Sziasztok!

Nagyon köszönjük a türelmeteket, és meg is érkeztünk az új résszel. Ezúttal tőlem egy Harryt, és remélem, hogy szeretni fogjátok, még ha vannak is benne nem túl boldog pillanatok is. Köszönöm, hogy itt vagytok! Hagyjatok nyomot! : )

Puszi&Pacsi

H&S

Késő estig ébren voltam, és most is annyira korán van, hogy még anyu sem ébredt fel, de én képtelen vagyok nyugodtan feküdni. Ahogy a folyamatosan önálló életre kelő agyamat is alig tudom visszafogni. Megállás nélkül jár, és már sokadszor teszi fel nekem a kérdést, hogy biztos vagyok-e abban, amit akarok. Louis-t akarom. Nagyon szeretnék vele egyesülni, de amikor erre gondolok, azonnal, pirosan vibráló betűkkel kúszik a szemem elé a veszély felirat. Őszinte volt velem. Elmondta, hogy mással is érzett már így, mint most velem. Mással is hitte már, hogy örökké fog tartani, most mégis velem van. Minden korábbi pusztító szerelme elmúlt egy idő után, ő pedig tovább állt. Vagy éppen a másik fél, de a lényeget tekintve ez teljesen mindegy. Félek, mert ha most is csak a pillanat szüli nála azt a csodálatos rajongást és törődést, abba attól félek, hogy belehalnék. Azt mondta, szeret, és én is szeretem őt. Biztos vagyok benne, hogy így van. Ez csak az lehet. Már legutóbb is ezt gondoltam, bár még soha nem voltam szerelmes senkibe, ezért nem tudhatom pontosan mit kellene éreznem, de azt hiszem, és egyre erősebben hiszem, hogy ez az.

- Ilyen korán? - hallom meg a hátam mögül Aurora lágy hangját. Fürödni jöttem, és a tóban áztatom magam egy nagyobb kőnek dőlve, de még nem értem a végére. Még csak meg se mosakodtam. Addig jutottam, hogy bemásztam a hajnali, szinte már túlságosan is hideg vízbe. Elmosolyodom, amikor már meg is látom őt a parton ledobálni a ruháit. - Ilyenkor senki sincs még itt, ezért szoktam ebben az időben jönni. Szeretek nagyokat úszni, amikor még minden csendes és nyugodt.

- Nem foglak zavarni - felelem gyorsan, de elneveti magát, és belépve mellém, lehel egy gyors puszit az arcomra, mielőtt elmerül a vízben. Gyönyörű, hosszú haja szinte úszik a tó nyugodt felszínén, ő pedig meleg, szeretettel teli szemekkel néz rám.

- Tudod, hogy sosem zavarsz engem - válaszolja végül, de továbbra sem mozdul. - Valami baj van, édes? Nagyon gondterheltnek tűnsz. Vagy még mindig nem tudsz aludni? Mondtam, hogy szólj, és segítek!

- Nem aludtam jól, mert… - kezdenék bele, de nem tudom, mi történik. Valami megállít. Bízom Aurorában. Tudom, hogy nem is hibázhatok ezzel, valamiért mégis úgy érzem, nem szabad Niallön kívül több embert beavatnom bármibe is. Talán azt se kellene elmondanom neki, ami majdnem kicsúszott a számon, de… Nem hiszem, hogy abból bajom lehet. - Szeretek valakit. A dolog viszont egyáltalán nem egyszerű.

- Szerelmes vagy? - nyel egy nagyot, és az ujjai a víz tükrével játszanak. - Elmondod, hogy kibe?

- Nem, azt… nem mondhatom el - rázom meg a fejem, és miután egy mély sóhajt is elengedek, az arca együttérzővé válik. Mintha tudná. Tudja, hogy valaki olyanba, akibe talán nem szabadna. 

- Valaki, aki már házas? - kérdezi, és meglep, hogy egyből erre gondolt, és nem kötötte össze a furcsa viselkedésem azzal, hogy folyton odakint lófrálok. Nem felelek semmit, mert nem akarok hazudni neki, de az igazat sem mondhatom meg, ezért inkább csak hallgatok. - Sajnálom, hogy nehéz helyzetbe kerültél. A legjobbat érdemelnéd.

- Van kedved versenyt úszni? - mosolyodom el, mert nagyon szeretném oldani is ezt a feszült légkört, ami kialakult köztünk, és egy kicsit visszaidézni körénk a régi kapcsolatunk érzését. Szerencsére ez tökéletesen sikerül, és már csak arra eszmélünk, amikor többen megérkeznek a tóhoz, így mi is újra kihúzódunk a part közelébe.

- Ott jön Niall - mutat Aurora az ösvény irányába, ahol valóban szőke barátom közeledik Violet kezét szorongatva. - Olyan szépek együtt.

- Igen - bólintok, de már fordulok is Niallék felé, hogy köszönjek nekik. Gyorsan bemásznak ők is a vízbe, ami így már lassan dugig tele van korán kelő tündérekkel, de az egész valahogy kellemesen kényelmes. Rég élveztem ennyire a társaságukat, és régen voltunk mi négyen is így együtt. Persze tudom, hogy ez igazából az én hibám. Ha nem járnék ki annyit, és nem lennék ennyire más, mint a többiek, akkor talán Aurorába szeretek bele. Akkor talán már az esküvőnkön is túllehetnénk, és mint házaspárok állnánk most itt a vízben, mind a négyen. Nem tudom, Aurora hogy nem kelt még el, hiszen elképesztően gyönyörű, fiatal, és még tehetséges is, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan sorra kerül.

- Ezután eljössz velem a könyvtárba? - kérdezi Niall, amikor a lányok elmélyülnek a beszélgetésben, és mi is túl vagyunk a mosakodáson. A levendulaolaj, amit a hajamra használok, már rohamosan fogy, muszáj leszek gyűjteni még virágot, hogy frisset készíthessek belőlük. - Violet megkért, hogy nézzek utána, mi a legjobb módja, hogy megszüntessük a hangyák folyamatos átjárását a házon. Nem akarjuk bántani őket, de az sem jó, ha nagyon odaszoknak.

- Persze - bólintok, és Niall már fordul is Violet felé, hogy egy csókot adjon az arcára, aztán kimászik. Én ugyanezt teszem Aurorával, és Violetet is megölelem, aztán mosolyogva indulok Niall után, aki egyértelműen a fejét rázza a viselkedésemre.

- Megtettétek? - kérdi nagyon halkan, amikor már a kicsi, de virágokkal és tündérfénnyel elárasztott ösvényen megyünk vissza a faluközpontba. A ruháimat igazgatom, mert még kicsit tapadnak rám, de egyértelműen rázom a fejem a kérdésére.

- Még nem, de elmondtam neki, hogy szeretném - vallom be, ő pedig egy pillanatra felém néz, mielőtt visszakapná a tekintetét az útra. A fű magasra nőtt, így okosan kell lépkedni közte.

- Tudja, hogy mivel jár? Mit szólt?

- Nem… nem tudja - sütöm le a tekintetem, mert tudom jól, hogy Niall a lelkemre kötötte, el kell mondanom Louis-nak, mi történik akkor, ha egy tündér egyesül valakivel, de képtelen voltam rá. Nem is tudom, hogyan kezdhetnék bele egy ilyen beszélgetésbe. A legfontosabb mégis az, hogy félek. Rettegek, hogy mi van, ha elijesztem ezzel, és soha nem tudom meg, milyen lehetett volna. Tudom, találhatok mást, de az nem ugyanaz. Az nem Louis lenne. Igen, ez már minden bizonnyal szerelem.

- Harry!

- Tudom! - válaszolok én is egyből, még mielőtt elkezdené a kioktatásomat. - El fogom mondani neki, oké? Tényleg el fogom, de még szükségem van egy kis időre. Még nem megy.

- Joga van tudni - morogja még, de nem válaszolok rá, és ezért ő sem szól hozzám többet egészen a könyvtárig. Ott már sokkal nyugodtabbnak tűnik, és nagyon jót beszélgetünk arról, hogy végre eldöntötték, ideje kistündért vállalniuk Violettel.

- Annyira örülök neked, tökfej! - ölelem magamhoz, amikor már kiértünk a keresett könyvvel a birtokunkban. - Megérdemled, hogy teljes legyen a családod. Irigyellek!

- Tudod, hogy ez neked is meglehetne… - motyogja, és amikor elengedem, az arcát látva egyértelmű, hogy nem Louis-ról beszél. Szinte a fejébe látok, és tudom, hogy most Aurorára céloz, és hogy vele én is megtalálnám azt, amit ő Violettel.

- Nem - ingatom meg a fejem, és lassú, kényelmes léptekkel indulunk vissza a mi lakóházaink felé. - Louis-t nem hozhatom ide. Én elhagyhatom a falut. Vele is igazán boldog lehetek. De családunk nem lesz. Nem úgy, mint neked. Viszont mindig akartam egy saját őzikét. Aki velem lakik, és sose megy vissza a vadonba.

- Az egész erdei lakosság a te házikedvenced, Harry - forgatja meg a szemeit, és mindketten fel is nevetünk ezen. Valóban nagyon jóban vagyok minden állattal, aki az erdőnkben él. - Bármelyik szívesen is maradna veled, ha megkérnéd rá. Emlékszel arra a sünire, aki gyerekkorodban mindenhova követett? Még kérned sem kell.

- Morcos volt a neve, hogyne emlékeznék! - nevetek fel, és átölelem Niall vállát, ahogy sétálunk. - Imádtam őt, de csak velem volt barátságos, mindenkivel szúrósan viselkedett. Jó barátok voltunk.

- Egyszer a hasamra tetted, és rám pisilt - ingatja a fejét. Ahogy elhaladunk egy szeder bokor mellett, megáll, hogy szedjen néhány szemet, és felváltva adagolja a szánkba. - Utált engem, de nem baj, mert én sem kedveltem.

- Bolond, öreg barátom - ölelem magamhoz, amikor elérünk a házáig, és adok egy puszit is az arcára.

- Kimész?

- Igen - bólintok, ő pedig bár felsóhajt, nem mond semmit. - Két nap múlva akar a falu összefogni az északi csücsök miatt, hogy kiterjesszék az erejüket. Előtte még nagyon szeretném megnézni, hogy valójában mivel is állunk szemben, és Louis mellett egy percig sem félek. Ő ember, szóval számára biztosan veszélytelen és cseppet sem idegen, ami ott vár ránk.

- Aggódom érted - néz mélyen a szemembe, és egy pillanatra még el is veszek a szép kék íriszeiben. Más árnyalat, mint Louis-é, mégis ő úszik be a gondolataim közé, és szinte kínozni kezd a hiánya. - Vigyázz magadra, és… ne legyél önfejű és túl kíváncsi, jó? Louis nem tűnik olyan meggondolatlan, vakmerő bolondnak, mint te vagy. Hallgass rá.

- Értettem - vigyorodom el, mert érzem, és tudom is, hogy megkedvelte őt. Louis is Niallt, de ebben már előtte sem kételkedtem, hogy így fog történni, viszont a fordítottja lehetetlenül boldoggá tesz.

Még túl korán volt, amikor elindultam, ezért mire Louis kilép a háza ajtaján, már ott állok a lépcső aljában. Imádom a mosolyt, ami elterül az arcán abban a pillanatban, hogy meglát.

- Türelmetlen vagy - motyogja a számba, miközben egyre mélyebb csókokkal halmoz el. A kezei a hátamon siklanak, és még szorosabban ölel magához. Azt terveztem, hogy megnézem az északi csücsköt, de most csak azt érzem, hogy ezt akarom csinálni még órákon, napokon, heteken át. Talán életünk végéig. - Menjünk sétálni valamerre, mert hamarosan nem bírok parancsolni magamnak.

- Lehetséges, hogy nem bánnám - felelem halkan, ő pedig csak vesz néhány csendes, nyugtató lélegzetet, miközben a szemeimből próbálja kiolvasni, vajon komolyan beszélek-e. Úgy érzem, hogy akarom, és készen állok rá, de belül egy láthatatlan erő próbál elbizonytalanítani, és azt sugallni, hogy várjak még. Gondoljam át. Ne cselekedjek elhamarkodottan. És egy kis Niall hangján beszélő apró lény azt is mondogatja a fejemben, hogy beszéljek Louis-val, mielőtt megtesszük. - Menjünk… Menjünk sétálni.

- Rendben - bólint, és egy hosszú, elnyújtott puszit hagy az arcomon, mielőtt megfogja az ujjaimat.

- Valamire nagyon kíváncsi vagyok, és szeretném ha velem jönnél - vallom be, ő pedig csak elmosolyodik, és kérdés nélkül követ a fák között. Nagyon meglep, és a lélegzetem is elakad, amikor hirtelen elkapja a derekam, és az egyik fának szorít. A szemei éhesek, szinte látom a bennük lobogó lángot, mielőtt eltűnik minden, mert közel hajol, és a nyakamat simogatja az ajkaival. Az ujjai már a ruhám alatt cirógatnak az oldalamon és a hasamon. Az apró morgások, a finom csókok, egyre közelebb a számhoz… Teljesen elveszek bennük. Mégis a pillanat, amikor a nyelvünk összeér, és szorosan simul hozzám az egész teste, az veszi el végképp az eszem. Próbálom tartani az iramot, Louis heves tempót diktál, de feltüzel vele. Nagyon. Mindig. Alig tudok a gondolataimra koncentrálni, csak az jár a fejemben, hogy tudnia kell, mit érzek. Akarom, hogy tudja. Látni akarom az arcát közben, a pillantását, a gondolatokat végigsuhanni a vonásain.

- Lou…

- Tudom… Leállok, csak… - lihegi a nyakam párás bőrébe, de az ágyékát úgy feszíti nekem, mintha ki se mondta volna ezeket a szavakat.

- Nem… nem ezért - rázom meg a fejem, ő pedig végre felnéz rám. - Szeretlek. Én… Én is szeretlek.

És igen! Pontosan az játszódik le előttem, amit látni akartam. A szám a fülemig szalad, és ő is követi a példám. Egy pillanatra a fejét ingatja, aztán visszahajol az ajkaimra, és sokkal gyengédebben csókol, mint az előbb. Szerelmesen. Érzem benne a szeretetét, és szinte lángra kapok tőle.

- Istenem, újra tini hülyegyereknek érzem magam! - nevet fel, ahogy ismét megfogja a kezem, és elindulunk a sűrűn nőtt fák és bokrok között.

- Minek érzed magad? - kérdezek vissza, mert nem nagyon értettem, amit mondott, de csak a fejét rázza.

- Nem számít. Egy kisgyerek vagyok megint, aki úgy érzi, életében először szerelmes. Van ennek értelme?

- Nem tudom - vigyorgok rá, és tényleg fogalmam sincs, mert én még soha nem éreztem így, de a mondatai mégis felemelnek. Két lépessel a föld felett járok. És ennek most semmi köze a varázserőmhöz.

Mire elérjük a falu északi végét, már érzem a füst szagot, amit a cigi miatt néha az emberi látogatók közelében. Azon kívül egyre erősödő zajok is elérnek már hozzánk, Louis pedig hirtelen megszorítja a kezem, és hátrébb húz. Megtorpan, a hatalmas kék szemei pedig tele vannak fel nem tett kérdésekkel.

- A gyűlésen volt szó arról, hogy valami történik itt, és tennünk kell ellene, mert az erdő ezen része haldoklik - kezdem elmagyarázni neki, miért vagyunk itt. - Senki sem tudta a faluban, mi lehet az oka ennek. Biztosak voltunk benne, hogy emberi erők, de nem több. Talán te meg tudod mondani, mi folyik itt.

- Értem - bólint végül, de nem indulunk el újra. - Kérlek, maradj itt, oké? Közelebb megyek, és megnézem.

Nincs időm ellenkezni, mert már el is indul, aztán hamar eltűnik a fák között. Azt sem tudom, mihez kezdjek, amíg távol van. Néhány bokor szinte alig kap levegőt, annyira belepte a por, így segítek nekik megtisztulni és újra erőre kapni. Már nem maradt tennivalóm a fákkal sem, de Louis még mindig nem tért vissza, én pedig kezdek nagyon aggódni. Képtelen vagyok szót fogadni, és óvatos léptekkel elindulok a szagok és hangok irányába. Amikor elérem az utolsó rejtekhelyül szolgáló fát is, és kilesek a törzse mögül, elakad a lélegzetem, de rövid időn belül egyenesen kapkodni kezdem a levegőt. A fák eltűntek. Nincsenek többé. Az ágaik élettelenül hevernek a földön. A csonk… a gyökereik még a földben vannak, de megölték mindet. Nem érzem bennük az élet minimális jelenlétét sem. Sok száz, talán sok ezer fa lett a semmivé. Louis egy férfival vitatkozik, a kezeivel nagyokat gesztikulál. Nem vagyok képes megmozdulni. Soha életemben nem láttam ekkora méretű emberi pusztítást. Hatalmas és hangos szerkezetekkel egyszerűen felaprítják a fákat.

- Harry! Miért jöttél ide?! - ragadja meg a karom Louis, de még mindig nem tudok megszólalni. Erősen, szinte már durván rángat vissza a még épségben terebélyesedő fák közé, és leültet az egyiknek a tövébe. - Jól vagy? Ezt nem kellett volna látnod…

- Magasságos… - lehelem magam elé, de már képes vagyok a kéken csillogó szemeire koncentrálni. - Miért… miért teszik ezt?

- Ez egy, hát… mondjuk, hogy természetes dolog.

- Megölték azokat a fákat! - kiáltok fel, de nem Louis-ra vagyok mérges. Nem őt hibáztatom, és ezt ő is tudja, mert ahelyett, hogy megrökönyödne a hangomtól, mellém ül, és a mellkasára húz. A könnyeim megállíthatatlanul kezdenek csorogni a szememből, és úgy kapaszkodom Lou ruhájába, mintha az visszacsinálhatná az egészet. - Mindet… Lehet… lehet akármekkora varázserőm, nem… nem tudom megmenteni őket.

- Sajnálom, édesem - suttogja, és ahogy gyengéden simogat, sikerül egy kicsit lenyugodnom, de a szipogást képtelen vagyok abbahagyni.

- Miért?

- Fafeldolgozás - válaszol, de nem értek semmit. Felnézek rá, ő pedig keserűen néz a szemembe. - Papírt, bútorokat, különböző tárgyakat készítenek belőle.

- De… de… - értetlenkedek, és Louis a száját rágcsálja, miközben a tincseimmel játszik. - Nekünk is minden fából van otthon, de nem élő fákat gyilkolunk meg érte.

- Mert ti csodálatosak vagytok. Varázslatosak - motyogja nagyon halkan, és ad egy csókot a számra. - Az emberek pedig nem azok.

- Nagyon szeretlek, Louis - nézek komolyan a szemeibe, de abban most inkább csak aggodalmat látok. És szomorúságot. - De gyűlölöm az embereket.

- Hozzátok képest szörnyetegek tudnak lenni, de nem mind - ingatja meg a fejét. - Sok jó ember van, akik ugyanúgy harcolnak a természetért, állatokért, vagy épp hátrányban élő emberekért.

Nem tudok erre felelni, mert biztosan igaza van. Biztosan vannak jó emberek is, de azután, amit itt láttam, nehéz elvonatkoztatni.

- Gyere, menjünk haza - segít fel, és nem csak a kezem fogja meg, a derekamnál átkarolva húz közel magához, miközben a ház felé sétálunk. Most még a korábban növesztett virágokat se tudom kellő lelkesedéssel köszönteni. Először akkor sóhajtok fel, amikor a kanapéra ülünk, Louis pedig megpuszilja a halántékom. - Mutatok valamit.

- Mit? - kérdezem egykedvűen, de egyre jobban felkelti a kíváncsiságom, amikor előre hajolva megfog valamit az asztalon. Nem tudom mi az, de mindig ott van. Többször meg akartam már kérdezni, csak Louis elvonta a figyelmem egy pillanat alatt itt a kanapén fekve. Megnyom egy gombot a szerkezeten, én pedig ijedten ugrom meg a párnák között, amikor hirtelen… nem is tudom, mi történik. - Mit látok?

- Az a neve, hogy televízió - világosít fel, és minden gombnyomással változik a világ, amit elém tár a nagy, lapos, televízión át. Egészen addig csinálja, amíg meg nem állunk egy állatokkal és dús erdővel tarkított képnél. Nem is kép ez, hiszen mozog. Mintha… varázslat lenne. - Olyan kamerával készített videofelvételeket játszik le nekünk, amilyet korábban a telefonomon mutattam már neked. Filmeket, sorozatokat, showműsorokat nézhetünk. Vagy akár ismeretterjesztő természetfilmeket is, mint ez. Ezek az amerikai esőerdőkben mutatják meg az állatok életét.

- Ez csodálatos - suttogom magam elé, mert bár mosolyogni még nem tudok a mai nap sokkoló eseményeitől, de valóban levesz a lábamról az egész. Csak nézem, és alig hiszek a szememnek. Tanultam ezekről az állatokról, de soha… Soha nem láttam még őket. A mi erdőnkben nem élnek majmok. Biztos vagyok benne, hogy órákig, szinte szótlanul meredek a televízióra. Louis időközben hozott nekünk ennivalót, és próbált megcsókolni is minden alkalommal, amikor pozíciót váltottam a kanapén, de nem bírom levenni a szemem az ide varázsolt esőerdőről.

- Szeretnél egyszer elmenni oda? - kérdi, és most úgy húz szinte az ölébe, hogy nem tudnék ellenállni akkor sem, ha akarnék. - Látni mindezt a saját szemeddel?

- Igen! Az nagyon boldoggá tenne - mosolyodom el most először, mióta megláttam az erdő északi csücskét. - Még most sem tudom kiverni a fejemből a tengerpartot.

- Bármikor visszamehetünk oda - feleli, de a szavait kísérő forró lehelete az ajkaimat simogatja. A csókja édes, törődő. Tele van szeretettel, és most azt hiszem, semmi más nem vezérli a finom simogatásait és lassú csókjait, csak az, hogy vigaszt nyújtson nekem. Hálás vagyok neki ezért, és ha lehet, még jobban szeretem. - Bárhova elvihetlek, ahova akarod. A csillagokat is lehozhatom.

Csak kuncogok a szavain, és szorosabban bújok hozzá. Az egész délután ebben az eufóriában telik el, és én mostanra teljesen biztos vagyok abban, hogy meg akarom tenni. Egyesülni akarok Louis-val, akkor is, ha ő nem tudhatja, mivel jár ez nekem. Nem mondhatom el neki, és nem csak előtte nem. Soha sem. Nem tehetek ekkora terhet a vállaira. Önző dolog lenne. És persze azt sem szeretném, ha emiatt nem akarná. Bíznom kell Louis-ban, és bízom is. Ha leélhetek vele egy boldog életet, akár itt, ebben az erdő széli kis házikóban, az maga lenne a valóra vált álom, ha csak egy kicsit is élvezhetem még a szerelmét és odaadását, ha egyesülhetek vele, és egy rövid ideig azt érezhetem, hogy én vagyok a mindene, akkor is megérné. Inkább egyedül halok meg, de vele akarok lenni. Vele akarom megtenni. Most már biztos vagyok ebben.