Sziasztok!

Hát, nem is tudom mit mondjak erről a részről. Inkább rátok bízom. Mondjatok valamit nekünk. :)

Puszi&Pacsi

H&S

Nagyot nyelek, ahogy a keze az ágya melletti kis szekrény fiókjában kutat, és el kell mosolyodnom, amikor végül, nagy nehezen megtalálja, bármit is keresett. Nagyon félek. Nem áltatom se magam, se Louis-t azzal, hogy magabiztos vagyok, és pontosan tudom, mire készülünk, mert ez nem igaz. Valójában elképzelésem sincs, mit fogok érezni, de a félelmem első sorban nem erre terjed ki. Tudom, hogy Louis soha nem okozna nekem fájdalmat, vagy tenne velem olyat, ami rossz lenne. Szeret engem, annyiszor elmondta már, és érzem is. Nem csak mondja, érezteti, ami talán csodálatosabb, mintha percenként mondogatná.

Louis egyik keze gyengéden simít végig az oldalamon, a másikkal pedig az ágyra teszi, amit a fiókból szedett elő. Nem bírok ellenállni, muszáj lehajolnom, hogy megcsókoljam őt. Soha nem gondoltam, hogy a csókolózás lehet ennyire elképesztő érzés, pedig már az első pillanatokban is az volt. Mégis most, ahogy itt vagyunk, ruha nélkül simul össze a testünk, ez valami egészen más.

- Gyönyörűek a szemeid - suttogja a szoba csendjébe, és óvatosan a hátamra fordít. A lábaim között térdel, és az agyam egyszerre parancsolja azt nekem, hogy húzzam fel a lábaimat, miközben arra is kényszeríteni próbál, hogy megálljak. Louis érezheti, hogy feszült vagyok, mert olyan édesen, szerelmesen indulnak el az ajkai a mellkasomon, hogy felsóhajtok az érintésükre. A nyelve a köldökömnél jár, amikor mindkét keze a térdhajlatomba simul, és egyszerre húzza feljebb a két lábam. Hiába tartok ennyire a folytatástól, nem tudok ellenállni. Nem tudom azt mondani, hogy hagyjuk abba. És kit szédítek? Nem is akarom abbahagyni. Érezni akarom Louis-t, és megtapasztalni vele az egyesülés pillanatait. Az ajkai először az egyik, majd a másik combom csókolják végig, és végigfut rajtam a libabőr, ahogy a szája a férfiasságomtól csupán centikre ér a hasamhoz. A nyelve úgy simít végig a teljes hosszomon, hogy a nevemet is majdnem elfelejtem. Hálás vagyok Louis-nak. Minden érintése, minden csókja annyira lágy, érzem benne, mennyire szeret, és törődik velem. Nem akarja elsietni, nem akar rám ijeszteni. Vagy éppen magára. Hiszen ő sem élte még meg mindezt előttem. Együtt vagyunk ebben. Együtt kell végigmennünk ezen a hídon, és csak remélni merem, hogy a csodák földjére vezet. Egy olyan helyre, ahol örökké boldogok lehetünk. Nem akarom elveszíteni őt. Azt hiszem, ő is érzi, mennyire különleges ez az egész. Éreznie kell. Az ujja az alhasamtól kezdve cirógat végig egészen a… addig a pontig, amiről álmaimban sem hittem, hogy köze lehet az egyesüléshez. Amikor finoman, de mégis egy kis nyomást gyakorolva rá, masszírozni kezdi azt, kipattannak a szemeim, és úgy nyílnak el az ajkaim egy sóhajra, hogy észre sem veszem. Önkéntelenül feszítem meg az egész testem az egyszerre kétségbeejtő, és mégis jóleső érzésektől, amik szinte vibrálnak az érzékeimben. Gyorsan megpróbálok egy párnát gyömöszölni a fejem alá, mert egyszerűen látni akarom, mit csinál velem. Olyan gyönyörű férfi, a meztelen teste elbűvölő. Az izmai megfeszülnek a karján és a mellkasán minden mozdulatától, és azt érzem, hogy végig akarom csókolni őket, mégis most inkább hagyom, hogy ő irányítson. Vezessen végig ezen, mert nem tudom, hogy én magam képes lennék-e végigmenni rajta, ha ő nem lenne ennyire magabiztos. Legalábbis annak tűnik. Vagy csak az ösztöneire hallgat. Nekem is azt kellene tennem, és elengednem magam, tudom jól. Háborog bennem a félelem és az aggodalom, miközben mindenemet ennek a férfinak akarom adni.

- Minden rendben, édesem? - néz fel rám. A szája csillog a nyáltól, ami a férfiasságom kényeztetése közben kenődött szét rajta, és ettől nem tudok megszólalni. Az ujja még mindig ugyanott simogat, amitől egyre szaporábban veszem a levegőt. - Beszélj hozzám. Mondd el, ha valami jó, és azt is, ha nem tetszik.

- Csodálatos - sóhajtom, mert csak ennyire vagyok képes, és tátva marad a szám, amikor Louis ugyanazt az ujját, amivel eddig olyan gondosan masszírozott, a szájába veszi, és utána nyúl vissza hozzám. A talpamat a matracra szorítom, és a szemeimet is be kell csuknom, amikor megérzem az apró, feszítő, de mégis simogató érzést. - Minden, amit csinálsz...

- Te vagy csodálatos… - motyogja a combom bőrébe, és ezután olyan elszántan kezdi mozgatni a kezét, mégis egyszerűen csak simogat, hogy a hangomat képtelen vagyok visszatartani. Felmordul, éppen azután, hogy a párnába feszítve a fejem nyögök fel, aztán abbahagy mindent. Nem is tudok megmozdulni, csak a plafont bámulom, és minden átfut az agyamon. Azért hagyta abba, mert rájött, hogy ez nem neki való. Nem bírja végigcsinálni. Vagy csak… mégsem szeret még annyira, hogy egyesüljön velem. Félek a következő szavaitól, félek attól, amit az arcán láthatok ha felnézek, ezért továbbra is csak a mennyezetet mustrálom, és próbálok észhez térni. Talán ez egy jel. Ha Louis még nem áll készen, és bár elkezdtük, nem tudjuk befejezni, az egy jel, hogy nem szabadna ezt tennem. Anyának talán igaza volt, és hiba mindent az embereknek adni, amije csak van egy tündérnek. Szeretem őt, de talán jobb, ha…

- Édesem… - érzem meg a puha érintését a térdemen, amikor helyezkedni próbálok, hogy felüljek, vagy legalább ne legyünk ilyen módon túlságosan összekuszálódva egymás körül. Bár finoman az előző pozícióba tolja vissza a lábaimat, a hangja kérdőn cseng, muszáj ránéznem. - Hagyjuk abba? Mást szeretnél?

- Nem! - felelem hevesen, de a hangom csak suttogás. Én azt hittem, ő akarja abbahagyni, de látom, hogy csak a kezébe vette azokat, amiket a fiókjából vett elő. - Azt hittem, hogy te… Én nem! Nagyon akarom!

- Azt hitted, hogy én nem akarlak? - kérdi halkan, aztán végül mégis félretesz mindent, és fölém támaszkodva néz a szemembe. A csókjai elárasztanak, a férfiasságunk egymáson mozog, és félek, hogy ennyitől is hamarosan elérem azt az édes beteljesülést, amit már kitapasztaltunk, ezért muszáj eltolnom őt. Vigyorogva telepszik újra a lábaim közé. Elámulva nézem, mit tesz az egyik… valamivel, de nem akarok kérdezni. Talán mindenek után majd kifaggatom, miért húzta magára. A folyékony gél, amit elken az ujjain, sokkal érthetőbbe válik abban a pillanatban, hogy megint magamban érzem őt. Most jobban feszít, mint az előbb, mégis könnyebben mozog. Gyorsabban. A szenvedély pedig ott van Louis minden apró hangjában. Minden sóhajban, ami egyre szabálytalanabb, és hangosabb. Az eszem akkor kezdem fokozatosan elveszíteni, amikor a mozdulatai lassulnak, és az ujjait már nem egyszerre, inkább felváltva használja. Egyszerűen képtelen vagyok már bármire is, a kezeim a takarót markolják, és szinte érzem, ahogy az egész testem vibrál. A tetoválásaim sötétebben rajzolódnak ki a bőrömön, mint valaha életemben. Olyan apró részletek is megjelentek, amiket eddig még én magam sem láttam, de hiába is akarnám megfigyelni, már képtelen vagyok rá. Nem tudok tovább gondolkodni, nem tudok kételkedni sem a döntésemben, csak akarom Louis-t. Magamon, magamban, a sejtjeimben érezni őt, a levegőbe, amit beszívok. Eggyé válni vele.

- Fogalmam sincs, mikor elég ebből - leheli a hasam bőrébe, és bár a mámorító ujjait, még mindig érzem, a nyelve most a hosszomon siklik végig, ezzel az utolsó csepp józanságom is messzire űzi. Valószínűleg én rántom őt magamra, mert a számba nyög, ahogy rám zuhan, és csókol. Megint. Ez most mégis más, közben zihál, és a keze befurakszik kettőnk közé, bármilyen szorosan is próbálom magamhoz ölelni.

- Istenem! Bassza meg… - morogja a nyakamba most már, éppen amikor… most már őt érzem. A hátába markolok, és az ő fogai is a nyakamba marnak. - Nem… nem bírom visszafogni magam.

- Nem is kell - suttogom a fülébe, és ösztönösen végig is nyalom, ami annyira tetszik neki, hogy az egész teste beleremeg, ezért újra megteszem. A csípője egy kicsit bátrabban lendül előre, én pedig elveszek… Ölelem, karmolom, harapom, éppen úgy, ahogy ő is engem, és hol egymás szájába, hol a szoba csendjébe nyögjük a másik nevét. A testünk izzadt, és mégis mintha egymásnak tervezték volna őket. Tökéletesen simulunk össze, és Louis… Teremtőm, Louis csodálatos! Pillanatról pillanatra gyorsul, a mozgása szinte durva, és én még többet akarok! Amikor a sarkaira ül, és úgy mozog tovább, kénytelen vagyok a hajamba markolni. Tudom, hogy mostanra már artikulálatlanul üvöltök, pedig vallomásokat akarok megformálni. Elmondani, mennyire elképesztő, milyen elbűvölő, ahogy az izmai vibrálnak a testén, hogy milyen jó az, amit csinál, hogy soha ilyen csodát még nem éltem át, és hogy mennyire szeretem, de ez mind csak kiabálás és nyöszörgés formájában valósul meg. A szemeim újra rá fókuszálnak, amikor a férfiasságom alá nyúl és úgy masszíroz, hogy tudom, innen már nincs vissza sok. Pedig örökké ezt akarom érezni, amit most. Bárcsak lenne hatalmam megfagyasztani az időt, és ebben a pillanatban ragadni, amíg a világ el nem pusztul körülöttünk és már nincs más, csak mi ketten.

- Harry… Édesem… - motyogja, és a mozdulatai lassulnak, én viszont nem tudok már figyelni. Elragad a varázslat. - Istenem, de gyönyörű vagy!

Louis mozdulatai megint lendületesek lesznek, és ez ebben a pillanatban csak még intenzívebbé teszi az egészet. Akkor kezdek egy kicsit magamhoz térni, amikor rám nehezedik, és szinte kétségbeesetten csókol, a teste pedig remeg. Ő is ott van, vele is most történik, tudom. Együtt lélegzünk, együtt próbálunk megnyugodni, mégis kínzásnak élem meg, amikor Lou mellém fekszik.

- Miért kellett magadra húzni? - mutatok a kezére, mert már levette azt, amit az egyesülésünk előtt felvett.

- Nem… nem igazán tudom, hogy nekünk kell vagy sem - sóhajtja, mert a légzése még mindig szapora. - Az emberek azért használják, hogy védjen a betegségek ellen, és ha nem akarnak gyereket.

- Gyereket? - kérdezek vissza, de máris tovább száguldanak a gondolataim a mondandója körül. - Nem hiszem, hogy a tündérek és emberek ugyanolyan betegségekkel küzdenek. De a gyerek dolog…

- Ha… ha Niall és Violet ugyanezt csinálja, akkor azért lehet babájuk, mert ez itt - leheli, és a hangja olyan lehetetenül érzéki még mindig, ahogy a hasamhoz ér, és belemártja az ujját az élvezetembe, aztán a szájába veszi -, nem veszik kárba. Vagyis, lehet, hogy most hülyeséget mondtam, de az embereknél emiatt lesz várandós egy nő. Az óvszer pedig ettől véd meg a betegségeken túl. De sok pár, akik egészségesek, bíznak egymásban, és szeretik egymást, nem használják.

- Akkor nem akarok használni többet - mosolyodom el. - Valahogy a gondolata annak, hogy a tiéd… bennem van…

- Istenem, Harry - vigyorog, ahogy a karjaiba húz, és mindenhol csókol, ahol csak ér. - Veled még a szeretkezés utáni pillanatok sem átlagosak. Annyira imádlak.

- Szeretkezés - ízlelgetem a szót, amit használt erre.

- Egyesülés.

- Egyesültünk - bújok a nyakába, és annyira szeretem az illatot, ami a bőréből árad. - Ezután pedig szeretkezni fogunk. Minden alkalommal.

- Tetszik ez a szó? - kérdezi, és a hangjából tudom, hogy mosolyog.

- Sokkal jobban, mint az egyesülés.

- Amikor… abban a pillanatban, amikor elélveztél, ez alkalommal valami nagyon más volt - kezdi egy kicsit komolyabb, de még mindig lágy hangon. - A bőröd szinte… ragyogott, a szemeid is, és ezúttal sokkal több tetoválás jelent meg rajtad. Gyönyörű volt az összes. Szinte behálózták az indák, virágok, és madárkák az egész tested. A pillangó sokkal részletesebb, kidolgozottabb volt, mint máskor.

- Láttam, de nem tudtam figyelni rá - vallom be, és fogalmam sincs miért, de zavarba jövök, érzem, hogy elpirulok. - Elvetted minden eszem.

- Láttam - nevet fel, de rögtön utána úgy simul hozzám, mintha mindent elölről akarna kezdeni. - Ez volt életem talán legrövidebb aktusa, mégis olyan intenzív… Annyira kimerítő és végtelenül kielégítő volt, mint még soha. Most már biztosan tudom, hogy rossz úton jártam eddig. Rád kellett találnom.

- Először bosszantó voltál, amikor nem értetted meg, hogy nem mehetsz be a temetőbe - hajolok el egy picit, hogy a szemébe tudjak nézni. Csakis annyira. - De mostanra nagyon örülök, hogy nem felejtettél el teljesen, és az emlékeid visszataláltak hozzám.

Nem mond rá semmit, a ajkamra tapad, és hosszú ideig csak csókolózunk. Nem alszunk egy szemhunyásnyit sem, csak ölelkezünk és egymás szájából lélegzünk, egészen addig amíg meghallom az első pacsirta énekét az ablakon át. Valamelyik fán ül, miközben nekem dalol. Eljött a hajnal, pedig szinte könyörögtem a mindenséghez, hogy soha ne találjon ránk.

- Haza kell mennem - motyogom nagyon halkan. Egy kicsit reménykedem abban, hogy meg se hallotta, a hajnal egyelőre messze, de Louis azonnal mozdul, és mielőtt elmennék, még a zuhany alá húz, hogy megmosdasson.

- Mikor látlak ma? - kérdi, miközben az alagsori szobát szeljük át, és beáll az ajtó elé, mielőtt kinyithatnám.

- Akár… hamarosan - mosolygok rá, amitől felcsillannak a szemei. - Csak hazamegyek, megmutatom magam, felveszek egy másik ruhát, anya minden bizonnyal megcsinálja a hajam, és visszajövök.

- Alig várom! - csókol meg, de közben már nyitja az ajtót. - Ha aludnék, nyugodtan ébressz fel, vagy csak bújj hozzám. Neked sem ártana egy kicsit le…

Elakad a szava, nekem pedig hatalmasra tágulnak a szemeim, ahogy elém tárul a kert. Már kezd világosodni, ezért jól látom, mit tettem. Muszáj nyelnem egyet, és rá sem merek nézni Louis-ra.

- Ha visszajöttem, rendbe teszem! - utalok arra a rengeteg, már az én szememben is természetellenesen hatalmas virágokra, amik a szivárvány minden színében tündökölnek, mint egy hatalmas mező. A fák üde, zöld színére, és az indákra, amik lógnak az ágaikról, pedig nem kellene ott lenniük. Apró fehér virágok pihennek rajtuk, épp mintha gyöngyfüzérek díszítenék a fákat. A ház most már teljesen benőve a borostyánnal, és a kis híd sem látszik a virágoktól, amik felfutottak rá. Bokrok nőttek a ház oldalában… Az egész túl sok. Istenem, ez mind az én hibám! Valahogy kontrollálnom kellene az erőm, amikor Louis-val vagyok, mert nem tehetem ezt minden alkalommal a háza körül.

- Eszedbe ne jusson hozzáérni! - ragadja meg a kezem Louis, mielőtt elindulhatnék, és újra magához húz. - Terveim vannak az egész kerttel.

- Tényleg? - mosolyodom el, de érzem, hogy az arcom forró, amiért miattam kell dolgoznia a növényeken. - Majd… segítek, bármi is az.

- Siess haza, és nagyon vigyázz magadra, kérlek! - puszil a hajamba. Egy utolsó utáni csókot követően tényleg szélsebes léptekkel indulok vissza a faluba. Sikerül még azelőtt belopóznom a szobámba, hogy anya felébredt volna, ezért a levelet az ágyamról gyorsan ki is hajítom. Nincs már rá szükségem. Az éjjeliszekrényemen pihenő kristály után nyúlok, és azzal játszom, egészen addig, míg meg nem hallom odakint anya szöszmötölését. Már nagyon közel voltam ahhoz, hogy elaludjak, de így szerencsére én is felkelhetek végre, hogy a szokásos reggeli rutin után visszarohanjak Louis-hoz. Nem tudom mennyire jó dolog az, hogy mára már ennyire függök a létezéséről. Az is könnyen lehet, hogy az egyesülésünk eredménye az, hogy most már annyit sem tudok nélküle lenni, mint eddig. Ezek után nagyon szeretnék majd, sőt igazából muszáj lesz leülnünk Niallel, és beszélgetni erről, akkor is, ha nem akar. Tudnom kell dolgokat, mert nem kérdezhetek meg senki mást, és nem is egy tündér lett végül a párom.

Amikor visszaérek a házhoz, Louis autója máshol áll. Gondolom, volt valahol, de amikor hazaért, nem gurult vissza vele a ház mellé. Vigyázott a virágaimra. Ez a gondolat megmelengeti a szívem, és máris hatalmas mosollyal az arcomon sétálok be a házba, hogy megtaláljam őt.

- Lou? - nézek be a konyhába is, de nem találom. A következő utam éppen ezért, már gondolkodás nélkül vezet a hálószobába. Édesen alszik, szorosan magához ölelve az egyik párnát. A végtelenségig el tudnám nézni, de annál is szívesebben lennék a párna helyében. Nagyon óvatosnak kell lennem, mert nem akarom felébreszteni. Sikerül nagyjából kiügyeskednem a párnát, de abba már belebukom, amikor Louis karjai közé akarok mászni. Felébred, de csak elmosolyodik, ad egy csókot, és magához húz. Szerintem maximum néhány lélegzetvételnyi idő telik el, mire újra hangosan kezd szuszogni. Egyszerre szeretnék ébren maradni, hogy nézhessem őt, ölelhessem, amíg alszik, és aludni a kezei között, közel hozzá. Végül valószínűleg mégis győz a kimerültségem, mert amikor legközelebb kinyitom a szemeimet, Louis már a matracon könyököl, és az egyik apró sárga virággal játszik, ami a hajamból eshetett ki.

- Kipihented magad? - kérdi egyből, ahogy észreveszi, hogy ébren vagyok.

- Igen - bólintok egyet, de azonnal ásítanom kell, amin Louis felnevet. - Éhes vagyok.

- Reggel elmentem vásárolni - kezd mocorogni, és a kezemet fogva kel fel az ágyról, hogy maga után húzzon. - Gondoltam csinálok neked egy salátát. Vettem hozzá öntetet. Biztosan imádni fogod.

- Várva várom! - mosolygok rá, és a konyhába sietünk. Nagyon szeretnék segíteni Lou-nak, de azt mondta, ez most az ő meglepetése, én pedig nem ellenkezem sokat. Törökülésben felülök a konyhapultra, szigorúan olyan helyre, ahol nem zavarom őt a munkában. Különböző zöldségeket darabol fel, és teszi egy hatalmas tálba. Van amit ismertem közülük, de nem mindegyiket, ezért nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a végeredmény. Amikor leönti valami fehér szósszal, egy kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon milyen is lesz ez a végére, de bízom benne.

- Szóval, mindent megehettek, ami a fán, egy bokron a földön, vagy a földben terem? - kérdi rám sandítva.

- Igen, a lényeg, hogy ne kelljen meghalnia egyetlen állatnak sem az ételünk miatt - bólintok, ő pedig valamilyen magokat szór a tálba, aztán elkezdi nagyon gondosan összekeverni, majd két tányérba pakolja.

- Na, hogy ízlik? - néz mélyen a szemembe, amikor már az asztalnál ülünk, és az első adagot rágom. Az ízek szinte felrobbannak a számban, soha nem ettem még ételt, ami ennyire gazdag volt ízekben. - Szerintem nem lett rossz.

- Fenséges! - mosolyodom el. Louis büszkén bólogat néhányat, és mindketten szinte kapkodva pusztítjuk el az összeset a tányérunkról. Ha már ő főzött, és elvállalom a mosogatást, de egy pillanatig sem hagy olyan nyugodtan, mint én őt a saláta készítése közben. Mögém áll, és átkarolja a derekam. A vállam, aztán a nyakam harapdálja. Már nem is nagyon tudok figyelni arra, mit csinálok, csak remélem, hogy tisztán teszek mindent a szárítóra. Abban a pillanatban, ahogy elzárom a vizet, Louis szinte erőszakosan fordít maga felé, és amikor az alsó ajkam a szájába szívja, már tolja is le rólam a nadrágom. Teljesen meztelenül állunk egymással szemben, és próbáljuk mindenhol érinteni a másikat, amikor lihegve elhajol tőlem, és összefűzi az ujjainkat.

- Tennem kell egy tubus síkosítót a lakás minden pontjára - ingatja a fejét, és közben maga után húz az emeletre. - Megint látni akarom a lepkéd igazi alakját. Mutasd meg nekem, édesem!

Mire kibotorkálunk az udvarra, már bőven délután van, de még mindig nem tudom, mit tervez Louis a növényekkel, amikkel körbenövesztettem a házat. Mostanra duplán.

- Valamit kezdenem kell ezzel. Nem csinálhatom mindig ezt - ingatom a fejem, de ő csak legyint.

- Imádom látni, Harry - mosolyodik el, miközben hatalmas virágos ládákat pakol ki a ház melletti kis épületből. - Nos, a tervem, hogy rendbe tesszük a kertet, de semmit nem ölünk meg. Mindent elültetünk a kaspókba, te pedig… segítesz nekik életben maradni. Mit szólsz?

- Csodálatos ötlet - nyelek egy nagyot, mert meghat, hogy komolyan ezt akarja tenni. És nem csak most jutott eszébe, vagy egy egész napos gondolkodás után, hanem már reggel, az első pillanatban, ahogy meglátta, azt mondta van egy terve. Nagyon hosszú ideig csináljuk ezt. A bokrokat alaposan megmetszi, és formára vágja, miközben én eltüntetem a virágos rétet, amit teremtettem, hogy a gyönyörű virágokat színek szerint a kaspókba ültessem, aztán adjak nekik egy kis erőt, amiből hamar gyökeret ereszthetnek. Nagyon boldogok, és ez engem is azzá tesz. Amikor végzek a virágokkal, az indákat kezdem el feltekerni a fák ágaira, és többször kapom azon Louis-t, hogy engem néz, ahelyett, hogy dolgozna. Ezen pedig nyilván azért tudom rajtakapni, mert én is többször sandítok felé, mint ami indokolt lenne. Itt van, csupán lépésekre tőlem, mégis szinte hiányzik.

- A lépcsődet letisztítottam. Minden kósza borostyánt átirányítottam a korlátra, de mit csináljak a fű közé nőtt páfrányokkal, és a híddal? - sétálok Louis mellé, és ő egyből felém lép, hogy a karjába vonjon egy csókra. - Igen, ezt már kezdtem nagyon hiányolni.

- Én is - bólint, mielőtt visszahajol a számra, én pedig közben növesztek neki egy meglepetést a bokorra, amit éppen próbál megzabolázni. - A páfrányok is mehetnek a kaspókba, a híd pedig tökéletes így. Imádom.

- Rendben - mosolygok rá, és élvezem a tátott szája látványát, amikor meglátja a hatalmas virágot a bokor tetején. - Épp olyan, mint a szemed színe. Lou virágnak is nevezhetjük, most növesztettem ilyet először.

- Szeretlek - nevet fel, és a hátsómra csap, amikor elfordulok tőle. Én is szeretem őt. Mindennél jobban, és soha nem akarom, hogy eltűnjön mellőlem. Sokan veszítik el a párjukat idő előtt, és kénytelenek egyedül leélni az életüket, de nem boldogtalanok. Én viszont tudom, hogy ha elveszíteném Louis-t, nem csak magányos, de megkeseredett is lennék az életem hátralévő részében.

Már az utolsó páfrányt próbálom jobb kedvre bírni azután, hogy kivágtam őt a földből, amikor Louis mellém telepszik.

- Elfáradtam, a kertészkedés nehéz munka.

- Nem tudom, én egész nap tudnám csinálni - mosolygok rá, és van köztünk legalább tíz levegővételnyi meghitt csend, amikor csak nézünk egymás szemébe. Louis a karom cirógatja, én pedig a vállára dőlök, mert meg akarom még menteni egy kicsit ezt a pillanatot. Épp az állam alá nyúl, hogy felemelje a fejem egy csókra, amikor megérzem a férfit, aki közeledik felénk. Louis azonnal abba az irányba kapja a fejét, és egy kicsit el is húzódik, hogy üdvözölhesse az ismeretlent. Aki neki nyilvánvalóan nem az, különben nem mosolyogna így.

- Liam! Basszus… Teljesen elfelejtettem, hogy ma estére beszéltük meg a tetoválást - kel fel mellőlem, és egy kicsit zavarban érzem magam, még ha tudom is kicsoda Liam, mert Louis már sokat mesélt róla. - Csak… adj pár percet rendben? Addig gyere be te is a házba, dobd le magad a kanapéra.

- Persze - bólint az idegen férfi, Louis pedig megfogja a kezem, és egyenesen a konyhába húz, ad egy pohár vizet a kezembe, aztán a szemembe néz.

- Teljesen kiment a fejemből, hogy átjön este. Igazából nem is beszéltünk meg időpontot. Jöhetett volna később - kezd el mentegetőzni. - Nem akarlak elküldeni. Maradhatsz még ha szeretnél, de rád erőltetni sem akarom, hogy egy másik ember társaságában legyél ilyen hirtelen a semmiből. A te döntésed.

- Nekem… már amúgy is lassan haza kellene mennem - kezdem egy kis gondolkodás után, mert bár nagyon szeretnék még Louis-val maradni, hamarosan sötétedik, és ezt mindketten pontosan tudjuk.

- Éjjel? - néz fel rám úgy, mintha nem tudná, hogy a jó kérdést tette-e fel nekem, vagy sem.

- Nem is tudnék távol maradni - felelem mosolyogva, és egy csók után, kézen fogva vezet ki a szobába, ahol Liam vár.

- Mielőtt elmész, Harry, ő Liam, de már meséltem róla - mutat a barátja felé, a férfi pedig felkel a kanapéról, hogy a kezét nyújtsa felém. Louis finoman megszorítja az ujjaim, mire észbe kapok, és én is Liam felé nyújtom a saját kezem, mielőtt még valamivel is furcsa szituációt idéznék elő. Furcsa egy üdvözlési forma ez, mi inkább megölelni szoktuk egymást, de rendben vagyok vele. - Vigyázz hazafelé, és amikor jössz… légy nagyon óvatos az úton, rendben?

- Mindig az vagyok - kacsintok rá, és Louis már felém is hajol, hogy egy puszit hagyjon az arcomon. Azt hittem megcsókol, de rögtön ezután nyitja az ajtót, én pedig nem húzom tovább az időt, mert már el is kezdett sötétedni. Louis csak néhány pillanatig néz, de akkor Liam megszólal a háta mögött, és ő egy utolsó mosollyal becsukja az ajtót. Még csak a lépcső alján vagyok, ezért teljesen kivehetően hallom, miről beszélgetnek. Tudom, hogy illetlenség kihallgatni másokat, mégsem tudom mozgásra bírni a lábam.

- Mi a franc, haver? - kérdi az én olvasatomban egy kicsit túl durván Liam, amire még itt, az ajtón át is összerezzenek. Rólam fognak beszélni. - Ki volt ez a srác?

- Egy srác, akivel… nos, randizok - feleli Lou, de a hangja most nagyon más, egyáltalán nem olyan, mint amikor velem beszél. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Meg kell rémülnöm, vagy inkább tekintsem az egészet semmiségnek?

- Egy fiúval randizol? - támad szinte vádlón Louis-nak, és legszívesebben visszamennék, hogy én is részese lehessek ennek a furcsa beszélgetésnek. - Haver, eddig csak nőkkel voltál, én legalábbis így tudom. Én hülye, meg szervezem neked a páros randit, hogy fel tudj szedni egy jó csajt.

- Nem kértelek rá - vág vissza Louis, amitől egy kicsit megnyugszom, de a kellemetlen gombóc még így is növekedni kezd a torkomban, ahogy más nőket említ Liam. - És igazad van, eddig még nem randiztam srácokkal, de ez… egy kicsit más helyzet.

- Hol ismerted meg egyáltalán, vagy… mi a terved ezzel az egésszel? - kérdezi Liam, most már talán egy fokkal nyugodtabban, de én valahogy képtelen vagyok lenyugodni. Félek minden olyan mondattól, amit Louis még nem mondott ki, mert úgy érzem, nem csak én nem voltam vele teljesen őszinte, ő se volt az velem. Talán… az emberek világában nem természetes, ha két férfi áll párba. Legalábbis Liam megdöbbent hangja, és faggatózó kérdései erre engednek következtetni. Nem undok Louis-val, a hangján tényleg csak azt érzem, hogy teljesen megleptük, és fogalma sincs, mit gondoljon. - Haza akarod vinni?

- Nem tudom, és nem tudom - válaszol végül halkan Louis, nekem pedig elszorul a torkom. - Fogalmam sincs, hogy mit akarok, csak azt tudom, hogy nagyon szeretek vele lenni.

Ez az utolsó mondat, amit még hallok, mert azonnal futásnak eredek. Ennyi is elég volt. Nem tudja, hogy mit akar tőlem, pedig nekem már szerelmet is vallott, és én mindenemet neki adtam. Igaz, nem kérte, és én sem önfeláldozásnak éltem meg, de annyira bíztam… Sőt, még mindig bízom abban, hogy ő is velem tervezi ezek után az egész életét. Az igaz, hogy nekem is lépnem kellene, és beszélnem anyával, elrendezni az egészet, és talán hozzá költözni a kisházba. Az még közel lenne a faluhoz, hogy bármikor lássam anyát, ha csak a falu határán is, de elég messze, hogy ne legyen ember a közelükben. Most viszont csak… félek. Mindentől. Mert nem tudom, hogy Louis is annyira a közelemben akar-e lenni minden pillanatban, ahogy én az övében. Nem tudom, hogy mit csináljak, de talán… nem kellene visszamennem ma este. Hagynom kellene neki teret. Bárcsak tudnám, vagy még mindig hallanám néha a gondolatait. Ezekben a pillanatokban mindent megtennék érte.