Sziasztok! 

Megint szerda! Hihetetlen... Nekem annyira gyorsan mennek a napok. Pedig lelassult a világ, nekem mégis mintha még gyorsabbnak is tűnne... Remélem jól vagytok, minden rendben, és tetszett a rész is. :) Hagyjatok nyomot! 

Puszi&Pacsi

Harry

A tóban történtek óta nem igazán vagyok képes kiverni a fejemből Louis-t. Ez már eddig is nagy feladatnak bizonyult, és néha sikerült elterelnem a gondolataimat az erdei randevúinkról, de azok gyakorlatilag minden naposak lettek. Egész naposak. Néha, amikor Niallel voltam, vagy anyuval, akkor nem gondoltam rá, de most minden pillanatban uralja az agyam az a néhány másodperc, amíg csak álltunk egymással szemben, és ő magához húzott. A gyengéd érintése a hátsómon, ami elvette minden eszem. Mozdulni sem tudtam, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, mert teljes volt a kétségbeesésem. Vágyat éreztem, hogy én is hozzá érjek, de vége lett a varázslatnak, még mielőtt beteljesedhetett volna, amikor ő elindult a partra. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, és még az álcám is a porba hullott. Meglátta a valódi kinézetem, mert arra is képtelen voltam koncentrálni, hogy elrejtsem a szeme elől. Nem tudom, hogy képes ezt tenni velem, nem tudom, miért vonz ennyire a közelsége, a társasága. Miért élvezem annyira minden együtt eltöltött percünket, miközben tilosban járok, hisz ha megtudnák, hogy egy emberrel találkozgatok, mi több, még a titkaink egy jó részét is kiadtam már neki, biztosan száműznének. Nem tudom mitévő legyek…

- Harry, hogy vagy ma reggel? - töri meg a hajnali, álmatlanságomnak köszönhető szeder szedésem Aurora csilingelő hangja. Olyan szépen szól, mindig képes megnyugtatni, ha beszél hozzám. - Álmosnak tűnsz.

- Jó reggelt! - köszönök neki, és magamhoz húzom egy puszira, amit a gyönyörű tincsei közé lehelek, aztán felsóhajtok. - Valójában az vagyok. Nagyon fáradt.

- Nem tudsz aludni? - kérdi, miközben a fejét félre billenti, és ettől mindig mosolyognom kell. Szeretem ezt a lányt, ez nem kétséges. De amikor vele vagyok mégsem érzem azt, mint amit Louis vált ki belőlem csak néhány találkozás után. Ennek jelentenie kell valamit. Azt, hogy ő nem az igazi számomra. Talán Louis sem az. Sőt, biztosan nem az, hiszen ember, én pedig itt élek, ahol ő nem élhetne soha, de ha egy ilyen találkozás is többet jelent nekem, mint Aurora évek óta, akkor ez egy jel arra, hogy ez a lány nem a jövőm. Nem a végzetem. Én pedig azt keresem. Rajongani akarok a páromért, akivel le kell majd élnem az életem. Nagyon meglepett, amit Louis mondott arról, hogy elhagyta a szerelmét. Ők talán megtehetik. Fogalmam sincs, ennek utána kellene néznem az adattárban, ahol az emberi kultúrával kapcsolatos tanulmányokat tartjuk, de mindenesetre valószínűleg náluk ez normális. Bármikor előfordulhat. Nálunk viszont nem. Ha párt választunk, és neki adjuk magunkat, akkor az egy életre szól. Soha, senkivel nem lehetünk többé teljesértékűek és boldogok, ha azt az egyet elhagyjuk, vagy elveszítjük. Ez a szabály. Nem egy betartani kívánt szabály, inkább egy olyan velünk született dolog, ami belénk van kódolva, és semmit sem tehetünk ellene, még ha akarunk sem.

- Nem aludtam jól az éjszaka - felelem végül a korábbi kérdésére, ő pedig egy apró, megértő sóhajt küld felém, és bár ő is gyümölcsöt szedni jött a rétre, mégis leteszi a kosarát, és amiket leszakít, az enyémbe teszi helyette. Önzetlen lány, és hatalmas szíve van. Bárcsak képes lennék másképp nézni rá.

- Valami baj van?

- Nem, semmi komoly - ingatom a fejem, és Aurora felé mosolygok. - Csak gondolkodtam, aztán valahogy nem jött álom a szememre.

- Ha rendszeressé válna, mindenképp szólj - bólint egyet, és most a kosaram helyett a szájába hajít egy szem szedret. - Van egy nagyon jó teakeverékem alvászavarokra. Nagyapának állítottam össze.

- Köszönöm, Aurora - mosolygok, és amikor ő megint csak bólint egyet, aztán elfordul, megdobom egy szem gyümölccsel. Megütközve néz felém, de aztán vigyorba szalad a szája, és visszatámad, aminek a vége csak hatalmas nevetés lesz, és a ragacsos ruháink.

Amint végül mindkettőnk kosara megtelik, visszaindulunk, és a házunktól nem messze megölelem Aurorát, ő pedig megpuszilja az arcom. Anya az ajtóban vár, a szája fülig ér, és int, hogy kövessem a házba. Nyilván amúgy sem terveztem idekint maradni, és össze kell szednem a holmim, hogy elmenjek a vízeséshez megfürödni, mert csupa gyümölcspép vagyok mindenhol. A hajamba is beleragadt, amit gyűlölök, de nem bánom, mert jól szórakoztunk.

- Hogy van Aurora? - kérdi anya, amint leteszi elém a reggelim, és elveszi a kezemből a hajnali gyűjteményem. Abból is mos nekem egy keveset, aztán elém teszi egy kis tállal..

- Azt mondta, hogy jól - felelem úgy, hogy a kanál a számban van. - Az anyukája türelmetlenkedik, hogy ideje lenne már párt találnia. Ő pedig morcos, mert ez nem igazán csak rajta múlik.

- Meg tudom érteni Cintiát - bólogat anyu, és leül velem szembe. - Aurora szép lány.

- Igen, gyönyörű - értek egyet vele, de amint elmosolyodik, azonnal tudom, hogy milyen csapdába sétáltam bele. Megint azért, mert közben ki sem tudom verni a fejemből Louis-t.

- Összeillenétek - folytatja, és muszáj sóhajtanom egy nagyot, pedig egyáltalán nem akarok neveletlen lenni, vagy bármi, csak… el kellene mondanom anyunak, hogy mi emészt. Fogalmam sincs, hogyan kellene belekezdenem, mert azt hiszem, nem szabadna beszélnem neki Louis-ról. De mégiscsak az anyám. Tanácstalan vagyok, és ez biztosan az arcomra is kiült, mert anyu újra megszólal. - Valami baj van vele? Nem érzed, hogy képes lennél mellette élni? Pedig már régóta olyan jól megvagytok.

- Nem ez a baj - csóválom meg a fejem, és leteszem a kanalam a tányérba. - Jól megvagyunk, remek lány. De… Anyu, én… Mi van, ha én más vagyok?

- Más?

- Azt hiszem, jobban vonzódom a saját nememhez - vallom be őszintén, mert mi ketten mindig is őszinték voltunk egymáshoz, és ezen nem akarok változtatni. Ez a dolog nem akkora csoda a faluban, előfordul néha az ilyen, és remélem, anyu sem bánja, ha végül így alakul.

- Tetszik valaki? - kérdi félrebillentett fejjel, és a szemeiből sugárzik a szeretet, ami azonnal megnyugtat. - Közel kerültél egy fiúhoz a faluból?

- Nem… - motyogom, mert most lenne itt az idő, hogy beszéljek Lou-ról, de nem megy. Képtelen vagyok rá, mert attól félek, nagyon rossz ötlet lenne. Niall a legjobb barátom gyerekkorom óta, mégsem fogadta túl jól, szóval nyilván anya nála is ezerszer rosszabbul kezelné ezt a dolgot. - Még nem, csak előfordult már, hogy egy kicsit máshogy kezdtem nézni egy fiúra. Több érzelmet váltanak ki belőlem, mint a lányok, azt hiszem.

- Ez rendben van - mosolyodik el, és megfogja a kezem az asztalon. - Ne érezd magad rosszul, ha így van.

- Nem érzem magam rosszul - rázom meg a fejem, és folytatom az evést, mert igazából hiába, hogy tegnap olyan hideggé vált a légkör köztünk, és az elköszönés is eléggé idegenre sikeredett, mégis alig várom, hogy ma újra lássam őt. - Csak még nem tudom, hogyan kezeljem. Ahogy azt sem, ha valaki esetleg tényleg megtetszene, hogyan kellene közelednem hozzá. Zavaros még kicsit ez az egész.

- Még nem volt példa erre a családunkban, de úgy tudom Amelia lánya egy másik tündérnővel él - mutat felém, ahogy láthatóan elgondolkodik, aztán a szedres tálba nyúl, hogy megkóstolja ő is a mai termést. - Lehet, hogy beszélned kellene vele. Talán tudna neked segíteni, ha kérdéseid vannak.

- Nem tudom - merengek el, mert igazából az a helyzet, hogy a faluban talán senki sem tudna segíteni a valódi problémámban. Hacsak nem tudják, mit kellene tennem, ha egy ember férfi vonz magához, de olyan erővel, amilyet még soha életemben nem tapasztaltam. Tartottam már vonzónak egy illatot, vagy például a kalandokat is űzöm, mintha akaratom ellenére rántanának magukhoz, de ez más. Ennek elemi ereje van, mintha ösztönös lenne az egész, és képtelen vagyok ellenkezni. Nem tudok ellenállni Louis-nak. Mindig azt érzem, hogy hozzá akarok érni, és csak hálás lehetek azért, mert nem ellenkezik, amikor a karját, a haját, vagy épp az arcát cirógatom. A tóban történtek után pedig mindez csak felerősödött, és már nem tudom, hogyan állíthatnám le. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Biztosan, ha távol maradok, de nem akarok. Nem tudnék meghozni egy olyan döntést, hogy soha többé nem megyek Louis közelébe. Ha erre gondolok, azt érzem, hogy megszakad a szívem. - Tudod, hogy nekem mindig mindenről csak kérdéseim vannak.

- Ugyan, drágám - nevet fel, és a szekrényhez sétál, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. - Kíváncsi természet vagy, mindig is az voltál, ez egyáltalán nem egy valódi probléma.

- Félek - vallom be, de mindeközben mégsem mondhatom ki egyértelműen, hogy miért. Pedig annyira jó lenne megbeszélni valakivel, mi zajlik bennem éppen, és hogy mennyire kétségbeejtenek a saját érzéseim. Az egyetlen személy, akivel erről beszélhetek, az Niall, de ő viszont nem szívesen hallgat meg ezzel kapcsolatban.

- Mitől, kedvesem? - simítja a kezét újra az enyémre, most már sokkal több aggodalommal a szemeiben, és annál is több törődéssel a hangjában. Egyszerűen csak képtelenség, hogy ne szakadjon ketté a lelkem, amiért nem vagyok őszinte vele.

- Mi van, ha soha nem találom meg azt, aki a másik felem? - kérdem meg nagyon őszintén, és próbálok nem túl keserűnek tűnni.

- Miért ne találnád meg? - kérdi anyu, és lassan ingatja hozzá a fejét hitetlenkedésében. - Talán nem lesz annyira gyors, de meg fogod lelni. Így már értem, miért nem találtál még szerelemre. Hisz olyan gyönyörű fiú vagy. Hidd el, így is révbe érsz majd.

- Mi van, ha a mi falunkban nem él olyan, akit képes lennék életem végéig szeretni? - nézek bizonytalanul a szemeibe, és ő egy kicsit összehúzza a sajátjait, mert tudja. Tudom, hogy tudja, titkolok valamit. Túl jól ismer, és átlát rajtam.

- Azért a falu nem olyan kicsi, Harry - rázza meg a fejét, és most már látom a vonásain a komoly aggodalmat a szavaim miatt. - Nem ismersz mindenkit. De nem kell titokban tartanod ezt. Keress nyíltan párt magadnak a fiúk között.

- Megpróbálhatom - mosolyodom el, de nem őszintén, és ezt érzem még én is, nem hiszem, hogy ő nem látja rajtam, de azért reménykedem.

- Csodálatos vagy, Harry - kel fel a székről, és egy puszit ad a fejem tetejére. - Menj, fürödj meg, aztán megcsinálom a hajad. Addig szedek hozzá virágot.

- Rendben - sóhajtok fel, és egy kicsivel őszintébben mosolyodom el, mert tudatosul bennem, hogy hamarosan újra látom őt. Louis talán már az erdőben van, ezért kapkodva fejezem be a reggelim, és szaladok fürödni.

Az erdő ma hűvös, a szél olykor befurakszik a tömött lombok közé is, és kegyetlenül csap le rám, miközben a vízfolyás mellett haladok el. Érzem Louis-t, tudom, hogy a közelben van. A kezeimet szorosan kell magam köré ölelnem, mert a hideg levegő most szinte a csontjaimba mar. Szeretem a hűvöset, de ez több annál. Ez vihart jelez, és talán a legjobb az lenne, ha egyből szólnék Louis-nak, hogy húzódjunk be egy barlangba vagy nagyobb szikla alá. Amikor meglátom őt a távolban, azonnal futásnak eredek, de aztán megállok nem messze tőle, amikor felém fordul és a szemembe néz.

- Szia! - mosolyodik el, és szeretnék közelebb menni. Nagyon szeretném megölelni, vagy csak hozzá érni, de nem sikerül mozgásra bírnom a lábaimat. - Hogy vagy ma?

- Jól vagyok - felelek egy apró bólintással, és valószínűleg a hűvös viselkedésem és távolságtartásom miatt Louis arcáról is lassan lehervad az előbbi mosolya. - Egy kicsit hideg van. 

- Igen… Miért nem vettél fel melegebb ruhákat? - néz végig rajtam, a szemei talán merengőek. Rajta van egy vastag kabát, és a lábán most egy sokkal súlyosabbnak tűnő cipő. Akaratlanul is megmozgatom meztelen lábujjaim, ő pedig a fejét ingatja. - Esni fog ma.

- Igen, ez valószínű - nézek fel a fák között áttetsző, de most egészen sötétlő égboltra. Félhomályba vonják az erdőt. - Be kellene húzódnunk egy barlangba…

Épp csak kimondom, az eső szemerkélni kezd, és bár megragadom Louis kezét, hogy húzni kezdjem magam után, nem telik el tíz lélegzetvételnyi idő sem, máris őrült módon szakad a víz a nyakunkba.

- Milyen messze van? - kérdi kiabálva, mert az eső hangja elnyomja a miénk.

- Ahol múltkor elbújtunk - kiáltok hátra, de már fájdalmasan remegek a hideg víztől, és az ajkaim is kontrollálatlanul reszketnek. - Messze van, de menedék az esőtől.

- Van egy ötletem - makacsolja meg magát, és most ő ragadja meg az én csuklóm, hogy megállítson. Kérdőn nézek rá, ő pedig lekapja a kabátját, és rám adja, aztán a kezemet fogva szaladni kezd. - A ház, ahol élek nincs annyira messze. Talán öt perc séta onnan, ahol megtaláltál. Ha szaladunk, hamar odaérünk.

Ellenkezni akarok és kérdezni. Nagyon sokat kérdezni a helyről, ahová vinni akar, és akaratlanul is tele van a fejem rossz gondolatokkal arról, hogy talán nem szabadna megbíznom Louis-ban, de aztán eszembe jut az a sok beszélgetés, a rengeteg nevetés, és apró érintés. Aztán az, ahogy tegnap magához húzott a vízben, és akarom. A végtelenbe is utána akarok futni, csak hogy megtudjam, miért vonz ennyire engem ez az ember. Nem sokkal később egy kőből készült, terebélyes, de mesebelien szép, néhol mohával benőtt házikó terül elénk. Egy csodás kőből faragott hídon kell átkelni hozzá, mert egy tágas patak folyik előtte, ami most hangosan zubog, mert az eső még mindig nem enyhül. Csillapíthatatlanul zúdul az erdőre, és minden lakójára. Louis cipője megcsúszik, ahogy a hídra lépünk, és amikor elkapom, csak néz mélyen a szemembe azokkal a hatalmas kék csodákkal. Megint érzem, ahogy a vérem száguldozni kezd az ereimben, és nem tudok megmozdulni. Éppen úgy, ahogy a tóban is történt. Nagyon szép, ahogy a haja az arcára tapad, és az abból kicsorgó cseppek az ajkain folynak végig. Kapok végül Louis-tól egy félmosolyt, és megragadom az ujjait a csuklóm köré fonva, így újra futásnak eredünk a ház felé. Az ablakokon át fény szűrődik ki, és amikor belépünk, sokkal melegebb levegő csap meg, mint ami odakint csípte a bőröm. Louis becsapja az ajtót, és azonnal pakolászni kezd a helyiségben, míg én csak toporgok egy helyben és körbeölelve magam bámulok magam elé, mert ami idebent fogadott, az egy egészen más világ.

- Gyere beljebb! - néz rám, miközben fahasábokat pakol be a kandallóba, aztán meggyújtja, és mintha már a látványtól is kevésbé fáznék. Óvatosan lépek párat, hogy a szoba közepére érjek, és Louis kedvesen mosolyog, aztán elrohan, így teljesen magamra hagyva. A falon polcok, sok könyvvel, de egyetlen virág vagy növény sincs a házban, és ez szomorúsággal tölt el. Üresnek érzem magam nélkülük. A lángok halkan ropogtatják a korhadt hasábokat, és ez a hang valamiért kellemes most, pedig odahaza nem szeretem. Féltem az otthonom. Féltem az erdőt, de ez a ház erős, és messze a mély, fákkal sűrűn benőtt erdőtől. Nem érzem azt, hogy veszélyben van a természet a tűz miatt. A plafonon néhány furcsa szerkezet biztosítja a fényt, de nem pislákol, és Louis az imént csak megnyomta a falon a gombot, ami működésbe léptette. A fehér, apró kapcsoló előtt állva sem tudom, mihez kezdjek, ezért csak egyszerűen kipróbálom. Ugyanúgy ahogy Louis tette, és természetesen működik. Nehéz elhinni, hogy ennyi az egész. Felkattintod, és kész. Nem kell gyertyákkal bajlódni, vagy épp tündérfénnyel. Sokan nem szeretnek lángot használni, csakis a fűtéshez és az ételek felmelegítéséhez, ezért varázslattal adnak fényt olyan természetes kristályoknak, amiket az erdőben lehet fellelni. Beborítják az otthonod, csodálatos fényárba vonják, és teljesen veszélytelen. - Hoztam néhány száraz ruhát. Magasabb vagy, mint én, de szerintem jók lesznek rád is. Öltözz át.

- Köszönöm - vacogom, mert az eddigi ámulatomban észre sem vettem, mennyire átfagytam.

- A hálószobából nyílik egy fürdőszoba, azt használhatod bátran - mosolyodik el, de oldalra dönti a fejét, amikor én valószínűleg még mindig csak félrebillentett fejjel bámulok rá. Nem értem, miről beszél, és úgy látom ez lassan neki is világossá válik. - Gyere velem.

Louis nyomában haladok egyre mélyebbre a házban, és amikor elhaladunk egy hatalmas bevetetlen ágy mellett, aztán földre szórt ruhák között, megérkezünk egy hófehér, nagyon világos helyiségbe.

- Van fürdőkád, és zuhanyzó is, ha szeretnél lefürödni - mutat a két említett… valami felé, de én még mindig nem tudom, hogyan tudnék itt megfürödni. - Szerintem nem ártana, ha egy kicsit beállnál a melegvíz alá. Megnyitom neked, rendben?

Aztán előre lép, és elfordít egy kart a falon, amitől ömleni kezd a víz a falról, majd egy lyukon át távozik a padlón. Nem igazán hiszek a szememnek, amitől ő hangosan felnevet. Megint egy kicsit rosszul érzem magam, amiért ennyire tudatlan vagyok az ő világában, de próbálok arra gondolni, ha én vittem volna haza a faluba, ő ugyanennyire nem tudná, hogy ott mi, hogy megy. Nem vagyok kevesebb nála, egyszerűen csak más világból jöttünk. Mindig ezzel próbálom nyugtatni magam. - Csak… Vedd majd le a ruháid, és fürödj meg a vízben. Itt találsz tusfürdőt, ha szeretnél, és ideteszek egy tiszta törölközőt a csapra, rendben?

- Azt hiszem… rendben - bólintok, és érzem mennyire bizonytalan vagyok, de nem tűnik olyan bonyolultnak a dolog. Miután Louis egy apró, de biztató mosollyal kihátrál, ledobálom a ruháim, és egy nagy sóhajjal a vízsugár alá állok. Nagyon kellemes meleg, és szinte simogatja a bőröm. Azonnal felmelegít, már egyáltalán nem fázom úgy, mint eddig, és az arcomra akaratlanul is egy hatalmas mosoly húzódik. Sok dolog rémisztő ebben a házban, ami körülvesz. Rémisztő, mert egyáltalán nem ismerem ezt a világot, de ettől a pillanattól kezdve a fürdőszoba határozottan az egyik kedvenc helyem. A tusfürdő felhabzik a bőrömmel és a vízzel érintkezve, az illata pedig… isteni. Az illata ugyanis olyan mint Louis-é. Teljes mértékben és töményen Louis-t érzem magamon, ami eltompítja az érzékeimet, és lehunyom a szemem, hogy élvezzem. Fogalmam sincs, mióta lehetek idebent, de a hajam és én is tiszta vagyok már, egyáltalán nem fázom, és tulajdonképpen mindennél jobban hiányzik Louis jelenléte, az, ahogy beszél hozzám, vagy csak rám néz, ezért gyorsan az ő mintájára visszafordítom a kart az eredeti állásba. Szinte felnevetek büszkeségemben, hogy sikerült elapasztanom a vizet, aztán szárazra törlöm magam a ronggyal, amit Lou hagyott itt nekem. A ruhái puhák és melegek, egy kicsit még túl melegek is, amikor magamra veszem őket, de tetszenek. Tetszik magamon Louis külseje. A tükörbe nézve gyorsan egy egyszerű kontyba fogom a hajam, és miután kicsavarok minden vizet a saját ruháimból, arra indulok, ahol érzem Lou-t. Finom illatok csapják meg az orrom, amitől azonnal gondolkodóba esem, ezúttal vajon milyen étellel fog meglepni.

- Végeztél? - kérdi a hátam mögül, és amikor megfordulok, éppen két tányérral a kezében érkezik a tűz felé. - Gyere, ülj le a kanapéra. Csináltam egy kis… nos, ez az egyik kedvenc ételem, és bár úgy láttam, a sajt nem vált azonnal a kedvenceddé, hidd el, ezt imádni fogod. A neve quesadilla. Két tortilla lap közt sok sajt, egy kis paradicsom…

- Kíváncsi vagyok - mosolyogok rá, de még mielőtt leülök mellé, a kandalló köré teszem a ruháim, hogy megszáradjon, mire haza kellene indulnom. - Mi van a kis tálban?

- Ez salsa - tartja felém, és én is belemártom a saját falat… elfelejtettem, mi a neve, de én is belemártom, aztán ahogy a szám felé emelem, Louis elkapja a kezem. - Vigyázz! Csak kis harapást. A salsa eléggé csípős.

Nagyon óvatosan leharapok belőle egy darabot, de hamar még a könnyem is kicsordul, annyira csípi a nyelvem és a torkom a számban lévő falat. Visszateszem a tányérba, míg köhögni kezdek, Louis pedig azonnal felpattan, és nem sokkal később egy pohár fehér itallal tér vissza.

- Idd meg gyorsan! - vigyorog rám, én pedig gondolkodás nélkül hajtom le a pohár tartalmát. Azonnal megnyugtatja a lángoló nyelvem, és bizsergő torkom.

- Mi ez?

- Tej - veszi el a kezemből a maradékot, ő is kortyol egy picit, aztán az asztalra teszi. - Sokan azonnal vizet vedelnek a csípős mexikói kaják után, de valójában az csak placebo. Igazából nem segít, csak a tej. Ezért használnak a mexikói kajákban mindig tejfölt, vagy tejszínt. Azzal enyhítik.

- Nagyon finom íze van - mosolyodom el, amin Louis is, aztán közelebb hajol és a kezében lévő szalvétával megtörli a szám. Egyből zavarba jövök tőle, pedig ez egyáltalán nem egy nagy dolog, de nekem mégis. Ha hozzám ér, akárhogy, akkor ledermedek.

- Szóval a nagy rohanásban meg sem kérdeztem, hogy telt a reggeled - kérdi kedvesen, aztán harap egyet az ételéből.

- Kellemesen - bólintok egyet. Nem tudom, el merjem-e mondani Louis-nak is a felfedezésem, miszerint a saját nemem talán jobban vonz, hiszem ő az, aki miatt egyáltalán rádöbbentem erre. - Reggel szedret szedtem Aurorával. Ő egy nagyon kedves tündérlány. Egész régre húzódik vissza a barátságunk. A családjaink igazából többet is szeretnének ennél, de én… nem vettem rá magam soha, hogy… megkérjem a kezét, vagy csak beszélgessek vele erről.

- Oh, öm… - köszörüli meg a torkát, aztán mintha elgondolkodna, mielőtt újra megszólal. - Szóval ő amolyan, feleségjelölt számodra? Hogy megy ez a ti népeteknél? Szerelemből házasodtok?

- Igen, alapvetően nagyon fontos, hogy mindennél jobban szeressük azt a személyt, aki mellett elköteleződünk, mert… - majdnem kimondom, hogy nem lenne soha többé újra esélyünk, ha mégsem jön össze. Ezt nem mondhatom el Louis-nak, talán nem is értené meg. - Ez mindennek az alapja. Ha nem érezzük, hogy igen, ő az, akkor nem is gondolkodunk a házasságról.

- Értem. És Aurora tetszik neked?

- Igen, Aurora nagyon szép lány - mosolyodom el, mert ezzel egyáltalán nem hazudok, hisz tündököl a tündérlányok közt, mégis… ő nem… ő nem Louis. Hogy mondhatnám el ezt úgy, hogy ne okozzak vele kényelmetlenséget? - Talán az egyik legszebb tündérlány, akit valaha láttam.

- Szeretnéd feleségül venni egy nap?

- Nem hinném - rázom meg végül a fejem, és csak hagyom, hogy a nyelvem azt mondassa velem, amit az agyam diktál, mert egyszerűen csak nem tudok már okos lenni. - Azt hiszem engem egy kicsit másabb karakterű… személyek vonzanak.

- Mi tetszik neked? - kérdi, és a hangja most egy kicsit rekedtebb az átlagosnál. Érzem, hogy a megolvadt sajt a számra tapadt, ezért próbálom lenyalni, és akkor… abban a pillanatban a fejemben hallom őt. Szinte érzem Louis gondolatait a saját fejemben, mintha az enyémek lennének, mégis érzem, hogy idegen, nem ide való, épp úgy, mint a tóparton… Még mindig össze vagyunk kapcsolódva. Érezni akarom a szája ízét. Azonnal elfogy a levegő a tüdőmből, és nem bírom visszatartani a mozdulataim. A tányért magunk közé teszem, és gyorsan, talán túl gyorsan hajolok felé, és érintem a szám az övéhez. A fogaink összekoccannak, Louis pedig halkan, meglepetten felnyög, amitől azonnal lángolni kezd az arcom. Zavarban érzem magam, amiért ennyire furcsa dolgot teszek, pedig láttam már ilyet korábban. Láttam azt is, hogy Niall ezt teszi a feleségével. A száján csókolta őt meg, és láttam, hogy élvezték. Szerették a pillanatot, és most Louis is erre gondolt. Akkor miért érzem mégis ennyire szerencsétlenül magam? Nem tudom, mit tegyek, csak próbálok elhúzódni, de Louis elkapja a ruhám a nyakamnál, és visszaránt magához. A szánk újra találkozik, de most teljesen mást érzek. Az enyémhez szorítja a sajátját, és rögtön utána csak… felrobban valami varázslat köztünk, mert finom csókokkal halmoz el, és mozgatni kezdi az ajkait az enyémeken. Csodálatos érzés, és beleremeg a gyomrom, annyira elveszi az eszem a pillanat. Érzem, hogy Louis elteszi előlünk mindkét tányért, aztán elszakad tőlem, de csak addig, míg leteszi őket az asztalra, mert utána az előzőnél is több odaadással tér vissza. A kezeit a hajamba fúrja, így a rögtönzött kontyom azonnal szétbomlik, és ő marokra fogja a hajam. Úgy szorít a csókjába, mintha minden ezen múlna, míg én csak próbálom tartani Louis intenzív tempóját. A nyelve lágyan simít végig a számon, amitől megremegek, és újra ledermedek. Kinyitom a szemeim, mert ezek szerint eddig csukva voltak, és egymás szemébe nézünk.

- Nem tudom, mit csinálok, Harry - súgja, mielőtt a kanapéra térdel, és fölém magasodva, ezúttal a nyakamra simítja a kezét, miközben az ajka megtámadja az enyémet. Szó szerint, mert bizsereg az egész testem, annyira édes minden érintése, mégis úgy érzem, mintha fel akarna falni. A nyelve most nem simogat úgy, durván nyal a meglepetéstől szétnyíló ajkaim közé, és egyszerre mozdulunk. A nyelveink összesimulnak, és ahogy a kanapé párnáit érzem a hátam alatt, úgy nehezedik rám Louis, és egy pillanatig sem ereszt. Nem is akarom, hogy elengedjen, csak csókoljon így, ezzel a szenvedéllyel, amivel most teszi, ha akarja örökké, mert még soha életemben nem éreztem ilyen jól magam. Az egyik keze a derekamra siklik, és úgy fordít, hogy beszorítson a kanapé támlája és a teste közé. Mellém fekszik, és úgy néz le rám a könyökére támaszkodva, mintha próbálna a fejembe látni. - A szemeid…

- Tudom, én…

- Ne! - hajol újra közel, és most nem csókol. Inkább csak játszik a nyelvével az ajkaimon, amitől belém szorul a levegő, és felváltva megfeszül szinte minden izmom. Egymás után. A testem olyan dolgokat produkál, amiket ezelőtt soha. Akkor sem, amikor magamhoz értem a szobámban reggelente. - Ne szabadkozz azért, aki vagy, mert basszus… Emiatt vagyunk most itt. Sosem csókoltam még meg egy másik férfit. És hidd el, most sem hajt a vágy feléjük, de te… Te más vagy. Egy ideje már érzem ezt, de annyira zavaros az egész.

- Nem én csinálom, esküszöm - rázom meg a fejem, mielőtt még azt hinné, esetleg valami varázslattal próbálok rá hatni. - Nekem is új.

- Van ennek valami furcsa varázsa - mosolyog rám, és a következő szavakat már a számra motyogja. Érzem mozogni az ajkait a sajátomon, és a leheletét a nyelvemen. - Mindketten felnőttek, mégis kezdők vagyunk ebben. Engedd, hogy felfedezzelek, Harry.

- Kérlek, fedezz fel! - Csak ennyit tudok kierőszakolni magamból, és most én húzom őt magamhoz. A teste szorosan hozzám simul, de mégsem csinál mást, csak mellettem fekszik. Az egyik keze a nyakam alatt van, és a tarkóm cirógatja, a másik pedig a derekamon. A tőle kapott felső már felcsúszott az ujjai alatt, így az érintése a bőrömön ég. Szinte perzsel. Biztos vagyok benne, hogy talán órákig is ezt csináljuk. Fekszünk és csókolózunk, aztán beszélgetünk, egy kicsit nevetünk, majd Louis újra úgy néz a szemembe, mintha valamit látna bennük, valami különlegeset, és megint csak a száját simogatom a sajátommal. Az egyik kezem beszorult kettőnk közé, és ahogy a mellkasára simítom, még most is érzem, ennyi idő után is, hogy mennyivel hevesebben ver a szíve, mint amikor csak beszélgetünk az erdőben. Reggel a szeder szedésnél még nem gondoltam, hogy ez fog ma történni velem.