Sziasztok! 

Lassan, de biztosan haladunk a dolgokkal. Remélem annak ellenére, hogy elég sok dolgot használtam fel Lou "valóságából", azért sikerül elnyerni vele a tetszéseteket! Vigyázzatok magatokra! 

Puszi&Pacsi

Negyedik 

Miután dühösen csapkodtam egy kicsit, befaltam Harry összes kínai maradékát - mert valahogy úgy sejtem, ő lesz az ázsiai kaját kedvelő, és a gengszter típus pedig a pizzás –, sikerül összetörnöm egy poharat is. Némán eltátogok egy basszameget, remélve, hogy egyik srác se kelt fel erre, de aztán sikerül elvágnom az ujjam, ahogy összeszedem a darabokat, és ettől már hangosan káromkodom. Nyílik a földszinti szoba ajtaja, és egy aggódó, de álmos szempárt látok meg, amint a gazdája mellém térdel, és kiver a kezemből minden eddig már összeszedett cserepet.

- Majd én – suttogja, és villám gyorsak a mozdulatai. Miután végzett a károk eltakarításával, még fel is töröl utánam, és a székre ültet, mintha öt éves lennék. – Minden rendben, Louis?

- Mhm – csak felnyögök, ahogy megint hallom a nevemet azon a furcsa módon kimondani. Nem értem, miért van rám ennyire megmagyarázhatatlan hatással, ahogy ejti. Vagy egyáltalán, ahogy beszél hozzám. Meg akarom őt ütni, vagy nem is tudom. Indulatos leszek tőle, ugyanakkor tudom, hogy nem lennék képes rá. Tini koromban eléggé sokat balhéztam srácokkal. Egyszer még a gimiből is kicsaptak miatta, de ő valahogy más. Bántani akarom, de képtelen lennék fizikailag megütni. Régen éreztem már ilyet, és akkor sem gondoltam, hogy egészséges. Így maradnak a szavak. – Törődj azzal, amiért ide hívtalak. Nem rólam kell gondoskodnod.

- Tudom – feleli egyszerűen, és leül a mellettem lévő székre. Mintha érinthetetlen lenne. A sértő szavaimat egészen egyszerűen nem veszi fel. Pedig abban biztos vagyok, hogy érezte az ellenséges élt a hangomban. – De most éppen úgy viselkedsz, mint egy gyerek, szóval akár rólad is gondoskodhatok.

A szavai erősen meglepnek, és ezt bizonyára ő is észreveszi, mert kelletlenül másfelé néz, amikor rákapom a tekintetem.

- Nincs rá szükségem, göndör – felelem, de már közel sem olyan mogorván, mint eddig tettem. Egy apró mosoly jelenik meg az arcán. Annyira kicsi, hogy talán észre sem venném, ha nem kísérték volna őket azok a rohadt gödrök. – Ki volt az a srác? A… pasid?

- Olyasmi – feleli egy nagy sóhajjal. Úgy érzem, van valami a bőrdzsekissel, ami miatt Harry bánkódik, és így hát valamiért most már nem a göndört, hanem Luke-ot akarom megütni. Mi a fene van velem? Talán megint fel kellene keresnem a terapeutámat ezekkel a gondjaimmal. A hangulat leül köztünk. Nem tudom, mit kellene mondanom. Talán, hogy meséljen róla, mert látom, hogy valami bántja, vagy inkább terelnem a témát? Esetleg elmennem lefeküdni, ami eddig a legjobb ötletnek tűnik, de nem… Nyilván nem ezt teszem.

- Mi a baj vele? – csúszik ki a számon, mert úgy tűnik az alkohol befolyásolja az agyamnak azt a részét, ami a beszédért felel.

- Semmi, én… Igazán nem akarok panaszkodni pont neked – csóválja meg a fejét, és felkel, hogy töltsön magának egy pohár vizet. Megint a csapról, bár már megmondtam neki, hogy igyon nyugodtan a hűtőből.

- Mi a fenét értesz az alatt, hogy pont nekem nem? – csattanok fel, ő pedig összerezzen, és felém néz. Jól láthatóan nem érti a hirtelen hangnemváltásom, pedig már eddig sem voltam éppenséggel kedves. A teli poharával visszaül mellém, és még mindig látszik rajta, hogy nem tudja hova tenni a dolgot.

- Úgy értem… Mármint, a főnököm vagy. Gyakorlatilag – motyogja, aztán lopva újra a szemembe néz, amitől meg én bizonytalanodom el, hogy üvöltözni akarok-e vele. A zöld szemei valamiféle tiszta nyugalmat, és ártatlanságot sugároznak.

- Akkor, mint a főnököd, utasítalak, hogy elmondd, mi bánt – csapok le a lehetőségre, és mindketten egy kicsit elmosolyodunk ettől az egész helyzettől. A hangom ezúttal már sokkal lágyabb, és még csak fel sem tűnik azonnal.

- Tudod, én jogot tanulok. Egy nap talán ügyész szeretnék lenni – kezd bele, és lopva iszogat közben néhány kortyot. – Luke pedig… Nem mondanám, hogy éppen a jófiú kategória. Elég sokszor hoztam már ki a sittről, és az istenért! – tárja szét a karjait, és komolyan feldúltnak tűnik. - Nekem bejuttatnom kellene majd oda embereket, akik megérdemlik, nem pedig ki.

- Úgy érzed, ő megérdemli? – kérdem tőle, mert a hangja most nagyon gondterheltnek hangzik. Meg akarom kérdezni, hogy ma este mi történt, amitől a napközbeni boldog csillogás eltűnt a szeméből.

- Sokszor úgy – feleli, de mintha maga sem lenne biztos abban, hogy mit gondoljon erről a dologról. – Ma este is… Azt hittem, lesz egy jó randiesténk. De bevitték fűbirtoklásért.

- Ma is a sittről jött ide? – tátom el a számat, és végigsöpör rajtam egy düh hullám. – Mintha megmondtam volna, hogy alaposan gondold át, kit hozol ide! Nem akarom, hogy újra eszedbe jusson. Ne engedd a fiam közelébe!

- Rendben – hajtja le a fejét, és őszintén szégyelli magát. Pedig nem neki kellene. Ő jó ember. Legalábbis annak tűnik. A párválasztásával viszont gondok vannak. – Sajnálom, Louis.

- Ne kérj bocsánatot – a pillantásától megenyhülök. Valamiért képtelen vagyok rá igazán haragudni ezért. Vagy mindenért? Nem tudom, mit kellene csinálnia, hogy üvölteni tudjak vele, és komolyan megharagudni rá. Persze még nem ismerem. Lehet, hogy idővel képes lesz találni okot rá. – Csak ne csináld többet.

- Ígérem – bólint, és egy hamis mosoly van az arcán. A gödrök nem csatlakoztak.

- Hol ismerted meg? – kérdem hirtelen, pedig ezt igazán nem terveztem meg. Magától jött a kérdés, és fogalmam sincs, honnan. Az agyam pörög, csak a tudatom van lemaradva picit. Bár itt ücsörögve, egy csomó rizs és tészta után, már az a kevés alkohol is kezd kiszállni belőlem.

- Még a gimiben – feleli vállrándítva, és nem kell kérnem, egyből folytatja. – Ő volt a dögös és egzotikus rosszfiú, tudod. Minden csaj oda volt érte. Szerencsémre, ő meg értem volt oda.

- Inkább az ő szerencséjére – morgom az orrom alatt, és csak azután veszem észre, mit mondtam, hogy már ott lebeg köztünk a mondat. Ösztönös volt. A fenébe is! Mi a picsa történik? Megint kezdődik? Azt hittem kinőttem, vagy valamiért alábbhagyott ez a dolog, de úgy tűnik Harry felkavar bennem dolgokat, amiket nem kellene. Nem most.

- Nem igazán – nevet fel, és hála az égnek, hamar átlendült az előbbi mondatomon. – Én voltam az elcseszett, idióta frizurás, stréber gyerek.

Hangosan felnevetek ezen a kijelentésén, mert ezt nehezen tudom elképzelni, ő pedig velem nevet. Közben lopva rám-rám pillantgat, és van valami különleges ebben. Valami pajkos a tekintetében, ahogy együtt nevetünk.

- Komolyan – bólogat végül, és teljesen kiissza a poharát. - Nagy szerencsém volt, hogy Luke meleg. Rajta kívül csak én voltam az a gimiben. Nem volt választása.

- De az élet zajlott ám a középsulitok falain kívül is – húzom fel a szemöldököm, hogy rámutassak, ez nem egy olyan dolog, hogy nem volt más sansz.

- Ez nem ilyen egyszerű – ingatja meg a fejét, és egy keserű mosoly játszik az ajkain. Most már komolyan kíváncsi vagyok erre a történetre. – Én egy… kihívás voltam neki. Úgymond…

- Hogy érted ezt? – nézek mélyen a szemébe, ő pedig csak másodpercekig képes elviselni a szemkontaktust. Folyton megtöri azt, és a poharával kezd játszani, vagy a gyűrűit forgatja az ujján. Amikor egyik sem, akkor pedig a száját birizgálja.

- Nyilvánvalóan mindenki tudta, hogy én még akkor tutira nem voltam együtt senkivel – kezdi el egy kis hezitálás után, de aztán a szavak egy szélsebes folyamként hagyják el a száját, ami egyáltalán nem jellemző Harryre. – Így összebeszéltek a haverokkal. Azt mondták, hogy szerintük én nem az a Luke típusra bukó srác vagyok, így kihívásként úgy gondolta, bebizonyítja nekik, hogy nincs olyan srác a világon, akinek ne tudná elcsavarni a fejét, legyen az akár a suli érinthetetlen stréber éltanulója. Elkezdett udvarolni, vagy mi… Mindez neki persze csak egy játék volt, én viszont idővel beleszerettem. Először nem nagyon hittem neki, aztán pedig úgy gondoltam, miért is ne. Nem terveztem, hogy szerelmes leszek. És valószínűleg ő sem akarta ezt kiváltani belőlem.

- Most mégis együtt vagytok – mutatok rá, és ő bólint, amolyan pontosan erről van szó, típusú arckifejezéssel.

- Csak néhány hónapja – mosolyodik el, de ennél fájdalmasabbat még soha nem láttam. – Az egyik gyakorlati órámon, amikor az őrsön jártunk, persze éppen bent volt. Akkor valami prosti ügylete volt. Megismert, és könyörgött nekem, hogy segítsek. Én hülye meg… És aztán sikerült újra ágyba vinnie. Mese vége.

- Mi történt a gimis ügy után? – kérdezek vissza, mert azért hagyott még jónéhány lyukat ebben a történetben.

- Miután… Azután… Csak többet nem foglalkozott velem – ránt vállat, és kitolja a székét, hogy a mosogatóhoz menjen. – Levegőnek nézett.

- És te ezt most megbocsátottad neki? – kérdem teljes döbbenetemben, ő meg csak megrántja a vállát ismét, mintha ez valami jelentéktelen semmiség lenne.

- Így legalább valakinek kellek, nem igaz? – A mosolyában semmi boldogság nem tükröződik, és ez megint felidegesít. Nem tudom miért, de ez a mondat frusztrál, és legszívesebben megint rákiabálnék, hogy fejezze be ezt a faszságot, és keressen egy normális srácot. – Neki tényleg szüksége van rám.

- Nem, Harry, neki egy ügyvédre van szüksége – vágok vissza azonnal, mire ő elkerekedett szemekkel fordul felém. A beszélgetésünk alatt most először reagál megfelelően a gorombaságomra. – Megint csak játszik veled, és te hagyod neki.

- Az én életem – jelenti ki kategorikusan, és a szobája felé indul.

- Igazad van – tárom szét a kezeim a hangomból pedig egyértelműen süt a szarkazmus. – Úgy baszod azt szét, ahogy te akarod.

***

Reggel eszement fejfájással ébredek, és így jövök rá, hogy sokkal többet ittam, mint amennyinek tűnt. Talán nem kellett volna a gyerek mellett. Erre sokkal jobban oda kell figyelnem ezek után. Halványan máris feldereng az esti beszélgetésem Harryvel. Szemét voltam vele. Nagyon. Egyáltalán nem érdemelte meg, de a fenébe is… Most is egyből felbosszant, ahogy rágondolok, és még csak ki sem pihenhettem magam, mert Noel fél éjszaka szórakoztatott. Nem hiszem el, hogy Harry nem lát át azon a srácon. Vagy csak ennyi önbecsülése sincs, ami pedig eléggé szánalmas és elkeserítő.

Persze tudom, hogy nem vagyunk egyformák, de ez számomra annyira idiótán hangzik, hogy azt felfognom is nehéz. Kezdetben én is a kis csendes srác voltam, aki meghúzta magát a hátsó padban, de miután rájöttem, hogy azokat mindig elnyomják, és a suli a túlélésről szól, hamar váltottam. Utána én lettem az osztály egyik kedvence, és az sokkal élvezetesebb, minthogy a te fejedet nyomják a wc-be. Így hogy belegondolok, ha egy suliba jártunk volna Harryvel, valószínűleg az egyik zaklatója lettem volna, aki azon van, hogy minden percét megkeserítse. Jobb, hogy nem találkoztunk akkor.

Hallom, ahogy becsukódik az ajtó a szemben lévő szobában, és Harry halk lépteit a szőnyegen, amint a földszintre megy. Régen aludtam már a hálószobámban, így ezek a hangok most újak. Biztos most tette le aludni Noelt a reggeli után. Nem rossz tőle, hogy sikerült sírás nélkül végigcsinálnia. A fiú nem nagyon szereti, ha idegenek próbálják altatni. Reméltem, hogy hamar megszokja majd Harryt, de ez igazán várakozáson felüli teljesítmény.

A konyhába sétálok, és meghallom, ahogy a bongyori a kanapén, füléhez szorított telefonnal, és fojtott hangon beszél valakivel. Minden bizonnyal nem vett észre, különben nem adna ekkora támadási felületet nekem. Tudom, hogy Luke-al beszél, aki nyilván megint rossz kisfiú volt. Ma nem adok kimenőt Harrynek, és így esélye sem lesz megmenteni a seggét. Érezze csak meg, milyen egy hűvös éjszaka az őrsön, és hogy nem lesz mindig ott Harry, hogy kihúzza a szarból.

- Mindennapi gondok? – teszem fel a jókedvű kérdést, miután bosszúsan megfordul, és a farzsebébe dugva a telefont, a szobájába siet. A haja kibontva, és csak lobog utána. Még a pizsamanadrágja van rajta, és egy fehér póló. Nem reagál semmit, és még az ajtót is halkan csukja be. Nagyon ki van rám akadva, de mégsem akar tiszteletlen lenni. Ettől furcsán keserű ízt érzek a számban. Megingatom a fejem, és utána megyek. Nem sokkal a kopogásom után ajtót nyit, és kérdő pillantásokkal néz rám. – Menj, most még itthon vagyok. Csak egy körül kell indulnom. De nem hozhatod ide, és későn jövök haza, szóval legalább holnapig bírja ki nélküled – még, ha ez nem is túl könnyű… Fejezem be a mondatot, de persze csak magamban.

- Köszönöm, Louis – bólint egyet, és máris visszamegy a szobába, újra becsukva az ajtót, bizonyára, hogy felöltözzön.

***

A hét további része teljesen nyugodtan telik, és Harry szinte minden akadályt könnyedén vesz a kicsi körül, ha pedig elakad, azonnal kérdez. Komolyan jól csinálja, és ez mostanra megnyugtat. Viszont vannak bizonyos dolgok, amik egy cseppet sem hatnak rám megnyugtatóan, és ezért muszáj volt beszélnem a legjobb barátommal.

- Mi a helyzet? Mi az a nagyon durva dolog, ami miatt ma mindenkit leráztál, és csak én lehetek veled? – kortyol bele a csütörtök esti italába Zack, én pedig veszek egy mély lélegzetet.

- Felébredt – felelem egyetlen szóval, és ő csak bambán néz rám. – Olyan sok éve már, hogy utoljára… És aztán jön ez a furcsa srác, az idióta göndör hajával, és felébreszti bennem újra azt a rohadt szörnyet.

- A bébiszitteredről beszélünk? – kérdezi, és az ujjaival a göndör hajat próbálja elmutogatni.

- Igen – sóhajtok fel, és félig kiiszom a sörömet. – A szörny pedig elevenebb, mint valaha.

- Ez most nagyon nem szerencsés – mutat rá a dolgok jelenlegi állására, és igazat kell neki adnom. Én is így voltam ezzel, amikor tudatosult bennem ez az egész. – Ha Linette-nek kiadod az útját, a sajtó minden lépésedet figyelni fogja. Friss hús leszel a randipiacon. És tudod hogy áll Simon a homokos sztárokhoz…

- Nem mintha ő…

- Igen, ezt már kibeszéltük párszor – int le, hogy most egy teljesen más témáról van szó. – Van valami terved, vagy ötleted?

- Csak nemrég realizáltam a helyzetet – rázom meg a fejem. – Mivel nálam lakik, nem lenne nehéz titokban tartanom. Persze ha ő megelégszik a négy fal közti, szigorúan a hálószobámra szűkített kapcsolattal.

- Nem annak a srácnak tűnik – húzza fel egyik szemöldökét, de most nem adok neki igazat.

- Áh, totális önképzavar, haver – forgatom meg a szemeimet.

- Akkor mégis van rá esélyed – vigyorodik el, de egyből látom rajta, hogy komolyra is fordítja a szót. – Szerintem várj még. Ismerd meg, és…

- Felesleges – legyintek, és iszom a sörömből újra. – Pasija van.

- Akkor meg mi a gond? – nevet fel, de bokán rúgom az asztal alatt. Mi a franc?

- Nem elég gond, hogy megint egy srác után áhítozik a farkam?! – tárom szét a karom, de lehalkítom a hangom, mert ez az a pont, amikor nem kellene valami illetéktelen fülnek is meghallania.

- Szedj fel valami csajt – elmosolyodom ezen, de ahogy a szemébe nézek, látom, hogy komolyan mondja. – Valakit, aki igazán az eseted. Egy bombázót. És meglátjuk, hogyan reagál a farkad.

- Talán igazad van – sóhajtok fel. – De most semmi kedvem hozzá. Minden nap be kell mennem a közelgő élők miatt, hétvégén pedig LA-be repülök.

- Akkor ha hazajöttél – vigyorog hamiskásan, és közben alaposan megbámulja a mellettünk elriszáló, miniszoknyás nőt. – Linette hazajön?

- Nem – rázom meg a fejem, és gondolatban még jól pofán is vágom magam. Elfelejtettem szólni Simonnak, hogy Noel és Harry is velem jön, ráadásul a srácnak valószínűleg vízumot is kell intéznie. Ha hazaértem fel is hívom. Érzem, hogy imádni fog ezért így az utolsó pillanatban. – Noelt is viszem.

- És a srácot is? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel. – Nem lesz egy kicsit nagy a kísértés? LA egy szexi város.

- Hülye – nevetek fel, és vállon csap, miután ő is röhögni kezd mellettem.

– Csak mondom. Linette-et is ott szedted össze.

- Kuss – rúgom meg az asztal alatt, aztán a telefonomra nézek. Képernyővel lefelé volt fordítva, és lenémítva felejtettem a forgatások után, így nem vettem észre a mostanra már hét nem fogadott hívást Harrytől, és a számtalan üzenetet. Gyorsan átfutom őket, és lever a víz. Felpattanok, aztán felkapom a kabátom.

- Mi van veled? – kérdezi Zack zavartan, de ő is felkel.

- Noelt kórházba kellett vinni – hadarom, és rohanok az autóm felé. Ittam ugyan, de nem veszélyesen sokat, simán el tudok vezetni odáig.

- Követlek! – kiált felém Zack, aztán egyszerre ugrunk be az autóinkba. A kerekek kipörgése hatalmas porfelhőt hagy a pub földdel borított parkolójában, és miután az útra kanyarodom, tárcsázom Harryt.

- Mi történt? – kiáltok a telefonba, nem is hagyom, hogy ő beleszóljon előbb. Hallom, ahogy zihálva veszi a levegőt a másik oldalon, és ettől csak mégjobban elönt a pánik.

- Egészen estig jól volt – kezdi magyarázni, de a hangja remeg. – Aztán amikor meg akartam etetni alvás előtt, nem volt étvágya. Nem értettem, hogy mi a baj… Onnan már villámgyosan felment a láza. Szinte lángolt. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hívtalak…

- Mi történik most? – üvöltök az előbbinél is hangosabban, mert képtelen vagyok kezelni a rémületem és tehetetlenségem innen az autóból.

- Az orvos vele van – feleli azonnal, de a hangja halk. Elnyomják a sürgősségi zajai. – Kijöttem, hogy felvegyem a hívásod. Még nem mondtak semmit.

- Nemsokára ott vagyok – morgom, és az anyósülésre hajítva a telefont, beletaposok a gázba. Jelenleg egy picit sem érdekel, hogy átlépem-e a sebességhatárt, vagy sem. Ha megállítanak, biztos vagyok benne, hogy a rendőrrel is üvöltök egy sort, aztán szó nélkül tovább hajtok. A jeges félelem futkosni kezd a testemen, ahogy Noelre gondolok. Hatalmas hibát követtem el, amikor egy idegenre bíztam őt. Tudtam, hogy ez egy hihetetlenül nagy hülyeség. Holnap biztosan felhívom Lottie-t, és megkérdezem, hogy van-e valami ötlete. Talán a nagyiékkal és az ikrekkel maradhatna olyankor, amikor én dolgozom.

Csikorgó gumikkal kanyarodom be a kórház parkolójába, és gondolkodás nélkül elfoglalom a mozgássérülteknek fenntartott helyet. Pont nem érdekel ez most. Nem fogok percekig tökölni azzal, hogy keressek egy lyukat, ahol megállhatok. Amikor már a folyosókon futok keresztül, Zack is beér engem, mert megakadok a betegfelvételen, ahol egy idős nő ül, és úgy csinál, mintha itt se lennék. De amikor a pultra csapok, hirtelen kapja rám a tekintetét, és őszintén rémültnek tűnik.

- Noel Tomlinson! Hol van? Az apja vagyok! – kiáltok rá, és elkerekednek a szemei. Nem hinném, hogy azért mert felismert. Legalábbis most jobban tartok attól, hogy nem azért.

- A hármas vizsgálóban – feleli néhány másodperc után, amikor gyorsan átnyálazta a felvételi lapok másolatát. Köszönés nélkül otthagyom, de a hátam mögül hallom, hogy a barátom helyettem is megteszi. Hívás nélkül rontok be a szobába, és egy zilált göndört látok meg a fiam fölé hajolva. Az orvos már a szoba másik felében van, és a kesztyűit hajítja a kukába.

- Kifelé! – förmedek Harryre, aki csak rémült arccal néz rám. Közelebb lépek és a következő szavakat csak a fogaim közt szűröm neki. Nem akarok nagy jelenetet rendezni az orvos előtt. Ki tudja, hogy melyik lapnak fogja eladni. – Pakolj össze, mire hazaérek már ne legyél a házamban.

A szemei ezúttal összeszűkülnek, értetlenséget sugároznak, és mellette még valamennyi szomorúságot is, de szó nélkül teszi, amit mondok neki, aztán az orvosra terelem a figyelmem. – Mi történik?

- Ne aggódjon – fordul felém mosolyogva, és a kezét nyújtja, majd bemutatkozik, aztán folytatja. – Minden vizsgálatot elvégeztünk. A fiú teljesen egészséges. Valószínűleg csak egy rakoncátlan kis fog, vagy talán hasfájós. Néha a lázuk is felmegy olyankor.

- Tessék? – döbbenek meg, hogy igazából az egész csak vaklárma volt. – Akkor nincs is semmi baj?

- Nincs – ingatja meg a fejét. – A férfi, aki behozta őt halálra volt rémülve. Még sírva is fakadt, amikor nem érte el magát, de őt is próbáltam megnyugtatni, hogy semmi komoly. Persze természetesen a legjobbat cselekedte azzal, hogy elhozta. Lehetett volna nagyobb baj is.

- És… És most? – kérdezem teljesen megdöbbenve. Az adrenalin még mindig száguldozik az ereimben, és ölni is képes lennék, de nincs miért. A testem képtelen olyan gyorsan lenyugtatni magát, mint amilyen gyorsan elhárult minden veszély. Szükségem van néhány másodpercre. Percre. Órára. Nem tudom.

- Azonnal beadtunk neki egy lázcsillapító injekciót – kezdi mesélni, miközben a papírjaira körmöl valamit. – Szépen hat. Megírom a zárójelentést, és visszahozom. Mire elkészülök haza is indulhatnak. Persze ha teljesen lemegy a láza addigra. És ha bármi van, hozzák vissza. Akkor csinálunk egy mélyebb vizsgálatsorozatot, hogy megtaláljuk az okát.

- Köszönöm, doki – bólintok, aztán a bölcső felé indulok, ahol a kisfiam fekszik, és békésen alszik.

- Első gyerek, ugye? – pillant rám a papírjai felett, egy megértő mosollyal az arcán. – A férfi, aki behozta, rajta is látszott. A friss anyukák szoktak berohanni a sürgősségire mindennel, amit nem értenek, vagy ami megijeszti őket. De mondta, hogy ő csak vigyázott rá. Biztosan nagyon megrémült. Megadom a számom, csak hívjanak fel, ha gond van, és megmondom, hogy rohanjanak, vagy elég, ha megnyugodnak, és adnak időt a dolgoknak.

- Rendben – felelem egy erőltetett félmosollyal, és elveszem tőle a kártyát. Az idegeim kezdenek csillapodni. Végigsimítok Noel arcán, aki ettől szusszan egyet, és nekem megtelik a szemem könnyel. A fenébe, te fiú, elgyengítesz. Nem tehetek róla, tudom, hogy nem szabad felébreszteni egy alvó gyereket, mert utána milliószor megbosszulja, de nem bírom ki. A karomba veszem, és lassan kifújom a benntartott levegőm, hogy nem keltettem fel. Ringatom, és közben csak nézem a még mindig pirospozsgás arcát. Hasonlít rám. Több vonása az enyém, mint amennyi Linette-é, és ez egy nagyon furcsa, gonosz örömmel tölt el. Úgy érzem ettől, hogy ő sokkal inkább az én fiam, mint a nőé, akinek fontosabb a kifutó, mint a saját gyereke. Ha Netty kész tények elé állított volna, és akkor is visszamegy dolgozni, ha nincs ez a program, akkor minden bizonnyal bárhogy, de megoldottam volna, hogy a fiamé legyek. Bármit feladnék érte. Az anyja pedig nem így gondolkodik. Tudom, hogy jobb helye van nálam, de még fogalmam sincs, hogyan kellene megoldanom, hogy az enyém legyen az elsődleges felügyeleti jog, és Linette legyen az, aki maximum csak hétvégi szülő lehet. Szükségem van jogi tanácsokra ezen a téren, mert egyedül tehetetlen vagyok. Harry… Harryre van szükségem. Rohadt módon viselkedtem vele, pedig mint kiderült, nem érdemelte meg. Semmiről sem tehetett, és minden tőle telhetőt megtett Noel épségéért. Mindezen felül pedig úgy aggódott, mintha a mindene lenne a fiam.

Fel s alá kezdek sétálni a szobában, türelmetlenül várva, hogy visszatérjen a doki a papírokkal. Haza kell érnem, mielőtt Harry összeszedi a cuccait, és eltűnik a házból. Azt sem tudom, hogyan jut haza. Fogalmam sincs, hogy mentőt hívott-e, vagy valahogy a saját kocsijával keveredtek ide. Abba még nem érkezett meg a gyerekülés, amit rendeltünk. Kizárt, hogy anélkül eljutott idáig egy lázasan üvöltő újszülöttel.

Gondolataimból az orvos szakít ki, aki benyit, és egy mosollyal átnyújt nekem néhány papírt, és egy tollat. Az ágyra téve, fél kézzel gyorsan mindenhol aláfirkantom.

- A biztosítási számomról fogalmam sincs fejből – nézek felé, és jobban bebugyolálom Noelt a kis zöld traktoros takarójába.

- Nem gond, utólag is elrendezhetjük – bólint egyet, és vet még egy pillantást a kicsire, két ujját pedig a homlokára teszi egy másodpercre.

- Inkább adjon egy csekket, nem sok szabadidőm van – akadékoskodok tovább. A hátam közepére sem kívánom ezt a helyet, és komolyan nincs időm azzal foglalkozni, hogy visszajöjjek majd azokkal a kibaszott számokkal.

A pasi átnyújtja a befizetendő papírlapot, aztán utunkra enged minket. Zack a szoba előtti váróban ücsörög, és a telefonját nyomkodja, amikor kilépünk.

- Minden rendben? – pattan fel, majd a zsebébe csúsztatva a mobilját, egyből Noelt kezdi vizsgálgatni.

- Igen – felelem röviden, és elindulok a kijárat felé. Meglepődik a lendületemen, de miután realizálja, hogy nem fogok visszafordulni, vagy megállni, utánunk iramodik. – Zack, haza tudnád vezetni az én kocsimat Noellel? Elvinném a tiéd, hogy gyorsabban hazajussak.

- Mit műveltél? – néz rám rosszallóan, amikor kilépünk a hűvös éjszakai levegőre. – Láttam, milyen feldúltan rohant el a srác.

- Szemét voltam vele, és nem tudom, mennyi időm van rendbe tenni – felelem őszintén, ő pedig nem kérdez többet. A kezét nyújtja, és én óvatosan rábízom Noelt. Az életemet is Zack-re bíznám, így egy cseppet sem aggódom. Kinyitom nekik a kocsit, aztán magamhoz véve Zack Subarujának kulcsait, megszaporázom a lépteimet, hogy újra átlépjem azt a rohadt sebességhatárt, ezúttal amiatt az idegesítő göndör miatt.