Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt iszonyú félelmetes belegondolni ebbe az egészbe. A szívem hevesen vert, amikor Louis elmondta nekem, hogy mire készülünk. Soha nem léptem még át az erdő határát. Meséltem is Lou-nak, hogy egyszer elmentem az erdő pereméig, de tovább azóta sem merészkedtem. Bízom benne, és tudom, sose hagyná, hogy bármi baj érjen. Ha mégis, akkor még mindig ott van az varázserőm, amivel megvédhetem magunkat. Ettől még az egész annyira megbolondította a lelkem. Most pedig itt vagyunk. A nap még fent, de már közeledik a horizonthoz, és egyáltalán nincs olyan ereje, mint eddig. Soha nem éreztem még ennyire forrón a bőrömön. A sűrű fák között sokkal hűvösebb a levegő még a nyár közepén is, mint itt a tenger partján. A fagyi, amit Louis adott nekem, isteni volt, és nagyszerűen lehűtött, amikor úgy éreztem, már nagyon melegem van.

Már visszafelé sétálunk, a vérem még mindig a fülemben dübörög az átélt pillanatok miatt. Imádom a napot, és sokszor vissza is gondolok rá, amikor először csókolóztunk Louis-val, vagy amikor először húzott magához a tóban, most mégis… Ez a nap vált életem legboldogabb napjává, és ezt egyedül Louis-nak köszönhetem. Tulajdonképpen az utóbbi időben minden boldogságomért ő felel.

- Merre járnak a gondolataid? - kérdi Lou, és finoman a kezem is megszorítja. Csak mi ketten vagyunk az úton, amin az erdő felé haladunk. Louis a telefonján át keresett egy útvonalat, ami nem túl zsúfolt az emberektől.

- Valahol a tengernél hagytam őket - mosolyodom el, és olyan kedvesen viszonozza, hogy képtelen vagyok megállni a késztetést, muszáj megölelnem, mielőtt tovább megyünk. - Köszönöm, hogy elhoztál ide. Egyedül sose mertem volna elindulni.

- Jó ilyen boldognak látni, édes - ad egy puszit az arcomra, miközben még mindig szorítom őt magamhoz, aztán újra az ujjaim közé fűzi a sajátjait, és elindulunk.

Mire az erdőbe érünk, már elkezd sötétedni a fák között, ezért ideje lenne hazamennem, ha nem akarok megint halálra rémíteni mindenkit. Valamiért a lábaim mégsem akarnak mozdulni, és a kezem ahelyett, hogy elengedném Louis-t, csak még szorosabban tartja őt. Nem akarok hazamenni. Nem akarok nélküle befeküdni az ágyamba. Azt akarom, hogy Louis is velem legyen, és átöleljen, miközben alszunk.

- Veled akarok maradni - fordulok felé hirtelen, és látom a szemein, szinte érzem az energiáin, hogy mennyire meglepem.

- Az nagyon jó lenne - mosolyodik el végül, és a kézfejem cirógatja a hüvelykujjával. - De emlékezz vissza, mit meséltél. A családod és a barátaid nagyon aggódtak érted.

- Mi lenne ha… - kezdem el, de valójában még én sem tudom, hogyan oldhatnám ezt meg. Nem tudom, hogyan kellene elkerülnöm anyuék aggodalmát. Az nem érdekelne, ha mind tudnák, hogy Louis-val vagyok, és egyszerűen csak nem támogatnák a kapcsolatunk. Azt viszont semmiképp sem akarom, hogy azt higgyék, bajom esett. - Talán… ha üzennék nekik.

- Hogy tudnál hazaüzenni? - emeli meg a szemöldökét, amin csak elvigyorodom, mert valójában eléggé sok módja lehet.

- A legegyszerűbb egy madárral lenne - gondolkodom el, és fejben már tervezem is az egészet. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a mágiám szabadon repüljön a legközelebbi kismadárig, aki egyből szárnyra kel, hogy aztán az ujjamra reppenjen. - Csak megüzenem, hogy túl későre jár, és már nem indulok haza. Keresek egy biztonságos helyet, ahol éjszakázhatok.

- Harry - szól hozzám Louis a leglágyabb hangján, amivel félbeszakít, mert már nyitnám a szám, hogy a madaramhoz beszéljek. - Figyelj rám. Ettől még a családod valószínűleg reggelig aggódna, míg végül haza nem érsz.

- Nem akarod, hogy veled maradjak? - nyelek egyet, mert ebbe a lehetőségbe egyáltalán bele sem gondoltam. Nem kérdeztem meg tőle, hogy ő mit szeretne, csak azzal foglalkoztam, hogy én vele akarok maradni.

- Hogy a picsába ne akarnám! - nevet fel, és a hangja annyira őszinte, hogy egy kicsit meg is nyugtat vele, még ha a szóhasználat nagyon idegenül is hangzott. - Minden vágyam! De ezt jobban át kell gondolni, és okosan csinálni. Nem akarom, hogy anyukád virrasszon, miközben mi édesdeden alszunk. Kitalálunk valamit, de most haza kellene menned.

- Rendben - bólintok, de még én is hallom, milyen keserűen cseng a hangom. Tényleg nagyon szeretnék Louis-val aludni, de igaza van. Nem akarom, hogy közben anyu majd’ belebetegedjen az aggodalomba. Ki kell találnom valamit, hogy úgy maradhassak távol éjszakára, amivel senkinek sem okozok gondot. Nem szólalok meg, csak hagyom, hogy a madár elrepüljön az ujjamról, aztán Louis szájára hajolok. Szinte mindenem libabőrös lesz, ahogy szorosabban ölel, és az egyik keze a hajamba veszik. Imádom, amikor a tincseimmel babrál.

- Nagyon vigyázz magadra! - motyogja a számra, aztán kelletlenül elenged. Egy bólintás után elindulok az erdő felé, és csak reménykedem abban, hogy az éjjel hamar elszalad, mert alig várom a holnapot, amikor újra Lou-val lehetek. Érzem, hogy a csókok, és kósza érintések szépen lassan hétköznapivá válnak köztünk, én pedig többet akarok. Sokkal többet. Tudni akarom, milyen, ha egyesülök Louis-val. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy olyan dolog, ami aztán már visszafordíthatatlan lesz, de egyszerűen csak tudni akarom, milyen érzés. Meg akarom tenni, és nem mással. Csakis vele. Bárcsak tudnám, ő mit érez ezzel kapcsolatban. Ez az egész, neki is új. Talán beszélnünk kellene róla. Holnap… Holnap minden bizonnyal lesz időnk egy kicsit beszélni arról, hogy mi lesz velünk, mert azt biztosan tudom, hogy minden percben a közelében akarok lenni, de azt is, hogy mi ketten két különböző fajból származunk, és az életünk talán összeegyeztethetetlen. Nagyon szeretném tudni, mit gondol Louis minderről.

- Harry, mielőtt eltűnsz a szobádban, kérlek ülj le egy kicsit - szól rám anyu, amint belépek a házba. Nem is láttam, hogy a konyhában van, annyira elmerültem a gondolataimban. Közel lépek hozzá, hogy megpusziljam az arcát, aztán leülök, és az asztal közepén lévő gyümölcsös tálból eszegetek, míg arra várok, hogy elmondja, amit szeretne. - Kicsi korod óta tudom, hogy mennyire különbözöl a többi tündértől. Kalandvágyó vagy, és vakmerő. És valójában mindig is büszke voltam rád ezért, még ha féltettelek is. Most viszont… Szinte csak a reggeleket és éjszakákat töltöd a faluban. Nagyon aggódom érted, kicsim. Attól félek, hogy kihívod magad ellen a sorsot.

- Tudom, hogy aggódsz, anya - simítom a kezem az övére, és mélyen a gyönyörű szemeibe nézek. - De meg tudom magam védeni, és úgy ismerem már Tollymore-t, mint a tenyeremet. Nem eshet bajom.

- Apád is mindig ezt mondta - bólint, és egy sóhajjal néz újra a szemembe. Anya nem beszél sokat apáról, ez egy különleges pillanat. És látom a tekintetében, hogy mondani akar valamit. - Azt hiszem, édesapád tovább él a te személyiségedben. Nagyon hasonlítasz rá. Az arcod is, de a jellemed annál is jobban. Ő is imádta a kalandokat. Mindig úton volt. Hitte, hogy a gyümölcsök finomabbak odakint, a levegő tisztább, és az állatok a legjobb barátai. Hosszú éveket éltünk le úgy, hogy fél napokat ő is odakint töltött, de sosem aggódtam, mert ismertem őt. Tudtam, hogy nem eshet baja. A mágiája példátlan volt, és a bátorsága maximum hozzád hasonlítható.

- Sosem mesélted, hogy apu ilyen csodálatos volt - lehelem magam elé, mert a mellkasomat büszkeség szorítja. Végre tudom, miért lehetek ennyire más, mint a falu többi lakója. Apa lelke tovább él bennem.

- Apádnak az lett a veszte, hogy azt hitte legyőzhetetlen - csuklik el anya hangja, nekem pedig nyelnem kell egyet. - Ugyanolyan gyakran járt ki az erdőbe, ahogy te is, és egy nap nem jött haza, Harry. Annyira aggódom, hogy veled is ez fog történni. Nem vagyok felkészülve arra, hogy elveszítselek.

- Nem is kell, anyu - rázom meg a fejem, és közelebb húzom a székem, hogy megölelhessem őt. - Nem kell attól félned, hogy elveszítesz. Elmesélek neked valamit.

Ahogy kimondom ezt, kibontakozik az ölelésemből, és egy apró, biztató mosollyal néz fel rám, azt várva, hogy elkezdjem a történetet, amit ígértem neki. Nagyon szeretnék mesélni Louis-ról, hogy végre megértse, miért vagyok annyi időt odakint, de ennek még nem jött el az ideje. Előbb Louis-val kell beszélnem, hogy mit fogunk tenni annak érdekében, hogy veszélytelenül együtt lehessünk. De talán az, ha mesélek arról, hogy megismertem valakit odakint, akivel igazából már régen is találkoztam, még nem akkora bűn.

- Nem rég… egy ember kószált a temetőnél, amikor én is arra jártam - kezdek bele, anya pedig figyelmesen hallgat. - Elküldtem őt, de másnap visszatért. Aztán… nagyon meglepődtem, mert a nevemen szólított. Mintha ismerne. Megijedtem. Féltem tőle, mert nem értettem, hogyan lehetséges ez, de aztán kiderült, hogy az egész az én hibám.

- Nagyon zavarosan mesélsz, kisfiam - rázza meg a fejét anya, de nem fűzök hozzá semmit, csak folytatom tovább.

- Gyerekkorunkban már találkoztunk egyszer - térek a lényegre, anyu pedig összehúzza a szemöldökét. - Egyedül volt az erdőben, félt, és a koboldok megtámadták. Megmentettem őt, aztán kivittem az erdő szélére, hogy hazamehessen, de előbb kitöröltem az emlékeit.

- Gyerekként próbáltál emléket törölni? - kérdi anya, és már látom, hogy kezdi érteni a mesém. - Az egyszerűen nem lehetséges.

- Valamennyire sikerült - mosolyodom el, mert bármennyire is lehetetlen, azért nekem mégis összejött, még ha nem is végeztem tökéletes munkát. - De most, felnőtt korára rémálmok, és éber víziók gyötörték, emlékeztetve arra, amire egyébként nem emlékezett - folytatom a történetet, anya pedig egyre zaklatottabbnak tűnik. - Annyira kétségbeesett volt, reménytelen, és félt is attól, hogy megőrült. Megsajnáltam őt, ezért… visszaadtam az emlékeit.

- Azt nem szabadott volna megtenned, Harry! - ingatja anya a fejét, és a szemei rémületet sugároznak felém.

- Tudom, de megtettem - bólintok, aztán lehajtom a fejem, úgy folytatom. - Barátok lettünk. Sokszor találkozunk. És nemrég… megmentett a koboldoktól is.

- Mit beszélsz? - kap anya levegő után, de gyorsan megszorítom a kezét, és folytatom.

- Megtámadtak, de elintéztem őket - biztosítom egyből, hogy ne aggódjon. - Viszont ez minden erőm elvette, és meg is sérültem egy kicsit. Louis volt, aki vigyázott rám, amíg aludtam, és visszanyertem a varázserőm. Ápolt, ételt adott nekem, és őrizte az álmom. Soha nem ártana nekem.

- Ezt nem tudhatod, ez…

- Anya - teszem az arcára a kezem, hogy gyengéden elhallgattassam. - Bízom benne. Fontos nekem.

- Soha nem bízhatsz egy emberben, Harry! - rázza meg a fejét, és felkel a székről, hogy elpakoljon mindent a konyhában, ami még elől maradt a gyümölcsös vacsora után. - Nem szeretném, ha ilyen sokat lennél odakint!

- Nem vagyok már gyerek - állok fel én is az asztaltól, és ahogy fölé magasodok, és kimondom ezeket a szavakat, meglepve néz fel rám. - Csak arra kérlek, hogy fogadd el, van egy barátom odakint, és azt is, hogy tudok vigyázni magamra. Erősebb vagyok, mint apa volt.

- Erről fogalmad sem lehet - rázza meg a fejét, és már ő is haragosnak tűnik, de bennem is gyűlik a feszültség, amiért nem ért meg. Hogy is mondhatnám el neki ezek után, hogy Louis nem csak a barátom? Sokkal több annál.

- Csak… fogadd el, kérlek - zárom le a témát, és úgy vonulok be a szobámba, hogy még egy ölelést sem adunk egymásnak. Nem tudom, mennyi ideig forgolódom az ágyban, mire feladom, és a hátamra fordulva a plafont kezdem bámulni. Megérintem a kristályt a kisasztalon, amitől egy kis fény dereng a szobában, aztán az ágy melletti kosárba pakolt virágokkal kezdek játszani, miközben Louis-ra gondolok. Visszaemlékezek mindenre, a temetőtől kezdve, egészen a mai napig. Sorban levetítek magam előtt minden pillanatot, és nem tudok nem mosolyogni közben. Mire a közös emlékeink végére érek, a virágok már szinte életre kelnek, és egy gyönyörű baldachin nőtt az ágyam fölé, virágokból, levelekből és indákból. Bárcsak képes lennék mindenre. Ha végtelen hatalmam lehetne. Soha ki nem merülő mágiám. Akkor nem lenne előttem semmilyen akadály, és bátrabban küzdhetnék Louis-ért is a tündérekkel szemben. De most is érzem, hogy ez nincs így. A kristály, hogy fényt adjon, az én mágiámból táplálkozik, és a virágok is miattam élnek ilyen boldogan azután is, hogy már napokkal ezelőtt elhoztam őket a rétről. Máris álmosabbnak érzem magam, és nem kell tovább szenvednem, hogy könnyedén elnyomjon az álom.

Niall hangját hallom a fejemben, pedig még látom az álmaimat, amikben egyáltalán nem szerepel. Összezavar, de egyre hangosabb, és ahogy megérzem a kezét a vállamon, az álmok is szétfoszlanak. Már felkelt a nap, mert élesen tűz be a szobámba, és Niall barátom áll az ágyam mellett.

- Na végre! - morgolódik, aztán a szekrényemhez lép, hogy az ágyam szélére dobáljon néhány ruhadarabot. - Menjünk a vízeséshez, ideje fürdeni.

- Álmos vagyok… - motyogom, és próbálok a másik oldalamra fordulni, de megakadályoz benne, ezért nincs más választásom, mint egy nagy sóhajjal kimászni az ágyból.

- Violet ma a családjával tölti a napot, és nem bánta, ha nem tartok vele, ezért gondoltam én meg veled lennék - kezdi magyarázni, amikor már magamhoz vettem a ruháimat, és a konyha felé tartunk. Még mindig nem vagyok teljesen éber, de betömök néhány szem gyümölcsöt, aztán intek anyának, hogy elindulhassunk a vízesés felé.

Nem vagyunk egyedül, amikor megérkezünk, de nem bánom. Csak bólintok a többieknek, és ledobom a háló ruhám, hogy bemásszak a vízbe. Általában Niall és én sokkal korábban szoktunk jönni, így most szokatlanul melegnek érzem a vizet a délelőttnek ebben a szakában.

- Mit csináljunk ma? - kérdi, ahogy a haját mártja éppen a vízbe, és az egy sokkal sötétebb árnyalatot vesz fel, mint a saját szőke színe. - Arra gondoltam…

- Én Louis-val találkozom - szakítom félbe, mert igazából bármit mondhat, nincs az a dolog, ami távol tarthatna Lou-tól. - De velem tarthatsz. Szívesen látunk. Elmehetnénk együtt a sziklákhoz, ahonnan szinte kilátni a fák lombjai felett.

- Nem tudom… - bizonytalanodik el, de nem mondott egyértelmű nemet, ezért nem is fogadom el egyelőre az ellenkezését.

- Megígérted, hogy kijössz velem - folytatom a győzködést, és látom az őrülten kék szemeiben, hogy meg fogja adni magát. - Kérlek! Louis is szeretne megismerni téged.

- A Teremtőre, Harry… - motyogja, és muszáj elmosolyodnom rajta. - De csak egy kis időre! Nem egész délután.

- Rendben - bólogatok őrült módjára, és mostanra sikerült már teljesen felébrednem. Olyan szélsebesen mosom meg a hajam, aztán kenem be magam levendulaolajjal, hogy Niall csak a fejét rázza rajtam. Egy szempillantás alatt már kint is vagyok, hogy szárazra töröljem magam, és felvegyem a ruhákat, amiket ledobáltam a parton. - Siess Niall! Hamarosan indulnunk kell!

- Nagyszerű… - forgatja meg a szemeit, de utánam jön, hogy ő is elkészüljön. Barátom kérésére hozunk magunkkal egy kis harapnivalót is, mert ő sosem hagyja ki az ebédet, aztán kellemes, sétáló tempóban tartunk Louis felé. Talán még egy kicsit korán is van, de nagyon izgatott vagyok. Képtelen lettem volna tovább várni, hogy elinduljunk.

- Meg kell hagyni, Harry, az erdő gyönyörű idekint - vallja be Niall, amin elmosolyodom, mert pontosan tudom, mire gondol. A fák burjánzanak, a virágok élénkek, és minden boldog. Rengeteg energiám van ebben. - A legszebb, hogy érezlek a fák leveleiben, és a virágok szirmaiban is. Nem tudtam, hogy ennyit törődsz Tollymore-ral.

- Az erdő sok helyen nagyon beteg volt és gyenge - felelem neki, ő pedig kitartóan tartja a tempóm, közel hozzám. Érzem, hogy feszült és fél, ezért megfogom a kezét, és úgy sétálunk tovább. - Az évek során próbáltam meggyógyítani. Amikor még egészen kicsi gyerekek voltunk, emlékszel hányszor volt olyan, hogy tündérek csoportjai vonultak ki az erdőbe, hogy az energiájukkal adjanak új életet az élővilágnak? Már nem csinálják. De Tollymore-nak szüksége van ránk.

- Igazad van - bólint, és melegséggel tölt el, hogy ő is így gondolja. - A mi dolgunk lenne vigyázni rá és ápolni. Mindünk helyett dolgozol.

- Nos… egy ideje már én sem vagyok büszke magamra - vallom be halkan, és azok a napok járnak a fejemben, amiket Louis-val töltök. - De azért lépten nyomon próbálkozom.

Csak egy keveset kell még sétálnunk, és meglátom Louis-t, amint a telefonját nézi egy fának dőlve. Használtam az erőm, hogy mindkettőnk lépései hangtalanok legyenek az erdőben, ezért nem vesz minket észre egészen addig, amíg már nagyon közel vagyunk. Niall erősebben szorítja a kezem, Louis pedig izgatottan mosolyodik el és néz felváltva mindkettőnkre. Nem szólok semmit, csak közelebb lépek, ezzel elszakadva Nialltől, és megölelem Lou-t.

- Sziasztok - puszil meg lágyan, amitől egy pillanatra még el is pirulok Niall előtt. Nem a számra kaptam, ahogy máskor, de még így is olyan sok szeretetet éreztem benne.

- Ő a legjobb barátom, Niall - mutatok a szöszke felé, aki útközben az egyik bokorról a hajába tűzött egy sárga virágot.

- Louis vagyok - lép közelebb Lou, de közben az ujjait az enyémek közé fűzi, és a másik kezét nyújtja Niallnek. Mindketten csak nézünk rá, ő pedig felnevet. - Szóval… Egy kicsit még zavarban vagyok ettől a csodálatos világtól, aminek a részei vagytok, de nagyon örülök, hogy megismerhetlek téged is.

- Én is - feleli Niall udvariasan, még bólint is mellé, de tudom, hogy annyira azért nem boldog ettől a ténytől. Inkább csak miattam csinálja. - Eléggé kint vagyunk a peremen. Beljebb megyünk?

- Igen - bólintok, és Louis is elindul velem együtt, a kezemet továbbra sem eleresztve. - Arra gondoltam, hogy felmehetnénk a sziklákhoz, ahol gyerekként jártunk egyszer.

- Mintha egy másik élet lett volna, olyan régen volt - mosolyodik el Niall, de a feszültségét mélyen magamban érzem. Csak rövid ideje sétálhatunk, amikor feltámad a szél, és a madarak kétségbeesett sírása hallatszik, ahogy szárnyat bontanak, hogy messzire repüljenek. Azonnal megfagy az ereimben a vér, és Niall is pontosan tudja, mi történik, mert halálra vált arccal mered rám, a kezeit ökölbe szorítva.

- Mi a baj? - kérdi Louis, szorosabban tartva engem, de szerintem abban a pillanatban jön rá, amikor ránézek. - A házam közel van, oda nem tudnak bejönni, igaz?

- Nem - rázom meg a fejem, mert a koboldok szabadon lecsaphatnak bárkire az erdőben, a szabad ég alatt, de nem léphetnek olyan területre, ami valakinek a tulajdonában van. Nem jöhetnek a faluba se, de Louis háza is biztonságos.

- Menjünk vissza a faluba! - ragadja meg a kezem Niall, és az ujjai remegnek a félelemtől.

- Az túl veszélyes! - vágom rá egyből, és érzem, hogy Niall vitatkozni akar, bármit mondani, csak ne kelljen Louis otthonába mennünk, de nem ellenkezik, amikor a kezét megragadva szaladunk az erdő széle felé. A szél egyre erősebben fúj, a levelek kavarognak a lábunk körül, és Lou meg Niall is többször majdnem elbotlik miatta. Muszáj használnom a varázserőm, hogy megtisztítsam az utat magunk előtt, míg a szépen megmunkált kőhídhoz nem érünk. A ház udvarában lihegve lassítunk le, Louis pedig előre megy, hogy kinyissa az ajtót.

- Nem akarok bemenni - jelenti ki Niall, és valóban nem jön közelebb. A bejárathoz vezető lépcsők előtt megáll. - Nem kellene itt lennünk. Kérlek, Harry, menjünk haza!

- Hazaviszlek, ígérem, de várnunk kell egy kicsit, amíg biztosan eltűnnek a közelből - válaszolom, és az alkarját simogatom közben, hogy megnyugtassam. - Sajnálom.

- Ezeket… - simítja végig a lépcsőkorláton felszaladó borostyán levelein. Louis azóta sem ért hozzá, csak a lépcsőt tette rendbe egy kicsit, hogy fel lehessen jönni rajta. - Te növesztetted.

- Igen - mosolyodom el, de azt nem biztos, hogy el kellene mondanom, milyen helyzetben csináltam. Louis az ajtóban áll, és ránk vár, de amikor felé pillantok, szavak nélkül is megért. Bólint egyet, és bár az ajtót nyitva hagyja, eltűnik a házban. Niall leül a legalsó lépcsőfokra, és az erdőbe vezető kis csapást nézi a kőhíddal. - Ráférne az udvarra egy kis csinosítás, nem?

- De - bólogat egyből, és egy apró mosoly is megjelenik a szája szélén. - Körbe a ház körül virágok kellenének. A telekhatárra pedig gyümölcsbokrok. Mit eszik Louis? Itt a közelben semmilyen ételt nem láttam.

- Az emberi világból szerzi magának - felelem, mert Louis egyszer már mesélt arról, hogy vannak náluk boltok, ahova csak besétál, és megszerzi, ami kell. Sokat mesélt már arról, hogyan mennek náluk a dolgok, bár nem mondanám, hogy mindent értettem. Ahogy idekint ücsörgünk, érzem, hogy egyre nyugodtabb lesz, de még mindig nem teljesen. Az én hibám, hogy ennyire megrémítettem, de nem sejtettem, hogy pont most lesznek koboldok a közelben.

- Hoztam magunknak enni - lépked le mellettünk a lépcsőn Louis, és a kezében tart egy nagy tálcát három tányérral, és sok kenyérrel. Leül Niall mellé a lépcsőre, én pedig velük szemben ülök a fűben. - Ez krumpli leves, szerintem ízleni fog nektek.

- Biztosan - bólogatok, és mivel forró, nagyon óvatosan kezdjük el enni. Niall imádja a hasát, és látom rajta, hogy mennyire ízlik neki az étel. Csak azért nem falja sokkal gyorsabban, mert nagyon meleg.

- Szóval… Niall, sokat hallottam már rólad Harrytől - kezdi Louis, miközben egy kis kenyeret rágcsál. - Persze csupa jót.

- Ajánlom is neki - kacsint rám Ni, és viszont nem szólalok meg. Nem akarok, mert a célom az, hogy ők ketten beszélgessenek, megismerkedjenek és kedveljék egymást. Nagyon boldog lennék, ha így lenne. - Rólad is sokat mesélt. Azt mondta, te egészen más vagy, mint az emberek többsége, akik csak tönkreteszik az erdőnk.

- Nem tudom, hogy mennyire vagyok más - sóhajt fel, és kanalaz egyet a levesből. - Dohányzom, ami káros a levegőnek, a természetnek. Ha nem itt vagyok, hanem a városban, gyakran eszem műanyag kajákat, vagy gyártok rengeteg szemetet magam körül. Rendszeresen használok autót. Nem élek úgy, ahogy itt teszem jelenleg, de amikor megismertem Harryt, rengeteg dolgot átértékeltem.

- Például miket? - néz rá oldalra Niall, Louis pedig egy pillanatra elgondolkodik. - Mi az, amit már nem csinálsz, pedig eddig csináltál?

- Egy nap, véletlen megmérgeztem Harryt, amikor húst adtam neki - felel végül, és bár nagyon rosszul voltam akkor, valamiért mégis szép emlék, mert Louis nagyon odaadóan ápolt. - Aztán csak… láttam a szemében a rosszallást, amiért állatokból táplálkozom. Azóta alig ettem húst. Elgondolkodtatott, hogy itt vagytok ti, a természet legtisztább teremtményei, akik ráadásul az egészséget és egyensúlyt szolgáljátok. Megbetegít, ha állatok húsát eszitek. Ha Harryre gondolok, csak… nem tudok ugyanolyan jóízűen megenni egy hamburgert, mint régen.

- Harry az erdei állatok legjobb barátja - bólint Niall, a szemében pedig őszinte szeretetet látok, ahogy rám néz. - Képzelem azt a haragos pillantást, ahogy rád nézhetett akkor.

- Igen - nevet fel Louis, és ő is rám néz, szelíden elmosolyodik, mielőtt visszatereli a figyelmét a leves felé. - Neked is ugyanolyan varázserőd van, mint Harrynek?

- Nem - rázza meg a fejét egyből a barátom, Louis pedig érdeklődve figyeli. - Az erő maga ugyanaz, de Harry különleges a faluban. Sokkal több varázsereje van, mint másoknak. Egyedül lenne képes olyanokra, amikre a többi tündér csak csapatosan.

- Gyerekkoromban megmentette az életem - meséli el Louis, bár én is megtettem már, amikor csak ketten voltunk Niallel. - Akkor még ő is gyerek volt, de több koboldot is leküzdött egyszerre. 

- Igen, nem csak erős, bátor is - bólint Niall, aztán ő is eszik pár falatot. - Azt mesélte, amikor még fiatal, bajkeverő tündérek voltunk, és ő a bolondját járatta egy erdei lidérccel?

- Egy micsodával? - kapja Niall felé a fejét Louis, és ezután egyből rám néz. - Nem mesélted.

- Nem, még nem - vigyorodom el, és miután mindketten kitartóan bámulnak rám, végül elkezdem azt a történetet. - A lidércek nem olyan veszélyesek, mint a koboldok. Valószínűleg azért, mert nem túl okosak. Csak nagyon ritkán találkozni lidércekkel, de aznap volt egy a falutól nem messze. Szóval… Niallel jót szórakoztunk. Nem léptük át a falu határát, és a mágiámat használtam, hogy azt az érzetet keltsem a lidérccel, mintha ott lennék a közelében. A falu határain kívül. A móka jól működött, mert elhitte, hogy egy tündért üldöz, és úgy futott az odavetített másom után, mintha az élete múlna rajta. Nagyon jót nevettünk.

- Igen! Az zseniális volt! - vágja rá Niall vidáman, aztán Louis is elmosolyodik. - Nagyon kimerült tőle, de eszméletlen volt! Erre nem képes senki a faluban. Nekem kellett hazavinnem és ágyba tennem, mert utána egyből elaludt.

- Nagyon édes, hogy elalszotok, ha sokat varázsoltok - mosolyog Louis, és Niall erre nem mond semmit, csak felhúzza az egyik vállát. - A lidércek veszélyesek? Mi történik, ha elkap?

- Nem veszélyesek - válaszolunk szinte egyszerre Niallel, amin el is mosolyodunk, és hagyom, hogy ő fejezze be. - Beteg leszel tőle, nem marad meg benned az étel, és rémálmaid lesznek minden éjszaka. De az egész csak néhány napig tart. Ő pedig jóllakik a te... egészségedből. Nem tudom máshogy elmagyarázni, mi történik. Mivel Harryn kívül tündérek nem nagyon járnak ki, a lidércek állatokat támadnak meg. Velük is csak ennyi történik. Néhány napig nagyon rossz, de aztán meggyógyulsz. Azt viszont nem tudom, hogy az emberekkel is ez történik-e.

- Én sem - rázom meg a fejem. Ahogy körbenézek, már mindenki végzett az evéssel, ezért úgy döntök, mivel ilyen jól megy a beszélgetés, magukra hagyom őket egy kicsit. Beviszem a tányérokat, és elmosom őket, hogy Louis-nak később már ne kelljen. Szándékosan lassan csinálom, hogy több időt hagyjak nekik. Úgy látom, Niall kedveli Louis-t, és Lou is nagyon kedves a barátommal. Bármilyen rosszul is indult a találkozónk, ennél jobban már nem is alakulhatott volna. Éppen a szekrénybe pakolom a tányérokat, amikor hallom Louis lépteit a hátam mögül, és mire megfordulok, éppen a derekamra simítja a kezeit, hogy magához húzzon. A csókja meleg és nagyon finom, mint minden alkalommal, de nem túl akaratos. Inkább csak lágyan simogat.

- Niall nagyon jó srác - mosolyodik el, amikor felnéz rám, és ad még egy utolsó puszit a szám szélére. - Beleegyezett, hogy megkóstolja a sört, szóval viszek neki.

- Az az a keserű valami volt, ugye? Jól emlékszem? - döntöm oldalra a fejem, mert azt nekem is mutatta a tengerparton, ahol ő ivott egy dobozzal, de nagyon szörnyű volt.

- Igen - nevet fel, aztán elővesz kettőt, és a kezem után nyúl. - Te iszol valamit?

- Jól vagyok - rázom meg a fejem, és követem őt a veranda felé. Niall még mindig ugyanott ül, így mi is újra mellé telepszünk. Nagyon értékelem, hogy Louis nem neheztel Niallra, amiért ő nem akar bemenni a házba.

- Ez… nem is olyan szörnyű - motyogja Ni, de az arcán még így is van egy kis fintor, miután lenyeli. Louis nevet, én mosolygok, és boldog vagyok. Megint. Még mindig. Louis boldoggá teszi az életem minden pillanatát, amit most már jól látom, hogy Niall is elfogad. Egyáltalán nincs szükségem ennél többre. Csak anya is megértene… Az lenne a legcsodálatosabb. - Ízlik.

- Nagyon örülök! Én is szeretem - feleli Louis, és kortyol is egy nagyot a saját dobozából. - Harry nincs oda érte.

- Harry nem szereti a keserű dolgokat - bólogat Niall, mert ő mindenkinél jobban ismer. - Gyerekként se szerette.

- Már értem - mosolyodik el Louis, aztán int felém, hogy üljek mellé. Niall nem aggódik már úgy, és az egész délutánt végigbeszélgetjük idekint, a lépcsőn ülve, míg végül úgy ítélem meg, hogy ha nem akarunk semmilyen bajba keveredni a hazaúton, akkor ideje lenne elindulni.

- Holnap egyedül jövök - súgom Louis ajkaira, mielőtt megcsókolom, ő pedig csak egy halkat hümmög cserébe, és az arcomat simogatja. - Vigyázz magadra!

- Ti vigyázzatok hazafelé! - vágja rá egyből, és nagyon remélem, hogy tényleg nem lesz semmi kalandunk, mert szeretném, ha Niall máskor is eljönne velem, hogy találkozzon Louis-val. Végül Ni a legnagyobb meglepetésemre egy pillanatra magához öleli Louis-t mielőtt elindulnánk, és még vissza is int neki a fák közül.

- Kedveled - sandítok rá oldalra, ahogy szaporán szedjük a lábunkat a puha avaron.

- Azt hiszem - vallja be kelletlenül, de végül elmosolyodik. - Igazad volt, ő tényleg nagyon rendes. És… mondott dolgokat, amiktől tudom, hogy fontos vagy neki. De ettől még egyáltalán nem féltelek kevésbé, Harry.

- Tudom - fogom meg a kezét, és így folytatjuk az utunkat. - De nekem ez mégis nagyon sokat jelent.

Míg a falu felé igyekszünk, azon gondolkodom, miket mondhatott neki Louis, de amikor rákérdezek, makacskodik, és egyáltalán nem akarja elmondani. Holnap mindenképpen rá kell kérdeznem Lou-nál, mert erősen furdal a kíváncsiság.