Sziasztok! 

Íme egy Harry rész az én pennámból, és most mindketten nagyon kíváncsian várunk. Pislogva figyeljük a kommenteket, és várjuk a gondolataitokat. 

Puszi&Pacsi

H&S

Az erdei heves kalandunk után azt hiszem megbántam, hogy este mégsem jöttem ki hozzá. Persze, óvatosnak is kell lennem, ha elhagyom a falut éjszaka, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért végül nem indultam el. Eléggé felkavartak Louis barátjának a mondatai, és fogalmam sem volt, mire gondoljak, mit érezzek. Hogy Louis vajon komolyan tervezi ezt velem, vagy csak jól szórakozik, mielőtt valaki mást talál magának? Valami új felfedezni valót. Szeretnék ezer százalékosan, feltétel nélkül megbízni benne, de nem tudom elnyomni a félelmeimet. Most viszont itt van, és úgy ölel magához, hogy minden aggodalmam elszáll tőle. Ezért csak újra eldöntöm, hogy nem fogok beleőrülni abba sem, ha egy nap elhagy. Megmarad az emléke annak, milyen csodálatos volt vele. Talán csak hazudok magamnak. Nem tudom. Lehet, hogy valójában teljesen belebolondulnék a hiányába. Már most is így van, pedig még csak jelét sem adta annak, hogy itt akar hagyni.

- Min gondolkodsz? - suttogja a fülembe, és érzem, hogy végigfut a kellemes borzongás az egész testemen a hangjától, és attól, ahogy a meleg lehelete a bőrömet simogatja. Már késő van. Túl késő, és aludnunk kellene, de ma este egy újabb őrjítő csodát éltünk meg, pedig nem gondoltam, hogy valaha is az első nyomába érhet bármi. Talán mert bátrabbak vagyunk. Mindketten. Már nem remegve vagy kételyekkel telve érünk egymáshoz, mert pontosan tudjuk, hogy mit akarunk.

- Rajtad, és hogy nem akarlak elveszíteni - motyogom, mert abban sem vagyok biztos, hogy ezt ki kellett volna mondanom, vagy sem. Louis egy mély levegőt szív be, és a hátára fordul, ami talán nem a legjobb jel. Félek, hogy ez nem a legjobb jel. Bárcsak képes lennék rettegés nélkül élni, ha Louis-ról van szó.

- Én sem tervezlek hátrahagyni - ingatja a fejét, és bár én oldalra fordultam, hogy rá nézzek, ő csak a plafont tanulmányozza, és mintha direkt elkerülné a pillantásom. - De… Én csak vendég vagyok ebben a házban. Ebben az országban. Hamarosan haza kell mennem. A lakásom, munkám, a barátaim, az egész életem Angliában van.

- Akkor… Most már biztos, hogy haza fogsz menni? Én… sehogy sem tarthatlak itt, igaz? - kérdem, és talán a hangom túlságosan is kétségbeesett, mert most viszont szinte rémültem kapja felém a fejét.

- Mennem kellene, Harry - fordul most már ő is az oldalára, és a derekamra simítja a kezét -, de nem akarlak hátrahagyni. Eszemben sincs. Nem is tudnálak.

- Akkor… nem értem - rázom meg a fejem. Próbáltam magamban összetenni a mondandója lényegét. Hogyan érthette, mit gondol, mit tervez, de fogalmam sincs. Az egyetlen dolog, ami szóba jöhet, hogy velem akar hazamenni, de az… Azt nem tudom, hogy meg tudom-e tenni. Ahhoz el kellene hagynom a falut. Az erdőt. Az egész eddigi életemet, és a családomat. Apa elvesztése után, azt hiszem, anya képtelen lenne kibírni, ha én is elhagynám.

- Mi történne, ha egy tündér elhagyná az erdőt? - kérdi meg, és bár bátornak tartom, amiért ezt a kérdést ilyen nyíltan fel merte tenni, mégis hallom a hangján a bizonytalanságot. Halkan beszél és nyel egy nagyot a mondat végén.

- Pontosan nem tudom - rázom meg a fejem, és próbálom visszaidézni, amit anya mondott azokról a tündérekről, akik emberekkel álltak párba. Ők mind elmentek innen. - Soha nem ismertem olyat, aki elhagyott minket. Pontosabban, soha nem tértek vissza többé, ezért azt sem tudom, mi történhetett velük.

- Félsz? - néz a szemembe, és az ujjaival közben a csuklóm cirógatja, ami a lepedőn pihen kettőnk között. - Félnél velem jönni?

- Igen - vallom be nagyon halkan. A torkom azonnal elszorul, és nem is vagyok képes ennél jobban kifejteni, milyen érzések kavarognak a lelkemben. Louis láthatja rajtam, hogy baj van, mert nem szól semmit, csak közelebb húz magához, és szorosan megölel. Szorosabban, mint eddig valaha. A forró, puha ajkai a homlokomhoz nyomódnak, és egy hosszú, elnyújtott csókot ad, hogy aztán a többi apróval elhalmozzon az arcomon, hajamban, majd a számon. Sikerül valamennyire megnyugodnom, de teljesen akkor lazulok el az ölelésében, amikor a fülembe suttog.

- Nem kell most eldöntened. Várok rád.

***

Hajnalban nagyon nem akartam az ágyban hagyni Louis-t. Szinte fájt, amikor egy utolsó csókkal elszakadtam tőle, hogy visszajöjjek a faluba. Tudom, hogy ő sem akart elengedni, mert ezer indokot hozott fel, miért maradjak még egy kicsit. Fürödjünk együtt. Reggelizzünk meg. Igyunk egy kávét. Nem szeretem a kávét, pedig megkóstoltam. De ő még ezt is megpróbálta, csak hogy ne kelljen elengednie, és ettől a szívem egyszerűen csordultig van szeretettel.

Amire kért, vagy inkább csak amiről elkezdtük a beszélgetést… Nem tudom mit gondoljak. Bármit megtennék, hogy ne kelljen elengednem Louis-t. Ha feltenné a kérdést, hogy vele tartok-e, mert neki mennie kell, gond nélkül mondanék igent, mert szeretem. De aztán eszembe jut anya. Niall. A falu. Az erdő. Az állataim. Apa sírja. És többé már nem vagyok biztos abban, hogy ki tudom mondani. Jártam odakint. Louis elvitt a tengerhez. Nem volt borzalmas. Az emberek egészen kedvesek voltak velünk, legalábbis amennyire kapcsolatba léptünk velük. És bízom Louis-ban. Tudom, hogy mellette biztonságban lennék, de valami megfoghatatlan, láthatatlan erő visszafelé húz. Szinte fogva tart. És azt hiszem, ha meg kellene neveznem, mi is ez, a családom, a népem iránti szeretetet mondanám.

- Baj van, fiú? - szakít ki a gondolataimból egy férfihang. Violet apja áll mellettem, aki velünk tart az erdőbe. Ma vonul ki egy nagy csapat tündér, hogy megpróbáljuk rendbe tenni az emberek pusztítását. Ők még nem tudják, hogy semmit sem tehetünk. Hogy kevesek vagyunk ehhez. Talán el kellene mondanom valakinek, bár ismerem a népem. Ennek ellenére is oda fogunk menni, hogy megbizonyosodjunk róla, nincs mit tenni.

- Jártam kint a napokban - kezdem el, ő pedig figyelmesen hallgat. - Láttam, hogy mi történik ott. Nem hiszek a hatalmunkban többé.

- Valami borzalmas, igaz? - sóhajt fel, és a fejét ingatja. Hisz nekem, de ő is tudja, hogy ettől még oda fogunk menni. - Éreztem már napok óta. Éreztem az erdő lélegzetében. Beteg.

- Haldoklik - helyesbítek, de erre már semmit sem felel. Niall is beér minket, aztán amikor a falu vezetője int, mind elindulunk. Senki nem beszélget. Koncentrálunk arra, hogy biztonságban legyünk, és gyorsan haladjunk. Már majdnem ott vagyunk, amikor Niall egy kicsit oldalra húz, és olyan halkan suttog, hogy alig hallom.

- Minden rendben? Szomorúnak tűnsz.

- Az vagyok - bólintok. Mindketten nagyon csendesek vagyunk. Nem akarom, hogy mindenki minket hallgasson. - Tudom, mit fogunk látni.

Amikor odaérünk, mindenki megtorpan, és lélegzetvisszafojtva nézzük a fákat. A fákat, amik a földön hevernek. Kivágva, és feldarabolva. A lombjaik pedig hatalmas halmokba gyűjtve. Az egyik ilyen halom lángol. Egy másik már kialudt, de még füstöl. Fogalmam sem volt, hogy ez vár minket. A helyzet milliószor rosszabb most, mint amikor Louis-val jártunk itt. Az ajkam megremeg, és érzem, ahogy a könnyeim forró, nedves csíkokat hagynak az arcomon. Ezek az emberek. Nem kedvesek. Csak elveszik, amit akarnak. Felélik a világot körülöttünk, és semmit sem adnak cserébe. Egy pillanatig szinte rosszul érzem magam, hogy Louis annyira más. Magamat hibáztatom, amiért pont egy ilyen csodálatos emberi lénnyel kellett találkoznom, és szerelembe esnem. De aztán gyűlölöm magam, amiért ilyen gondolatuk futottak át a fejemen. Louis a mindenem. De ezt látva… Az eddiginél is kevésbé vagyok magabiztos azzal kapcsolatban, hogy mi várhat rám odakint, ha Lou-val tartok. Lehetek boldog egy világban, aminek a lakói megölik a fákat? Ahol állatok húsát eszik, és csak kizsákmányolják a természetet anélkül, hogy adnának? Soha nem láttam még, hogy az emberek azért jöttek volna Tollymore-ba, hogy adjanak valamit az erdőnek. Örökre Louis oldalán akarok élni, de nem tudom elképzelni magam odakint. Félek a gondolattól. Ma este, amikor kimegyek Louis-hoz, minden bátorságomra szükségem lesz. Meg kell kérnem őt, hogy maradjon velem itt. Hogy kérje meg a rokonait, hadd éljünk az erdei házban. Ha igazán szeret, talán megérti a félelmeimet. Talán megérti, hogy miért rettegek átlépni Tollymore határát, hogy örökre hátrahagyjam.

Mire magamhoz térek, Niall ölelésében érzem magam. Fogalma sem volt, hogy mitől érezzük mind, ahogy az erdő szinte könyörög nekünk. Fogalma sem volt, hogy semmit sem tehetünk érte, és hagynunk kell őt sírni. Kudarcot vallottunk, mert bezárkóztunk, és nem merünk a falainkon kívül élni. Hagytuk, hogy a gonosz elszaporodjon körülöttünk, és már kevesek vagyunk ahhoz, hogy visszavegyük az irányítást.

- Rád lenne szüksége az erdőnek - leheli a fülembe. A fejemben olvasott. Néha, amikor nagyon el vagyok keseredve, amikor minden erőm cserben hagy, mert erőt vesz rajtam a keserűség, olyankor el tudja csípni az érzéseim. Néha, egy-egy gondolatot. Most is ez történt, de nem tudom, mit feleljek rá. Egyedül kevés vagyok, hogy mindent megmentsek. - Ha te lennél a falu vezetője, és megnyitnád a határokat… Ha parancsba adnád, hogy csapatokban, bizonyos időközönként kivonuljunk, és tápláljuk az erdő energiáit…

- Sosem választatának meg - ingatom a fejem, és nem értem, ő miért nem tudja ezt pontosan. Miért ringatja magát ilyen fajta álmokba. - Túl fiatal vagyok. Nincs párom, se családom. Semmit sem tudok felmutatni a tündérek előtt, csak annyit, hogy ismerem az erdőt, mert minden nap kint járok.

- Bátor vagy. Határozott. Magabiztos és hihetetlenül erős - mondja, most már egy kicsivel hangosabban. Mindenki gyászol, ezért szétszéledtünk, ahogy visszafelé sétálunk. Épp annyira, hogy még meg tudjuk védeni egymást, de mindenki csak a könnyeivel itatja a növények gyökereit, amik mellett elhaladunk. - Rád lenne szükségünk, és indítványozni fogom a következő gyűlésen.

- Niall… - sóhajtok fel, de inkább semmit sem mondok. Sokkal több kétely és félelem van bennem annál, hogy még ezzel is teljes odafigyeléssel tudjak foglalkozni. Összerezzenek, amikor egy szellő végigsimít az arcomon. Nem barátságos érintés volt. Figyelmeztetett. Azonnal minden erőmmel azon vagyok, hogy felmérjem a környezetünket, de nem látok, nem is hallok semmit. Viszont érzem őket. Többen vannak, és nincsenek messze. A koboldok erősek, de nem mernek megtámadni minket. Biztosan nem, amikor ennyien vagyunk. Legalább ötvenen jöttünk ki, ha nem többen. Sose jönnének a közelünkbe. Nem támadási céllal, de ettől még közelebb húzom Niallt, aki csak értetlenül néz rám, de tovább magyaráz arról, hogyan kellene átvennem a vezetőnk helyét. Az utolsó mondata az, amit meghallok. Ami igazán a tudatomba férkőzik, és visszhangzik, amíg vissza nem érünk a faluba. - A törvényeket is megváltoztathatnád. Akár Louis is veled élhetne.

Ez a gondolat annyira mélyen beleült a fejembe, hogy még órák múlva sem tudom elengedni. Nem érdekel a hatalom. Nem érdekel az sem, hogy irányítsam a népem. Ez viszont nem hagy nyugodni. Az egyetlen baj, hogy a tündérek nem agyatlan lények, akik csak úgy szó nélkül követnek valakit. Fel is lázadhatunk a vezetőnk ellen, ha ő olyan intézkedéseket hoz, ami a népnek nem tetsző. Ha azt mondanám, hogy mostantól az emberekkel is párba állhatunk, és a faluba is költöztethetjük őket, biztosan fellépnének ellenem. Igazából nem is annyira érdekel, hogy ki kivel él. Az sem, hogy hol. Csak Louis jár a fejemben, és hogy valamilyen módon meg kellene oldanom ezt a kérdést. Vele lenni, de nem messze innen, úgy, hogy ő sem ad fel értem mindent, és boldog marad. Ez a kettő együtt lehetetlen, pontosan tudom.

- Mondd meg, hogy mit tegyek! - huppanok le az egyik fa tövébe. Nem vagyok messze Louis házától, és még csak éppen sötétedik. Anya azt mondta, Ingridnél tölti az éjszakát, mert segít neki eltenni a gyümölcsöket, amiket délután szedtek. Így sokkal előbb ki tudtam szökni, de a lábaim idáig tudtak hozni. Louis azt mondta, vár rám, és biztos vagyok benne, hogy nem kér tőlem választ máris, a szorongás mégsem enyhül. Itt ül bennem, és nem akar adni egy pillanatnyi pihenőt sem. Az egyik őz barátom kísért az utamon egészen eddig, és most ő is lefeküdt mellém a fűbe. - Szeretem őt. Lehetséges, hogy mindennél jobban. De akkor miért nem tudok dönteni?

Az őzikém néma marad, és bár vet rám egy sajnálkozó pillantást, nem érzem a gondolatait. Nem beszél hozzám. Tudja, hogy amin évődök, az a távozásom gondolata, és láthatóan nem támogatja az ötletet.

- Sose tudnálak örökre hátrahagyni titeket - súgom a bundájába, amikor megölelem őt, és a fejemet a hátán pihentetem. Lágyan cirógatom, ő pedig lehunyja a szemeit, és csak élvezi. Nem hazudtam. Képtelen lennék végleg elbúcsúzni Tollymore-tól. Összerezzenek, amikor az őzem hirtelen kapja a fejét az erdő egyik irányába, aztán felkel és szinte kétségbeesetten kezd el löködni Louis házának az irányába. Látni innen, nincs messze. Tisztán látom a félhomályban, ahogy az ablakai világítanak, és hallom a zenét is, ami kiszűrődik a nyitott ajtón, ami előtt egy hálós szerkezet van. Louis azt mondta, a szúnyogokat tartja kint. Minket nem bántanak, de az állatokat és ezek szerint az embereket is, ezért nekem sem a kedvenceim.

Egy pillanat kell már csak, amikor megérzem, hogy a barátom miért ijedt meg ennyire, és azonnal futásnak eredek. Rengeteg energiát érzek magamban, mert alaposan rápihentem az estére, de inkább nem azzal akarom eltölteni az időt, hogy koboldokkal hadakozok.

- Minden rendben? - lép ki Lou a verandára, és a szemeiben aggodalom csillog. Szinte érzem, ahogy fokozatosan nyugszik meg, minden pillanattal, amit a karjaiba zárva töltök. - Láttalak az ablakból, ahogy az őzzel ültél a fa árnyékában. Gyönyörűek voltatok. Mesebeliek. De aztán megijesztettél.

- Koboldok - motyogom a nyakába, Louis pedig élesen szívja be a levegőt, és ezúttal nem azért, mert az ajkaim a bőréhez érnek. Tudom, hogy mindig nagyon félt, amikor este az erdőben mászkálok. Akkor is, amikor nappal csinálom, de ilyenkor különösen. - Nem voltak nagyon közel. És nem volt támadási szándékuk sem, de nem akarom megmutatni nekik, hová járok gyakran. Sajnos okosak.

- Akkor nekünk okosabbnak kell lennünk - bólint, aztán a kezei közé veszi az arcom, hogy megcsókoljon. Lassú, érzéki, szerelmes. Imádom. De azt is, ahogy pillanatok alatt csap át szenvedélyesbe és éhesbe, aztán szinte a ruhámat tépve rángat a hálószobába. Minden pillanat csodálatos, amit Louis-val tölthetek. Soha nem éreztem még ennyire boldognak magam, mint azokban a pillanatokban, amikor elfeledtet velem minden félelmet és aggodalmat. Amikor nincs más, csak ő meg én, és a testünk minden apró pontja összeér. Szinte eggyé válunk, ahogy izzadtan tapadunk egymáshoz, és a csókjaink kétségbeesettek a szeretkezésünk utolsó pillanataiban.

Még az ágyban fekszem, amikor Louis egy nagy tálcával a kezében jelenik meg, hogy a matracra tegye, és együtt vacsorázzunk meg. Késő este van már, de nem számít. Egyszerre imádok és gyűlölök aludni, amikor vele vagyok. Soha nem voltam még olyan kipihent, mint mellette, de közben mégis nagyon szeretnék ébren maradni és beszélgetni, csókolózni, hozzá érni, vagy csak nézni őt, ahogy alszik. Az utóbbi időben mintha tényleg pillanatok alatt lennék csordultig energiával, amikor mellettem van. Ez biztosan a szerelem, és én megveszek érte.

Hosszú napok telnek el úgy, hogy nem beszélünk a jövőről. Louis betartotta az ígéretét, és hagy nekem időt, hogy mindent alaposan átgondoljak. Még mindig nem sikerült meghoznom a döntésem, de minden erőmmel azon vagyok. Beszélgettem anyával, és Gemmaval is, persze kerülve a valódi témát. Pusztán arról érdeklődtem, tudják-e, mi lesz a tündérekkel, akik elhagyják a falut. Niallel is beszélgettem, de ő sokkal mélyebben belém lát, és azonnal tudta, hogy mire készülök. Meg kellett ígérnem neki, hogy ez nem holnap fog megtörténni, és még alaposan átbeszéljük a dolgot ketten, mielőtt bármilyen döntést is meghoznék. Megígértem neki, és azt hiszem, utána muszáj döntenem. Louis türelmes, és szeret engem, és éppen ezért nem várathatom őt a végtelenségig. Ma délután a megszokott helyen találkozunk, és azt ígérte, hoz nekem valami meglepetést. Ha az csokit jelent, akkor ez egy nagyon boldog délután lesz. Imádom az ízét, és azt kívánom, bár sokkal gyakrabban ehetnék belőle, de kérni mégsem akarom. Nem minden nap legalábbis. Egy kicsit megcsúsztam időben, mert Aurora megkért, hogy segítsek elvinni a virágokkal teletöltött kosarait a házukig, de sose tudnék nemet mondani neki, ha segítséget kér. A gondolataim viszont már a találkánk helyszínén vannak, és szinte futva teszem meg a táv legnagyobb részét. Az erdő ma sötét. A fák lombjai sűrűek, és ha borús az idő, szinte teljes sötétségbe is borulhat Tollymore. Az eső még nem esik, csak a szél fúj. Szinte látom magam előtt Louis-t, ahogy a kék dzsekijében áll egy fának dőlve. A kezei a zsebében, és amikor meglát elmosolyodik. Élesen látom magam előtt a képet, amitől egy pillanatra meg is szédülök, ezért muszáj lassítanom a lépteimet. A jeges szél a csontomig hatol, de nem látok semmit. A képzeletem szülte kép Lou-ról elvakít, mielőtt végül mégis megszűnne. Túl későn jövök rá, hogy mi történik. Koboldok! Minden varázserőm bevetve próbálom érzékelni őket, de nem megy. Pillanatokra jelenik csak meg előttem az erdő sötétebbik oldala, ahol ők rejtőznek. Azok a pillanatok is elegek ahhoz, hogy tudjam, súlyos túlerőben vannak. Összeszorított szemekkel és fogakkal próbálom összeszedni minden erőm, és bár érzem őket a közelemben, nem értek még hozzám. Muszáj kitalálnom valamit, de nem tudom, mit tehetnék, ha nem látok rendesen. Louis arca van előttem. Újra és újra megjelenik, felváltva a sötét erdővel, és a nevető koboldok képével. Az első dolog, ami felébreszt ebből az elém tárt, rám erőltetett valóságból, egy ütés az oldalamban, és rögtön utána a tarkómon. Térdre zuhanok a hűvös avarba, és bár a kezemmel védem az arcom, nem látok mást, csak a sebesen mozgó árnyakat, amik folyamatosan ütéseket mérnek rám. Az egyik a gyomromba érkezik. Felkiáltok, de mintha kívülről hallanám a saját hangom. Néhány lélegzetvétel csupán, amíg sikerül végül talpra állnom, és ütnöm. Minden erőmmel a fákat és növényeket hívom segítségül. Az indák és a gyökerek feltartóztatják őket. Most már hallom a fájdalmas üvöltésüket, és ezt kihasználva kezdtek rohanni. Szaladok, ahogy csak a lábaim bírják, amíg végül elül a szél, és kisüt a nap. Lassítok, hogy levegőhöz jussak, de még mindig szaporán kell lélegeznem, amikor meglátom Louis-t. Liam is vele van. Ez egyáltalán nem megszokott. Zaynt magával hozta még a kezdetek kezdetén, de mióta megismert engem, soha nem hozott vendéget az erdőbe. Soha nem hozott vendéget a találkozóinkra. Nem mosolyog, inkább keserű. Szomorú, és frusztrált szemekkel néz rám. Liam pedig… mintha szánakozna. Még a pillantása is rosszul esik. Valami történt. Baj van, ez egészen biztos.

- Harry… - néz mélyen a szemembe Louis, és egy gyors ölelésbe von. Nem csókol meg, csak egy apró puszit lehel a homlokomra. Érzem a meleg kezeit, ahogy szorosan tartanak, de aztán elenged, és hátranéz a barátjára, mielőtt folytatná. - Annyira sajnálom. Beszélnünk kell.

- De… ne itt - rázom meg a fejem, és gyorsan szétnézek, hogy még mindig nincs-e semmi jele a közeli koboldoknak. Érezniük kell, hogy itt vagyunk. Csak idő kérdése, hogy megtaláljanak. - Idefelé megtámadtak.

- Menjünk a sziklákhoz - bólint, és bár megfogja a kezem, egyetlen szót sem szól, miközben sétálunk. Liam már nincs velünk. Némán bólintott Louis-nak, aztán visszaindult a ház irányába.

- Nem is tudom, hol kezdjem - sóhajt fel, és muszáj nyelnem egyet a hangjától. - Nagyon jó volt minden napomat veled tölteni, de lejárt a vakációra szánt időm.

- Te… tessék? - dadogom, de az ajkaim annyira nehezek. - Ne… Még, nem döntöttem, de nagyon sokat gondolkodtam, és…

- Haza kell mennem - szakít félbe, és keserűen néz a szemembe. - Döntöttem helyetted. Nem várhatom el egy tündértől, hogy a városba jöjjön a kedvemért, elhagyva mindent és mindenkit, aki fontos neki.

- És ha én meg akarom tenni? - ingatom a fejem kétségbeesetten. Nem fogom túlélni, ha elhagy. Nem hagyhat itt.

- Nem akarom, hogy megtedd, Édesem - simít végig az arcomon, és ebben a pillanatban folyik le egy könnycsepp is, amit még megvár, hogy az ujjaival törölje le. - Rájöttem, hogy nem várhatok el olyat, amit én nem tennék meg valakiért fordított esetben.

- Oh… - forráz le teljesen a mondataival, és nagyon szeretnék beszélni, de képtelen vagyok megszólalni. Csak némán, mozdulatlanul sírok, ő pedig nem ölel magához, hogy megvigasztaljon.

- Annyira sajnálom - dönti oldalra a fejét, és most az ő szemei is csillognak. - De ígérem, hogy olykor majd meglátogatlak - mosolyodik el egy kicsit, de nekem darabokra töri a szívem vele. Látom, hogy mozog a szája. Látom, hogy kényelmetlenül érzi magát, de nem hallom, mit mond. Azt hiszem, apró szilánkokra szakadtam belül, és már nem tudok reagálni a körülöttem zajló világra. Csak hangtalanul sírok, és végignézem, ahogy Louis kényelmetlenül feltápászkodik, még lépked egy kicsit, mint akinek fogalma sincs, mit kellene tennie, aztán megölel. Érzem a meleg, gondoskodó karjait magam körül, de most nem tud megnyugtatni vele. Többé nem, mert valami meghalt belül. Elhagyott. Ez lehet a magyarázat. Megtette, és nem akarja visszacsinálni, én pedig félig halott lettem. Hát így éreznek azok a tündérek, akik egyedül maradnak. Üresség, sötétség, keserűség, magány, és néma fájdalom. A fájdalom néma, de én szépen lassan visszanyerem a hallásom, és a hangom. Már szipogok. Aztán hangosan sírok, és végül felpattanok, hogy az erdő lombjai közé üvöltsem a veszteségem. Őzek, szarvasok, nyulak és madarak gyűlnek körém, sünök bújnak óvatosan hozzám. A fák is sírnak. Az állataim is sírnak. Mindannyian sírunk, és az idő egyszerűen csak megszűnik körülöttem.