Sziasztok!

Szerda, szerda, szerda... :) Vártátok már? Ezúttal egy Louis rész HDawn pennájából. Hagyjatok nekünk nyomot, mit gondoltok eddig. :) Remélem mind jól vagytok! 

Puszi&Pacsi

Percenként kapom fel a fejem, és ellenőrzöm, hogy még mindig lélegzik-e. A mellkasát figyelem, ahogy emelkedik és süllyed, mert egyébként semmi jelét nem mutatja annak, hogy életben van. Már lassan három órája fekszik teljesen mozdulatlanul az ágyban, és lehet, hogy csak beképzelem, de a bőre túl fehérnek tűnik. A tetoválásai néha feltűnnek, aztán elhalványodnak, és ezt is egy pozitív dolognak könyvelem el, de minden alkalommal megrémiszt, amikor a minta a halovány bőrébe olvad. Kétségbeesetten próbálom felidézni, pontosan mit mondott róluk. Eddig mindig előjöttek, amikor túl közel kerültünk egymáshoz, és az első alkalommal azzal magyarázta, hogy olyankor képtelen figyelni arra, hogy kordában tartsa az erejét. Tehát a jelenlétük arra utalhat, hogy kezdi visszanyerni az energiáját, ami jó. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, ahogy az ágy mellett ülök egy fotelben, kezemben a telefonommal, hogy segítséget hívjak, ha rosszabbra fordulnának a dolgok. Bár fogalmam sincs, milyen számot tárcsáznék. A mentőt nem hívhatom ki hozzá, és nincs olyan ismerősöm, aki értene a tündérek gyógyításához. Nincs is olyan ismerősöm, aki már találkozott volna velük, szóval az egész teljesen felesleges, de legalább lefoglalom valamivel a remegő kezeimet. Sóvárogva nézek a kis erkély felé, mert szívem szerint elszívnék egy egész doboz cigit, de nem merem Harryt magára hagyni. Szükségem van a bizonyosságra, hogy lélegzik, hogy ver a szíve, és úgy érzem, ha felállnék, hogy kimenjek csak egy percre, azonnal valami rossz történne. Ezért nem mozdulok mellőle, helyette néha megfogom a kezét, és megsimogatom, pont úgy, ahogy ő is szokta az enyémet. Tudom, hogy nekem nincs varázserőm, de legalább érzi, hogy itt vagyok vele. Legalábbis remélem.

A negyedik, aggódással teli órát kezdjük el, amikor észreveszem, hogy megremegnek a szempillái, és néhány másodperccel később végre kinyitja a szemeit is. A bőrébe visszatért az élet, az ajkán a seb egészen picire húzódott össze, már alig látszik, és a szemöldökcsontján éktelenkedő kék folt is teljesen elhalványult. Amikor a tekintete az enyémbe mélyed, végre fellélegzek a megkönnyebbüléstől.

- Helló újra itt – mondom neki, és azonnal mozdulok, hogy közelebb legyek hozzá. Az ágyra ülök, a kezét a combomra húzom, és mosolyogva figyelem, ahogy ásít egyet, aztán lassan felül. - Tudtam, hogy az alvás fontos, de ki gondolta volna, hogy ilyen jelentős gyógyhatással is bír? – viccelődöm, hogy a saját feszültségem is gyorsabban oldódjon fel. Harry is elmosolyodik, és a haja alatt a tarkójához nyúl. Elég egy kis érintés, és az arcára van írva, hogy azért még nem teljesen gyógyult meg. - Hadd nézzem! - húzom el a kezét az útból finoman, és máris szemügyre veszem a helyzetet. Egy elég nagy púpot tapintok ki, és szemöldökráncolva kezdem kiszedegetni a hajából a fűszálakat és faleveleket. - Meg fog gyógyulni magától?

- Igen, ne aggódj miattam – mondja egy kicsit még mindig álmos hangon, és amikor végeztem a hajával, a tenyeremhez dörgöli az arcát. - Köszönöm, hogy segítettél – teszi hozzá hálásan, és kiskutya szemekkel pislog rám a szempillái alól.

- Mégsem hagyhattalak az erdőben – jegyzem meg. Nem tudom levenni az arcáról a szemem. Ahogy az ágyamban ücsörög, az aggódásomat a sóvárgás váltja fel hirtelen, olyan gyorsan, hogy alig tudok vele lépést tartani. De mégis megpróbálom. Előbb muszáj megtudnom, mi történt. - Elmeséled, hogy milyen vadállat támadott meg? - kérdezem, miközben még mindig a hajával játszom. Az ujjamra tekerem a kiszabadult tincseket, és élvezem a selymességüket, vagy néha lehajolok, hogy érezzem a levendula illatot. Sokkal jobb, mint a boltokban kapható samponok illata.

- Koboldok voltak – feleli Harry. Azonnal kiszakadok a révületből, és a mosoly is leolvad az arcomról. Harry segítségével újra emlékszem rájuk, bár sokszor azt kívánom, inkább sosem találkoztam volna velük. A kezem az ölembe ejtem, és rosszkedvűen nézek magam elé.

- Mit akartak tőled? Miért bántottak?

- Ők… - kezdi Harry, de azonnal megcsóválja a fejét. - Nem lényeges. Tudok magamra vigyázni, nem tudnak nekem ártani.

- Azt mondod? Akkor miért ájultál el a karjaim között? - kérdezem kihívóan, és egy kicsit el is szégyellem magam, mert a hangom túl dühösnek tűnik. Pedig nem rá haragszom. Egyszerűen csak… borzasztóan aggódom érte.

- Csak kimerültem a védekezésben, ennyi az egész – mondja Harry lehajtott fejjel, mint egy csínyen rajtakapott gyerek.

- Mi lesz, ha legközelebb kétszer annyian támadnak rád? - kérdezem halkan.

- Nem lesz legközelebb. Ezentúl jobban oda fogok figyelni – mondja Harry határozottan, és egy kicsit megnyugtat a válasza.

- Akkor most miért nem…?

- Folyton te jársz a fejemben – vág a szavamba hevesen. - Arra gondoltam, ami az elmúlt napokban történt közöttünk, és aztán arra, hogy vajon mi lesz ma. Észre sem vettem, hogy a madarak teljesen elhalkultak, pedig biztos vagyok benne, hogy próbáltak figyelmeztetni. Helyette azon járt a fejem, hogy milyen érzés, amikor csókolózunk. Szinte éreztem az ízed és az illatod.

Áhítattal nézem őt, és hirtelen nehéz összerakni, mit akarok mondani. Végül bele se kezdek, inkább megmutatom neki. Előre hajolok, finoman összeérintem az ajkainkat, végignyalok az egyenetlen, pici seben, és amikor nem adja jelét, hogy fájna neki, egy kicsit bátrabban folytatom. Harry már tapasztaltan, készségesen nyitja szét az ajkait, és felvillanyoz a gondolat, hogy mindezt velem tanulta. Óvatosan visszafektetem a párnákra, és az alkarjaimon támaszkodva hajolok felé, egy pillanatig sem eresztve őt. Szeder íze van, azt hiszem, de az biztos, hogy édes és finom. Lehetetlen betelni vele, és csak akkor állok meg, amikor érzem, hogy remeg alattam.

- Harry? - kérdezem ijedten, mert attól félek, ez még a támadás következménye. Az arcát simogatom, és a hüvelykujjam a homlokára csúszik, hogy végigtapogassam a kis ráncokat a két szemöldöke között, amit az okoz, hogy össze van szorítva a szeme. - Valami baj van?

- Jól vagyok, csak… próbálom nem indákkal beszőni az egész házat – feleli kétségbeesve. A halk kuncogásomra végre kinyitja a szemeit, és összezavarodva néz rám.

- Ne csináld ezt. Ne fogd vissza magad. Látni akarom a tetoválásaid – duruzsolom a füléhez hajolva. - Nem érdekel az sem, ha egy őserdőt csinálsz az udvarból. Én is folyton rád gondolok, amikor nem vagyunk együtt, és ha meglátom a borostyánt, élénken fel tudom idézni, mi történt akkor, amikor megnőtt – mesélem neki. Harry rám kapja a pillantását, de én csak lehajolok és beleharapok a nyakába.

- Mennyire élénken? - kérdezi a nyöszörögve.

- Ahhoz eléggé élénken, hogy utána kénytelen legyek magamhoz nyúlni – felelem vigyorogva, de kicsit elbizonytalanodom, amikor Harry szemei elkerekednek. - Mi az, édesem?

- Azt… azt szabad? - kérdezi, és a tekintete olyan ártatlan, hogy egyszerre éled fel még jobban bennem a vágy és a védelmezőösztön.

- Persze, hogy szabad. Nálatok nem?

Harry csak megcsóválja a fejét, és elgondolkodva az ajkába harap.

- Nem tudtam ellenállni… próbáltam, de nem ment – vallja be végül alig hallhatóan, szemlesütve. Beszélnünk kellene erről, érzem. Még mielőtt jobban belemélyedünk a dolgokba, mert lenne miről. Harry olyan dolgok miatt érez bűntudatot, ami a mi világunkban természetes, és azt is tudom, hogy még sok minden van, amivel nincs tisztában. Én pedig… nekem még mindig nehéz elhinnem, hogy olyan vonzalmat érzek egy fiú iránt, ami szinte már fáj, de napról napra egyre könnyebben birkózom meg vele, azt hiszem. Elkezdett természetessé válni, hogy csókolom őt, hogy simogatom, és hogy megremeg a kezeim alatt.

- Nincs veled semmi gond – biztosítom összetámasztva a homlokunkat. - Teljesen természetes, hogy kíváncsi vagy, és vágysz rá. Mellesleg jó módszer arra, hogy megtudd, mit szeretsz. Mi az, ami jól esik neked, Harry? - kérdezem, és máris érzem, hogy talán túl messzire mentem ezzel. Pedig csak egy kis visszaigazolásra lenne szükségem, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Bizonytalan vagyok én is, csakhogy jobban tudom leplezni, mint ő. Harry elpirul, és szinte hallom, ahogy őrült módjára dübörög a szíve. Próbál megszólalni, de a kapkodó tekintetén látom, hogy mennyire zavarban van, és nem tudja, mit felelhetne erre. Szívesen visszavonnám a meggondolatlanul kiejtett kérdésem, de már túl késő. Nem akarom, hogy feszült legyen, amikor együtt vagyunk, inkább felszabadultnak és boldognak akarom látni. Vigyáznom kell Harryre. Lassan kell haladnunk, nem siettethetem, de a gondolataimnak nem tudok gátat szabni. Tudom, hogy működik a szex két férfi között, persze csak elméletben és felületesen. Azért nem vagyok hülye, és biztos vagyok benne, hogy jó sok előkészítésre lesz szükség. Annyira izgalmasan hangzik az egész. Egy hónapja még a gondolattól is undorodtam volna, most viszont nem tudok másra gondolni, mint hogy milyen érzés lehet benne lenni. Hazugság lenne azt állítanom, hogy még sosem próbáltam az anális szexet, de akkor túl sokat ittam, hogy rendesen emlékezzek rá. Ráadásul ki is maradtam az elejéből, mert a csaj azt állította, hogy már előkészítette magát. Nem tudom, hogy igaza volt-e, vagy hogy élvezte-e egyáltalán, de ilyen hibát nem fogok elkövetni Harryvel. Minden rezdüléséről, gondolatáról tudni akarok majd, ha oda jutunk.

- Én… - kezdi, de azonnal elfúl a hangja. Olyan hévvel csókolom meg, hogy a fogaink összekoccannak, és elég néhány pillanat, hogy elveszítsem a fejem. Valahogy a lábai között kötök ki, és anélkül, hogy átgondolnám, a csípőm máris lendül előre. Mindketten felnyögünk, pontosabban Harry csak a számba sóhajtozik, de a saját hangomtól kicsit kijózanodva húzódok el, hogy lenézzek kettőnk közé. Tökéletesen ki tudom venni Harry erekciójának körvonalát a laza nadrágja alatt, és csak akkor fogom fel, hogy mit művelek, pedig már ezelőtt is éreztem őt. Egy ágyban vagyok egy fiúval. És annyira élvezem, hogy arra nehéz lenne szavakat találni.

- Istenem – suttogom megtörten, ahogy visszanehezedek rá, hogy pontosan onnan folytassam, ahol abbahagytam. Talán nem szép dolog egy ilyen helyzetben Istent emlegetni, de a józan ítélőképességem már régen kisétált az ajtón. Újra mozogni kezdek, az aktust imitálva, és lassan Harry is csatlakozik. Hamar ráérez az ízére, és aztán összhangban folytatjuk tovább. Elképzelem, hogy milyen lenne, ha ruha nélkül csinálnánk mindezt, és a párna sarkaiba kell markolnom, hogy lefoglaljam a kezeim. Az ő kezei már a pólóm alatt járnak, a hátamba mélyednek az ujjai, mintha kapaszkodót keresne. Mindenhol érzem őt, az egész testemben. Az orromat betölti a nyaka illata, ahogy a bőrébe szuszogok, a kemény farka a hasfalamnak feszül, aztán ahogy mozdulok, az én férfiasságomnak nyomódik, és úgy érzem, a végtelenségig tudnám folytatni. Aztán Harry megfeszül alattam, az alkarját a szájára szorítja, és fojtott nyögéssel élvez el. Meglepetten pislogva emelem fel a fejem, és nézek rá, miközben megjegyzem magamban, hogy jobban kell figyelnem legközelebb, mert teljesen váratlanul ért ez az egész. Leila sokkal hangosabb volt, és már az alapján kitaláltam, hogy közel van, de Harry más tészta. A szemeit még mindig összeszorítja, aztán amikor elhúzom a kezét a szája elől, óvatosan kinyitja őket, mintha félne a reakciómtól.

- Édesem… tökéletes vagy – mondom neki, miközben végigpuszilom a kipirult arcát, mert úgy érzem, hallania kell, amit gondolok. - Azt akarom, hogy jól érezd magad velem. Mindig – biztosítom, miközben végig a kételkedve csillogó szemeibe nézek, amik még mindig fátyolosak az orgazmustól. - Jól érzed magad, ugye?

- Tudod, hogy igen – feleli Harry, és egy kis huncut mosoly is megjelenik a szája sarkában. Végre felszabadultnak tűnik. Elmosolyodom, aztán lehajolok, hogy megcsókoljam, és már gördülnék le róla, de nem enged. Felvont szemöldökkel nézek rá, és látom, hogy egyetlen pontot bűvöl kettőnk között. Amikor nem tiltakozok, már indul is a keze, és azt hiszem, egy kicsit sikerül bepánikolnom, mert elkapom a csuklóját.

- Várj – kérem kétségbeesve, és közben a pulzusom az egekben. Harry nagy, ártatlan szemekkel néz rám, és semmiképpen sem akarom, hogy azt higgye, valamit rosszul csinál. - Még nekem is szoknom kell ezt a helyzetet – vallom be egy sóhajjal. Nevetséges az egész, mert akarom, mindennél jobban, de mégis félek a saját reakciómtól, amikor megérint. Harry úgy tűnik, megérti, mert nem kell tovább magyarázkodnom. A kézfejemre teszi a saját kezét, és vár, egyáltalán nem siettet. Elveszek a szemeiben, mintha egy erdőbe sétálnék beljebb és beljebb, és a kezem az övével együtt mozdul lefelé, hogy eltűnjön a melegítőnadrágom alatt. Ez most tökéletes… az is, hogy nem egy szűk farmer van rajtam, és könnyedén elfér a kezünk, és az is, hogy engedi, én irányítsak. Az én kezem nem sokat időzik ott, az utóbbi hetekben túl sok időt töltöttünk együtt, és ezerszer élvezetesebb, ha Harry hosszú ujjai ölelnek körbe. Meg egyébként is, szükségem van valamire, amivel megtartom magam, mert Harry bizonytalan, de kíváncsi mozdulatai megőrjítenek. Beharapott ajkakkal figyeli az arcom, és alig hallhatóan, de nyöszörög, mintha számára is olyan élvezetes lenne ez, mint nekem.

- Gyorsabban – lehelem a szoba csöndjébe, és Harry csillogó szemekkel azonnal engedelmeskedik. Jól csinálja, akármennyire is tapasztalatlan. Biztosan az is közrejátszik, hogy hasonló dolog van a lábunk között, de ahogy elborítja az agyamat az édes köd, már ez a tény sem zavar. A ruhám anyaga kellemetlenül dörzsöli a makkomat, fel is szisszenek, úgyhogy Harry le is fagy egy pillanatra, de aztán gyorsan a nadrágom gumijába akasztom az ujjaim, és kicsit lejjebb rángatom, miközben majdnem ráesek Harryre. Izgatottan nevetünk egymásra a kapkodó légvételeink között, és mikor lehajolok, hogy megcsókoljam, már tényleg nem kell sok. De valami hiányzik. A kezem befurakodik Harry ruhája alá, és először a hasát simogatom, aztán az oldalába, majd végül a fenekébe markolok, mert érezni akarom őt. Halványan érzékelem, hogy szegény alig tudja mozgatni a kezét, ami kettőnk közé szorult, amikor a csodálatos ajkaira nyögök, és a magom elönti a kezét, hogy aztán a hasára folyjon le. A fejem a nyakához csúszik, és még hosszú másodpercekig remegek és lihegek. Az egész közel sem volt tökéletes, és pontosan megkomponált, de soha, senkivel sem éreztem még ilyen jól magam. Egy hangos szusszanással szedem össze magam annyira, hogy mellé feküdjek, mert nem akarom összenyomni, és a szemem sarkából pillantgatok rá, ahogy gyönyörűen, kiterülve fekszik, és a plafonra mosolyog. A hasa még mindig szabad, a fehér, nedves foltok csodálatosan mutatnak az izmain, és esküszöm, ha nem az enyém lenne, biztosan odahajolnék, hogy lenyalogassam. Így viszont csak a mutatóujjam mártom bele az egyik nagyobb tócsába, és elkezdek rajzolni. Harry kuncog, valószínűleg csiklandós, de nem hagyom abba, amíg be nem fejezem a virágot. Amikor megnézi a művem, lehúz magához, és még hosszú percekig csókol, mintha nem lenne holnap.

- Milyen volt? - kérdezem az ajkaira suttogva. - Erre számítottál?

- Tökéletes volt – mondja ki azt, ami már nekem is a fejemben jár egészen amióta elkezdtük. - Nem tudtam, hogy ez ennyire jó lehet.

- És ennél csak jobb lesz – cirógatom az arcát az orrom hegyével, aztán feltérdelek és lekapom a pólómat. - Eltüntetem a mesterművem – magyarázom egy féloldalas mosollyal, aztán kicsit letörölgetem. Nem sokkal azután, hogy végzek, Harry hasa éhesen kordul meg, én pedig szörnyű házigazdának érzem magam.

- Nem hoztam neked se enni, se inni – mondom játékosan lebiggyesztett ajakkal. - Mit szólnál, ha összedobnék valamit? Te addig lezuhanyozhatsz, ha szeretnél.

Harry elmosolyodik az ötletre, aztán lelkesen bólogat, én pedig megjegyzem magamnak, hogy a reakciójából ítélve imád zuhanyozni.

Még arra a pár percre is nehezemre esik egyedül hagyni őt, és nem tudom, mi lesz este, amikor haza kell mennie. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha egy kiskorúval randiznék, akinek nyolcra otthon kell lennie, de nem panaszkodom. Harry egy csoda, egy csodákkal és varázslattal átszőtt világból, és egy icipicit az enyém.

Mire visszaérek, már az ágyon ül egy dereka köré csavart törölközővel, és néhány vízcsepp még a vállán fénylik. Lerakom a tálcát az éjjeliszekrényre, és újra ledöntöm az ágyra, mert képtelen vagyok ellenállni a kulcscsontjának, aminek a mélyedésében megállt egy kis víz. Lehet, hogy a fogam nyoma ott lesz a bőrén, de ez abban a pillanatban egyikünket sem zavarja. Csak azért hagyom abba a csókokat és harapásokat, mert tudom, hogy éhes.

- Csináltam szendvicset – nyújtom felé az egyiket a tálcáról, és a hangom már megint olyan érdes, mintha készen állnék egy újabb menetre, és nem húsz perce élveztem volna el . - Remélem szereted. Jó étvágyat! - mondom, és még egy gyors puszit hagyok az ajkán, mielőtt leülök mellé.

- Ez olyan, mint a kenyér – mutat a bagettre, és egyetértően bólogatok, aztán elveszem a sajátomat is, és jóízűen beleharapok. Nem csak Harry éhezett meg, és erre csak akkor jövök rá, amikor enni kezdek. Harry is követi a példámat, és élvezettel harap a szendvicsbe. Figyelem az arcát, és úgy tűnik, ízlik neki, ezért elégedetten folytatom én is. De a büszkeségem nem tart sokáig, mert néhány falat után Harry elfehéredik, visszaejti a szendvicset a tányérra, és lerakja maga mellé.

- Nem ízlik? - kérdezem tőle összezavarodva, és a keze után nyúlok, hogy megsimogassam.

- Rosszul vagyok – mondja halkan, és a kezét kihúzza az enyém alól, hogy a szája elé tartsa. Nem gondolkozom tovább, azonnal felpattanok, és magammal húzom őt is fürdő felé. Szinte összeesik a WC előtt, alig tudom egy kicsit tompítani az esést, olyan hirtelen gyengül el, mint egy rongybaba. Akkor jövök rá, hogy talán nem volt jó ötlet kihoznom a fürdőbe, de már nem tudok mit csinálni azon kívül, hogy letérdelek mellé, és hátrafogom a haját, amíg a gyomra tartalma a WC kagylóban köt ki. Amikor végez, megnyugtatóan simogatom a hátát, szerzek neki papírzsepit és vizet, aztán a fürdőköntösömet is ráadom, mert ijesztően remeg. Azt hittem, ezek után azonnal jobban lesz, de nem így történik. Még mindig hófehér, és az öklendezés időről időre visszatér, mintha a szervezete megszállottan próbálna megszabadulni valamitől, és meg sem próbálom felhúzni őt a földről, mert biztos vagyok benne, hogy nem tudna lábraállni.

- Mi a baj, Harry? - kérdezem, amikor kicsit lenyugszik.

- Mi volt a szendvicsben? - kérdez vissza erőtlenül.

- Vajkrém… saláta, paradicsom, sajt, és… sonka – amint felsorolom, máris tudom, mi lehet a baj. - Nem esztek húst, ugye? - kérdezem tőle, és megremeg a hangom a kétségbeeséstől. Hogy lehettem olyan hülye, hogy nem kérdeztem meg, mit ehet? Pedig még Leila is az lelkemre kötötte, hogy mindenkiről meg kell kérdezni, mert sok vegán volt a baráti körünkben. Sikerült Harryt megbetegítenem, és a felismerés miatt legszívesebben behúznék magamnak egyet.

- Semmi baj, jobban leszek – dönti a fejét fáradtan a vállamra. - Ti… ti állatokat esztek?

- Igen, előfordul – vallom be, de arról inkább mélyen hallgatok, hogy a steak a kedvencem.

- Miért? - kérdezi, és a hangjában egyértelműen felismerhető a csodálkozás, értetlenség és számonkérés.

- Mert finom? Azt hiszem… - felelem bizonytalanul, miközben a haját simogatom. - Ígérd meg, hogy jobban leszel. Úgy érzem sikerült… sikerült elrontanom téged – mondom bűnbánóan.

- A koboldoknak nem sikerült, de neked még sikerülhet – jegyzi meg Harry halkan kuncogva. Értem az utalást, és csak akkor fogom fel, hogy mennyire végtelenül megbízik bennem, és hogy ezzel milyen lehetőségeket ad, hogy elpusztítsam.

- Inkább vetném le magam egy szikláról, mint hogy szándékosan ártsak neked – puszilom meg a fejét, és olyan erősen szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. - Ezek után sokkal jobban fogok vigyázni rád.

Még két órát fekszünk az ágyban összeölelkezve, mire végre jobban lesz, de akkor sem akarom elengedni.

- Mi lesz, ha koboldokkal találkozol? - kérdezem kétségbeesve, miközben öltözködik.

- Nem fogok. Délután legyengítettem őket – feleli egy kis mosollyal.

- Veled menjek?

- Nem. Rád sokkal veszélyesebbek – csóválja meg gyorsan a fejét, és a homlokát gondterhelten összeráncolja. Tudom, hogy a legelső találkozásunk jár a fejében, még hosszú évekkel ezelőttről.

- Azt mondtad, legyengítetted őket – mutatok rá. Harry felsóhajt, elém lép, és megölel.

- Jól leszek. Ne aggódj miattam – dünnyögi a nyakamba, aztán lassan elhúzódik. - Csak legközelebb ne adj olyan ennivalót, ami húsból van – húzza el a száját, és érzem, hogy még mindig neheztel ránk, emberekre, az étkezési szokásaink miatt.

- Rendben – mosolyodok el kelletlenül. - Ezt megígérhetem. Holnap látjuk egymást?

- Ugyanott, ugyanakkor – bólint, és még visszalép hozzám egy búcsúcsókra, aztán elindul az erdő felé. Az udvaron elhalad egy bokor mellett, ami fogadni mernék, hogy délelőtt még nem volt virágba borulva. Harry végigsimít az egyik kis ágon, és bocsánatkérően fordul vissza felém, ahogy a teraszról nézem. Elmosolyodom, megvonom a vállam, és ő is ugyanazt teszi, aztán tétován újra hátat fordít. Ő sem akar elmenni. Vissza kell fognom magam, hogy ne szaladjak utána, és könyörögjek neki, hogy maradjon. Teljesen elveszi az eszem, és kezdem úgy érezni, hogy lassan már a szívem is az övé.