja, és elénk teszi a tálcát az ágy közepére. - És mielőtt még azt hinnéd konyhatündér vagyok, rendeltem. Nemrég hozták meg. Jut elég kettőnknek. Nincs benne hús.

- Konyhatündér - mosolyodom el, Lou pedig azonnal viszonozza. - Tetszik ez a kifejezés. Még ha nem is léteznek konyhatündérek.

- Fogalmad sincs mennyire szeretlek - szólal meg egy hosszú szünet után, és a muszáj nyelnem egyet a hanghordozásától.

- Én is szeretlek - biztosítom egyből, aztán enni kezdünk. Mindent. Gyakorlatilag teljesen üres a tálca, mire jóllakottan dőlök hátra. Louis még ad néhány puha csókot a számra és az arcomra, mielőtt feláll, és megígéri, hogy siet vissza csak elmosogat és lezuhanyzik. Mire visszaér már teljesen sötét van a szobában, de nem kapcsoltam lámpát és ő sem teszi. Hangtalanul bebújik mellém az ágyba, és szorosan magához ölel. A bőre még forró a zuhanytól, és a jól ismert illata elkábít. Beszélgetni szeretnék. Annyi mindent mondani, és kérdezni, de végül nem csinálunk mást, csak édes, szerelmes szavakat suttogva csókolózunk, amíg el nem alszunk.

*

Niall tegnap hozott nekem ruhát, és magamra is akarom venni őket, amikor Louis fél szemöldökét felhúzva méreget.

- Mi csinálsz? - kérdi, amikor az ágy mellé teszi a két kistányért, amiben szendvicset csinált nekünk reggelire. - Készülsz valahová?

- Haza kellene mennem. Anyához - mosolygok, mert a hangja az előbb annyira játékos volt. - De már mindent tud, nem lesz baj. Sietek vissza.

- Oké - bólint, és egyből feláll az ágyról, hogy felém sétáljon. Azt hittem meg akar csókolni, megölelni, de helyette elveszi a ruhákat a kezemből, és visszaültet az ágyra. - Nem mész sehova. Ma még itt maradsz, rendelünk pizzát ebédre, meg valami vacsorát is, és tévét nézünk, vagy beszélgetünk. Amit csak akarsz. De nem lépünk ki a házból. Anyukád és Aurora holnap délelőtt eljönnek, hogy együtt menjetek az erdőn át. - A hangja annyira lágy és törődő, aztán előveszi a telefonját, és azt nyomkodva folytatja. - Minden le van beszélve. Most rendelek kaját, és lemehetünk tévézni.

- Rendben - bólintok mosolyogva. Már szinte teljesen jól vagyok. Egyáltalán nem vagyok álmos, vagy fáradt. Rengeteg energiát halmoztam fel a sok alvással, és Niall azt mondta Louis olyan nekem mint az életfám mióta egyesültünk, így neki is köszönhetem, hogy kicsattanok az egészségtől. Ha a közelemben van, hamarabb gyógyulok, és ez egészen biztos. Az egyetlen gyengeség, amit még érzek a félelem. Attól a pillanattól, amikor végül muszáj lesz beszélgetnünk Louis-val most, hogy már mindent tud.

Bár szinte bármelyik lélegzetvételünk után azt hiszem, hogy a kényes témák jönnek, végül ránk esteledik, és egyáltalán nem beszéltünk semmi fontosról. Louis mesél arról, hogy a kocsijával történhetett valami, mert már az eltűnésem előtt is gondok voltak vele, és meg kellene nézetnie egy hozzáértő emberrel, mielőtt nagyobb útra megy. Tudom, hogy a nagyobb út, azt jelenti haza, Angliába. Én pedig még mindig nem mondtam neki semmit arról, mit szeretnék. Előtte mindenképpen beszélnem kell anyával. Mindenkivel, aki fontos nekem a faluban.

Louis feje finoman a vállamra nehezedik, ahogy a kanapén ülünk. Vacsorára mexikói ételt ettünk, amibe Louis nem kért húst. Sok olyan dolog volt benne, ami nagyon ízlett. A tányérok még a mosogatóban várnak ránk, de Louis talán túl fáradt. Lehet, hogy fel kellene vinnem őt a hálóba. Mostanra már megtanultam, hogy kell kikapcsolni a tévét, és sikerül olyan óvatosan felemelnem Lou-t, hogy egészen addig fel sem ébred, amíg meg nem gyűlik a bajom a szoba ajtajával. Akkor a nyakamba karol, és szorosan kapaszkodik belém, amíg le nem teszem az ágyra. Nem szól semmit, de nem enged el, magára húz, és az ajkaimra csókol. Annyira finom, annyira szenvedélyes. Azonnal lángba borul a testem, és már nem is próbálok Lou fölött támaszkodni. Hozzá simulok, és a derekára ülök. A kezei először a hajamban cirógatnak, aztán a tarkómon, gyengéden végigsimít a hátamon, és a fenekemet markolva szorítja össze a csípőnket. Meg tudnám számolni csupán hányszor kellett levegőt vennem eddig, Louis mégis akar engem, teljes valójában. Máris keményen dörgöli össze a férfiasságunkat, és elveszítem a ritmust. Többé nem tudom megszámolni a levegővételeimet, mert úgy kapkodom, mintha fuldokolnék.

- Istenem... - leheli a számba, aztán a felső alá csúsztatja a kezét, amit ma reggel adott nekem. Lassan, szerelmesen, és parázslik tőle a bőröm. Csak azután szól hozzám, hogy a ruhadarab a földön végzi. - Imádom a hajad kibontva és kócosan.

Én is lesegítem róla a ruháit, és ő sokkal hamarabb lesz teljesen meztelen, mint én. Nekem muszáj felkelnem, hogy lehúzzam a nadrágom. Tudom, mi mindenre van szükségünk, ezért még azelőtt nyúlok az ágy melletti fiókba, mielőtt visszamászom Louis-hoz. Biztos vagyok benne, hogy mondani készült valamit, de a levegővételből csak egy sóhaj lesz, ahogy a lábai közé térdelek, és a kezembe veszem őt. Forró és gyönyörű. Érezni akarom a formáját, a tapintását a nyelvemen. Érezni a ízét. Gondolkodás nélkül hajolok le, és vezetem végig a nyelvem az egyik jól láthatóan kirajzolódó eren, aztán a számba veszem. Nem tudom mennyire vagyok jó ebben, de ha csak fele annyira is élvezi, mint én, amikor ő csinálja velem, már boldog vagyok. A combját simogatom közben, és a férfiassága körül citrógatom. Nem figyeltem merre jár a kezem, csak akkor tűnik fel, amikor Louis hangosan felnyög és szélesebbre nyitja nekem a combjait. A nyálam már mindenhol végigfolyt, ezért Louis édes, szoros izmai is nedvesek, amikor körbesimogatom. Nem tudom, hogy mit csinálok. Fogalmam sincs, hogy ő mit akar, de úgy gondolom, le fog állítani, vagy jelzi valahogy, ha messzire megyek.

- Add nekem csak egy ujjad, Harry - zihálja, és éppen fel akarom emelni a fejem, de a keze a hajamba siklik, és nem enged elmozdulni. - Csak egy ujjad, miközben mélyen a szádban vagyok.

Nehéz, de muszáj nyelnem egyet, amitől azonnal felnyög, és megremegnek a lábai. Még mindig a hajamat markolja, de megragadja a másik kezem, és a saját szájába veszi, hogy még jobban benedvesítse az ujjaimat. Ahogy újra az apró, rózsaszín izmot simogatom, Louis szinte elveszíti a fejét. Így arra már szavak sincsenek, milyen hangosan nyög fel, amikor lassan elmerítem benne az ujjam. Nagyon óvatos vagyok, de Lou csípője idővel őrült sebességgel kezd mozogni. Már nem tudom, mire figyeljek. Arra amit a számmal csinálok, vagy arra amit a kezemmel? Az izé csodálatos, és egyre erősebben érzem a számban, de nem bírok nem gondolni arra, milyen lehet ha én csinálom vele azt, amit ő szokott. Milyen érzés lenne Louis a férfiasságom körül.

- Gyere... Gyere fel - zihálja, és elengedi a hajam, hogy a kezeim után nyúljon, úgy segítsen feljebb. Egészen felhúz, hogy megcsókolhasson, de előtte ezúttal a saját ujjait nyálazza meg. Tudom mennyire darabokra hullva nyöszörgök, mert már annyira hiányzott az érzés. Nem fáj, ez nem fájdalom, mert Louis mindig annyira figyel minden egyes mozdulatára. Az ujjain ülök, és a szájába sóhajtozom minden egyes apró lökésnél, amit a kezével tesz. Csak akkor szakadok el tőle, amikor finoman felemel, és többé nem csak az ujjait érzem magamban. Innentől viszont megszűnik a külvilág. Végre megint teljesnek érzem magam. Mint aki egy hosszú utazáson volt, és most hazatért. A mozdulataink összehangoltak, a testünk egyszerűen csak ismeri a másikét. - Ültél már egy szarvas hátán?

- Tessék? - zavarodom össze, mert most mindenfelé jár az agyam, de ezt nem sikerül a helyére tennem. Nem értem, hogy köthető ide. - Volt olyan, aki megengedte, igen.

- Lovagolj meg, Harry - lihegi a számba, és a hangja annyira szenvedélyes, hogy beleborzong az egész testem. Fogalmam sincs, pontosan mit vár el tőlem, de felegyenesedem, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a pozícióból. Annyira mélyen érzem így magamban, hogy megremegek, de Louis a combjaimba markol, hogy stabilan tartson. - Csak... Mintha egy szarvason vágtáznál...

- Teremtőm... - nyöszörgöm, és a csípőjére támaszkodva próbálkozom. Tényleg mindent megteszek, Louis pedig hangosabb, mint valaha. A kezei minden porcikámat bejárják közben. - Lou...

- Észveszejtő - motyogja a sóhajok közben, és annyira gyönyörű most. A bőrét megvilágítja a holdfény, a szemei pedig sötéten csillognak felém. - Egyszerűen teljesen elveszed a józan eszem. 

Ő is az enyém, de nem tudom elmondani. Megszólalni sem tudok. Az egyetlen nyelv, amin most képes vagyok beszélni, az a szeretkezésünk saját nyelve. Sóhajokból és nyögésekből áll össze, és tényleg olyan, mintha beszélgetnénk. Mintha egymást próbálnánk túlharsogni, vagy lenyomni ebben a párbeszédben. Először annyira intenzív volt így. Annyira sok. Most pedig még többet akarok. Egy módon érezhetem még mélyebben magamban, és ahogy végigfut az agyamon, máris mozdulok. Hátrébb dőlök, és a combjaira támaszkodva próbálok még gyorsabban mozogni. Megint úgy érzem, hogy túl sok, de egy pillanatra sem állok meg.

- Jézusom... Harry! - nyög fel, és a kezei a mellkasomon csillogó vékony izzadtságréteget simogatják el. A tetoválásaim szinte vibrálnak, ő pedig tátott szájjal csodálja. Megint az erőm teljében vagyok. Louis visszaadta az összes energiám, amit elvettek tőlem, és most erősebbnek érzem magam, mint valaha. Csak egy pillanatra villan be az a szörnyű látomás, amikor nem tudtam őt boldoggá tenni, de mintha megérezte volna. Mintha a sorsunk válaszolna nekem azzal, hogy Louis mozdulatai reszketnek, és ahogy a derekam szorítja, a körmei a bőrömbe mélyednek. A legédesebb fájdalom ezekben a pillanatokban. Próbál mozdulatlanul tartani, de az izmai vibrálnak, és akkor eszembe jut... Ez az első alkalom, hogy nem vette fel az óvszert. A szerelme bizonyítékának minden egyes cseppje bennem van, és ennek csak a gondolata is elég, hogy én is odaérjek. Érzem megfeszülni az izmaimat, és még a férfiasságomra szorítok, mielőtt végül rekedten nyögök fel. - Harry... Baszki...

Mozdulatlanok vagyunk. Mindketten. Csak halkan sóhajtozunk, és egymás bőrébe markolva próbálunk észhez térni. Louis nem ad időt, hogy mellé másszak, mindkettőnket átfordít az ágyon, és most már ő van felettem, hogy zsibbadtra csókolja a szám.

- Szeretlek - súgja az ajkaim közé, amin azonnal elmosolyodom, és visszasuttogom a választ. Már csak azután szólal meg újra, hogy mellém hanyatlik, és szorosan magához ölel. Mindketten ragacsosak vagyunk, de nem érdekli. Azt hiszem az a bizonyos beszélgetés most fog megtörténni. - Akarsz beszélni arról, ami veled történt?

- Igazából... - kezdem, és muszáj megköszörülnöm a torkom, mert annyira rekedt vagyok. - Semmi sem történt velem fizikailag. Láncra vertek, és néha megütöttek, vagy megrúgtak. Éreztem ahogy gyengülök. A szörnyű a mentális kínzásuk volt.

- Miket láttál? - kérdi halkan, és tudom, hogy őszintén tudni akarja. Nagyon szeretnék mesélni neki róla, de még mindig fáj.

- Szinte minden álmom... veled kapcsolatos volt - vallom be, és szorosabban bújok hozzá, ő pedig csak ölel. Erősen. Eszében sincs elengedni. - Mindegyikben elhagytál. Néha kedvesen, néha veszekedtünk, néha egy szót se szóltál, csak elmentél. De a vége mindig ez volt. Nélküled kellett túlélnem.

- Mégis mi lehetett az oka, hogy elhagytalak? - kérdi értetlenül, és megmosolyogtat vele. Ő az én Louis-m.

- Sok oka volt - magyarázom halkan. - Néha azért, mert nem vagyok a városba való. Volt, hogy azért mert... rájöttél, hogy... a lányok mégis jobbak.

- Soha! Értesz engem? Soha nem mondanék ilyet, még akkor se ha bármi miatt veszekednénk - ingatja a fejét veszettül, és a hangja nagyon komoly. - A veled való szex, Harry, egy másik dimenziót nyitott meg előttem. Egyik korábbi alkalmam sem ér a nyomába, pedig voltam már szerelmes.

- Nem tudod elképzelni, mennyire jó ezt hallani - motyogom a nyakába, aztán megpuszilom, és folytatom. - Volt olyan, hogy... megharagudtál rám, amiért nem voltam veled őszinte.

- Az egyesülés.

- Azt mondtad ezzel sarokba szorítottalak, és jogod volt tudni - folytatom, és megint félni kezdek, mert itt vagyunk. Most már nincs visszaút, beszélnünk kell erről. - És tudom, hogy így van. Egyáltalán nem hibáztattalak.

- Miért nem bíztál bennem eléggé, hogy elmondd ezt nekem? - kérdi lágyan, olyan nagyon lágyan és szerelmesen, hogy egy kicsit meg is nyugtat vele.

- Nincs köze a bizalomhoz - rázom meg a fejem annyira, amennyire a nyakába bújva képes vagyok rá. - És el akartam mondani. Az utolsó pillanatig. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy semmi értelme. Akkor is egyesülni akartam veled, ha utána elmész. Vagy ha néhány év múlva alakul úgy. Nem érdekelt. Most sem érdekel. Nem féltem és nem bánom.

- Nem beszéltek róla részletesen, csak hogy örökre összekötődtünk, és hogy ha elválunk abba akár...

- Nem, ez... - kezdem, de nem tudom, hogyan is magyarázhatnám el a legegyszerűbben. Ez nem ennyire szimpla. Ez borzasztóan összetett. - Igazából fogalmam sincs, hogy működik a kapocs, ha az egyik fél ember. De a végkimenetel, mindig más. Vannak tündérek, akik csak megkeserednek a magányban. Vannak, akik belebetegszenek, és igen, akad, aki bele is hal, mert a kötelék annyira szoros volt. De olyanról is tudok, aki csak élte tovább az életét. A legnehezebb talán az, hogy többé nem egyesülhetünk mással. Nem választhatunk új párt.

- Egy tündér nem tudna újra szerelembe esni idővel?

- Nem - felelem egyszerűen. - Ez csak... a génjeinkbe van kódolva. Egyszer vagyunk képesek erre. De azt az egyet halálunkig szeretjük.

- Amilyen rémisztő ez, olyan csodálatosan is hangzik, tudod? - leheli a plafon felé, az ujjai pedig lágyan cirógatnak. - Tényleg ti vagytok a legtisztább lények a világon.

- Lou, én... - veszek egy nagy levegőt, mert ezt tudnia kell. - Nem akarom, hogy azt érezd, csapdában vagy. Nem akarom, hogy attól félj, mi lesz velem, ha valami történik. Csak azt szeretném, ha szeretnél, ameddig csak képes vagy rá. Tudom, hogy ha egy év múlva elhagynál, az is bőven elég boldogság lenne nekem az életem hátralévő hosszú éveire.

- Fejezd be! - mosolyodik el, hallom a hangján. - Igen, nem tagadom, rémisztő a gondolat, hogy mit tehet veled, ha valami balul sül el a kapcsolatunkban. Ez egy megfoghatatlan, telehetetlen, láthatatlan súly a vállamon, mert nekem nem lesz bajon utána. Nem így. De... te mindent feláldoztál értem, Harry. Mindent egy lapra tettél fel, és semmit se kérsz cserébe. Ez a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam. Te vagy a legnagyobb kincsem. És nem tudom, hogyan alakul a jövőnk, fogalmam sincs. De azt biztosan tudom, hogy jelenleg eszemben sincs elengedni téged!

- Szeretlek - emelkedem fel egy kicsit, hogy az ajkaira hajolhassak. - A hősöm.

- Mondd még ezt párszor majd - vigyorog azonnal, és megnyalja a szám. - Jó érzés a hősödnek lenni. Le kellene zuhanyoznom, édesem. Ha holnap így várjuk az anyukádat, tudni fogja, mit tettem veled az éjjel. És bár ennek a gondolata aggasztóan felizgat, mégis jobb lenne megfürödni.

- Rendben - nevetek fel, és gyorsan kicsoszogunk a fürdőszobába, hogy végül tisztán bújjunk újra a takaró alá.