Sziasztok!

Mostanra egészen eluralkodott a világon az őrület, a gyűlölet, a pánik, és minden egyéb.. Szerintem mindannyiunknak kell egy kis napsütés. HDawn nem is keveset csempészett ebbe a részbe! Remélem mind jól vagytok! 

Puszi&Pacsi

H&L

Harry kiterülve fekszik a kövön, ahogy végigcsókolom a combját, és a tenyeremet a hasára fektetve nyitom szét az ujjaimat pontosan a sötéten vibráló lepkéjén. A másik kezem még mindig a farkán van, és nagyon lassan masszírozom, mert úgy tűnik, nem bánja. Én általában túl érzékeny vagyok utána, de ő nem tiltakozik, még most is merev a tenyerem alatt, ezért képtelen vagyok abbahagyni. Remeg és nyöszörög minden kis érintésem, minden apró csókom közben, és ezért a mosoly szinte leolvaszthatatlan az arcomról. Amikor tinikoromban az osztálytársaim a meleg pornóról beszélgettek hangosan röhögve, már attól a gondolattól rosszul voltam, hogy egy férfi erekciója a szám közelébe kerüljön. Én sem vártam el soha, egyetlen kapcsolatomban sem, de persze, mint minden hímnemű, szeretem, és biztos voltam benne, hogy Harrynek is tetszeni fog. Amikor aznap reggel az ágyban lustálkodva eszembe jutott Harry illata, a bőre selymessége, a hangja, ami magában felér egy orgazmussal, a gondolat már egyáltalán nem taszított, sőt. Azt akartam, hogy miattam hulljon darabjaira, csak engem érezzen, és úgy gondolom, sikerült elérni, amit elterveztem. Csak rá kell néznem. A hasa felé hajolok, és egy váratlan gondolattól vezérelve nyalok le egy kis fehér cseppet a bőréről. Nem tudom, hogy pontosan mit kéne éreznem, de meglepődöm az egyáltalán nem rossz, édes ízen, ami egy icipici sóssággal keveredik. Ki tudja, még az is lehet, hogy ez is valamiféle tündér dolog, de Harrynek leginkább a sós karamellre hasonlít az íze. Az érintéseim lassan ártalmatlan cirógatásba fordulnak, mert kezdek fázni a vízben. Hallom, ahogy remegve kifújja a levegőt, és feltámaszkodik a karjaira, hogy láthasson.

- Mit művelsz velem? - kérdezi lassan, elnyújtva a szavakat.

- Remélem, hogy valami nagyon jót – felelem mosolyogva, ahogy kimászom mellé a sziklára abban bízva, hogy a napsugarak majd megszárítanak. Mindenhol libabőrös vagyok, és az ajkamba kell harapnom, hogy a fogaim ne koccanjanak össze hangosan. Eddig észre sem vettem, hogy fázom, mert csak Harryvel foglalkoztam, aki abban a pillanatban csúszik bele a vízbe, hogy lemossa magát. Egy perc alatt végez, és már kint is van mellettem. A lábait felhúzza a kőre, és a térdeire támasztja a fejét, ahogy mosolyogva néz.

- Akarod, hogy…? - kezdi, és sokat sejtetően pillantgat az ölem felé.

- Ó, én megvagyok – térek ki a válasz elől, mert nem akarom, hogy úgy érezze, ez egy adok-kapok játék. - Mi lenne, ha inkább idebújnál hozzám? Egy kicsit fázom – vallom be, aztán a karomat kitárom felé, és ő örömmel bújik az oldalamhoz. Ahogy megérzem a testéből áradó hőt, még úgy is, hogy csöpög róla a víz, azonnal elkezdek felmelegedni, és már beszélni is képes vagyok vacogás nélkül. - Jó ez így neked, Harry? - teszem fel a kérdést, ami már egy jó ideje bennem motoszkál.

Harry érdeklődve emeli fel a fejét a vállamról, és pillant rám. Tudom, hogy a kérdésem nem valami specifikus, de arra is kíváncsi vagyok, ő hogy értelmezi elsőre, segítség nélkül.

- Hogy naponta találkozunk, és olyan dolgokat mutatsz, amiktől még a nevem is elfelejtem? - kérdezi egy kis féloldalas mosollyal. Elképesztő ez a fiú, mert már ennyivel eléri, hogy a szívem hevesebben dobogjon.

- Azt mondtad, hogy ezek nálatok tiltott dolgok – mutatok rá, mert szeretném, ha mesélne erről.

Harry lehajtja a fejét, és a hullámos tincsei eltakarják előlem az arcát.

- Csak az esküvő után egyesülhetünk – feleli halkan.

- Tudod, hogy már ez is szex, amit ma csináltunk, ugye? Vagy amit a múltkor, az ágyamban. Nem bántad meg? - kérdezem óvatosan, és félve teszem hozzá: - Lehet, hogy később meg fogod?

- Erre könnyen válaszolhatok – kapja fel a fejét Harry, és végig a szemembe néz: - Nem bántam meg, és biztos vagyok benne, hogy sosem fogom. Akkor sem, ha az életem a tét.

Beleremegek a magabiztosságba, amit a szavai és a tekintete áraszt, de van valami, ami szöget üt a fejemben, és nem hagy nyugodni.

- Hogy érted azt, hogy az életed a tét? - vonom össze a szemöldököm, és amikor újra megpróbálja lehajtani a fejét, nem hagyom. Az arcát a kezeimbe fogom, és kényszerítem, hogy nézzen rám. - Harry… - kezdem vészjósló hangon, mert végigfut a hátamon a borzongás, amikor arra gondolok, hogy esetleg a koboldokról van szó.

- Csak arra gondoltam, hogy nem lenne szabad egyedül kijárkálnom a faluból – vágja rá Harry. - Nincs megtiltva, és vannak mások is, akik kalandvágyóbbak, de nem ez a megszokott. Ha az erdőnek szüksége van ránk valahol, akkor is csoportosan megyünk, ráadásul ezek a varázslatok fárasztóak.

- De hát te mindig használod az erődet, amikor egyedül vagy – mondom neki.

- Lehetséges, hogy több erőm van, mint a legtöbb tündérnek – vonja meg a vállát Harry, amin muszáj elmosolyodnom.

- Anyukád félt, ugye? - kérdezem kedvesen, és lassan a combjára simítom a kezem.

- Felnőtt vagyok. Igaz, hogy nincs még párom, de már nem vagyok gyerek – jelenti ki Harry, mint egy lázadó tini. - Hiába mond anya vagy Niall bármit, én szeretek veled lenni. Nem tilthatnak el tőled.

- Niall a legjobb barátod? Közel álltok egymáshoz? - érdeklődöm tovább, mert végre kezd összeállni a fejemben a kép a világáról. Lehet, hogy még nagyon pontatlan és hiányos a tudásom, de már alakul.

- Igen. A múltkor mondtam neki, hogy nagyon szeretném, ha találkozna veled. Ugye, nem baj? - fordul felém Harry aggódón.

- Dehogy – mosolyodom el, mert melegséggel tölt el, hogy be akar mutatni egy számára fontos személynek. Ráadásul a kíváncsiság is nagyon hajt. Harry csupa misztikum és varázslat, tudni akarom, hogy a többiek milyenek. - Alig várom, hogy megismerjem.

Most Harry is elmosolyodik, és szeretetteljesen fúrja az arcát a nyakamba. Azt hiszem, már egyáltalán nem fázom.

Newcastle alig öt perc kocsikázásra fekszik az erdő szélétől, és jóval nagyobb, mint Bryansford. Ráadásul ha ez nem lenne elég, még tengerparti város is szórakozóhelyekkel, kocsmákkal és éttermekkel, hogy a turisták igényeit tökéletesen kielégítse. Szombat este van, és Liam elhívott magával kikapcsolódni kicsit. Bár úgy érzem, az utóbbi napokban, hetekben semmi mást nem csináltam azon kívül, hogy jól éreztem magam, ezért kikapcsolódni sincs túl nagyon okom, de azért jól esik, hogy azt akarta, menjek vele. A rövid úton azt is elárulta, hogy a randik a kiszemeltjével tökéletesen alakultak, és vele is találkozhatok majd. Egy színesen kivilágított bár előtt parkolok le, és örömmel fedezem fel a táblán, hogy rendes ételeket is lehet kapni, mert farkaséhes vagyok. A délutánt megint Harryvel töltöttem, és a sok séta az erdőben alaposan meghozta az étvágyamat.

- Nyaranta elég sok itt a turista – mondja nekem Liam, ahogy belépünk a bárba. - A környékről idejárnak, hogy felszedjenek magunknak egyéjszakásokat – kacsint rám, és ismerősként üdvözli a hozzánk lépő csinos, szőke pincérnőt. Egy nagyon kellemes kis sarokban kapunk asztalt, ahonnan a nagy, földtől plafonig érő ablaktáblán át látni a világítótorony fényeit, ami megtörik a tenger hullámain. Azonnal elkérem az étlapot, mert nem lenne jó ötlet éhgyomorra inni, még akkor sem, ha maximum egy sört fogok elfogyasztani, akármennyire is csábítóak a színes koktélok.

- Tetszik ez a hely – nézek alaposabban körbe. A zene nem túl hangos, könnyen tudunk beszélgetni, a helyiség ízlésesen van dekorálva, és az árak sincsenek az egekben. - Nem volt itt, amikor gyerekek voltunk.

- Charlotte szülei vették meg hat éve. Ő a pincérnő, aki fogadott minket – magyarázza. - Osztálytársak voltunk gimiben.

- Csak osztálytársak? - vonom fel a szemöldököm vigyorogva az étlap felett.

- Lehetséges, hogy egy szülinapi házibuliban összemelegedtünk egyszer – vakarja a tarkóját Liam elgondolkozva.

- Megesik az ilyesmi – vonom meg a vállam. - De most inkább mesélj Faye-ről.

Liam szemei azonnal felcsillannak a kérésemre, és már kezdené, de amikor megjelenik a pincérnő, kénytelen megvárni, míg leadom a rendelésem egy burgerre.

- Ő… tökéletes – foglalja össze Liam egyetlen szóval, amin nevetnem kell.

- Nincs tökéletes ember, Liam – mondom neki, de azonnal eszembe jut Harry. Mert ő az. De az is tény, hogy nem egészen ember.

- Akkor inkább úgy fogalmazok, tökéletes nekem – javítja ki magát mosolyogva. - Szép lány, kedves, és okos is – sorolja büszkén. - De hamarosan te is megismerheted majd.

- Alig várom, kíváncsivá tettél – mondom neki őszintén. - És mi a helyzet Hannah-val? Meséltél neki róla?

- Még nem – feszeng a széken Liam, és már ennyiből tudom, hogy van valami a háttérben. - Hannah még mindig nem tudta elfogadni, hogy tavaly ősszel szakítottam Lily-vel.

- Szerette azt a lányt?

- Az nem kifejezés. Már két hónap után arról áradozott, hogy fognak kinézni a gyerekeink – meséli Liam a poháralátétet forgatva az ujjai között. - Tudod milyen Hannah – néz rám a megértést remélve. - Félek, hogy kellemetlen perceket okozna Faye-nek, és még amúgy is túl korai lenne. Csak két hete találkozgatunk.

- Persze, megértem – bólintok, és azonnal beleiszom a kólába, amikor a pincérnő leteszi elém. - Örülök, hogy boldognak látlak – mondom neki, mert tényleg így van. Liam egy végtelenül kedves és gondoskodó férfivá érett. Régen is jól kijöttünk egymással, és ez szerencsére mostanra sem változott. Hamarosan megérkezik a vacsorám is, és közben nagyon jót beszélgetünk az elmúlt évekről, amíg nem találkoztunk.

- És mi a helyzet veled? Van valami hatása az erdőben sétálgatásnak? - kérdezi tőlem. - Sikerült lezárnod a múltat?

- Igen, de te is tudod, hogy milyen jó terápiás mód kint lenni a természetben – felelek egy kicsit kitérően, és el kell mosolyodnom a saját szóhasználatomon. Vajon milyen terápia az, amit mi minden nap Harryvel folytatunk kettesben?

- Már csak kellene valakit találnod, hogy ne egyedül sétálgass – utalgat Liam a korsó sör felett. Szerencsére megmenekülök attól, hogy erre bármiféle elfogadható kifogással kelljen előrukkolnom, amikor Faye odasétál az asztalunkhoz. Már az első pillanatban biztos vagyok benne, hogy ő az, mert Liam arcán földöntúli mosoly játszik, és komolyan elgondolkodom azon, hogy én is ilyen eszelősen nézek-e ki, amikor meglátom Harryt. Nézem őket, ahogy egy rövid csókkal köszöntik egymást, és miután bemutatkozunk egymásnak, Liam védelmezőn karolja át, és ülteti le maga mellé. Hirtelen nagyon hiányozni kezd Harry, és ahogy rágondolok, csak akkor kapom fel a fejem, amikor Liam megkérdezi a lánytól, hol hagyta a barátnőjét.

- Brigitte nem tudott ma eljönni – feleli Faye bocsánatkérőn. Én közben mosolyogva csóválom meg a fejem, mert biztosan tudom, Liam miért szervezte ezt az egészet. Dupla randit akart. Liam feláll, hogy a pulthoz menjen rendelni, mert a bárban egyre több a vendég, és a személyzet kezd teljesen elhavazódni. Kettesben maradunk a lánnyal, aki kertelés nélkül bámul. Az első gondolatom az, hogy talán maradt egy kis ketchup a számon, de aztán megszólal:

- Szóval, Louis. A te szüleid is oda vannak a francia nevekért? - támasztja az állát a kezébe a lány, miközben kedvesen mosolyog. A hosszú, barna haja előre hullik, és a szürke szemei kíváncsian fürkésznek. Lenyelem a hamburgerem utolsó falatját, megtörlöm a számat a szalvétával, és bólintok.

- Nagyon úgy tűnik. Remélem, hogy nem bosszúból kaptam ezt a nevet – teszem hozzá viccelődve.

- Liam mesélte, hogy csak nyaralni jöttél.

- Van egy kis háza a nagynénémnek az erdő szélén – felelem. - A város nyüzsgése után jól esik közelebb lenni a természethez.

- Teljesen egyetértek – bólogat Faye, és egy hálás mosollyal jutalmazza Liam-et, aki visszatért egy pohár narancslével.

- Louis tetoválásokat készít – mondja Liam, miközben visszaül az asztalhoz. - Faye imádja őket, és a sajátjait is ő maga rajzolta – néz rá csodálattal.

- Tényleg? - fordulok a lány felé kíváncsian.

- Az egész egy hegtetoválással kezdődött – mondja, és elhúzza a haját az útból, hogy megmutathassa. A nyaka oldalán egy elég feltűnő tetoválás fut majdnem a füléig, és a másik vége valahol a felsője nyaka alatt tűnik el. Nonfiguratív mintákat látok egymásba kapcsolódni, alatta pedig egy elég nagy, hosszúkás alakú heget. Érdeklődve hajolok közelebb, és megállapítom, hogy szép munka. Velem is előfordult már, hogy hegtetoválást kellett csinálnom, nem is egyszer, és tényleg nehéz, ráadásul meglehetősen maximalista vagyok, ha erről van szó. Hiába adódik nehézség abból, hogy a bőr egyenetlen, sokszor teljesen más textúrájú, mint az érintetlen felületeken, látni azt, hogy ez mennyit jelent az embereknek, bármit megér. Volt, aki az alkarján lévő vágásokat szerette volna eltüntetni, amit még tinikorában szerzett, és olyan is akadt, aki az égő cigicsikkek nyomait akarta szebb emlékké varázsolni azzal, hogy tetoválást készíttetett rá. A történetek nagyon változatosak és sokszor szörnyűek voltak, de valamiban hasonlítottak: amikor megnézték a kész művet, mindegyikük szemében örömkönnyek csillogtak.

- Ez csoda szép. A minta és a kivitelezés is – mondom őszintén, és visszadőlök a székem háttámlájához. - Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- Persze. Semmi drámai, csak kiskoromban ráestem egy drótkerítésre – feleli Faye.

- Mekkora szerencse, hogy nem lett nagyobb bajod – mondja Liam, és a lány hajába csókol. Mosolyogva nézem őket, mert annyira jó látni a közöttük éppen elmélyedő kapcsolatot.

Az egész este így telik. Azt hittem, hogy rosszul leszek a gerlepár turbékolásától, de helyette azon kapom magam, hogy hiányzik Harry, Faye irtó jó fej, Liam pedig hozza a gyerekkori önmagát, amivel még mindig megmosolyogtat. Egészen zárásig maradunk a bárban, aztán pedig hazaviszem őket a barátom házához. Hajnali egy is elmúlik, mire beesem az ágyba, és álmomban elviszem Harryt valami drága étterembe vacsorázni.

Az az igazság, hogy hiányzik a munkám. Délelőtt tizenegy van, és a konyhapult fölé görnyedve rajzolgatok az egyik vázlatfüzetembe. Emlékezetből felidézem Faye tetoválását, aztán pedig nekiállok Harryéit is a lapra vetni, csak azért, hogy a kezem visszarázódjon a rajzoláshoz. Órákat töltök azzal, hogy minél pontosabban visszaadjam a mintákat, és amikor egy forró test simul a hátamhoz, először megdermedek, aztán belesimulok az ölelésbe. Mosolyogva szimatolok a levegőbe, és máris érzem Harry hajának levendula illatát, aztán a puha ajkait a nyakamon. Érzem, hogy valami kemény nyomódik a fenekemnek, és ez egy pillanatra kizökkent. Általában én kezdeményezek, ezért picit meglepődök, de az izgatottság azonnal felülírja a gondolataimat. Becsukom a füzetet, és megfordulok az ölelésben, hogy végre rendesen megcsókolhassam. Ahogy összeérintem az ajkainkat, percekig így maradunk, és közben Harry keze eltűnik a nadrágom alatt, hogy a fellegekbe repítsen. Persze én sem tudok ellenállni, hogy megérintsem.

Tíz perccel később papírtörlőt nyújtok Harry felé, hogy megtörölhesse a kezét, míg megigazítom magam az alsómban. Még mindig a fülemben dobog a szívem az orgazmus utóhatásaként, ahogy bágyadtan mosolygok rá a pultnak dőlve. Kisimítok a kipirult arcából egy tincset, és egy újabb csókra húzom magamhoz.

- Elkéstem a találkánkról? - kérdezem tőle.

- Csak nem bírtam kivárni, hogy találkozzunk – vallja be Harry. - Baj, hogy hamarabb jöttem?

- Dehogy! - hajolok a szájához, hogy érezze, mennyire hiányzott. - Örülök, hogy itt vagy.

- És mit csinálunk ma? Itt maradunk, vagy…?

- Van egy ötletem – mondom felcsillanó szemekkel, és nem értem, miért csak most jut eszembe. Talán korai lenne még Harryt emberek közé vinnem, mondjuk egy étterembe, ahol körbe vagyunk kerítve négy fallal, de tudom, hogy van valami, amit nagyon szeretne látni. - Bízol bennem, ugye? - Amikor Harry bólint egy aprót, folytatom: - Kell szereznünk neked egy cipőt.

- Egy cipőt? - néz le Harry a meztelen lábaira. - Hová megyünk?

- Megmutatom neked a tengert – jelentem ki egy óriási mosollyal, és máris elkezdem felkutatni Zayn cipőjét, amit véletlenül itt hagyott. Amikor megtalálom, diadalittasan viszem a konyhába.

- Ez egy számmal nagyobb, mint az enyém, talán jó lesz rád.

- Miért kell felvennem?

- Nem erdőben fogunk sétálni, Harry. Félek, hogy megsérülsz. Egy üvegszilánk vagy egy szög könnyen bajt okozhat – mondom neki kedvesen.

Harry nem kérdez többet, azonnal felveszi a cipőt, ahogy tőlem látta, és sikerül megkötnie is. A hátizsákomba bedobok egy pokrócot, két energiaszeletet és két kis üveg vizet, aztán kézen fogva sétálunk ki a házból. Alig megyünk öt perce, amikor észreveszem, hogy folyamatosan hátra, az erdő felé forgolódik, és egyre jobban lelassulnak a lépései.

- Mi a baj, Harry? - kérdezem tőle, és megállok. - Szeretnéd, ha inkább visszamennénk? - folytatom megértően, mert nem akarom, hogy kényszernek érezze. Az a célom, hogy megnyugodjon, és élvezni tudja ezt a kis túrát. Tudom, hogy még sosem járt az erdőn kívül, úgyhogy ez most egy hatalmas dolog, és neki is akarnia kell.

- Nem! - vágja rá azonnal. - Szeretném látni a tengert. Csak… kényelmetlen ez a cipő – emeli fel a lábát. - És mit fognak mondani az emberek, ha meglátnak? Nem nézek ki… furcsán? - kérdezi elbizonytalanodva, miközben a kiengedett hajába túr.

- Semmi baj nincs veled. Nem fognak semmit észrevenni – ígérem neki, és egy bátorító csókot hagyok az ajkán. - Végig veled leszek, és nem megyünk olyan helyre, ahol sokan vannak. De ha szeretnéd, még mindig visszafordulhatunk, és mehetünk a kocsimmal.

- Azt hiszem, kocsi nélkül is elég ennyi izgalom mára – mosolyodik el Harry, és előre indul. - Na mi az, nem jössz? - néz rám hátra egy hatalmas vigyorral. Végre egy kicsit felszabadultabb, boldog, és már ezért megérte belevágni vele ebbe a kis kalandba.

Egy órát sem kell sétálnunk, hogy elérjünk a célunkhoz. Nekem az egész csupán egy kis séta, Harrynek viszont egy teljesen új világ, ahogy Newcastle-be érve a tengerpart felé vesszük az irányt. Olyan csöndes minden, de Harry mindig összerezzen, ha tőlünk nem messze elsuhan egy autó. Izgatottan nézi a játszótéren hintázó gyerekeket, a virágárust a sarkon, a kocsmából kitámolygó részegeket, és közben a mosoly szinte leolvaszthatatlan az arcáról. Rácsodálkozik a házakra, és végtelenül kíváncsi mindenre, ezért megállás nélkül kérdez, én pedig türelmesen megválaszolok mindent, amit csak tudok. De az igazi csodálat akkor tűnik fel a tekintetében, amikor kiérünk a homokos tengerpartra. Megtorpan, és áhítattal nézi a vizet. Nem akarom megzavarni, hagyok neki egy kis időt, hogy befogadja a látványt. Eltelik egy kis idő, míg mozdulatlanul áll, és én oldalról figyelem végig. A tenger felől érkező szél belekap a fürtjeibe, az ajka megremeg, és mintha a szeme jobban csillogna, de gyorsan pislog néhányat, hogy eltüntesse a gyülekező könnyeket. Talán csak azért volt, mert még pislogni is elfelejtett, de az is lehet, hogy meghatódott, nem tudom.

- Vedd le a cipőt – mondom neki halkan, és én is úgy teszek. Amikor a lába elmerül a puha homokban, felnevet, és kitárja oldalra a karjait, majd forogni kezd. Én meg képtelen vagyok másra, csak tátott szájjal bámulom, annyira gyönyörű és boldog.

- Ez annyira szép, Louis. Köszönöm. Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok – lelkendezik vidáman, és közben olyan gyorsan beszél az izgatottságtól, hogy alig tudom követni. 

- Csináljunk egy képet – mondom neki, mert mindenképpen meg akarom örökíteni a pillanatot. Harry azonnal zavarba jön, amikor magunk elé emelem a telefonom. Nem tudja, mit kezdjen magával, vagy hogy viselkedjen, azért az arcához hajolok, hogy megpusziljam, és végre visszatér a mosolya. Amikor elkészül a kép, percekig rácsodálkozik a telefonom kijelzőjére.

- Szeretném a lábamat belemártani a vízbe – mondja, ahogy elindulunk a hullámzó tenger felé.

- Amit csak akarsz, édes – karolom át és húzom magamhoz közel. Lehet, hogy furcsán fognak ránk nézni, de ez egy olyan pillanat, amikor semmi és senki sem érdekel Harryn kívül. Együtt vagyunk a kis boldogság-buborékunkban, és senki más nem létezik. Ahogy a vizes homokhoz érünk, az érkező hullámok néha egészen a térdünkig felcsapnak, aztán visszahúzódnak. Harry leguggol, hogy a kezén is érezze a tenger sós vizét, aztán kacagva ugrik fel, mert egy hullám majdnem beteríti. Kipirulva néz rám, és egy váratlan pillanatban hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Még sosem láttam és éreztem őt ennyire élőnek, pedig folyton életet teremt az erdőben, de ez most egészen más. Ez alkalommal nem ő ad a természetnek, hanem az neki, és ez csodálatos. Varázslatos.

Veszek Harrynek fagyit, amíg ő összeismerkedik egy kislánnyal és a kutyájával. Nem tudom, hogy a gyerek érzi-e, hogy Harry az esténként elsuttogott meséiből lépett ki, de szinte azonnal abbahagyja a sírást a leejtett fagyija miatt, és tátott szájjal bámulja, ahogy Harry beszél hozzá. Odalépek hozzájuk, és látom, hogy az anyuka is csodálkozva nézi a jelenetet, de nem bánja Harry közvetlenségét. A tündéremnek szólnom sem kell, azonnal megérzi, hogy ott vagyok, és egy kis bocsánatkérő mosollyal veszi el tőlem a fagyit, amit neki vettem, hogy a kislánynak adja.

- Tudom, hogy nekem hoztad, de… - kezdi a mentegetőzést, amikor visszaindulunk a part felé.

- Semmi gond, itt az enyém - felelem neki, és egymásra mosolyogva fogyasztjuk el közösen. Később kagylódarabokat gyűjtünk, aztán megvárjuk a naplementét, és csak utána indulunk vissza. Az egész annyira romantikus, és… egyszerűen csak érzem, már képtelenség lenne letagadni. Szerelmes vagyok egy tündérbe, aki gyermekkoromban megmentette az életem. Az egész ijesztő, de legalább annyira boldog vagyok, mint Harry, aki életében először láthatta a tengert és az emberek világát.