Sziasztok!

Már megint szerda. Ezt nehezen hiszem el... Ígérem a korábbi kommentekre is válaszolok amilyen gyorsan csak tudok, csak még kicsit el vagyok havazódva sok mindennel. A lényeg úgyis az, hogy itt a rész. :) Remélem jól vagytok! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

H&S

Louis 

Az estéimet szívesen töltöm Liam pubjában. A másik lehetőség az lenne, hogy otthon maradjak, és ébren is Harryről álmodozzak, de akkor csak még jobban hiányozna. Nem érezhetném az illatát, nem tapinthatnám a bőrét az ujjaim alatt, mert egyszerűen hideg lenne mellettem az ágy, hiába próbálnám megerőltetni a fantáziámat. Ma este is éppen erre a következtetésre jutottam, és így kötöttem ki Liam, az isteni húsos pitéjük és egy sör társaságában.

- Még mindig szereted a focit? - kérdezi Liam, amikor visszatér az egyik asztaltól, és törölgetni kezdi a mosogatógépből kipakolt, egy kicsit még párás poharakat.

- Igen – nézek fel rá a telefonomból, és elmosolyodom, mert megrohannak a gyermekkori emlékek, amikor késő estig játszottunk Liammel.

- Állandóan focizni akartál, még akkor is, amikor én tollasozni. De valahogy mindig meggyőztél.

- Lehet, hogy egy kicsit akaratos gyerek voltam – vigyorodom el, mire Liam egyetértően bólogat. - Hé, azért annyira nem lehettem rossz! - mondom tettetett megbántottsággal.

- Maradjunk annyiban, hogy mivel te vagy az idősebb, mindig hallgattam rád – nevet Liam, és elveszi előlem az üres tányért, amin még nyoma is alig maradt a pitének.

- Gondolj arra, hogy annak a sok focinak köszönhetően lettél az, aki. Mindennek megvan az oka, ezért lettél ilyen szép szál férfi. Ha akkor nem játszunk annyit, talán Faye rád sem hederít most – hülyítem nagyon komoly ábrázattal. Liam csak vigyorogva megcsóválja a fejét, és oldalra néz, ahol éppen Hannah jelenik meg. Aztán gyorsan visszakapja rám a nagy, barna szemeit, és megcsóválja a fejét. Tudom, mit üzen ezzel, és beleegyezően bólintok a néma kérésére. Hannah előtt egy szót sem Faye-ről.

- Louis, már attól féltem, nem leszel itt, mire kiengednek abból az öregek otthonából, ahová Liam bezáratott! - lép elém az asszony, és megölel. Egy picit megdöbbenek, de gyorsan én is a karjaimba zárom a törékeny testet.

- Semmiképpen nem mehettem el búcsú nélkül – felelem neki, ahogy elhúzódunk egymástól. - Jól nézel ki, Hannah. Egészen megfiatalodtál.

- Mert nem öregek otthonában volt, hanem egy szanatóriumban, hogy az ízületei ne sajogjanak – veti oda Liam szemforgatva. - Te is tudod, nagyi, hogy sosem küldenélek el olyan helyre. Már másnap kapnám a telefont, hogy hülyeségekkel tömöd az öregek fejét, és ezért éjjel nem tudnak aludni.

- Nem csak horrortörténeteket mesélek – kéri ki magának Hannah. - Szeretem a boldog tündérmeséket is.

A tündér szó hallatán önkéntelenül ledermedek a bárszéken ülve, de aztán gyorsan a sörömért nyúlok, és iszok belőle egy kortyot. Hannah egy kis segítséggel felül mellém, és amikor Liam kiszolgál egy vendéget, azonnal a lényegre tér:

- Hogy van a mi kis Harrynk? - kérdezi bizalmasan somolyogva, és a játékos fényektől a tekintetében legalább húsz évvel fiatalabbnak tűnik.

- Jól van – felelem egyszerűen, de nem tudom visszafogni, hogy az én szám is mosolyba húzódjon. - Jól kijövünk egymással.

- Még mindig olyan furcsa, vagy már megfejtetted? - faggat továbbra is. Meg kell hagyni, eléggé fifikás az öreglány.

- Már nem mondanám azt, hogy furcsa. A különleges és a varázslatos lenne a megfelelőbb jelző.

- Megismerkedtetek – vonja le a következtetést. - Ennek van esetleg köze ahhoz, hogy még itt vagy? - kérdi lágyan mosolyogva.

- Igen – vallom be. Ez a beszélgetés egyre különösebb, de valamiért élvezem, hogy mesélhetek Hannahnak Harryről. Azt, hogy mi ő, kerüljük, de ott lebeg a levegőben kettőnk között. - Most már azt is tudom, hogy neki köszönhetem, amiért akkor, régen nem lett nagyobb bajom.

- Sokat változtál, amióta néhány hete hosszú idő óta először erre jártál a barátoddal, Zaynnel – mondja lassan Hannah. - Akkor megtörtnek tűntél, és csalódottnak. A szép szemeidből mintha teljesen kihunyt volna a fény – magyarázza kedvesen. Egy kicsit talán el is pirulok a bókját hallva, és megint megdöbbent, mennyire jó megfigyelő. - Most pedig ragyogsz. Élettel teli vagy, mint egy kis fa, amibe egy tündér lehelt életet. - Próbálom nem eltátani a számat, de szinte csüngök minden egyes szaván. Ha tudná… ha elmondhatnám neki, hogy mennyire igaza van… - Liamen is látom – vigyorodik el Hannah, szeretetteljesen az unokája felé fordulva. - A kis tökfej azt hiszi, átverhet.

Erre már én is elnevetem magam, felocsúdva a révületből, amit Hannah szavai okoztak.

- Adj nekik egy kis időt. Még csak ismerkednek – fektetem a tenyerem az öreg, eres kézre, és kicsit megszorítom.

- Ti, fiatalok könnyen beszéltek az időről. Pedig ha megértenétek, hogy bármi másnál nagyobb tolvaj, akkor másképp vélekednétek – mondja Hannah, de a hangja nem kioktató, csupán bölcs és megfontolt. - Ellopja a fiatalságot, a lehetőségeket, az életet, a szeretteinket, de az is lehet, hogy éppen egy kellemes erdei találkozó végét jelenti – magyarázza egy kis álmodozó mosollyal. A szavai a szívembe találnak, és szinte az agyamba égnek. - Mit fogsz csinálni? Nem maradhatsz itt örökre, kedvesem – simítja végig a kezemet most ő.

- Nem fogom tudni itt hagyni – vallom be suttogva, mert a gombóc egyre nagyobb lesz a torkomban, ha erre gondolok.

- Hát persze, hogy nem – mondja megértően. - Előbb utóbb döntést kell hoznod.

- Ez nehéz – felelem kétségbeesve, és szinte ijedt tekintettel nézek rá. - Fogalmam sincs, mit kéne tennem.

- Tudom, hogy jó döntést fogsz hozni – bólint Hannah. Ő valamiért sokkal jobban hisz bennem, mint én magamban, és a magabiztos pillantása megnyugtat. - Mint mondtam, szeretem a vidám tündérmeséket – kacsint rám, mielőtt Liam visszalép a pult mögé, és a bizalmas beszélgetésünk véget ér.

Aznap este még sokáig forgolódom az ágyamban. A Harryvel közös tengerparti képünket nézegetem, és azon gondolkodom, hogy hogyan tudnánk együtt élni, ha ennyire különböző a két világ, ahol felnőttünk. Már régen túl vagyok azon a ponton, hogy el tudjam engedni. Talán már azóta, hogy a földön hasalva sírtam, ő pedig kiállt értem, és az életét kockáztatva szállt szembe a koboldokkal.

Másnap délelőtt éppen a kis boltban vagyok, amikor Zayn felhív. Végre sikerül visszatérnünk a régi, állandóan hülyülős beszélgetéseinkhez, és már nyoma sincs a kellemetlen csönddel teli pillanatoknak. Leila boldog, Zayn boldog, és én is az vagyok, mert ők ketten nagyon fontosak számomra. Aztán egyszer csak kibököm a paradicsomok között válogatva:

- Van valaki, akit megismertem.

Képtelen vagyok tovább hazudni Zaynnek, és nincs magyarázatom arra, miért vagyok még mindig itt.

- Ez nagyszerű, haver – lelkesedik fel a barátom. - Éreztem én, hogy egy lány van a dologban.

Hirtelen kiszárad a torkom, és nem tudom, erre mit feleljek. Még nem állok készen, hogy bevalljam neki, egy fiúról van szó. Leilával valahogy sokkal könnyebben ment ez a vallomás, és talán haragudnék rá, ha elmesélte volna Zaynnek, de ugyanakkor meg is könnyebbülnék, hogy nem nekem kell. Még nagyon kezdő vagyok a coming out terén, és semmi ötletem sincs, hogy a legjobb ezt csinálni. Eddig egyszerűen csak jött, de túlságosan félek Zayn reakciójától, ezért csak hümmögök, és remegő kézzel emelem be a papírzacskóba válogatott zöldségeket a kosaramba. Tudom, hogy Zayn valami kézzelfoghatóbb, egyértelműbb válaszra vár, úgyhogy megerőltetem magam:

- Majd máskor mesélek róla.

Ezzel szerencsére megúszom a vallatást, és teljesen másról kezdünk el beszélgetni. Én közben megejtem a hétvégi vásárlást, mert szeretek a házban magamnak főzni, bár Liam és Hannah pitéje mindig egy életmentő opció, ha odaégetem a kaját. Külön figyelek arra, hogy sok zöldséget és gyümölcsöt vegyek Harry miatt, és talán nekem sem ártana egészségesebben étkeznem. Azért a csokis pultnál kicsit elcsábulok, és berakok a kosaramba egy tábla svájci csokit. Alig várom, hogy megkóstoljuk Harryvel. Mire a kozmetikai szerekhez érek, Zayn már lerakta, mert találkoznak Leilával, ezért a saját gondolataimba merülve emelek le egy sampont a polcról, aztán megtorpanok. Még nem végeztem a vásárlással. Vennem kell egy csomag gumit és egy síkosítót. Harrynek időre van szüksége. Ezt így szó szerint nem mondta ki, de érzem, hogy így van. Ettől függetlenül fel akarok készülni, mert ha ő majd készen áll, nem akarom csalódottá tenni és megvárakoztatni. Régen vásároltam már óvszert, de nem sok minden változott, ahogy elnézem. Kiválasztok egy márkás, de egyszerű fajtát, aztán a kosaramba rakom azt is. A síkosítókkal nincs túl nagy tapasztalatom, ezért leveszem az első szimpatikusat, és a pénztárhoz indulok.

Este kilenc is elmúlik, mire ágyba kerülök. Egy lelkileg felkavaró nap áll mögöttem, mert Harryvel délután újra a fakitermelésnél jártunk. A munkások péntek délután lévén hamar leléptek, így senki sem vette észre, hogy Harry fákat növeszt a kivágottak helyére, és szinte kétségbeesetten próbálja visszaállítani a rendet, amit az emberek megbolygattak, mintha a következmények nem számítanának. Rossz volt, hogy nem tudtam neki segíteni, csak leültem egy kivágott rönkre, és néztem, ahogy dolgozik. A szomorúságot a szemeiben képtelen vagyok kiverni az emlékezetemből. Soha többé nem akarom boldogtalannak látni. A végén le kellett állítanom, mert az összes energiája elfogyott, és alig tudott visszabotorkálni velem a házhoz. Aludt két órát az ágyamban, és szerencsére sokkal erősebb lett, mert egyébként nem engedtem volna vissza egyedül az erdőbe, ahol most már jól tudom, hogy a koboldok bármikor felbukkanhatnak.

Már megvacsoráztam és lezuhanyoztam, de mikor kényelmesen elhelyezkedem az ágyban, rájövök, hogy még egyáltalán nem vagyok álmos, de filmet nézni sincs kedvem. Helyette inkább megkeresem az éjjeli szekrényen a fülesem és a telefonom, aztán elindítom a zenelejátszót. Közben becsukom a szemem, és igyekszem csak zenére koncentrálni, és minden negatív gondolatot kizárni. Amióta ismerem Harryt, most volt az első alkalom, hogy igazán szégyelltem, hogy ember vagyok. A Föld megadja a lehetőséget, hogy megszülessünk, rácsodálkozzunk az élet és a természet szépségére, mi pedig a végtelenségig kizsigereljük. Az elmúlt hetekben rengeteget tanultam Harrytől, és lényegesen megváltoztatta a véleményen arról, hogy hogyan kéne élnünk. Már fele annyit sem dohányzom, mint mielőtt idejöttem, és próbáltam eddig is kellemesen meglenni a természettel, de most még jobban figyelek rá. Nem tudom, hanyadik dalt hallgatom, mire végre lenyugszanak a gondolataim, és meglátom Harryt a hálószoba nyitott ajtajában állni. A fejét az ajtófélfának támasztja, és mosolyogva néz rám. A haja most nincs gondosan befonva, csak egy laza kontyba fogta össze a feje tetején. Talán megijedtem volna, de már azelőtt megéreztem a jelenlétét, hogy megláttam őt, pedig a zene miatt nem hallottam, hogy valaki mászkál a házban. Gyorsan kikapom a füleseket, és felülök az ágyban.

- Az ajtó nyitva volt – mondja magyarázatképpen, de engem sokkal jobban érdekel, hogy tudott eljönni az éjszaka közepén. - Megvártam, míg anya elaludt, aztán elindultam – felel a hangosan ki sem mondott kérdésemre. - Ne aggódj, hagytam neki egy üzenetet, ha időközben észrevenné, hogy nem vagyok az ágyamban.

- Nem lesz belőle baj? - kérdezem, mert nagyon örülök a váratlan látogatásának, de aggódom is miatta.

- Nem, de hajnalban vissza kell mennem – feleli Harry, és közelebb lép hozzám, aztán leül az ágy szélére. - Mit csinálsz? - mutat a telefonomra, és kíváncsian nézi a kijelzőt.

- Zenét hallgatok – mondom neki, és felemelem a takarót, hogy bebújhasson ő is alá. Amikor mellettem van, még közelebb húzom, és megcsókolom. Beleadok mindent, hogy érezze, mennyire örülök neki. Csak három órája váltunk el, és máris nagyon hiányzott. - Ti is szeretitek a zenét? - kérdem, amikor elhúzódom tőle.

- Szoktunk énekelni, és vannak a faluban, akik tudnak valamilyen hangszeren is játszani – meséli Harry. Annyira örülök, hogy már sokkal jobb a kedve, mint délután volt. - De hogy hallgattál zenét, amikor én semmit sem hallottam belőle? - kérdi összezavarodva.

- A varázslat a fülhallgatóban rejlik – emelem fel, és mutatom meg neki a kis eszközt. - Így csak te hallod a zenét.

- Ezek szerint ti is értetek a varázsláshoz – mosolyodik el Harry, ami rám is átragad, bár gondolatban még hozzáteszem, hogy talán akkor, amikor éppen nem azon vagyunk, hogy kiirtsunk mindent magunk körül. Megmutatom Harrynek, hogyan kell használni a fülest, az egyiket odaadom neki, aztán elindítok egy számot, amiről úgy gondolom, talán tetszeni fog neki. Amikor a Kings of Leon Beautiful War dala felcsendül, Harry kicsit összerezzen, de aztán elneveti magát a saját reakcióján, és utána csak a zenére figyel. Amikor a szám végére érünk, és csönd lesz, Harry hitetlenkedve csóválja a fejét.

- Ez majdnem olyan, mint a televízió. Nincs itt az énekes vagy a zenészek, de mégis halljuk őket! - lelkendezik. - Hallgathatunk még többet?

- Persze – bólintok, és elindítom a következőt a listán, miközben az ágy háttámlájának dőlünk. Mesélek neki arról, hogy az Oasis mekkora szerepet töltött be a gyerekkoromban, és hogy mennyire szeretem őket még most is. Elmagyarázom neki, hogy odakint zenekarok vannak, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy koncerteket adnak, és eladják a dalaikat, aztán kicsit mesélek neki a hangrögzítésről is. Harrynek még mindig furcsa a pénzzel való kereskedelem. Ők a faluban maximum cserélni szoktak dolgokat, de van olyan is, hogy semmit sem adnak érte, csak később hálálják meg a kedvességet.

- Ez nagyon tetszik, Louis – mondja őszinte csillogással a szemeiben. - Bár én is mindig hallgathatnám a kedvenc dalaimat!

- Neked mi a kedvenc dalod? Miket szoktatok énekelni? - fordulok felé, miután letettem a telefont az éjjeliszekrényre.

- Ünnepeken vagy temetéseken éneklünk általában. Vannak régi dalok, amik még abból az időből származnak, amikor a tündérek nem voltak bezárkózva az erdő mélyére – meséli nekem komolyan. - Népdalok? - kérdezek vissza, de Harry nem érti, mire gondolok. - Szóval ezek a dalok nemzedékről nemzedékre szállnak?

- Igen, anya tanított minket énekelni Gemmával – bólogat. - Ő tanította a szöveget és a dallamot is.

- Elénekled a kedvencedet? - kérdezem izgatottan.

Harry zavartan elmosolyodik a kérésemen.

- Nem igazán szoktunk egyedül énekelni, de megpróbálhatom – feleli szégyenlősen. - Ez a dal… azt hiszem emiatt szerettem volna annyira látni a tengert.

Most ha lehet, csak még kíváncsibbá tett.

- Ez egy vidám dal?

- A szigetlakó. Egy férfiról szól, aki magányosan tengeti a napjait, mert elveszített mindenkit, aki fontos volt neki – mondja Harry elkomorulva, az ajkát rágcsálva. Mindig ezt csinálja, amikor elgondolkodik valamin, én pedig annyira szeretnék a fejébe látni ilyenkor. - A sziget a magányosságát, a hajó pedig az útját jelképezi oda, ahol eggyé válunk a földdel – mosolyodik el, de látom rajta, hogy gondolatban még mindig messze jár. A takaró alatt megkeresem a kezét, összefűzöm az ujjainkat, és nézem őt. Hagyok neki időt, nem akarom siettetni, akármennyire furdal a kíváncsiság. Aztán megköszörüli a torkát, és mikor énekelni kezd, rájövök, hogy ezért bármeddig megérte volna várni.

Próbálok figyelni a szövegre, mert tudom, hogy fontos neki, de a hangja sokszor elvonja a figyelmem. Közben lázasan kutatok az emlékezetemben, hogy a mondák szerint a tündéreknek lehet bármi közük a szirénekhez?

A hangja egyszerűen tökéletes, és teli van érzelemmel. Úgy énekel, mintha a saját történetét mesélné el. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de máris kinyitom, mert látni akarom őt, különben azt hinném, hogy csak álmodom az egészet.

Harry is elmosolyodik, aztán én is, és gyorsan megpróbálom a szemembe gyűlt könnyeket elpislogni. A karom libabőrös. A dallamban éreztem a kelta hatást, a régmúltat, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Végül is ez történik újra meg újra, ha Harry a közelemben van.

- Nem is tudom mit mondjak – csóválom hitetlenül a fejem. - Ez tökéletes volt. Egész nap tudnám hallgatni, ahogy énekelsz – vallom be.

- Köszönöm, Louis – mondja Harry, és látom rajta, hogy zavarba hoztam a reakciómmal. - Esetleg… van még abból a csokiból, amiből délután ettünk? - kérdezi óvatosan.

- Haha, tudtad, hogy ezek után képtelen leszek nemet mondani, ugye? - érdeklődöm játékosan, de az egyik talpam már a földön van, és gyorsan kimászok az ágyból, hogy leszaladjak a konyhába.

- Ez nagyon finom – mondja Harry csillogó szemekkel, teli szájjal. Bólintok egyetértésem jeleként, és fogmosás ide vagy oda, én is eltüntetek egy kocka csokit.

- Úgy örülök, hogy el tudtál jönni – vallom be neki, és a csokis szája felé hajolok, hogy megcsókolhassam. - Nagyon egyedül éreztem magam este.

- Sajnálom, Louis – mondja elszomorodva. - Nekem ott van anya, a testvérem, Niallék… Rossz lehet itt egyedül.

- Este sokszor találkozom Liammel és a barátnőjével, esetleg Hannah-val. Nem sajnáltatom magam, mert a délutánjaimat meg a te társaságodban tölthetem. De ha őszinte akarok lenni… kicsit megviselt a mai nap. Rossz volt úgy látnom téged – teszem hozzá halkan. - Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól vagy – emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Jól vagyok már, de nagyon kifáradtam. Szükségem volt arra a pár óra alvásra, pedig szívem szerint minden percet kiélveztem volna veled – vallja be, és kicsit közelebb bújik hozzám a takaró alatt. - Ez az egyik oka, hogy nem tudtam magam türtőztetni, és kiszöktem a faluból.

- Hannah tegnap mondott valamit az időről – dünnyögöm Harry édes szájára mosolyogva, ahogy még közelebb húzom.

- Mit mondott?

- Hogy ki kell használni minden percet – felelem, és finoman lenyomom Harryt az ágyra, hogy fölé mászhassak. Először az ajkát csókolom, aztán elkalandozom a nyaka felé. Tudom, hogy ez az a pont, ahol mindketten el szoktuk veszíteni az önuralmunk, és ez most sem történik másképp. Harry oldalra hajtja a fejét, hogy több helyet adjon, ezért élek is a lehetőséggel. Miközben a fogaimmal végigkaristolom az állkapcsát, felnyúlok, hogy kiengedjem a haját. Imádom, amikor a kócos, hullámos fürtjei szétterülnek a párnán, és ha belegondolok, hogy talán a hajnali napsugarakat is láthatom majd megcsillanni rajtuk, a szívembe melegség költözik. Ráérősen megszabadítjuk egymást a ruháktól, hiszen az egész éjszaka a miénk, aztán én fekszem le az ágyra, és Harry kerekedik fölém, hogy az ujjaival és a szájával is végigsimogasson. A haja csiklandozza a mellkasom, amin muszáj kuncognom, aztán a következő pillanatban megtorpan, és komoly tekintettel emeli fel a fejét. Igazából nem is kell kimondania, mert most valahogy én érzem azt, hogy pontosan mi jár a fejében. Hirtelen levegőt venni is elfelejtek, annyira figyelek rá.

- Lou, kérlek. Szeretném… - mondja halk, rekedt hangon. Az ajkai sötét rózsaszínek, a haja szexin kócos, és a szemei világítanak. A tekintetem végigsiklik a bőrén feltűnő mintákon, miközben a fiók felé nyúlok, egy másodpercig sem levéve róla a pillantásom. Ő a legcsodálatosabb lény a földön, és hihetetlen, hogy az enyém.