Sziasztok! 

Tudom, hogy nagyon vártátok már ezt a részt, ezért nem is akartam sokat várni a posztolással. Már itt is van. HDawn nagyszerű részt hozott össze, remélem nektek is tetszeni fog! Mindenképp írjátok meg, hogy mit gondoltok! : ) 

Puszi&Pacsi 

H&S

Amikor elkeseredett vagy, a madarak éneke sem tud felvidítani. Amikor elveszítesz valakit, aki megmutatta a természet legszebb oldalát, az első reakciód az, hogy dühös vagy az egész világra. A buja növényzetre, ami miatt csak lassan tudsz haladni, a madarakra, akiknek az énekét már hajnal óta hallod, mert alig alszol éjszakánként, a patakban gondtalanul úszkáló halakra, mindenre. Utálod az egészet a sok emlék miatt, és mégis egész nap az erdőben vagy, mert tudod, hogy ott kell keresgélned. Aztán eltelik néhány nap, a dühöd kicsit alábbhagy, és már annyira hiányzik az a valaki, hogy mindenben őt látod. A fákban, a bokrokban, a kis fűszálakban, a madarak énekében és a patakban vígan éldegélő halakban. Megállsz, amikor meglátsz egy olyan virágot, amit a hajában hordott, és néhány percre kiszakadsz a valóságból. Az agyad eljátssza neked, hogy az ujjaidon érzed a puha tincsei tapintását, csak hogy enyhüljön a fájdalmas hiányérzet. Ez valamiféle terápia kell, hogy legyen, ennek ellenére, amikor felfogod, hogy az eltűnése nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság, az egész még kínzóbb, mint előtte volt.

Harry három napja tűnt el. Három kibaszott napja mászkálok az erdőben egyre reményvesztettebben, lassan már az őrület határát súrolva, miközben úgy érzem, hogy a tündérek nem tesznek semmit. Sem Niall, sem mások a faluból. Egyedül Aurora az, akiben azt érzem, hogy tényleg meg akarja találni Harryt. Ezért most a tündértemető felé tartok, miközben elszívok majdnem egy egész doboz cigit. Tudom, hogy Harry utálná, és nyilvánvalóan nekem sem tesz jót, de kell valami, amivel lenyugtatom magam, legalább egy kicsit. Az erdő most fényárban fürdik, és a pulcsimat a derekamra kell kötnöm, de még pólóban is melegem van. Tökéletes idő lenne arra, hogy fürödjünk egyet Harryvel a tóban… A gondolatra azonnal elkeseredem, mert tudom, hogy bajban van, és utálom, hogy semmit sem tehetek. Órákat gondolkoztam azon, hogy mit meg nem adnék azért, hogy újra velem lehessen. A legijesztőbb az egészben, hogy akár az életemet is adnám érte, ha ezzel megmenthetem. Még sosem éreztem így. Még sosem volt senki ennyire fontos számomra, mint akár a levegővétel.

Amikor megérkezek a temetőbe, őrülten dobogó szívvel megyek azonnal Harry fájához, és a látvány megint elkeserít. Hullanak a levelek. Még csak nyár vége van, de alig van rajta valami zöld. Elkapok egyet az éppen lehulló levelekből, és lehunyt szemekkel szorítom a markomba. Akkor és ott eldöntöm, hogy bármit megteszek, hogy megtaláljam és kiszabadítsam.

- Még életben van – hallom meg magam mögött Niall meggyötört hangját, miközben megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Amikor felé fordulok, nem tudom elrejteni, hogy haragszom rá.

- Csak idő kérdése – morgom az orrom alatt. - De ha rajtatok múlik, akkor ez már nem sokáig lesz így – vetem fel neki számonkérőn. - Időt kértél. Azt mondtad, ti, tündérek megoldjátok, mert ez a ti felelősségetek. Három napja várok, és semmi sem történik. Talán nincs varázserőm, mint nektek, de minden áldott este sötétedésig járom az erdőt! - emelem fel a hangom a végére, mert minden türelmem elfogyott.

- Ez nem olyan egyszerű, Louis – csóválja a fejét Niall.

- Harry már rég megkereste volna a koboldokat, hogy kiszabadítson, ha te lennél a helyében! Minden követ megmozgatott volna. És te mit csinálsz? Szeded az epret és ápolod a kertedet?!

Niall hátrahőköl, amikor teszek felé egy fenyegető lépést, úgy tűnik, sikerült kimozdítanom az idilli lelkiállapotából. Rettentően dühös vagyok, és ő az egyetlen, akin ezt levezethetem.

- Harry édesanyja beszélni akar veled – mondja védekezőn.

- Nagyszerű! Én meg az egész faluval beszélni szeretnék!

- Nem jöhetsz be a faluba. Sajnos nem tudlak bevinni, mert ha megtenném, a vezetők azonnal törölnék az emlékeidet – feleli bocsánatkéréssel a hangjában. Erősen belerúgok egy kőbe, és természetesen az én lábujjam bánja, de az éles fájdalomtól legalább lenyugszom egy kicsit. Hátratúrom a hajam az ujjaimmal, és veszek egy mély levegőt.

- Rendben. Mesélj nekem arról, mit tesznek vele a koboldok. Tudnom kell, hogy mire számítsak, ha egyszer megtalálom – magyarázom neki. - Harry sosem magyarázta el igazán.

Niall leül az egyik fa alá a fűre, és int, hogy csatlakozzak hozzá.

- A koboldok az energiánkból táplálkoznak – kezdi Niall halkan, mintha meghallhatnának minket. - Mivel nem halhatatlanok, másoktól veszik el az életenergiát. Harrynek pedig nagyon sok van abból – néz rám jelentőségteljesen. - Ezért olyan nagy a varázsereje. Ezért olyan óriási fogás a koboldoknak… - fejezi be szomorúan lehajtva a fejét.

- És a gyerekek is tökéletes energiaforrások – teszem hozzá, amikor összeáll a fejemben, miért támadhattak meg évekkel ezelőtt.

- Igen.

- Nincs sok időnk – jegyzem meg keserűen, és újra a haldokló fára pillantok. - Hogy tartják őt sakkban? Miért nem tudott elmenekülni, mint eddig?

- Az agyával szórakoznak – hallom meg Aurora hangját, aki felénk tart egy halványkék szoknyában és fehér blúzban. A sötét, már-már fekete haja most egy kontyba van fogva a feje tetején. Még mindig meglep, hogy a tündérek mennyire hangtalanul, szinte teljesen észrevétlenül tudnak közlekedni. - Olyan emlékeket vetítenek elé, amik meg sem történtek.

- Milyen emlékeket? - kérdezem félve, és úgy érzem, mintha egy jeges kéz fonódna a tarkómra. Kiráz a hideg.

- A félelmeit – mondja Niall maga elé bámulva. - Olyan dolgokat, amiktől tart. Talán olyan dolgokat is, amiktől csak a tudata mélyén fél.

- Istenem – lehelem magam elé, és a gondolataimba mélyedek, ami mostanában nem a legszerencsésebb ötlet.

- A falubeliek nem fognak segíteni – jelenti ki Aurora kíméletlenül. Az utóbbi napokban felismertem, hogy ő az, aki nem szeret köntörfalazni, ha komoly témáról van szó. Niall inkább megnyugtató jelenség – néha már bosszantóan nyugodt –, Aurora pedig kimondja az igazságot. - Nem nézték eddig sem jó szemmel, hogy Harry nem követi a falu szokásait, és állandóan kint van egyedül. Persze ez nem tiltott, de jobban szeretik, ha folyamatosan szemmel tudják tartani a lakókat.

- De hát hozzájuk tartozik – mondom felháborodva. - Ennyire érdektelenek egy másik tündér életével kapcsolatban?

- Félnek, Louis – jegyzi meg Niall óvatosan.

- Mint ahogy te is! - vágom hozzá gonoszan, de azonnal meg is bánom. Niall lehajtja a fejét, az ajkába harap és elgondolkodva néz maga elé.

- Kihozom Anne-t, hogy találkozhassatok – jelenti ki, miközben felpattan. Nagyszerű. Nem az volt a célom, hogy elüldözzem őt is. Ő legalább szóba áll velem.

- Ez nem volt szép, Louis – szólal meg a lelkiismeretem Aurora hangján, amikor a fiú eltűnik a fák között. - Niall nem véletlenül kezeli olyan óvatosan ezt a helyzetet.

- Nem tudok óvatosan kezelni egy helyzetet, aminek az lehet a vége, hogy Harrynek komoly baja esik. - Nem, nem vagyok hajlandó kimondani azt a szót, ami már az eltűnése óta a fejemben motoszkál. Tudom, jól, hogy Harry apját is a koboldok rabolták el, miközben a szemem sarkából a sírjára pillantok. - Harry gondolkodás nélkül feláldozná az életét Niall-ért. Azt hittem, ez fordítva is így van.

- Niall már nem csak a saját életéért felel. Családja van, felesége, és kisbabát várnak – magyarázza Aurora bizalmasan, és amikor látja, hogy összezavarodva nézek rá, folytatja: - Ha Niallnek baja esik, akkor nekik is. Tudod, nálunk az egyesülés után kialakul egyfajta kötődés – mondja elpirulva. - Ha a pár egyik fele elhagyja a másikat, az akár bele is halhat, és annak is szörnyű következményei lehetnek, ha távozik közülünk.

- Nem, ezt… nem tudtam – felelem a gondolataimba mélyedve. Harry utalgatott valamire, de ez az új információ kicsit sokkol. Ez azt jelenti, hogy vajon mi ketten is… Nincs időm sokat gondolkodni ezen, mert látom, hogy Niall közeledik egy ismeretlen nővel.

- Hadd mutassam be neked Harry édesanyját, Anne-t – fordulnak felém, és egy kicsit elképedek. Már Harry világító zöld szemei is különlegesek, de az anyja rózsaszín íriszeitől teljesen eltátom a számat. Úgy kell magam megerőltetnem, hogy összeszedjem magam, pedig azt hittem, már hozzászoktam ahhoz a varázsvilághoz, ami ebben az erdőben bújik meg.

- Louis vagyok, asszonyom. Örülök, hogy megismerhetem – mondom neki, mire kiismerhetetlen arccal bólint egyet. A vonásai nyúzottak, a szeme vörös, de még így is gyönyörű, és ahogy rám néz, látom benne Harryt. A szemem megtelik könnyel és gyorsan oldalra kapom a fejem, mert nem akarom, hogy lássák.

- Szóval a fiam miattad járt kint – fonja óvatosan az alkaromra a kezét.

- A koboldok miattam rabolták el – fordulok felé bűntudatosan. Tudat alatt már napok óta nyomaszt ezt a dolog, de végre kimondtam. Miattam jött ki Harry aznap délután. Ha én nem vagyok, Harry most talán otthon lenne az édesanyjával, és gyümölcsöket szüretelne. Nem tudom, hogy érte el ez az asszony, hogy két perc után kiöntsem neki a lelkem legmélyebb titkait, de sikerült. És most csak szeretnék összegömbölyödni a fűben és sírni, de tudom, hogy ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Harrynek szüksége van rám.

- Nem, nem miattad – mondja Anne halkan. Aurora és Niall adnak nekünk egy kis teret, de hallótávolságon belül maradnak. - Senki sem menekülhet a sorsa elől. Harry számtalanszor kint járt az erdőben, az apjától örökölte ezt a kalandvágyat. De a fiamat még megmenthetjük.

- Igen, igen – bólogatok hevesen. - Bármit megteszek, hogy megtaláljam.

- Köszönöm, Louis, de nem tudom, hogy…

- Az egyesülés! - vág közbe Niall vad tekintettel. - Hogy lehet, hogy nem gondoltam erre hamarabb? - üti homlokon magát.

- Miről beszélsz, Niall? - kérdezem összevont szemöldökkel.

- Egyesültetek Harryvel? - kérdezi Anne, és érzem, hogy még a nyakam is elpirul. Nem tudom, mi lenne erre a megfelelő válasz, amitől nem utál meg. A napokban tudta meg, hogy az eltűnt fiának kapcsolata van egy emberrel, és most még ez is.

- Én… - kezdem, de aztán újra nekifutok, már sokkal magabiztosabban. - Igen.

- Te vagy a kulcs! - néz rám Niall őrülten vigyorogva, amíg Anne próbálja feldolgozni az információt. - Össze vagytok kötve. Ha te nem tudod megtalálni őt, akkor senki sem.

- Tudtam, hogy az egyesülés nálatok egy nagyon fontos momentum, de sosem tudtam, hogy…

- Harry nem akarta neked elárulni. Majd leszidhatod, ha megtaláljuk – mondja Niall vidáman. - Örökre összekötődtetek, ami most nekünk nagyon jól jöhet.

- Én nem tudok varázsolni. Ember vagyok, ezt talán elfelejtetted – mondom Niallnek.

- Harry varázsereje köt titeket össze – szól közbe Anne. - Talán működhet – mondja bizonytalanul.

- De meg kell tanítanod őt észlelni és használni ezt a köteléket – szól közbe Aurora Niallre pillantva. - Violet miatt neked menne a legjobban.

- Igen, igazad van – ért egyet a fiú is. - Készen állsz?

Fogalmam sincs, hogy mire kell készen állnom, de gondolkodás nélkül bólintok. Ha ez segít visszaszerezni Harryt, akkor bármire készen állok.

***

- Nem megy! - pattanok fel dühösen a törökülésből, és kezdek fel-alá járkálni a temetőben. - Biztos vagy benne, hogy ez embereknél is működik? - aztán gúnyosan nevetni kezdek saját magamon. - Honnan tudhatnád, gondolom, még sosem próbáltátok.

- Ha visszajössz, és erősen koncentrálsz, akkor működnie kell! - szól rám Niall. Igaza van, felesleges hisztiznem. Ezzel nem jutunk előrébb.

- Kaphatnék két perc szünetet? - kérdezem tőle megenyhülve.

- Persze.

Még mielőtt válaszolt volna, rágyújtottam a cigire. Kiábrándultan fordulok Harry fája felé, aminek a tövében töltöttem legalább az elmúlt két órát. Már két napja vagyunk itt Niall-el, és próbálja megtanítani, hogyan deríthetem ki, merre keressük Harryt. Azt állítja, hogy a fa azon kívül, hogy kapcsolatban van Harryvel, az egész erdő vérkeringésébe is becsatlakozik, így ismeri azt a helyet is, ahol Harryt fogva tarják. Nagyon remélem, hogy igaza van, és nem fecsérlünk el napokat ahelyett, hogy tovább járnám az erdőt hajnaltól napnyugtáig. A fán már alig van levél. Sírni támad kedvem, ha felnézek az ágaira, amik már szinte teljesen lecsupaszodtak. Lassan egy ijesztő árnyékká válik az a fa, ami akkor még gyönyörű és lombos volt, amikor Harry mesélt róla. Eloltom a csikket a földön, és fel is veszem, hogy majd otthon kidobjam. Aztán a kezeimet újra a törzsre támasztom.

Lehunyom a szemem. Harryre koncentrálok. Próbálom beleképzelni magam az erdő élettel teli lüktetésébe, és… és semmi! Meleg könnycseppek folynak végig az arcomon, hogy a földet áztassák. Niall kétségbeesetten néz rám, és nem tudja, hogy mit csináljon. Amikor ideges vagyok, fél tőlem. Mintha én, egyszerű halandó bármi rosszat is tehetnék ellene! Próbálom lenyugtatni a légzésem, aztán…

Hirtelen fel sem fogom, hogy mi történik. Hallom a tenger zúgását, a gyerekek hangos visítását, amikor jön egy nagyobb hullám. A tengerpartra kerülök, pont oda, ahová elvittem Harryt is. Kinyitom a szemem, és Leila áll előttem egy nagy kalapban és fürdőruhában. Elmosolyodik, én pedig ösztönösen visszamosolygok rá. A karját nyújtja, hogy álljak fel és tartsak vele a vízbe. Én is előre nyújtom a kezem, és felhúz a földről. Akkor veszem észre, hogy valami nem stimmel. Nem érzem, ahogy a homokszemek a lábujjaim közé tolakszanak. Nem érzem, hogy mennyire átforrósította őket a nap. Semmit nem érzek. Mintha felhőkön lépkednék. Pánikolva nézek körbe, és amikor jön az első hullám, nem érzem a térdemig felcsapó vizet.

- Hé, Lou! - búgja Leila, miközben az államnál fogva visszafordítja a fejem maga felé. - Csókolj meg!

Már hajolok előre, amikor Harry emléke befurakszik az elmémbe. Valami nagyon nincs rendben, érzem. Nem lehet, hogy csak álmodtam az egészet… az Írországi utat, az erdőt, a találkozónkat, a szerelmünket Harryvel. Leila ajkai az enyémhez érnek, de nem tudom becsukni a szemem. Aztán meglátom Harryt tőlünk csupán néhány méterre, a tenger felé fordulva. A haja be van fonva, fehér virágokat tűzött bele, és elképesztően gyönyörű. Aztán felénk fordul, és az áhítatos mosoly letörlődik az arcáról, mintha sosem lett volna ott. Látom a végtelen szomorúságot és csalódottságot a szemében, amibe úgy érzem, belepusztulok. Abban a pillanatban ragadom meg Leila vállát, hogy ellökjem magamtól, de mire megtehetném, megint máshol vagyok.

Az első, amit észreveszek, hogy sokkal sötétebb van. A fény csak kis réseken szökik be, és hűvös, dohos a levegő. Egy barlang. Aztán hangokat hallok, amik mintha lépések lennének. Valaki közelít, és én el akarok futni, de akkor meghallom Harry sikolyát, amitől megfagy bennem a vér. Mániákusan nézek körbe, hogy megtaláljam őt, de sehol sem látom. Próbálom követni, hogy honnan hallottam őt, de ahogy futni kezdek, beleütközök egy falba. Teljesen kiszorul a levegő a tüdőmből, azt sem tudom, hogy került oda az a fal. Az előbb még nem volt ott. Hallom a zihálásom visszhangját, miközben a pillantásom megakad a mintán, amit a kőbe véstek. Mielőtt visszatérnék a valóságba, még hallom, hogy Harry a nevemet ordítja, zokogva, könyörögve.

***

Egy remegő masszaként fekszem a fa alatt a lehullajtott levelein, és ráz a sírás. A térdeimet egészen a mellkasomig felhúzom és átkarolom magam a karjaimmal. Hányingerem van.

- Louis… hol van Harry? - hallom Aurora hangját befurakodni az agyamba.

- Nem tudom – kezdek még jobban zokogni.

- Meséld el, mit láttál – kér Harry édesanyja. Tudom, hogy joguk van tudni, és talán én vagyok az utolsó reményük, ezért még jobban elszomorít, hogy kudarcot vallottam. Szipogva ülök fel és törölgetem le a duzzadt arcomat. Utoljára gyerekként sírtam, de most már az sem érdekel, ha az egész tündérfalu látja, ahogy darabjaimra hullok.

- Nem tudtam megcsinálni – vallom be lemondóan. - Nem találtam meg Harryt. Csak azt tudom, hogy egy barlangban tartják fogva.

- Ez a koboldokra vall – bólint Anne, aztán leül mellém és óvatosan átkarol. - Gyerünk, Louis. Biztos van még valami más is – biztat reménykedőn, és annyira utálom, hogy el kell keserítenem. Niall, Aurora, Anne mind úgy néznek rám, mintha én lennék a megfejtés.

- Nem tudom… volt valami a falon, egy kőbe vésett indián – próbálom összerakni a fejemben.

- Barlang egy kőbe vésett indiánnal? - csillannak fel Aurora szemei. - Mit szóltok ahhoz, ha azt mondom, tudom, hol van?

- Aurora! Mit keresel te itt? - hallunk meg egy ingerült férfihangot, és amikor a jövevény felé fordulunk, azonnal rajtam állapodik meg a tekintete. Látom a kék szemeiben, amikor rájön, hogy én nem vagyok közéjük való. - Anne, mi ez az egész?

- Marco, semmi ok az aggodalomra. Louis ártalmatlan ránk nézve – mondja az asszony nyugodt hangon, de nem ér el vele túl sokat. A fiatal férfi felénk lép, és megragadja Aurora karját, hogy magával húzza.

- Erről tudni fog a falu vezetése is – mondja fenyegetően hol Anne-re, hol Niallre nézve.

- Marco, az istenért, nyugodj már le! Harry eltűnt! Nem teheted ezt – fakad ki Aurora. - Segítenem kell megtalálni őt.

- Azt nem engedem – csóválja meg a fejét a férfi. - Hazaviszlek, most azonnal!

- Nem akarok menni! - makacskodik a lány.

- Ha nem jössz, akkor mindenki tudni fog arról, hogy egy emberrel diskuráltok! - mordul rá Marco.

- Semmi baj, menj a bátyáddal – próbálja őket csitítani Anne. Én csak állok, és fogalmam sincs, mit tehetnék. Talán az a legjobb, ha csöndben maradok, de nem hagy nyugodni a tudat, hogy Aurora tud valamit.

- Ne add fel, Louis. Meg kell találnod, mielőtt lehull az utolsó levél – mondja nekem a lány, mielőtt elfordul és követi a testvérét.

- Nem hiszem el – mondom, miután néhány másodpercig mindhárman csak nézünk magunk elé. Harry anyja megnyugtatón végigsimítja a hátamat, Niall pedig Auroráék után indul.

- Kiderítem, mire gondolt – mondja nekünk, és biztatóan elmosolyodik. Most csak ebbe tudok kapaszkodni. Niall mosolyába.

***

A koboldok nappal kevésbé aktívak. Legalábbis Niall ezzel magyarázta, amikor megbeszéltük, hogy másnap reggel indulunk. Úgy keltem föl, hogy ha nem sikerül megmentenem Harryt, meg is érdemlem, hogy velem is végezzenek. Zayn hívásai az egyetlenek, amik visszarántanak a valóságba, és tudatják velem, hogy van élet a rémálmon kívül is, amiben már lassan egy egész hete létezem. De nem veszem fel a telefont. Lehet, hogy kutatócsoportot fog ide küldeni, akkor sem tudok vele beszélni. Álmomban megint az erdőben jártam, és üldöztek engem. Aztán megláttam a tüzet a távolban, és hirtelen világosság lett az éjszakából. Ez volt az első olyan álmom a héten, amiből nem riadtam fel.

Anne már ott vár rám a temetőben, amikor megérkezem. A férje sírja mellett térdel, és halványan elmosolyodik, amikor meglát.

- Hát eljöttél – mondja nekem, és amikor feláll, leporolja a ruháját. - Tudod, Louis, az elején akármennyire is elleneztem, mostanra megértettem, hogy Harry miért ragaszkodik hozzád annyira. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy meg fogsz hátrálni, és megérteném, mert te is tudod, hogy ez egy nem neked való világ. De túlságosan szereted Harryt, hogy foglalkozz ezzel – mondja nekem végig a szemeimbe nézve. Nem tudom, mit felelhetnék erre, de hihetetlenül jól esnek a szavai.

- Bármit megtennék érte – mondom végül, mert tényleg így van, és ez csak a napokban vált teljesen világossá.

Niall és Aurora egyszerre érkeznek meg. Csodálkozva nézek a lányra, de ő csak elmosolyodik.

- Nem gondolhattad, hogy otthon maradok, amíg ti megpróbáljátok kiszabadítani Harryt – forgatja a szemeit.

- A testvéred meg fog ölni, ha bajod esik – mondja neki Anne.

- Akkor ne essen bajunk. Szabadítsuk ki Harryt, aztán ebédre érjünk vissza.

- És te, Niall? - fordul felé Anne. - Violet tudja, hogy hol vagy?

- Tudja, és megérti, hogy segíteni akarok – feleli Niall magabiztosan. - Csak így lehet esélyetek.

Végül négyen indulunk el a barlangrendszer felé, de előtte még hátrapillantok Harry fájára. Az utolsó levél még nem esett le.

Majdnem egy órát gyalogolunk az erdőben, mire beszélgetésre leszünk figyelmesek. Két férfi az és a hangos nevetésük még a madarakat is elijeszti. Én teljesen nyugodtan tovább sétálnék, amikor Aurora a pulcsim nyakába markol és lehúz egy bokor mögé.

- Koboldok – suttogja nekem, miközben Anne és Niall is elbújnak, szinte beleolvadva az aljnövényzetbe. - A barlangot őrzik.

- Csak ketten vannak? - kérdezem gyanakodva. Látom, hogy egy korhadt fa kidőlt törzsén ülnek egy whiskey-s üveget adogatnak egymásnak, úgyhogy ha szerencsénk van, még részegek is.

- Vagy nagyon ostobák, vagy Harry már nagyon gyenge – feleli.

- Mit teszünk most? - nézek rá.

- Te itt maradsz. Mi hárman elbánunk velük.

Int a többieknek, akik magabiztosan követik őt, és mögéjük lopózva hátulról támadják meg a két koboldot. Az egész túl egyszerűnek tűnik. A három tündérnek világít a szemük, és néhány pillanat múlva a koboldok zsákként dőlnek el a földön. Kiegyenesedem, és feléjük indulok, amikor úgy tűnik, ártalmatlanították az ellenséget.

- Halottak? - nézek le a két középkorú férfira.

- Dehogy! Mi nem ölünk – fakad ki Niall. - Csak elkábítottuk őket.

Nem vagyok teljesen elégedett a válaszával, de túlteszem magam rajta, és inkább a barlangok felé indulok. Ám még mielőtt a bejáratához érhetnék, két nő és három férfi ront ki a sötétségből minden előjel nélkül.

- Csapda! Csapda volt! - kiáltok hátra a többieknek, amikor az egyik férfi a torkomat szorítva ken fel a legközelebbi fa törzsére. Hiába kapálózom, semmit nem érek el vele, csak még jobban szorít, és már úgy érzem, szét fogja roppantani a nyakam.

- Örülök, hogy jöttél. Finom ebéd lesz belőled – mondja nekem szinte hörögve, és először csak elhomályosul a látásom, és elhalkul a környezet, aztán a következő pillanatban pedig elájulok az oxigénhiány miatt.

Amikor magamhoz térek, bent vagyok a barlangban, a sötétben, aztán lassan kitisztul a kép, és meglátom Harryt egy kövön feküdni. Ahogy lelógatja az egyik kezét, a vére az ujjai hegyéről csöpög le a földre. Ordítani akarok, de nem jön hang a számból. Éppen elindulnék felé, amikor lezuhanok a földre, és mikor kinyitom a szemem, látom, hogy még mindig kint vagyok a csata kellős közepén. A támadóm karjaira rátekeredtek a fa ágai, amihez hozzászorított, és most próbálják levinni a földre. Aurora rajta tartja a szemét, miközben az egyik nővel harcol, ezért tudom, hogy ez az ő műve. Megmentette az életem, és remélem, lesz még lehetőségem megköszönni neki. De éppen hogy magamhoz térek egy kicsit, leküzdve a látomás okozta hányingert, újabb két kobold rohan felénk a fák közül, és elterít a jeges veríték. Túl sokan vannak. A támadóm is kiszabadult a fa fogságából, a késével vágta el a lába és mellkasa köré tekeredő kis ágakat. A tündérek még feltartják a többieket, és akár beszaladhatnék Harryért, de nem tudom itt hagyni őket. A támadóm újult erővel szökken talpra, és akkor döntök. A zsebembe nyúlok, kiveszem az öngyújtóm, és mikor fellobban a kis láng, ledobom a földre oda, ahová kiborult a whiskey. Ezzel talán megölöm a két földön fekvő csali koboldot, de én nem vagyok olyan szent, mint Niall. Az elkorhadt fa kiszáradt levelei szinte azonnal lángra kapnak, és ahogy hátrálok, azért imádkozom, hogy a nagyszerű ötletem nehogy leégesse az egész erdőt. Ez az egyetlen lehetőségem, és dübörgő szívvel nézek az egyre nagyobb tűzbe, ami a támadóm és közém áll. A koboldok szinte apró legyekként röppennek minden irányba és üvöltve futnak vissza a fák közé. Fogalmam sem volt, hogy ennek ekkora hatása lesz rájuk.

- Mi ezt elintézzük! - kiált felém Anne a tűzre utalva, és a vérző karjára szorítja a másik kezét. - Hozd ki a fiamat!

Gondolkozás nélkül vetem be magam a barlangba, és rettegek attól, hogy úgy fogom viszontlátni Harryt, mint ahogy az a szemét elém vetítette. De amikor megtalálom, csak egy mozdulatlan testet látok, semmi vért. Harry ruhái cafatokban lógnak rajta, és koszosak. Mellette láncok lógnak le a falról, de egyik sincs rajta.Egy hatalmas kő esik le a szívemről, amikor látom, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Nem tudom, mit csináltak vele, de szörnyen néz ki, mintha éveket öregedett volna a pár nap alatt, és azt sem tudom, mi történik éppen vele. Alszik? Látomása van? Eszméletlen? Óvatosan megérintem a vállát és megrázom.

- Harry? - A hangom visszhangzik a barlangban. Szinte azonnal felriad és próbál magától ellökni, de a mozdulatai olyan erőtlenek, mint egy fiókáé. Az egész fiú csont és bőr, a szemei beesettek és a gyönyörű szája több helyen felrepedt.

- Hagyj! Hagyjatok békén! - kiáltja minden erejét összeszedve, ahogy küzd velem. Futó lépések hangját hallom magam mögött, és Aurora jelenik meg. Nagyon örülök neki, mert őszintén, fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel a helyzettel.

- Nincs semmi ereje. El kell őt vinnünk a fájához – mondom bizonytalanul, teljesen kétségbeesve.

Aurora lihegve áll meg mellettem. Vérzik a homloka, de nem foglalkozik vele, csak letörli a kézfejével, hogy ne folyjon a szemébe, aztán megragadja a kezem és Harryére teszi.

- Te segíthetsz neki.

Először fogalmam sincs, hogy mire gondol, de a következő pillanatban hallom magam körül a madarakat, látom a virággal borított sírokat és hirtelen nagyon világos lesz. Lenézek, és körülöttem mindenhol lehullott levelek. Én vagyok Harry fája.