Órák óta csak a plafont bámulom, és egy szemhunyásnyit sem aludtam, bár Harry édesdeden szuszog a mellkasomon. Pontosan azt csináljuk, amit eszem ágában sem volt. Játszom a védelmező hős szerelmest, és reményt adok ennek a fiúnak, miközben a remény mellé nem jár semmi. Muszáj lesz egyszer leülnöm vele, és úgy megbeszélni mindent, hogy az nem torkollik szexbe. Hogy megértse, mennyire komolyan gondolom, hogy velem bármikor jól érezheti magát, de ne szőjön kettőnknek egy hatalmas szivárvány színű jövőképet. Ha ez megfelel neki, akkor itt vagyok, ha nem, akkor pedig a legjobb az lesz, ha jelezzük a programnak, hogy cserélni szeretnénk. Ő családot, én au pairt. Mert az halál biztos, ha úgy dönt a kalandozás neki kevés, én képtelen lennék úgy együtt élni vele, hogy nem nyúlhatok hozzá.

- Min gondolkodsz? - kérdi suttogva, és meglep azzal, hogy ébren van. Meg voltam győződve róla, hogy mélyen alszik.

- Azt hittem alszol - súgom vissza, és ahogy egy kicsit felé fordítom a fejem, az ajkaim a homlokát súrolják beszéd közben.

- Aludtam, de felébredtem egy pillanatra, és éreztem, ahogy a tarkóm cirógatod - susogja a mellkasomba, és csak most veszem észre magam. Fel sem tűnt, hogy simogatom őt álmában. - Szóval, min töröd azt a csinos buksid?

- Te most bókolsz nekem, vagy szimplán hízelegsz? - nevetgélek halkan a sötétben, és vennem kell egy mély lélegzetet, ahogy feltolja magát fölöttem, és puhán az ajkaimra csókol. - Szóval hízelegsz.

- Mint egy kiscica? - gügyögi a számba, és finoman belenyalint, hogy még imitálja is, amiről beszél.

- Cica… - motyogom, és olyan heves csókolózásba kezdünk, amiből nem hittem, hogy jól ki lehet jönni. Nem hittem, hogy szex nélkül meg lehet úszni, de végül a hajtépésen, harapáson, és dörögölőzésen kívül más nem történik, és szépen lassan mindketten lenyugszunk, hogy apró csókokkal zárjuk le az előbbi akciót. Finom volt, élveztem, és ez egy újabb szokatlan pont. Nem tudom, hogy mikor csókolóztam ekkora beleéléssel úgy, hogy melegéledtem tényleg csupán ennyivel, és nem akartam tovább menni. Harry minden bizonnyal elkezdett megváltoztatni, és fogalmam sincs, hogy ez jó-e így, vagy újra visszavonulót kellene fújnom. - Néha inkább egy tigrisre emlékeztetsz. Egy gyönyörű, hófehér és nemes tigrisre, aki imád bújni a gazdájához.

- Szépnek tartasz? - kérdi kiragadva azt az egyetlen momentumot, és érzem, hogy ez a beszélgetés most más. Harry most tényleg más. Nyíltabb, és tőlem is elvárja, hogy őszintén feleljek a kérdéseire.

- Gyönyörűnek tartalak - felelem halkan, és a hajával játszom az ujjaim között, miután ő visszafekszik mellém, és a vállamra hajtja a fejét. - Eljössz velem a következő élőre?

- Igen - bólint egyet, és miközben elnyomja az ásítását. Ezután egyikünk sem szólal meg, de ez a csend most nagyon kényelmes köztünk. Fogalmam sincs, meddig tart, míg ő az egyik kezével a combomat cirógatja, én pedig még mindig a göndör tincseit csavargatom az ujjaimra. Hallom valamit motyogni, de már érzem, hogy félálomban vagyok, és nem jutnak el hozzám a szavak. Próbálok figyelni, de feladom.

Egész héten mást sem tervezgetek, csak azt, hogyan hozzak meg egy olyan döntést, amit nagyon nem akarok. Nagyon keveset vagyok otthon. Olyan kibaszott keveset, hogy még a nagyszüleimet, és a húgaimat is be kellett szerveznem a gyerek mellé, mert egyszerűen nem lehet ennyit Harryvel. Már korán reggel eljövök otthonról, és késő éjjel esem haza. Volt arra is példa, hogy az X Factor házban aludtam, hogy biztosan távol tudjak maradni a göndörtől. Egyik éjjel megint arra ébredtem, mint amikor az anyja nálunk aludt, és ő a szobámba lopózott az éjszaka csendjében. Nem tudok nemet mondani neki, amikor az ujjai a testemet cirógatják, vagy az ajkai az enyémeket csókolják. Minden erőmmel próbáltam, de nem megy. A közelsége egyszerűen minden eszem elveszi, és olyankor egy egészen másik síkon létezem tovább. Egy olyanon, ahol az emberek csak lebegnek. Nincsenek gondjaik, és nincs senki, aki gátat szabna a vágyaiknak.

- Louis, van egy kis időd? - szólal meg a - lassan attól tartok - végzetemnek számító mély hang, és egy nagy sóhaj után felé fordulok. - Beszélhetünk?

- Le akartam menni a stúdióba - felelem, és a szemei annyira elszomorodnak, még ha az arcát próbálja is keménynek mutatni, hogy muszáj megadnom neki, amire vágyik. - De persze, tudunk beszélni.

Éppen meg akar szólalni, amikor nyílik a bejárati ajtó, és nem sokkal később Linette tipeg be a nappaliba.

- Sziasztok! - mosolyodik el, de láthatóan nagyon fáradt. Teljesen elfelejtettem, hogy ma hazajön. Ezek szerint a ma estét is a srácaimmal töltöm a versenyzők házában. - Minden rendben itthon?

- Minden - felelem nevetve, mert egy pillanat alatt felbassza az agyam. Konkrétan fel sem hívott már legalább egy hete, ebben egészen biztos vagyok. Ennyire sem érdekelte a fia, most pedig feltesz egy ilyen kérdést, amitől komolyan nevetnem kell, hiába nem szándékoztam eredetileg veszekedni vele. - Lent leszek a stúdióban.

- Louis, várj már! - sipákol Linette, és felhúzott szemöldökkel nézek rá, de nem állok meg.

- Dolgoznom kell, a műsor után ki akarunk adni egy dalt - magyarázom, mintha az idő olyan mocskosul sürgetne. - Addigra mindennel készen kell állnom. Harry kísérj el addig, és mondd el, amit szerettél volna.

- Nem sürgős, csak…

- Gyere! - szakítom félbe, ő pedig nem vitatkozik tovább, egyből követ. - Azért kerüllek, mert amiket korábban mondtam, azt most sem köpöm szembe. Tudod, mit tudok nyújtani neked, és nem akarom, hogy a múltkorit félreértsd.

Nem válaszol semmit, csak néz a szemembe, amikor már a saját kis barlangom ajtajában állunk.

- A fenébe, Louis… - ingatja meg a fejét, és a folyosó falának simul, a feje pedig halkan koppan a falon, ahogy hátra dönti. - Miért kell visszafelé haladnunk mindig? Miért csinálod ezt velem? Teszünk három lépést előre, aztán négyet hátra.

- Fejezd be, Harry - teszem a kezem a kilincsre, de egyből ellöki magát a faltól, hogy megakadályozzon a menekülésben. Az ajtónak szorít, minderre felhasználva a testi fölényét, de nem csinál semmit, csak mögém nyúl, és miután óvatosan kinyitja azt, betuszkol rajta, és bezárja maga után. A teljesen sötét stúdióban állunk, és nem tudok megszólalni, vagy megmozdulni, mert amit az előbb csinált, azzal olyan módon lepett meg, mint még soha senki talán. Nem látom őt egyáltalán, de megérzem a kezét a pólómba markolni, és elkezd hátrafelé tolni. Valószínűleg emlékszik rá, hogy itt van egy kanapé, mert tudatosan lenyom rá, és az ölembe mászik. A nedves, és forró ajkai pillanatok alatt simulnak az enyémekre, és bár arra számítok, hogy heves lesz, inkább csak gyengéden becéz.

- Szerencsés vagy, hogy képes vagy távol maradni tőlem - kezdi szinte suttogva, és a szája folyamatosan az enyémet érinti, ahogy beszél. - Én nem vagyok olyan erős, mint te. Érzem, ahogy egyre mélyebben vagyok. Egyre jobban elterülök a padlón, és fáj, de nem bírok parancsolni magamnak, amikor meglátlak. Ölelni akarlak, beszívni az illatod, és ha mást nem kaphatok, hát legalább csak hallgatni a hangod. Hagyd rám a döntést, rendben? Nem hoztam még meg. Felfogtam, hogy csak a testemre van szükséged, az agyamra, és néha talán a hangomra, ha beszélgetni vágysz, de nem kell a szerelmem. Megértettem, és elfogadom. Hosszú évek óta élek már így, egyáltalán nem új a helyzet. Nem mondom, hogy képes leszek rá, de hadd próbáljam meg. Engedd kipróbálnom, hogy a szívemnek vajon elég-e ennyi is belőled, hogy minimálisan boldog legyen.

- Nem tehetem - hajtom le a fejem egy borzasztó hosszúra nyúlt csend után. A mondatai érezhetően egy begyakorolt monológ részei voltak, nem itt és most találta ki őket. - Nem tehetem ezt veled, de ennek ellenére képtelen vagyok nemet mondani neked. Kérlek, Harry, neked kell meghoznod a helyes döntést, mert látod, hogy nekem kurvára nem megy!

- Arra kérlek, hogy adj időt magunknak - motyogja, és körbenyalja a szám, amitől felgyorsul a légzésem, de amikor az ajkai után kapnék, hátra húzódik. - Adj időt, hogy döntsek, de addig kérlek, hadd élvezzem ki minden érintésed. Szeretlek, Louis.

- Esküszöm, nem ezt akartam… - nyöszörgöm, erősen összeszorítva a szemem, amikor kimondja, és többször is a kanapé támlájának ütöm a fejem, amiben próbál megállítani, de csak… ez képtelenség. Annyira kurvára imádkoztam, hogy ne mondja ezt nekem. Hogy ne érezzen így, és ne csinálja ezt velem. Hogy képes legyen a helyén kezelni azt a fajta kapcsolatot, amit én nyújtok neki. Amilyen sérült lelkileg a sok kurva csalódástól, tudnom kellett volna, hogy mibe keverem magam. Tudhattam volna, hogy bármit is kap tőlem, amíg abban csodálat van, addig ő táplálkozni fog belőle. Márpedig azt soha nem tagadtam le előtte, mennyire csodálatosnak látom. Annyira elbasztam ezt az egészet.

- Nem szerethetsz engem - folytatom sokkal erősebb hangon, mint amire számít, vagy akár én is számítok.

- Nem tudom, mit tehetnék ellene - ingatja a fejét, és összeszorított fogakkal markolok az épp kiengedett, göndör tincseibe, de még mielőtt a kezem odaérne, már zihál, és szorosan fogja közre a csípőm a combjaival. - Szerelmes vagyok a hangodba.

Nem mondok semmit, csak egy morgás hagyja el a torkom, ahogy hátra rántom a fejét, és ő hangosan nyög fel, amikor a nyakába harapok. A farka kőkemény, érzem, ahogy a két melegítőn át egymáshoz érünk. A másik kezemmel olyan erősen markolok a fenekébe, ahogy csak bírok, és szorosan magamra húzom. Most először van olyan érzésem, hogy nem veszíti el teljesen a kontrollt önmaga felett, és tudatosan ringatózik úgy az ölemben, ahogy talán a tökéletes ribancok is képtelenek lennének. A vállamba kapaszkodik, és elnyílnak az ajkai, mert még mindig nem engedem el a haját.

- Szerelmes vagyok a szemeidbe - folytatja a plafon felé nyögve, és az egyik keze a vállamról a hajamba vándorol, hogy most ő legyen aki a rövid tincsekkel játszik, de egy sokkal gyengédebb játékot. - Szerelmes a hajadba.

- Harry… - morgom összeszorított fogakkal, és bár érzem, ahogy növekszik a dühöm, mégis egyre jobban veszítem el a fejem a szenvedélytől, amit most ő korbácsol fel ennyire kettőnk közt. Nem mond semmit, de lassan elkezd lemászni az ölemből, és miután elengedem, előttem felegyenesedve, teljesen meztelenre vetkőzik. Mostanra a szemem már hozzászokott annyira a stúdió sötétjéhez, hogy a műszerek apró ledfényében tökéletesen tudok gyönyörködni a testében. A farka szemérmetlenül mered felém, de nem ér hozzá. Nem ér magához, csak visszamászik az ölembe, és a nyakamba temeti az arcát.

- Szerelmes a bőröd illatába.

Végignyalja a nyakam, és a következő szavakat már közvetlenül a fülembe súgja. - Szerelmes a levegővételeidbe.

A kezeim egészen eddig már csak ösztönből is a fenekén voltak, de most megragadja az egyiket, és felemeli, hogy a szájába vegye az ujjaim. Elvarázsoltan szopja őket, és én úgy nézem, mintha hatalma lenne felettem. Harrynek hatalma van felettem, ez egészen biztos. Történt valami… Most, ezekben a pillanatokban történik, amikor százféle módon vall szerelmet, és úgy ér hozzám, olyan hangon szól, ahogy még soha nem tapasztaltam tőle. Ahogy még soha senki nem szólt hozzám. Amikor a rajtam táncoló démon úgy ítéli meg, hogy elegendő a nyál a kezemen, még mindig nem enged el, ő az, aki végül magába csúsztatja az ujjaim. Szabályosan meglovagolja a kezem, és én kénytelen vagyok elképzelni, ahogy ezt a farkamon csinálja. A másik kezem a csípőjét szorítja, és amikor egy kicsit lejjebb csúszik, megérzem az apró heget, amit néhány napja okoztam. Már nem fáj neki, és tapasz sincs rajta, amit rögtön másnap reggel a ruhák súrlódása miatt ragasztott rá.

- Szerelmes vagyok abba, hogy… - kezdi, de elcsuklik a hangja, és egy mély nyögésben ér véget, amikor megforgatom kicsit az ujjaim. Liheg, zihál, és nyöszörög, de csak azért is végig mondja. - Abba, hogy pontosan ismered a testem. Mindent tudsz róla…

Nem bírom tovább, elhúzom mindkét kezem, és épp csak annyira tolom le a nadrágom, hogy elő tudjam venni a farkam. Le akar mászni rólam, és a mozdulataiból tudom, hogy a lábaim közé készül térdelni, hogy a szájába vegyen.

- Nem mész sehova - szűröm a fogaim közt, és egyetlen határozott, de mégis lassú mozdulattal ültetem őt magamra. Fáj neki. Pontosan tudom, hogy így van, mert látom a grimaszain, hallom a nyögésein, és lassítok, de ő emiatt erősebben kezd mozogni. Vágyik rá, és ettől csak még jobban akarom. Embertelenül felizgat vele. Lassan ereszkedik tövig, és amikor már nincs tovább, rám néz. Mélyen a szemembe, és erősen rám szorít, amitől muszáj felnyögnöm.

- Szerelmes vagyok a hangodba, Louis - kezd el nagyon lassan mozogni felettem, és ez most valami nagyon más, mint amihez én hozzászoktam. Idegennek érzem magam a saját testemben, és olyan lassan tudatosul az agyamban, hogy most éppen szeretkezem ezzel a fiúval, mintha elmeroggyant lennék. - Szerelmes az ajkaidba.

Előrehajol, de a csípője megállás nélkül ringatózik az ölemben, és édesen, hevesen kezdi falni a szám, míg mindkét keze a hajamba túr.

- De ami a legfontosabb… - zihálja a számba, és egyre gyorsabban mozog, a teste pedig izzadni kezd a kezeim alatt. - Szeretem a lelked. Ahogy a fiaddal bánsz. Ahogy anyukádról beszélsz, ha szóba jön… Ahogy a testvéreiddel viselkedsz… Ahogy a nagyszüleidet öleled. Amikor a dalaidban levetkőzöl, és… istenem, Louis!

- Folytasd! - parancsolok rá, és már nem tudom, ki vagyok. Hallani akarom a szavait. Tudni akarom, milyennek lát. Érezni akarom őt, míg elmondja, mi az, amiért szeret engem. Talán nem kellett volna a fenekébe markolnom, hogy én mozgassam őt tovább magamon, mert ettől veszítette el magát, de nem tudom megállítani a testem. Egyikünk sem képes soha nemet mondani annak az elemi ösztönnek, ami egymás karjaiba hajt minket.

- Amikor… teljesen levetkőzöl, és… Meztelenül énekelsz… - magyarázza, és bár ez kimondva viccesen hatna bárkinek, de semmiképpen sem nekem. Tudom, hogy miről beszél. Tudja, hogy mennyire mélyen a lelkemből írok minden egyes számot, és mennyire én vagyok. A lelkem esszenciája, amit talán soha senki nem ismert még. Talán soha senki nem látott még. Talán ez a fiú mégis látja. - Egy… egy vastag fal vesz körül, de te is csak… csak szeretetre vágysz, Lou…

Biztosan kifelé csak egy nyögésnek hangzik, amikor gyakorlatilag kiszakadnak belőlem a könnyeim, de nem bírom tovább. Végigfolynak az arcomon, és az egyre durvább lökéseink közben, csak Harry mellkasába dörgölöm az arcom. Ő olyan szorosan ölel, mintha azzal a világot válthatná meg, és talán így is van. Talán az enyémet éppen megváltja.

- Félsz beengedni… bárkit is… - folytatja, pedig engem már így is darabokra szedett. - Mert egy… egy elveszett srác van odabent… Elvesztette az anyukáját… És valaki miatt talán a hitét is… a szerelemben. De én… ha kell, akkor… akkor puszta kézzel bontom le. Tégláról… téglára. De… engedj be oda, Lou.

Nincs több szó, mert már ott van. Hiányoznak téglák a falból, és ő lát engem odabent. Még nem tudja megfogni a kezem, mert túl messze állok tőle, de lát engem, és pontosan tudom, hogy ha elég kitartó, és az sem érdekli, ha véres a keze, akkor be fog jutni. Már csak fél kézzel ölel, és a másik kettőnk közé csúszik, mert éppen szárnyakat növeszt. Újra rám feszül, és kegyetlenül magával ránt, mert ettől az érzéstől képtelen vagyok tovább kibírni.

- Szeretlek… - súgja még utoljára, de már teljes extázisban, és ettől beteljesül az egész. A szemem előtt fehér fellegek, amik csak nagyon lassan oszlanak el, hogy újra visszazuhanjak a sötét valóságba. De most nem vagyok egyedül. Talán nem leszek már egyedül, mert itt van valaki, aki akkor is fogja a kezem, ha én arra utasítom, hogy ne tegye. - Nem akarok megmozdulni. Nem akarom, hogy vége legyen.

Nem felelek semmit, csak megcsókolom, és ettől alábbhagy a reszketése a kezeim közt. Addig csókolom őt, míg végül teljesen megnyugszik, aztán vele az ölemben hajolok előre, hogy kihúzzak egy zsepit az asztalon lévő dobozkából, és letöröljem magunkat. Ő óvatosan lemászik rólam, és megragad egy újabb papírt, hogy hátul is megtörölközzön, mielőtt visszaveszi a ruháit. A mozdulatai lágyak, és néhol még talán bizonytalanok is. Eltűnt az előbbi láng. Megint az a kiscica, aki eddig volt, és zavartan néz rám, tanácsra várva, hogy mégis hogyan tovább.

- Megmutatok neked valamit - mosolyodom el, és egy olyan frusztrált levegőt enged ki, ami kurvára fájhatott már a tüdejébe szorulva. Felkapcsolom a fényeket, amik mindkettőnk retináját fájdalmasan szúrják, aztán a kontroll panelre mutatok, hogy üljön le mögé. Nekidőlök az állvány szélének, hogy elindítsam a dalt, amit a műsor után tervezek kiadni, de elkapja a kezem, és megállít benne.

- Szeretném… - kezdi zavarban, de ahogy a szemembe néz, összeszedi a bátorságát. - Énekeld el nekem.

Most rajtam a sor, hogy egy kicsit zavarba jöjjek, mert ennyire a semmiből várja, hogy daloljak neki. Kezdetben Simon, aztán Zack vagy épp valamelyik hangtechnikus volt csak, aki hallgatott engem így, csak a négy fal között acapella a stúdióban, egyik pillanatról a másikra, de senki más. Nem szólok semmit, csak a szoba másik sarkába állított zongorához sétálok, és úgy döntök, hogy annak a kíséretében fogom elénekelni neki. A dalt anyukámnak írtam, és minden sora nagyon mélyen a lelkemből szól. Csak neki, és senki másnak. Eredetileg megosztani sem akartam, mert úgy éreztem, túlságosan személyes lett, valami olyan, ami csak kettőnké, de a húgom azt mondta ne legyek hülye, és mutassam meg, mennyire szerettem őt. Mennyire szeretem még a mai napig is, és hogy ő is hallani fogja. Anyu sem akarná, hogy magamba fojtsam az érzéseimet. Borzasztóan hiányzik, pedig évek teltek már el azóta, hogy elveszítettem őt. Valamiért már egy ideje kerülget a gondolat, hogy mennyire kedvelné Harryt. Tudom, hogy jól kijöttek volna egymással, és ez megszorítja a szívem, annak ellenére, hogy tudatosan próbálom kerülni a szorosabb kapcsolat kialakulását a göndörrel. Próbáltam… Mert az előző fél óránk után még mindig nem vagyok önmagam, és fogalmam sincs, mire gondoljak. Mi lesz ezután. Egy biztos, úgy érek a dal végére, hogy észre sem veszem, mi történt közben. Nem tudom, jól énekeltem-e, vagy legalább elfogadhatóan, és azt sem, mennyire stimmelt az egész hangzás. Amikor felnézek, csak egy dermedten rám meredő göndört látok, könnyes szemekkel, és ez megnyugtat, hogy valószínűleg jól sikerült az előadás.

- Mondj valamit - szólok rá, és talán egy kicsit erélyesebben sikerül a tervezettnél, mert összerezzen, és gyorsan pislogni kezd, hátha eltüntetheti a könnyeit úgy, hogy nem veszem észre. Már késő, bébi…

- Az anyukádnak szól - fogad szót, és végre elkezd beszélni, de fel kell nevetnem, amikor ezt egy ennyire nyilvánvaló ténnyel kezdi. Nem sokat beszéltem neki anyáról. Igazából nagyon ritkán beszélek róla bárkinek is. Még mindig egy nagyon fájó pont, de azt tudom, hogy tudja, mi történt, és egyszer amikor szóba jött anyu, biztosított róla, mennyire sajnálja, hogy ilyen fiatalon érte ez a tragédia. - Imádná.

Csak lehajtom a fejem, és bólintok. Tudom, hogy így van, de frusztrál a gondolat, hogy soha nem tudhatom meg anyu valódi reakcióját rá. Még csak azt sem tudhatjuk pontosan, mi történik a halál után, és ő tényleg lát-e engem, vagy az egész csak egy mese, amivel nyugtatjuk magunkat, amikor elveszítünk valakit. Szeretném hinni, hogy velem van. Szeretném érezni őt magam mellett.

- Tetszett a dal? Megállja majd a helyét? - nézek fel egy nagy levegő után, és próbálom egy kicsit a háttérbe szorítani a túlvilággal kapcsolatos aggodalmaimat.

- Gyönyörű - feleli halkan, és felkel, hogy közelebb sétáljon hozzám. Muszáj felnéznem rá, amikor megáll előttem, de aztán egyszerre mozdulunk, hogy az ölembe tudjon ülni. - Nehéz megszólalnom. Soha nem hallottalak még így, egy egész dalt, ennyire átszellemülten elénekelni. És csak nekem. Ilyen nagyon közel hozzám. Biztosan megállja a helyét, mert a lelkedet is beleírtad.

Nem felelek rá semmit, csak a nyakamat nyújtom, és a tarkójára csúsztatom a kezem, hogy magamhoz húzzam. Az ajkai azonnal reagálnak az enyémekre, és olyan hevesen mozognak, mintha ez valamiféle verseny lenne. A testem kellemesen bizsereg az érintése alatt, és még többet akarok belőle. Hogy simogasson, és csókoljon, és ez megrémít. Fontos lett nekem ez a fiú, és bár mindenki előtt titkolhatom, magam előtt nem érdemes. Azt hiszem, a szeretkezésünk ehhez nagyban hozzájárult. Amiket mondott, ami akkor köztünk történt… Mély nyomot hagytak bennem, és félek, nem lenne túl egyszerű egyetlen mondattal vagy döntéssel kitörölni magamból.

- Van kedved… - kezdem, de amint észreveszem magam, elharapom a mondat végét. Ő nagy és kíváncsi szemekkel méreget, és én ha itt és most halálra kínoznának se mondanám ki a mondat valódi végét. - Elmenni inni valamit? Vagy csak… nem tudom. Bulizni egyet. Akármi. Linette itthon van, én pedig ezek után nagyon nem akarok, és nem vagyok olyan kegyetlen, hogy hátrahagyjalak egy ilyen csúnya háborúban.

Ő csak elvigyorodik ezen, amikor meglátja az én mosolyom is, és bólint, mielőtt újra megcsókolna. Szerencsére úgy tűnik nem is sejti, hogy valami ostoba vacsoraötlettel készültem eredetileg előállni, és ez így van rendjén. Nagyon is.

- Louis, mielőtt… mielőtt elindulunk, csak szeretnék valamit mondani - pirul el olyan vadul, hogy ösztönből rántom fel a szemöldököm rá. Most aztán nagyon jófiú voltam már órák óta, nem tudom, mi az istennel váltottam ezt ki. Nyitja a száját, de végül nem szólal meg, csak a nyakamba bújik, és végigsimít az orrával egészen a fülemig, hogy aztán abba szuszogjon intenzíven. - Isteni volt ma veled, de… nem akarom elfelejteni a nyakörv szorítását sem.

Kiszárad a torkom, ahogy ezeket a szavakat mondja, és azonnal durván markolok a hajába, amitől hangosan nyög fel, és elnyílnak az ajkai, amikor elhúzom őt a nyakamból.

- Ne aggódj, bébi, nem lesz sokáig távol - ingatom a fejem, és a számba szívom az alsó ajkát, hogy egy durvább csókba invitáljam, mielőtt elindulunk. Valószínűleg írok egy üzenetet Zack-nek, hogy tartson velünk. Semmiképp sem jó ötlet pont Harryvel kettesben mutatkoznom nyilvánosan, míg nem tudjuk, mi mindent tartogathat a jövő. És azt az én életemben soha nem tudni.