Sziasztok! 

 Remélem, mind jól vagytok! Vigyázzatok magatokra, és hagyjatok nyomot! 

Puszi&Pacsi

Harry 

Órák óta bóklászom az erdőben, és alig találom az ösvényeket. Azokat az ösvényeket, amiket álmomban is megismernék. Louis olyan hatással van rám, amilyennel még semmi és senki ezen a világon. Félelmetes érzés a hatalma felettem. Szörnyen érzem magam, mert alig tudom felidézni a pillanatot, amikor először ért össze az ajkunk. Annyira elsodortak az események azóta. Olyan sok pillanatunk volt, amikor annyira szenvedélyesen tapadt a számra, hogy képtelen vagyok emlékezni rá. Megvan az érzés, az íze még itt van a nyelvemen. Soha nem csináltam még ilyet, egyszer sem gondoltam arra, hogy meg kell csókolnom őt, de abban a pillanatban, amikor meghallottam a gondolatát… Nem volt többé semmi, ami visszafoghatott volna. Elvette az eszem. A finom simogatások, a kellemes törődés érzése, amikor lassan elfektetett, és mellém bújt. Az ajkai az enyémeken… Aztán ma az erdőben, amikor a puha fűben feküdtünk. Nem bírok másra gondolni. Akarom. Újra és újra érezni akarom ezt, és legszívesebben innentől kezdve semmi mást nem csinálnék, csak csókolnám őt. Azt pedig, hogy ő is vágyott rám, letagadni sem tudta volna. Engem elárul a szemem, a bőröm… De éreztem őt a csípőmnek feszülni, és azt hiszem ez volt a legcsodálatosabb bók, amit szavak nélkül adhatott. Gombócot növesztett a torkomban, és alig tudtam lélegezni. Hozzá akartam érni. Mindent akartam, még ha tudom is, hogy nem szabadna ennyire előreszaladnom. 

Összerezzenek a hirtelen feltámadó széltől, és a fák hajlongása, az állatok rémülete, ahogy rohanni kezdenek, engem is futásra késztet. Nagyon elmerengtem, elengedtem magam, és elmerültem az emlékeimben. Nem lehetek ennyire ostoba. Ennyire felelőtlen. Soha nem jártam még az erdőben ennyire késő éjszaka, de most minden erőmet összeszedve bízom magam a varázserőmre, és annak segítségével szaladok a falu felé, mert muszáj minél hamarabb biztonságba érnem. A szél nem véletlen volt, nem csak vihart jelez. Koboldok járnak erre, és nem érzek magamban elegendő erőt, hogy szembe szálljak velük. A torkom kiszárad, és a zsigereimben érzem, ahogy a levegő szinte fagyossá válik körülöttem. A lábaim lassulnak, hiába próbálok még nagyobb erőbedobással futni, és Louis képe jelenik meg a szemeim előtt. Louis, amint egy lányt ölel meg, de hirtelen a semmibe foszlik, mintha csak elmosták volna, én pedig zihálva rogyok a fűbe. A szívem hevesen ver, és az arcom a hűvös földet éri, amikor elfekszem. A szél megszűnt, Louis rémképe eltűnt, és már nem fázom. Nem úgy, mint az előbb, amikor szinte magamban éreztem a jeges hideget. Átléptem a falu határát. Még soha életemben nem sodortam magam ilyen bolond módon bajba, ennyire… feleslegesen. Ha valaha is kiálltam koboldok ellen, mindig volt rá okom, és felkészültem rá. Most viszont… Csak Louis vette el az eszem. Nem hibáztathatom érte, de nekem muszáj lesz sokkal körültekintőbbnek lennem. 

Sokáig fekszem a földön, mire sikerül felállnom, hogy hazainduljak. Az utcák csendesek, szinte mindenki alszik már. Borzasztó késő lehet, és ennek a gondolata azonnal aggodalommal tölt el, mert anya biztosan észrevette, hogy nem mentem haza. Volt, hogy Niallel a falu végi vízesésnél éjszakáztunk, vagy éppen a gyümölcsösben tömtük a hasunk és beszélgettünk a csillagokat lesve, amíg végül ott nyomott el az álom minket, de anya mindig megtalált minket. Mindig tudott róla. Valószínűleg most is megkereste Niallt, amikor már túl későnek ítélte meg a kimaradásom. Niall viszont nem tudhatta, hol vagyok. Ha sejtette is, hogy Louis-val, biztos semmiben sem lehetett. A rémült gondolatok megint elárasztják a fejem, és szaladni kezdek a házunk irányába. Az ablakokon át éles fény szűrődik ki, és amikor lihegve benyitok az ajtón, minden szempár rám szegeződik. Anya az asztalnál ül, Gemma pedig mellette, és a vállára dőlve öleli. Michal Gemmától nem messze álldogál összefont karokkal. Niall a szoba közepén áll, és meg tudom mondani, hogy valószínűleg fel-alá mászkált, amíg Violet a kanapéról próbálta nyugtatni. 

- Hol a fenében voltál, Harry?! - indul meg felém Niall, mert ő az első, aki képes magához térni a meglepetéséből. Megragadja az ingem nyakát, és közel hajol az arcomhoz. Érzem az energiáit. Érzem, mennyire dühös, és mennyire félt. - Hogy csinálhatsz ilyet?! Minden eszed elment?!

- Jól vagyok… - motyogom megilletődötten, pedig számítanom kellett volna arra, hogy ez a fogadtatás vár rám. Anya könnyei az arcát áztatják, és nem bírom tovább visszatartani magam. Eltolom magamtól Niallt, és anyu felé sietek, hogy szorosan a karjaimba vonjam. Felzokog, amikor az arcát a mellkasomba temeti. - Annyira sajnálom. 

- Hol… Hol voltál? - kérdi fojtott hangon, még mindig az ingembe szipogva. 

- Én… Odakint - felelem végül halkan, és szinte egyenként hallom a szobában lévők sóhajait és felmordulását. Gyűlölik, hogy ezt csinálom, és most okot is adtam nekik arra, hogy a korábbinál is jobban utálják. 

- Eddig megpróbáltam elfogadni, hogy ennyire nem vagy tekintettel a körülötted lévők aggodalmára, Harry - áll fel Gemma is anya mögött, és így egyenesen egymás szemébe tudunk nézni. - De ennyi volt! Nem csinálhatod ezt! Nem mászkálhatsz ki folyton, és ha mégis ennyire elment minden maradék sütnivalód is, akkor legalább gyere haza még mielőtt elkezdene sötétedni. Tisztában vagy vele, hogy mit éltünk át? Azt hittük, hogy te is úgy… 

Gemma hangja elcsuklik, és Michal egyből maga felé fordítja, hogy megölelhesse. Tudom, hogy mit akart mondani. Attól féltek, velem is az történt, mint apával. Igazuk van. Többé nem maradhatok kint ilyen sokáig. Szeretném azt mondani, hogy nem lépem át újra a falu határát, de nem tehetem. Nem ígérhetek nekik ilyet, mert hazugság lenne. Louis odakint van, és én nem tudnám… Én nem tudnék távol maradni tőle. Azok után, ami ma történt kettőnk között, többé nem menne. Ő egy olyan személy, aki végre hajlandó komolyan venni. Aki beszélget velem, és a kérdéseimre is megpróbál a lehető, legőszintébben, és részletesen válaszolni. Nem tart tudatlannak az emberekkel kapcsolatos tudásom hiányosságai miatt. Mostanában egyre gyakrabban kívánom azt, bárcsak tündér lenne. Minden annyival könnyebb volna. 

- Megígérem, hogy ezek után sokkal óvatosabb leszek - töröm meg a ránk szakadt csendet, és mindenki felém néz újra. - Tudom, hogy hibáztam. Túl messze mentem, és mire észrevettem, merre járok, már sötétedni kezdett. Nem kerültem bajba, csak… elrontottam. 

A szavaim hamisak. Hazudok a hozzám legközelebb állóknak, mert nem árulhatom el nekik, hogy Louis házában voltam. Nem tudhatják meg, hogy miért késtem ennyit. Sosem értenék meg, teljesen kiborulnának. De Niall… Akaratlanul is felé kapom a pillantásom, és ő tudja. Látom a homlokába vésett ráncokon, és a szemei dühös csillogásán. Azonnal végigszalad a testemen a reszketés, hogy talán el fogja mondani. Tudom jól, hogy már szinte könyörgök a pillantásommal, amikor végül fújtat egyet, megrázza a fejét, és Violet felé pillant. 

- Menjünk haza, késő van - segíti fel a feleségét a kanapéról, aztán a kijárat felé indulnak, de még rám néz, mielőtt kilépnének rajta. - Nem vagy normális, amiért ennyit kockáztatsz. 

Senki sem figyelt fel ránk, de én értem, hogy mit akart mondani ezzel. Tudom, hogy Louis-ra gondolt, amikor ezt mondta, és már előre félek attól a beszélgetéstől, ami vár rám, ha legközelebb négyszemközt találkozunk. Gemmáék sem maradnak már sokáig, és amint hazaindulnak, anya egy tál zabkását rak elém gyümölcsökkel. Annyi minden történt velem ma, hogy úgy érzem, egyáltalán nem vagyok éhes, de soha nem bántanám meg anyát, amikor most is csak gondoskodni próbál rólam. Szó nélkül megeszem az egészet, amíg ő a konyhában pakolászik, és pont akkor fordul felém, amikor végzek az utolsó szedrekkel is. 

- Soha életemben nem féltem még ennyire - vallja be halkan, és elveszi előlem a tányérokat, hogy azokat is elmossa. - Akkor sem, amikor apádnak veszett nyoma. Az egyetlen fiam vagy, Harry. Könyörgöm, ne csináld ezt! 

- Megígértem, és komolyan is gondoltam, hogy sokkal óvatosabb leszek - válaszolom neki, és felkelek, hogy megint átöleljem, ezúttal a háta mögött állva, miközben a tányérokkal bíbelődik. 

- Semmit sem tehetek, amiért cserébe többé nem mész ki, igaz? - csuklik el a hangja a mondat végére, és ezért szorosabban ölelem. 

- Sajnálom - felelem végül, mert bár elgondolkodtam, és nagyon szerettem volna azt mondani, amit hallani akart, de képtelen vagyok rá. Már most, ezekben a pillanatokban is azt érzem, hogy szeretnék visszaszaladni Louis karjaiba. Alig várom a holnapot, amikor ezt meg is tehetem. Szörnyű tündérnek érzem magam emiatt, de nem hazudhatok magamnak. - Azt hiszem lefekszem. Nagyon fáradt vagyok. 

- Menj csak - szipogja még anyu, és ad egy puszit az arcomra, mielőtt elindulok a szobám felé. A gondolataim hamar újra Louis irányába kanyarodnak, és a mai napot játsszák újra a lehunyt szemhéjam alatt. Újra és újra. Ugyanazok a csodálatos jelenetek, ahogy Louis ölel, szinte dédelget, miközben a csókjaival áraszt el. Tudom, hogy tele kellene lennem bűntudattal, mert szörnyű aggodalmat hoztam a családomra, de belül mégis remegek a… boldogságtól? Ez az? Vagy izgatottság? Nem tudom eldönteni, csak azt tudom, hogy még soha életemben nem éreztem ilyet ezelőtt.

***

Reggel épp olyan intenzíven ébredek Louis gondolatával, mint ahogy álomba is vele merültem el. Egy kicsit félek attól, hogyan fogunk viselkedni egymás társaságában a történtek után. Azt hiszem összetörné a szívem, ha azt mondaná, megbánta az egészet. Nem bírnék többé a szemébe nézni. Nekem sokat jelentett. Valahogy az első mélyebb beszélgetésünk óta úgy érzem, hogy ez a férfi fontos számomra, és nem akarok távol maradni tőle. Szeretném ha ő is így érezne velem kapcsolatban, ezért egy kicsit félve indulok útnak. Nem tudom, hogy megint várni fog-e rám, vagy el sem jön. Esetleg csak egy hátizsákkal, hogy elmondja, végzett ezzel a természetfeletti kiruccanással, és elmegy. 

- Hova mész? - állít meg az amúgy is egyre lassuló lépteimben Niall számonkérő hangja. - Hozzá, igaz? Tegnap este is vele voltál? 

- Igen - felelem halkan, Niall pedig bosszúsan rázza meg a fejét, aztán közelebb sétál. - Sajnálom, hogy ilyen aggodalmat okoztam nektek, de nem voltam veszélyben. Komolyan nem. A házában voltam. 

- Hol? - tátja el a száját szőke barátom, és szinte csak suttogja a kérdést. Attól félek, hogy mindjárt elájul, ezért gyorsan el kell magyaráznom neki, hogy ez nem volt olyan nagy dolog. Inkább az volt az, ami ott történt. 

- Nyugi, nincs messze - próbálom egyből megnyugtatni, de nem túl sok sikerrel. Érzem a saját energiámban, hogy mennyire nagyon ideges. - Itt van az erdőben. Esett az eső, és nem akartunk kint maradni, ezért elvitt oda. Nagyon szép kis helyen van, a patak partján. Biztonságban voltam, csak elszaladt az idő, és nem figyeltem, hogy mennyire késő van. 

- Harry, nekem nagyon nem tetszik ez az egész - ingatja meg a fejét, és a szemeiben annyi aggodalom gyűlik össze, hogy belesajdul a szívem. 

- Vele akarok lenni - vallom be, de az ő ábrázatán ez sem javít. Még mindig ellenzi az egészet, és hiába gondolkodom, nem tudom, mit kellene mondanom, amivel elérem, hogy az oldalamra álljon. - Mi… Csókolóztunk tegnap. 

- Harry! - kerekednek el a szemei, én pedig érzem, hogy nem hagyhatom így itt. Muszáj beszélnem vele erről. Még úgy is eléggé korán van, csak izgatottságomban indultam ennyivel hamarabb, szóval van időm Niallre. - De ugye… nem…? 

- Nem - rázom meg a fejem, és leülök a fűbe, őt is magammal húzva. Itt, a falunknak ebben a részében nincs sok fa, ezért a fű szárazabb a naptól, de ettől még kellemes elfeküdni benne. Régebben gyakran feküdtünk itt, és néztük a felhőket együtt. - Csak megcsókoltam. 

- Te? - kérdi halkan, amikor végre ő is mellém heveredik. Nem néz rám, megint csak az eget kémleljük, mint régebben. 

- Először igen - bólintok egyet, és el is kell mosolyodnom az emlékektől. - De nem sikerült túl jól. Még soha nem csináltam ilyet. Aztán, amikor zavaromban el akartam húzódni, nem hagyta. Csodálatos volt, Ni! Soha életemben nem éreztem még ilyet. Egész délután csak csókoltuk egymást. A házát meg beszőtte a borostyán. 

Niall kuncogni kezd mellettem, és ettől azonnal ellazulok. Még mindig a legjobb barátom, és tudom, hogy szeret engem annak ellenére is, hogy nem igazán támogatja ezt a dolgot. 

- Mit szólt hozzá? - kérdi vigyorogva, és úgy érzem, hogy boldog vagyok. Boldoggá tesz a tudat, hogy a legjobb barátommal mindezek ellenére is tudunk még nevetni együtt. 

- Le akarta vágni - nevetek fel, ő pedig csatlakozik hozzám, de közben a fejét ingatja. - Aztán megrémült, de megnyugtattam. Jobb ha levágja. 

- Úgyis visszanöveszted, sőt ennél komolyabb is lehet a helyzet, ha… - vihog Niall, aztán egy kicsit elkomolyodik, és felém fordítja a fejét. - Mit tervezel ezzel az egésszel, Harry? Ha neki adod magad, akkor nincs visszaút. Többé nem lehetsz mással, csak vele. 

- Tudom, és ez egy kicsit megrémít, mert… - kezdem magyarázni a félelmeimet, amik mostanra már bennem is körvonalazódtak. - Megtudtam, hogy az embereknél ez nem így működik. Náluk nem csak egyszer lehet párt választani. Ők boldogok lehetnek egy sokadik partnerrel is, nem úgy mint mi. Mesélt nekem az előző kapcsolatáról, és hogy már nem szereti úgy a lányt. Ez megrémít, mert… Mi van, ha egy idő után engem sem fog már úgy szeretni, és magamra hagy? Nekem nincs több lehetőségem. 

- Beszéltél vele erről? 

- Nem, még nem - sóhajtok fel. Azt nem mondom inkább, hogy nem is terveztem elmondani. Félek, hogy ha tudná, hogy egy tündér csak egyszer lehet igazán szerelmes, csak egy partnert választhat életében, aki mellett boldog lehet, akkor nem akarna engem. Talán megrémülne. Talán ez a dolog már túl sok lenne neki, hisz minden mást annyira jól tud kezelni. 

- El kellene mondanod - bólint egyet mellettem, aztán folytatja. - Azon gondolkodtál már, hogy mi van, ha egymásba szerettek? Hiszen nem hozhatod őt a faluba. 

- Nem… Teremtőm, semmi ilyesmin nem gondolkodtam még - nyöszörgök, mint egy gyerek, és az oldalamra gördülve, Niall vállára fekszem. - Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennünk, mert annyira más világban élünk mindketten. Csak azt tudom, hogy boldog vagyok, amikor velem van. Ha tündér lenne, az mindent megváltoztatna. Akkor tudnám, hogy ő az. Így viszont nem tudom, hogy mitévő legyek.

- Ennyire komoly? - kérdezi kedvesen, és a vállam simogatja, ahogy átölel. - Mit gondolsz, valamikor… egyszer el tudnád hozni közel a faluhoz? Láthatnám? 

- Nagyon boldoggá tennél, ha meg akarnád ismerni - támaszkodom fel, hogy egy nagy mosollyal nézhessek a szemébe. 

- Nem ma! - vágja rá azonnal, mert látszik rajta, hogy még mindig nem teljesen nyugodt ezzel az egésszel kapcsolatban. - De… valamikor. 

- Rendben - bólintok egy nagyot, aztán felkelek, hogy elrendezzem a ruháim. Mire minden gyűrődést lesimítok, már Ni is talpra áll mellettem, én pedig egy szoros ölelésbe vonom. - Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy még mindig a barátom vagy. 

- Mindig az leszek, te tündérek szégyene - paskolja meg a hátam, aztán ad egy puszit az arcomra. 

- Ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen, akitől elviselem ezt a sértést? - teszem karba a kezem, ő pedig ravaszul elvigyorodik. 

- Ugye tudod, hogy még soha senki nem szolgált rá, hogy ezt mondjam? - vág vissza, de aztán csak mindketten felnevetünk. - Vigyázz magadra, kérlek! És sötétedés előtt gyere haza. 

- Úgy lesz - intek neki, és elindulok az ösvényeken, hogy újra lássam Louis-t. Nagyon remélem, hogy ott lesz. Ez a félelem megint marokra fogja a gyomrom, de próbálok nem erre koncentrálni. Szedek egy kis málnát útközben az egyik bokorról, amit nagyon szeretek, és próbálom úgy a markomban tartani, hogy ne törjem össze. Louis-nak is meg kell kóstolnia. 

Mire kiérek a megszokott helyünkre, ő már ott vár engem, és a belsőm mintha szárnyra kelne. Maximálisan megnyugtat a tudat, hogy itt van, és újra látni akart. 

***

Eltelt néhány nap azóta, hogy Niallel beszélgettem Louis-ról. Ennek ellenére, még mindig nem mondtam el neki, amit Niall szerint muszáj lenne, mert egyszerűen nem tudom, hogyan kellene belevágnom. Az, hogy tovább menjünk a csóknál, eddig még nem merült fel, bár napról napra érzem, hogy Louis szinte fel akar falni. Néha olyan erősen szorít magához, hogy érzem őt, és miközben az ajkai szenvedélyesen csókolnak, és egy perc pihenőt sem hagynak, a csípője is mozdul. Olyankor úgy érzem, hogy lángra tudnék lobbanni attól a vágytól, amit kelt bennem az az érintés, még a ruhákon át is. Utána mindig, szinte kényszeríti magát, hogy leálljon, de én azt hiszem egyre kevésbé akarom, hogy abbahagyja. Belül viszont mardos a félelem, mert még mindig nem tudom, mit jelentek neki, és tudom, hogy beszélnem kellene vele mindenről. Mindenről, ami különbözhet a világunkban. 

El is határozom, hogy ma megteszem, és miközben a tisztás felé tartok, végig ezen gondolkodom. Talán fel kellene mennünk a sziklákhoz, vagy mindenképpen valami nyugodt helyre, ahol semmi sem zavarhat meg minket. Túl mélyen vagyok a gondolataimban, mert mire feleszmélek a szél a hajamba kap, és egyetlen állat sincs a közelemben. Az erdő közepén vagyok, messze a falutól, és hiába kezdek sebesen gondolkodni, merre meneküljek, valami a földre ránt. Rémülten kapkodom a tekintetem, de egyelőre csak a fel-feltűnő árnyékokat látom magam körül. Amilyen gyorsan csak lehet, talpra szökkenek, de megszédülök, amikor hirtelen Louis arca úszik be a szemeim elé. Megölel engem. A házában vagyunk, és gyengéden az ágyára fektet. A teste elképesztően gyönyörű ruhák nélkül. A képek folyamatosan peregnek a szemeim előtt, ahogy eggyé válunk, és levegőhöz is alig jutok. Aztán, csak azt látom, hogy Louis felöltözik, összepakolja a táskáit, és elbúcsúzik. A könnyeim már az arcomon folynak, de nem bírom megállítani. Akkor térek magamhoz, amikor egy erős ütés éri az állam, és az egyik fának tántorodok. 

- Koboldok… - zihálom magam elé, mert ezek csakis ők lehetnek. Szórakoznak az agyammal, hogy közben védtelenné tegyenek. Látom az árnyékokat, de még nem mutatták meg magukat nekem. Gyávák. Mindig is azok voltak. Minden erőmet segítségül hívom, ezért a tetoválásaim máris látszanak a karomon. Az egyik fa indái megragadják az árnyékot, így a kobold nem tud mozdulni többé, és láthatóvá válik. A külseje ugyanolyan undok, mint ahogy emlékszem rájuk régebbről, és próbálja elszaggatni a köré tekeredett indát, de nem megy neki könnyen. Már majdnem elmosolyodom, amikor egy erős ütést érzek a tarkómon, és térdre rogyok tőle. 

- A félelmeid az embered miatt, szinte nevetségesek - hallok meg egy mély női hangot magam mögül, és újra kezd elhomályosulni a látásom, de nem hagyhatom, hogy megint az agyamba másszanak. Szinte minden erőmet összeszedve koncentrálok, hogy ne történjen meg, de azt is érzem, hogy az energiám rohamosan fogyni kezd, ami kétségbe ejt. A földre fektetem mindkét tenyerem, aztán már csak a kobold kiáltását hallom meg. A szemem sarkából látom, ahogy az egyik fa szinte gúzsba kötötte a gyökereivel, és elkezdte maga alá temetni a sikoltozó testét. Már csak egy árnyék maradt, ami próbál közelebb férkőzni hozzám, de ő nem folyamodik taktikákhoz. Egyszerűen testet ölt előttem, és már csak a közeledő öklét érzem meg az arcomban. Megint a földre kerülök, ő pedig azonnal felettem terem. A szívem őrülten ver, mert ennyire közel még sosem kerültem ahhoz, hogy alul maradjak velük szemben, de az energiám minden cseppjét felhasználva, végül baglyok sietnek a segítségemre, akik megtámadják az engem lefogó koboldot, és amikor az a fejéhez kap, akkor gyorsan én is ütök párat, hogy le tudjam lökni magamról. Amikor mindhárman mozgásképtelenek, szaladni kezdek, de minden sérülésem érzem, ami nem könnyíti meg a dolgot. Az energiám legutolsó szikráit használom fel arra, hogy ne érezzem a fájdalmat, és teljesen kimerülve rogyok a földre, amikor meglátom Louis-t. 

- Jézusom! - morogja, és utána mond még valamit, de nem hallom rendesen. Messze van, bár látom még ahogy felém rohan. - Harry! Mi történt? Bassza meg! Mit csináljak? 

- Csak… segíts… - lihegek, de tudom, hogy ezzel még jobban rá hozom a frászt, ezért próbálom egy kicsit összeszedni magam. Nem is a sérüléseim miatt vagyok ennyire képtelen még a mozgásra is. A legnagyobb baj, hogy nem maradt több energiám. - Segíts egy… biztonságos helyre. 

- A ház… - motyogja, és a kezem után nyúl, hogy felhúzzon a földről, de végül egyszerűen a karjaiba vesz, én pedig végre hálásan hajthatom a fejem a vállára. - Hazaviszlek. Mondd, mit kellene tennem? 

- Kimerültem… - súgom a nyakába, de még próbálok adni egy puszit a pólóból kilátszó nyakára. - El fogok aludni… De ne aggódj. Utána… sokkal jobban leszek. 

- Aludj! - mondja egyből, és a karjai szorosabban tartanak, a lépteit pedig megszaporázza. Érzem, ahogy az ajkai a homlokomhoz érnek, és egy finom csókot hagy rajta, de addigra már elmosolyodni sincs erőm. Csak elengedem magam, és eltűnik az erdő. Eltűnik Louis.