Sziasztok!

Nagyon vártátok ezt a részt, és remélem, hogy nem fogtok csalódni benne, még ha nem is annyira... hmm.. könnyű? :) Azért mondjátok el ezek után, hogy mit gondoltok! 

Puszi&Pacsi

H&S

Reszketek. Érzem a hideget a csontjaimban, a szél pedig a hajamat tépi, ahogy néha befúj a barlangba. Soha nem voltam még az erdőnek ezen a részén. A fák boldogtalanok, érzem az energiájukban. Egyetlen állat sincs a környéken, csak néhány madár, röppen el a közelünkben. Kiabálni próbálok nekik, hogy segítsenek, de fogalmam sincs, hogy meghallottak-e. Talán ők az egyetlen reményem. Senki más nem találhat meg itt, és nem is fognak keresni. Tudom, hogy nem, és annyira félek. Anyának mindenben igaza volt. Éppen ugyanaz lesz a sorsom, ami apának. Senkit sem hibáztathatok, mert én kerestem a bajt. Annyian figyelmeztettek. Még Louis is milliószor elmondta, mennyire óvatosnak kell lennem, és mégis utolért a végzetem. Hiába próbálom rángatni a kezem, vasláncokkal tartanak fogva, és megmozdulni is alig bírok. Az álom folyamatosan kerülget, nem maradt sok varázserőm, de minden erőmmel küzdök ellene. Odakint vannak. Hallom a hangjukat és a nevetésüket beszűrődni. Nem tudom mennyi idő telik el, mire léptek zaja visszhangzik a barlangban, én pedig zihálva próbálok menekülni, mintha sikerülhetne. Rángatom a kezem, a lábaim, de semmi haszna. Nevetnek rajtam, aztán már csak a saját hangom hallom, ahogy belém rúgnak én pedig felkiáltok. Az erőm lassan töltődik fel, ők pedig folyamatosan abból táplálkoznak. Nem bírok ébren maradni.

Mindenem fáj. A számban vér ízét érzem, a testem pedig zsibbadt. Vergődni próbálok, mert nem akarom feladni, de semmit sem érek el vele. Fáj a fejem. Alig tudom kinyitni a szemem. Odakint szakad az eső. A lehulló cseppek hangja monoton és megnyugtató. Egy apró darabka az anyatermészetből. Amikor nehezen de kinyitom a szemem, már félhomály van. Fogalmam sincs hol járhat a nap. Azt sem tudom aznap van-e még, amikor ide hurcoltak. Most senki sincs itt, de még azelőtt látom meg, hogy nem vagyok egyedül, mielőtt elkönyvelném a magányom. Egy idősebb férfi fekszik a barlang szemközti oldalán. Meg van kötözve, bár messze nem olyan biztosan, mint én. Egy ember. Még él, bár alig maradt benne élet. Túl sokan vannak, és a férfi sem fiatal már. Teljesen kiszipolyozták. Segíteni szeretnék, de nem tudok mozdulni.

- Hé… - akarom mondani, de a hangom rekedt és a torkom belefájdul ebbe a minimális hangba is. Túl régen beszéltem. Gyenge vagyok. A kétségbeesés pillanatról pillanatra veszi át az uralmat felettem. Tudom, hogy nem kellene pazarolnom az amúgy is folyamatosan leszívott erőmet, de meg kell tennem mindent, hogy kiszabaduljak. Varázserővel akarom letörni a láncaimat, de nem megy. Csak percről percre kimerültebbé válok újra. Nincs elég erőm ehhez…

A fájdalom átjárja a testem, és nagyon fázom. Reszketek. Bárcsak ne a rövidebb nadrágomban indultam volna el. Talán nem fáznék most ennyire. Nagyon szeretnék most az ágyamban feküdni. Egyedül a könnyeim azok, amik melegítik az arcom.

- Annyira szánalmas vagy - mondja egy női hang. Eddig nem vettem észre, hogy itt van. Az érzékeim szinte teljesen eltűntek. Még a szememet is fárasztó kinyitnom. A lány közel hajol hozzám, és beleremegek a szürke, gonoszan csillogó szemeibe. Fiatal még, és bármilyen félelmet keltőn hat a tetoválás a nyakán és a karjain, egy pillanatra sem rémülnék meg tőle odakint. Könnyedén elbánnék vele. Most viszont tehetetlen vagyok, és azt csinál velem, amit csak akar. Tudom, hogy ők szórakoznak az álmaimmal is. Miattuk látom ezeket. Mindent, amitől rettegek, miközben belőlem táplálkoznak. A varázserőmből. - Tényleg mindenedet odaadtad egy nyomorult embernek. Ritka undorító. Szégyent hoztál az egész természetfeletti világra.

- Szeretem…

- Én is úgy látom - nevet fel, és felkiáltok, amikor megmarkolja a hajam, hogy közelebb húzzon magához. Érzem, ahogy a varázserőm az ő testébe áramlik. Fáj, az érintése szinte éget, és megint kezdek elgyengülni. - Annyiszor tettél nekünk keresztbe. Annyi alkalommal szabadultál ki a karmaink közül. Azt hitted a szerencse ajándékba jár és örökre a oldaladon marad? Louis lett a gyengeséged.

Nem tudom, mit mondhatnék, mindenem fáj és zsibbadt egyszerre. Az erőm elhagy. Minden pillanatban kevesebb van. Haragudnom kellene Louis-ra? Ezt akarja? Ezt várja tőlem? Sosem tudnám megtenni. Újra és újra kimerészkednék az erdőbe, ha akkor láthatom, ölelhetem, csókolhatom őt. Fogalmam sincs, hogy lesz-e alkalmam rá ezután. Hogy valaha láthatom-e még, de soha semmit nem fogok megbánni, amit érte tettem.

- Hosszú évek óta te vagy a legnagyobb fogásunk - nevet fel, és a fejem fájdalmasan csapódik a hátam mögötti sziklafalnak, ahogy elenged. - Szerintem hetekig is táplálhatsz minket, mielőtt végleg elfogy minden energiád. Sose láttam még ilyen erős tündért. A varázserőd isteni. Rengeteg élet van benned. Mondanám, hogy kár érted, de túl jó érzés, ahogy átvándorol belém.

A szavai kegyetlenek, de nem lepnek meg. A koboldok a világ leggonoszabb lényei, pedig van még néhány rusnya teremtés a sűrű erdőben. Különösen éjszaka. Nem bírom tovább tartani magam. A fájdalomtól sírva zuhanok egy újabb kegyetlen álomba.

A hangok az agyamba kúsznak. Szinte belülről hallom őket, olyan hangosak. Nagyon fáj a fejem. Hasogat. Ahogy megmozdítom a sziklán, forró, kínzó fájdalom nyilall végig rajta, és muszáj felnyögnöm tőle. A hangom annyira rekedt. Olyan idegen.

- A tündérkénk felébredt - nevet valaki. Egy férfi. Ismerem ezt a hangot. Ő többször támadott már meg, de mindig elintéztem. Most még a levegővétel is fáj. Az egész csak egy álom volt. A könnyeim még mindig folynak, pedig az egész egy álom volt. Soha nem hagynám el Louis-t. Nem így. Louis soha nem hagyna el engem így. Szórakoznak velem. Belemásznak a fejembe, de ez nem valódi.

- Csak szórakoznak a fejemmel - lehelem magam elé, aztán lépteket hallok. - Amit látok nem igazi. Semmi sem igazi. Semmi… Nem igazi…

- Mit motyogsz itt magadba? - förmed rám az előbbi hang, és érzem, hogy közelebb hajol hozzám. Amikor kinyitom a szemem látom is őt. Neki már olyan szürkék a szemei, hogy alig látszik a szembogara. Szinte fekete. Miattam az. Belőlem laknak ennyire jól. - Szerintem már nem sok van neki vissza.

- Ugyan! - válaszol neki egy másik hang, amit nem ismerek. Talán már láttam őt, de még sosem beszélt hozzám. - Mióta van itt? Öt napja? Kell hogy legyen benne még spiritusz. Pár napot biztos kihúz. Kicsit hagynunk kellene, hogy megerősödjön.

- Wickedllonak igaza van, most egy kicsit hagyjuk pihenni az utolsó hajrá előtt - szólal meg az a női hang, aki már korábban is beszélt hozzám. Akinek a szájából még Louis nevét is hallottam. Bizonyára undorító módon végignézte a félelmeimről szóló álmokat. Túl sok volt. Öt napja vagyok itt. Minden összefolyik. Alig tudom elválasztani az álmokat a valóságtól. Louis már minden módon elhagyott engem, és nekem muszáj volt végignéznem. Minden egyes pillanat jobban fájt bármilyen fizikai kínzásnál. Tele vagyok sebekkel, a testem teljesen átfagyott, és úgy érzem szomjan halok. Kiszáradtam és éhezem. A legjobban mégis a lelkem fáj. Darabokra szakít minden egyes álom.

- Nem igazi… - lehelem, de nem tudom, hogy ez igaz-e. Nem tudom mi a valóság, és mi az, ami már csak álom. Azt sem tudom, hol vagyok. Egy szenvedéssel teli világban ragadtam, ahonnan nem találom a kiutat. Bárcsak Louis itt lenne és fogná a kezem. Rángatni akarom a láncaimat. Ki akarok szabadulni, de nem megy. Annyira ki vagyok merülve. Ki tudom nyitni a szemem, de nem vagyok képes ennél többre. Látom felkelni a napot odakint. Egyedül hagynak. A férfi a barlang másik végében… Már nem él. Az egyik kobold a vállára dobja, és elviszi. Talán volt családja. Lehet, hogy volt felesége, vagy férje. Talán gyerekei. Nem tudtam megmenteni. Magamat sem tudom megmenteni. Nem mozdulok, csak nézek a barlang bejárata felé. Az egyetlen mozgás, amire képes vagyok, a pislogás. A nap mozog. Lassan mozog a fénye, ezzel jelezve, hogyan telik el egy újabb nap ebben a szörnyű csapdában, ahol már csak napok választanak el attól, hogy újra lássam apát. Talán vár rám odaát. Érezni fogom őt, amikor majd egyesülök az erdővel. A könnyeim megint az arcomon folynak, ha elképzelem őt itt. Neki is ezt kellett átélnie. Vele is ugyanezt tették. Vajon neki milyen félelmei voltak? Bárcsak tudnám, apa miket látott, mielőtt minden ereje elfogyott. Hitt abban, hogy kiszabadulhat? Küzdött? Apa bátor volt és erős. Biztosan nem adta fel. Én sem adhatom fel. A nap már alacsonyan jár, amikor egy madár repül az egyik sziklára. Az éneke keserves. Mint egy siratódal. Értem szól.

- Repülj a faluba - lehelem magam elé. Tudom, hogy hall engem. Közelebb repül, és a láncaimra ül. - Repülj haza, és mondd el nekik, hol vagyok. Mondd el, mi történt. Mondd el, hogy nem adom fel. Soha nem adom fel.

Szinte érzem a madár boldogságát és szomorúságát. Egyszerre a kettőt. Szárnyra kel, és eltűnik a sűrű fák között. Az idő gyorsan telik. Senki nem jön. Komolyan gondolták, hogy hagynak megerősödni, mielőtt végeznek velem. Az éjszaka sötét és hideg. Nyirkos. Reszketek, és a fogaim folyamatosan összekoccannak a fagyos levegőtől. Magasan lehetünk. Egy barlang, ami valamelyik sziklás részbe van vájva. Biztosan nem ott, ahová Louis-t is mindig vittem. Azokat ismerem. Ez az erdő másik szegletében lehet. Ritkán járok erre a részre. Túl messze van.

Éjjel elnyomott az álom. Nem emlékszem rá. Túl mélyen aludtam. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy valóban álmodjak, de még ez is jobb, mint amiket eddig éltem meg. Erősebbnek érzem magam, de a fájdalom átjárja a testem, amikor megpróbálok kiszabadulni a vastag láncok közül. Üvöltök. Fáj a torkom, annyira üvöltök, és vergődök, de semmi sem történik.

- Könyörgöm! - kiabálok a barlang csendjébe, és a hangom visszhangzik. Belekeveredik a láncok csörgésébe. - Könyörgöm…

Soha nem csalódtam még magamban ennyire. Mindig hittem, hogy erősebb és okosabb vagyok náluk, de ez nem igaz. Hat napja vagyok itt. Louis. Mit gondolhat Louis? Mit élhet át? És anya? Mit tesz Niall? Megpróbálnak megtalálni? Mostanra már lemondtak rólam? Ha eléggé okosak, akkor lemondtak. Sokkal jobb, mint hogy megpróbáljanak idejönni, és őket is bántsák. A nap már magasan jár, amikor ismét feladom. Amikor elfáradok, és izzadtan zihálva döntöm a sérült fejem a kényelmetlen és éles sziklafalnak. Sokszor elképzelem, hogy mi van, ha ez az álom? Talán egy szörnyű rémálomba keveredtem, amiből ki kellene szabadulnom. De ha ez az álom, akkor amit annak hiszek az a valóság. Akkor Louis elhagyott. Megannyi módon tudatta velem, hogy nem kellek neki többé. Inkább ezt legyen a valóság, mint az. A könnyeim újra az arcomat áztatják. Mennyi könnycseppet képes hullatni egy tündér? Úgy érzem, mintha képtelen lenne elapadni. Mintha a végtelenségig tudnék sírni.

Már sötétedik, amikor hangokat hallok. Beszédet. Léptek zaját. Visszatértek. Itt vannak, és én még mindig nem tudtam kiszabadulni, akármilyen erősen is próbáltam. Alig maradt varázserőm, az életerőm pedig kevés ezekhez a láncokhoz. Most minden varázslatom elveszik. Megmondták, hogy ezt fogják tenni, és akkor ennyi volt. Egy tündér nem élhet a mágiája nélkül. Ha az utolsó cseppjeit is elszívják, akkor meghalok. Bárcsak meghalnék, még mielőtt egy újabb szörnyű álomba süllyedek. Bárcsak még azelőtt meghalnék, hogy újra lássam Louis-t, ahogy örökre elfordul tőlem. Nem akarom, hogy az legyen az utolsó kép, amit életemben látok. Kérlek, ne az legyen az utolsó…