Sziasztok!
Íme itt is egy kis folytatás, végre Harry is feltűnik. Remélem, hogy mind jól vagytok, és egészségesek vagytok! Vigyázzatok magatokra! A véleményetekre pedig mint mindig, ezúttal is kíváncsi vagyok! És még a mai nap folyamán, csak kicsit később, a kommentekre is mint válaszolok! Imádom őket! :)
Puszi&Pacsi
második
- Egy esélyt azért ők is kapnak, nem? – szólal meg Netty, a kezét krémezve már az ágyból, míg én a telefonomba mélyülve nyúlok el a szoba sarkába tolt fotelban.
- Nem hiszem – felelem szárazon. Fel sem nézek rá, de tudom, hogy a szemét forgatja. Mindig azt teszi, amikor úgy érzi, a világ nem körülötte forog, és nem történik minden úgy, ahogy ő akarja. – Megmondtam, hogy nem akarok rajongó lányokat. A levelekben szinte csak engem és a munkásságomat ajnározták. Az ő leendő munkájukról alig esett szó. Nem rám kell vigyázniuk majd, hanem egy kisbabára. Nem szívesen engedném be őket ide. Az egyik, csak a legutolsó megjelent kislemezemről több, mint egy oldalt írt. Vicc...
- De azt mondtad, volt egy normális is – mutat rá az egyetlen lányra, aki legalább nem csak rólam beszélt a levélben, bár érezhetően ő is tudta, mibe csöppen bele. Nem hiszem, hogy olyan mocskosul nagy kérés lenne, hogy egy megbízható alkalmazott kerüljön a közelünkbe. Lehet, hogy egy idős nőt kellene felvenni, mint ahogy az amerikaiak csinálják. Azok talán nem akarnak az ágyamban aludni. – Harry nem jelentkezett még?
- Nem – felelem frusztráltan egy kis szünet után. Nem tudom eldönteni, hogy örülök neki, vagy sem. Az a fiú az első perctől furcsa érzéseket vált ki belőlem, pedig még csak a profilját ismerem. A vigyora természetellenes volt a képeken, és továbbra sem értem, miért akar kisbabákat pesztrálni.
Amikor Linette lejjebb csúszik a takarók közt, és érzem, hogy engem bámul, összeugrik a gyomrom. Most jött el az idő, hogy a távozás mezejére lépjek. Felugrom a fotelből, és úgy indulok az ajtó felé, hogy rá sem nézek. Abban reménykedtem, hogy így megúszom a fejünk felett lógó párbeszédet, de tévedtem.
- Hová mész?
- Még nem vagyok álmos – felelem gépiesen a jól begyakorolt szövegemet. Amikor csak rákérdez erre, én mindig ezt felelem. Vagy a munkára fogom. Menjünk biztosra, ma megemlítem azt is. – Lemegyek a stúdióba. Dolgozom egy kicsit.
- Hetek óta ezt csinálod! – csattan fel Linette a szoba másik feléből. Sejtettem, hogy közeleg ez a vihar, de ellengedeztem volna még egy kicsit a kis csónakomban a gyilkos csapás előtti csendben. Lehunyom a szemem, és egy sóhajjal fordulok vissza, aztán zuhanok újra a fotelba. Ráemelem a tekintetem, ami nyilvánvalóan unott, mert egy cseppet sem vágyom erre az egész beszélgetésre, de ezzel jelezem neki, hogy kezdheti. – Az idejét sem tudom, mikor aludtál velem utoljára. És nem, itt most nem a szeretkezésre gondolok, hanem konkrétan arra, hogy reggel felébredek, és te az ágyban vagy. Emlékszel a legutóbbi csókunkra?
Egy kicsit habozok, és próbálom feleleveníteni, mikor csókoltam meg utoljára Linette-et. Voltak puszik, amiket az arcára vagy a szája szélére adtam, amikor elköszöntünk, vagy épp valamelyikünk haza érkezett, de hogy egy igazi csók mikor volt kettőnk között… Tényleg nem tudnám megmondani.
- Na, erről van szó – vágja hozzám szemrehányóan. – Csodálkozol, hogy a vesztemet érzem, és szeretném, ha végre újra szépnek és kívánatosnak érezhetném magam, ha máshogy nem is, hát legalább a munkám által? Miközben te még csak aludni sem vagy hajlandó velem.
- Sajnálom – felelem kis szünet után. Nem akarok védekezni, se különféle mondvacsinált indokokat felsorakoztatni, hogy miért van ez. Ő is és én is pontosan tudom. Már egyáltalán nem mozgat meg engem, és én nem az az ember vagyok, aki magának is hazudik. Színlelhetem a médiában, hogy boldogan élek a gyönyörű modell barátnőmmel, és a néhány hónapos fiammal, de magamat eszem ágában sincs ezzel áltatni. Linette egy kalandnak számított nekem, amikor a srácokkal a pálmafák között buliztunk, igazából nem is emlékszem túl sokra abból az estéből, mert volt ott minden, amit inni és szívni lehet, és elképesztő pechnek éltem meg, amikor megkeresett a terhességét igazoló papírokkal. Először a lányra sem emlékeztem, amikor a nevét mondta, és ettől duplán kínos pillanat volt. Egyből megkerestem Simont, hogy a segítségét kérjem, mégis mi a faszt kellene tennem, ő meg egyből nyugtatgatott, hogy hagyjam rá, mindent intéz. Természetesen addig, amíg nem csináltunk a menedzsment közreműködésével egy apasági tesztet, még nem is voltam hajlandó a saját gyerekemnek tekinteni, de valamiért furcsa bizsergés futott végig rajtam a hírtől, hogy Netty megszült. Nem sokkal később bementem a kórházba, és bár Linette szorgalmazta, hogy minél előbb essünk túl a teszten, Simon is végtelenül nyugodt volt, és felkészült, én előbb mégis szerettem volna a karomba venni. Tudni akartam, hogy érezni fogok-e valamit.
Éreztem. Forróság és nyugalom kerített a hatalmába, amikor Noel bevackolta magát a mellkasomhoz, és megszorította az egyik ujjam. Tudtam, hogy az én fiam. Akartam, hogy így legyen. Linette nem hazudott, Simon néhány nap múlva a kezembe nyomta az eredményeket, és a teszt egyértelműen kimutatta. Ezek után már csak ki kellett találnunk, hogy hogyan tovább.
Engem a jelenlegi kötelezettségeim Angliához kötnek, Netty viszont amerikai, és már a gondolat is kiakasztott, hogy milyen távol akarja vinni tőlem a kicsit. Nem tartottam fair lépésnek, hogy csak azért, mert a szülei nincsenek együtt, apa nélkül kelljen felnőnie. Tudtam, hogy ha abban a városban élne, ahol én, akkor képes lennék rá. Akkor lehetnék akár még jó apa is, de ha elviszi őt a világ másik felére, akkor esélyem sincs rá, hogy valaha is az apjának tekintsen. Nélkülem nőne fel, és tudná, hogy bármikor számíthat rám, tudná, hogy bármit megadok neki és anyagilag is támogatom, mégsem lennék mellette. Pedig ez az, ami igazán számít. Ezt jól tudom, és abban az esetben, önhibámon kívül, ezt képtelen lettem volna megadni neki.
Éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk, amíg hol az egyikünk, hol a másikunk ringatta Noelt, aki sajnos nagyon rossz alvó a mai napig. Éppen a kiságy fölé hajolva dúdoltam valamit, amikor Netty mellém állt, és átölelte a derekam. Megfeszültem egy pillanatra, de viszonoztam a gesztust, szinte ösztönösen. Ránéztem, és hatalmába kerített egy érzés, hogy miért is ne adhatnék egy esélyt ennek a dolognak? Miért ne próbálhatnám meg a fiam kedvéért? Linette szájára hajoltam, és szavak nélkül hoztuk meg a döntést, miszerint együtt próbálunk meg családként működni.
És valóban működhetett volna. Tulajdonképpen nem Linette-en múlott a dolog. Én kezdtem eltávolodni, mert bármi is történt köztünk, bármennyire is igyekezett jó barátnő kenni, én továbbra is csak egy csinos nőt láttam benne, akit hazavittem egy éjszakára. Nevezzen bárki szentimentálisnak, de akit a karjaim között tartok a közös otthonunkban úgy, hogy közben nem látom a jövőnket, azzal úgy érzem nem szabad tovább foglalkoznom. Félreértés ne essék, én nem keresem megrögzötten azt az egyet, és egyetlent. De ennek ellenére sem akarok hosszú éveket elvesztegetni valamire, ami már az eleje óta nem is működik. Épp csak azt nem tudom, mindezt hogyan hozzam Linette tudtára úgy, hogy ne veszítsem el Noelt. Csak miatta húzom az időt már hetek óta. Miatta nem akarok szakítani, mert akkor Netty összepakol, és a gyerekkel együtt az Államokba költözik. Mostanra már annyira közel kerültem Noelhez, hogy biztos vagyok benne, belepusztulok, ha elviszi. – Beszéltél már az ügynökséggel?
- Igen – bólint komolyan. – Ha megvan a segítségünk a kisember mellé, akkor egyből mehetnék. Először csak egy hétre.
- Aztán? – kérdezek rá, mert érzem, hogy valamiről beszélni akar, de visszatartja.
- Lesz egy nagyobb projekt – kezd bele óvatosan, amivel egyből eléri, hogy a vérnyomásom felkússzon az egekig. – December végére tervezik. Egy teljes karácsonyi kollekció, kifutós bemutatókkal és fotózásokkal együtt. Sokszor kell majd New Yorkba mennem miatta, és lesz alkalom, amikor Milánóba vagy Párizsba, de azok még a jobbak. Közelebb leszek.
- Ez eléggé kész tervnek hangzik – támasztom meg a fejem a karfán, miután lejjebb csúszom a fotelban. – Mikorra kell választ adnod nekik?
Nem válaszol, csak kitartóan néz a szemembe, és nagyokat nyel. Hamar összeáll a kép a fejemben, és elkönyvelem, hogy megint én voltam a hülye, hogy azt hittem, számít a véleményem. – Már alá is írtál nekik, igaz?
- Igen – néz a szemembe. Bocsánatkérő a pillantása, de már nem érdekel. Elengedtem őt, és ezt a történetet is. Remélem, minél többet lesz távol. – De megbeszéltem velük, hogy amíg nem találom meg Noel mellé a megfelelő személyt, addig nem megyek.
- Rendben – bólintok egy mosollyal, és újra felkelek, hogy ezúttal tényleg itt hagyjam. Nem próbálkozik újra beszélgetni velem, hagyja, hogy nyugodtan kisétáljak a szobából. Talán érzi, hogy most jobb, ha nem kezd el vitatkozni, mert már így is a tűrőképességem határait feszegetjük az egész „költözz össze a kedvemért egy idegennel” cirkusszal is.
Idegesen dobom le magam a stúdióban, és bár bekapcsolom a gépeket, és nyomkodom is, agyban mégsem vagyok egészen itt. Komolyan ki kellene már adnom az albumot, amit hónapok óta ígérgetek, de valahogy még mindig nem érzem komplettnek. Nem érzem, hogy mindent elmondtam, amit szerettem volna. Vannak dalok, amiket megírtam, és hangszereltünk is, de nem őszinte. Nincs kinek elénekelnem, és ezért úgy érzem, átverem a rajongókat. Szerelmes dalokat írok, miközben én magam azt sem tudom, mi az valójában. Azt sem merném állítani, valaha voltam-e szerelmes életemben. Ebbe belevéve a sulis románcokat is.
Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert a telefonom rezgésére ébredek fel, ami az ölemben hever. Nem nézem meg egyből, előbb átrakom magam a stúdió hátuljába tolt kis kanapéra, hogy ott kényelmesebben eldőlhessek.
A mobilom megnyitva látom az e-mail értesítést, nem sokra rá pedig azt is, hogy Harrytől érkezett. Felcsillan bennem a remény, hogy ő talán tényleg jobb választás lehet a többieknél, még ha rohadtul idegen érzés is egy dajkabácsi az otthonomban. És ha így van, vele együtt is csak kettő jelöltünk van, akit hajlandó lennék egyáltalán egy videó interjúban is meghallgatni. Elkeserítő.
A levél nem túl hosszú, viszont lényegretörő, és minden benne van, aminek kell. Megköszöni, hogy kiválasztottuk, és méltónak tartjuk rá, hogy akár az életünkbe fogadjuk. Elmondja, Noel mennyire tündéri baba, és hogy biztos benne, hogy nagyon jól kijönnének. Alig várja, hogy jobban megismerjük egymást. Aztán sűrű bocsánatokat kér, hogy csak ennyit írt, de még edzésre kell mennie, és már így is késésben van. Kénytelen vagyok elmosolyodni ezen, mert tetszik ez a közvetlenség, még ha soknak is találom a nagy és kedves szavakat, amiket használ szinte végig. Az, hogy nincs zavarban, és érezni, hogy nem az érdekli első sorban, hogy kivel beszél.
Gondolkodás nélkül nyomok a válasz ikonra, és bepötyögöm neki a kötekedő kommentárom a levelére.
„Neked is szép estét,
Késő esti edzés? Ez igazán jól hangzik, de nem biztos, hogy jó pont, ha egy csecsemővel szeretnél élni. Átgondoltad ezt?
Üdv.: Louis”
Magamra terítem a kanapé támláját védő pokrócot, és kényelmesen bevackolom magam. Elővigyázatosnak kell lennem, mert a legutóbbi reggelen, amikor itt ébredtem, annyira beállt a hátam, hogy alig bírtam kiegyenesedni. Holnap délután be kell mennem egy megbeszélésre Simonékkal, mivel hamarosan elérünk a show vetített részeivel odáig, hogy már fel kell vennünk a mentorok házát, és ki kell hirdetni, kit viszek az élő adásba. Nem kellene iszonyatos mosott szarnak lennem. Simon már így is folyamatosan a nyakamra jár. Sejti, hogy valami nincs rendben körülöttem, bár a részletek egyáltalán nem érdeklik, csak annyit jegyzett meg, hogy vagy szedjem össze magam, vagy üljek többet a sminkben a felvételek előtt. Nincs szüksége pletykákra. Magam mellé dobom a telefont, és felnyúlok a kapcsolóhoz, hogy leoltsam a villanyt. Már talán pont az álomhatár szélén egyensúlyoznék, amikor újabb rezgés hoz vissza. Amikor meglátom, hogy Harry egy következő e-mailt küldött, elkönyvelem magamban, hogy majd reggel megnézem, és a fal felé fordulok.
Ha megnyúznak, sem tudom pontosan, mióta forgolódom és helyezkedek, de már kezdek ideges is lenni, amiért képtelen vagyok elaludni. Nagyon kevés választ el attól, hogy felmenjek az egyik vendégszobába, hátha csak a fekhely az oka, de helyette inkább felkapom a mobilom, és hunyorogva olvasni kezdem.
„Szia megint,
Nos, éppen ezért használom ki az összes estém, amíg csak tehetem. Miután hozzátok költözöm, már nem mehetek oda és akkor, amikor csak akarok. A kis tündéri bogyó sokkal fontosabb lesz.
Viszont ma nem megy ez nekem annyira… Inkább hazamegyek.
Majd kérlek, hogy jelezd, amikor nektek is megfelel egy személyes beszélgetés. Nekem bármikor jó.
További szép estét.
H.”
Azonnal gépelni kezdem a választ, de végül ki is törlöm, amikor visszaolvasom, mit írtam. Nem mindenki érti, vagy díjazza a szúrós poénjaimat. Ezt észben kell tartanom. Legalább az elején normálisan kellene vele kommunikálnom, de tagadhatatlanul eddig ő tűnik a legjobb jelöltnek. Persze még most sem értem, hogy egy srác mi a francért csinálja ezt, de azt hiszem, csak el kellene fogadnom, és engednem neki, hogy könnyítsen az életemen. Végtére is rendesnek tűnik, és amíg nem hoz ribancokat a házamba, addig nagy gáz nem lehet. Akár még haverok is lehetünk.
Magamban talán már döntöttem is, hogy ő lesz a befutó. Még úgy is, hogy azt a másik lányt meg kell hallgatnom. Úgy korrekt, de azt hiszem, Harry lehet a jó döntés.
„Nagyon magabiztos. Ezzel nincs baj.
Nekem tulajdonképpen a holnap este megfelelne. Skype vagy facetime?
Nyolc óra magasságában már biztosan itthon leszek. Az neked rendben van?
Aludj jól,
Louis”
Bár ő már a félálomban vergődésem előtt küldte a levelét, de remélve, hogy még ébren van, és így megtervezhetem a holnapi napom várok, hátha visszaír. Még megnézek néhány friss hírt és pár posztot az ismerősöktől, meg még egy-kettőt rajongóktól, mire megjelenik a neve és a kis boríték ikon a képernyő tetején.
„Hello,
Azt hittem, a sztárok jól alszanak a sok munkától, csak az olyan semmittevők nem, mint én.
Természetesen nekem bármi megfelel. Legyen a holnap este nyolc. A facetime tökéletes. Ez a számom 07391638479
Alig várom a holnap estét!
H.”
Gyorsan elmentem a számát, és mielőtt végleg eltenném magam holnapra, még küldök egy üzenetet, hogy neki is meglegyen az én számom. Csak remélni merem, hogy nem adja el jó pénzért.
„Ez a szám nem egy zaklató, hanem én leszek holnap”
„Nagyszerű! Köszönöm a bizalmad.”
„Ne hagyd, hogy megbánjam ;) „
„Eszemben sincs. És tényleg várom a holnapot.”
„Oké, akkor holnap. Jó éjt, H.”
„Haha, neked is, Louis!”
Ezek után nem kell sok, szinte azonnal érzem, ahogy elnehezednek a szempilláim, és olyan nehéz nyitva tartanom őket, mintha ólomból lennének.
***
Miután hazaérek, gyorsan még beállok a zuhany alá, mert azt már tegnap este is kihagytam, és tudom, most is ezt tenném, ha túl későn eszmélnék rá arra, hogy még nem volt meg.
Amikor túl vagyok rajta, kisétálok a nappaliba, és leülök Linette mellé, mert tudom, hogy hamarosan idő van. A kicsi már alszik, néhány perc múlva nyolc óra.
- Gondolkodtál Katie-n? – fordul felém nagy hévvel, és kikapcsolja a tévét. – Nekem szimpatikus volt, de ma nézegettem egy kicsit Harry adatlapját, és ő valahogy sokkal jobban megfogott már csak ennyivel is.
- Gondolkodtam – hazudom, pedig annyira nem mozgatott meg az a reggeli interjú a lánnyal, hogy utána már eszembe sem jutott. – De hogy őszinte legyek… Nem tett túl mély benyomást rám. Meglátjuk a srác mit vált ki belőlünk ma.
- Remélem élőben is olyan kedves lesz majd, mint amilyennek a profilja alapján tűnik.
- Én is – helyeselek, és közben már nyitom is meg az alkalmazást, hogy írjak neki.
„Készen állsz?”
„Természetesen” – érkezik a válasz szinte azonnal. Elmosolyodom a gyors reakcióján, és közben rákoppintok a kamera ikonra. Valamiért furcsán izgatott vagyok, miközben a válaszra várunk, tényleg reménykedem benne, hogy jó srác, és nem lesz baj vele, mert ha nem ő, akkor nem tudom ki más, és amikor már elkomorodnék emiatt, recsegve megjelenik egy eszelős vigyor a rengeteg kunkori tinccsel keretezett arcon.
- Helló – integet a kamerába, én viszont lefagyok a mély, és rekedt hangjától. Nem igazán gondolkodtam azon, milyen lehet, de ez a tónus valahogy eszembe sem jutott. – Harry Styles vagyok, Holmes Chapelből.
- Szia – int vissza Linette, akinek szintén körbeér a vigyora a fején. – Én Linette vagyok, ő pedig Louis. Noel már alszik, remélem nem bánod, hogy letettem előbb.
- Persze, hogy nem – vágja rá egyből. A mosolya lankadatlan, én pedig kedvet kapok megszámolni a fogait, mert lehetetlenül soknak tűnik a normálishoz képest. A képeken is mindig mosolyog, a magáról írt jellemzés is maximálisan pozitív, erre még ez a megjelenés is. Nekem talán még egy kicsit túlságosan is boldognak, és mindig jókedvűnek tűnik. Bár nem feltétlenül azok közé a pszichopaták közé sorolnám, akikkel a cégnél találkoztunk. Noel mellé mindenesetre örülnék, ha egy életvidám, örök optimista személy kerülne. – Sőt, annyira pici még. Jó, ha ilyenkor már alszik – bólogat mindentudó módon, de egy hangyányit mintha feszengene.
- Egyébként sajnos nem valami jó alvó – húzza el a száját Linette, és a fejét ingatva készíti fel, talán a legnehezebb dologra a fiút. A program koordinátor csaj azt mondta, hogy a beépült családtag csak heti negyvenöt órát foglalkozhat felelősen a gyerekkel, és ebbe nem biztos, hogy az éjszakákat is bele kellene vonnunk. Akkor egyikünk úgyis mindig itthon lesz. Maximum néhány alkalommal maradnék ki késő estig az élő showk miatt, de az se az ő felelőssége. Fontosabb, hogy a kicsi napközben ne legyen egyedül. – Elalszik olyan hét, fél nyolc felé, alszik tizenegyig vagy éjfélig, de onnantól kezdve másfél, két óránként felébred. Ha szerencsénk van, akkor csak nézelődik és gügyög, de van rá példa, hogy nagyon nyugtalan.
- Ez nem számít – szakítom félbe a tananyagot, Netty pedig értetlenül kapja rám a tekintetét. Gondolom azt hiszi, a sráccal van bajom, pedig valójában vele. – Éjjel a mi dolgunk megnyugtatni Noelt.
- Persze, én csak arra az esetre gondolok, amikor mondjuk…
- Nem lesz olyan eset! – felelem erélyesebben, Linette pedig végre elhallgat. Meglehetősen óvatos velem a napokban, és ezt egyáltalán nem bánom. Nagyon kényelmes így.
- Nem gond, komolyan – mentegetőzik a fürtös a kamera túloldaláról, és látom rajta, hogy kellemetlenül fogadja ezt az egészet. – Ha úgy alakul, ott fogok lakni. Olyan leszek, mintha a bátyja lennék. Természetes, hogy az éjszakába is besegítek.
- Nappal nagyobb szükség van a segítségre – higgadok le egy kicsit, mert vele nem áll szándékomban vitatkozni. – Már csak ezért is jobb, ha a választottunk éjjel kipiheni magát. Ha mégis éjszaka kell segítség, áthívom a húgom vagy a nagyanyám.
- Értem – bólint egyet Harry, de mostanra már sikerül teljesen zavarba hoznunk. – Én csak azt mondom, hogy rám tényleg bármikor lehet majd számítani. Nem mondanám soha, hogy hát sajnálom, lejárt a munkaidőm. Természetesen…
Amikor elszántan azon gondolkodom, mivel kellene kevésbé kellemetlenné varázsolnom szerencsétlennek a szituációt, bár be kell vallanom a zavara valami egészen furcsa módon tetszik nekem, Noel felsír az emeleten. Sokatmondó pillantással jelzem Linette-nek, hogy ő menjen fel hozzá. Csak ciccen egyet, és felhúzott orral felrobog a lépcsőkön.
- Bocs, ezért a közjátékért – ingatom a fejem, de Harry egyből rázni kezdi a sajátját, és maga elé emeli a kezét.
- Ne kérj elnézést! – mondja mosolyogva, és ezen én is kényszeredetten elmosolyodom. Mi az istenből van a szája, hogy nem fárad el ennyi vigyorgástól? – Mindenhol vannak olykor nézeteltérések. Amikor megkaptam az oktatást erre a programra, nekem is elmondták, hogy mikor az én dolgom a kicsi körül legyeskedni, és mikor nem, de engem ez tényleg nem érdekel. Tudom, hogy ha hozzátok kerülnék, az egy sokkal speciálisabb helyzet lenne, mint egy átlagos családnál. A legextrémebb szituációkra is felkészülnék.
- Hová tűnt az a fene nagy magabiztosságod, hogy már csak feltételes módban beszélsz? – szurkálódok egy kicsit, de nem azt a hatást érem el, amire számítottam. Felnevet ugyan, de csak frusztráltan, aztán mindenfelé néz, csak a kamerába nem. – Nyugi, nekem rendben volt. Messze te vagy eddig a legesélyesebb jelöltünk.
- Komolyan? – kapja újra rám a tekintetét, és megint egy kicsit zavarba jön. – Eddig még nem sokan jeleztek vissza nekem. Gondolom, nem szívesen bízzák egy huszonéves srácra a gyerekeiket.
- Nálunk éppen ezért jöttél szóba elsősorban te. – Próbálom biztosítani arról, hogy ne görcsöljön rá erre a dologra, de eléggé idegesnek tűnik. Addig jobban kezelte ezt a beszélgetést, amíg Linette is itt volt. Azóta csak felfelé kúszik a feszültségszintje ahelyett, hogy ellazulna. – A lányok… Nos…
- Azt hiszem értem, mire szeretnél kilyukadni – szakít félbe, végre nevetgélve egy kicsit. – Napokig károsodott a hallásod a sok sikonyálástól az interjúk után?
Majdnem leejtem a telefont, olyan hirtelen nevetek fel, és ettől ő is végre tényleg jóízűen nevet a túloldalon.
- Valójában odáig nem is jutottunk el – ingatom a fejem, és a szemeimet törölgetem közben. – A levelekből is kihallottam a sikításokat.
- Vagy úgy! Istenem, nem irigyellek.
- Nem? – kérdezek vissza, mert érdekel, mire gondol. A legtöbb ember nyilvánvalóan irigyel. Mielőtt híres lettem, én is így éreztem a többi sztárral kapcsolatban. Hisz' ki ne akarna szupersztár lenni, nem igaz?
- Nem különösebben – csóválja meg a fejét, és el is kezdi nekem kifejteni. – Szerintem híresnek lenni közel sem olyan szórakoztató. Persze, jó lehet ha szeretnek az emberek, és ezt a tudtodra is hozzák. Nincsenek anyagi gondjaid sem, ami… hát egy nagyon erős plusz szarság, ami a sztárság mellett áll…
Itt mintha egy kicsit újra kedvét szegné a téma. Lehajtja a fejét, és nem látom mit, de a kezei mozgásán úgy tűnik, az ölében piszkálgatja, talán a pólója szegélyét.
- Igen, sok ember csak ezt látja – bólintok, és várok. Hagyom, hogy újra visszatérjen a beszélgetésbe. Nem akarok semmire sem rákérdezni. Nincs igazán közöm semmi ilyen jellegű magánéleti részlethez, és nem is tudnék mit kezdeni vele, ha elmondana nekem bármit is. Csak mindketten kellemetlenül vakarnánk a halántékunk. Nem lenne értelme.
- Én utálnám, hogy ki sem tehetem a lábam az utcára, csak attól rettegve, hogy mikor fényképeznek arcon.
- Csak el kell engedni a sok szart, és könnyebb lesz – rántok vállat, de jól esnek azok a dolgok, amiket mond. Hogy megérti, hogy ez nem kizárólag egy csillogó villogó palota, amiben mindenki csak táncol, habos tortát eszik, és boldogan él, míg meg nem hal.
- Jó, ha ezt valaki meg tudja tenni – bólint. – Nekem fontos a privát szféra.
- Nekem is – helyeselek egyből. – Mesélj egy kicsit magadról.
- Nos – köszörüli meg a torkát, hátrasimítja néhány tincsét, és a szemöldökét furcsán ráncolja össze. – Huszonnégy éves vagyok, egyetemre járok, bár jelenleg egy passzív féléven vagyok túl. Most fogok csak visszatérni. Szeretem a mozgást. Sokszor járok edzőterembe, golfozni vagy csak elmegyek futni egy órára. Nem tudok igazán jókat, de ez nem tart vissza attól, hogy sokat főzzek vagy süssek. Amikor kisebb voltam, egy pékségben dolgoztam. Ott sok péksüti elkészítését megtanultam. Azokat szeretem magam elkészíteni. Úgy legalább tudom, hogy mi van benne. És hát a zene… Az mindig szól, bármit is csinálok.
- Ez jól hangzik – mosolygok rá kedvesen, ő pedig azonnal viszonozza. – Mit tanulsz?
- Jogot.
- Hű! – füttyentek egyet. Nem gondoltam volna a kis vigyorgós fürtösről, hogy jogi egyetemre jár. Tanítóbácsinak, vagy nem is tudom… Bármi vidám dolgot. Virágkötő, vagy mi az isten. Vagy pillangó kutató. Tudom is én. – Ügyvédnek, vagy…?
- Igen – felel egyszerűen, mintha ez teljesen természetes lenne. – De gondolkodom más jogi ágakon is, igazából még nem döntöttem el teljesen, hogy mi mellett akarok lehorgonyozni.
- Értem. És menni fog a tanulás egy kisbaba mellett? – kérdem tőle egy apró homlokráncolással. Én néha a saját munkámtól is annyira lefáradok, hogy élni sincs kedvem utána, nemhogy még főállásban dajkabácsi legyek valaki más gyerekével.
- Nem lesz gond – bólint magabiztosan, és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem?
- Miért pont ezt akarod csinálni? – teszem fel az utolsó tervezett kérdésemet, bár ez az egyik olyan, ami a legjobban érdekel. Persze nem vagyunk egyformák, de én soha nem tudnám elképzelni, hogy ezt csináljam. Sokáig apának is nehéz volt elképzelnem magam, főleg ilyen fiatalon.
- Szeretem a gyerekeket, kicsit talán túl sok energia is szorult belém, és… - megakad egy kicsit, és ezzel ad időt arra, hogy átgondoljam, amiket mondott. Szépen hangzik, csak sajnos túlságosan betanult szövegnek tűnik. – Szükségem van a munkára, minél kevesebb kiadással. Ezt szívesen csinálnám, amíg tanulok.
- Rendben, nos… - kezdem el, és látom, hogy egyre rémültebb arcot vág. Nem tudom, mi zajlik a göndör hajkorona alatt, de remélem, hogy nem aggódja nagyon túl ezt az egészet. – Ma délelőtt beszéltünk egy lánnyal is, és…
- Értem, de kérlek, ne dönts azonnal – kérlel, és szinte nem is pislog, úgy néz rám. – Tudom, hogy néha kicsit furcsa, vagy sok vagyok az embereknek, de gondolkodj még egy kicsit, miután letettük, rendben?
Teljes kétségbeesés lesz úrrá rajta, engem pedig kellőképp sokkol vele ahhoz, hogy ne tudjam azonnal félbeszakítani és megnyugtatni, hogy valójában azt akartam mondani, ő sokkal meggyőzőbb volt, mint a reggeli lány.
- Már döntöttem – szögezem le, mielőtt hiperventillálni kezdene, de ezzel sem segítek sokat, úgy látom.
- Beszéld meg Linette-el is – kéri, de inkább már átmegy könyörgésbe a történet.
- Harry! – állítom le a makogásban. Teljes rémület és szinte kézzelfogható csalódottság olvasható le a vonásaiból. – Nincs mit megbeszélni. Tudom, hogy mit szeretne.
- Értem… Akkor, öm…
- Nagyon szórakoztató nézni a frusztrációdat, de komolyan – vigyorgok a fejemet ingatva. – De ideje megnyugodnod. Remélem, mi is szimpatikusak vagyunk neked, mert szeretnénk, ha te vigyáznál Noelre, amikor mi nem tudunk.
A bongyori lefagy a mozdulatai közben, és elnyílt szájjal, óriási, csodálkozó szemekkel néz rám. Meg sem bír szólalni néhány pillanatig, csak mered a kamerába, mintha szellemet látna. Még azon is elgondolkodom, hogy talán lefagyott a felvétel, de hallom a háttérzajokat, és Harry lélegzetvételét is.
- Minden rendben? – kérdem tőle, mert kezdek aggódni miatta. – A korábbi magabiztosságod jobban tetszett.
Végre lassan elmosolyodik, és szerencsére jóval több önbizalom csillog a szemeiben. Igen, valóban tetszik, ha valaki magabiztos, de valamiért nála azt is élvezem, ha elvehetem egy kicsit azt a kontrollt. Szórakoztat.
- Én nem is tudom, mit mondjak – nevetgél a túloldalon, és erélyesen beletúr a hajába.
- Talán kezdjük azzal, hogy válaszolsz.
- Ó, igen, persze! – kapkod, és a pólóját igazgatja. – Persze, hogy szeretném én is. Nagyon örülnék, ha veletek lehetnék az elkövetkezendő két évben.
- Ezek szerint máris megbeszélhetjük, hogy a két év ellen sincs kifogásod? – kérdem, mert fontos lenne, hogy leszögezzük. Úgy gondolom, hogy ha már mind én, mind Noel megszokott maga mellett valakit, akkor jó lenne, ha ki tudnánk maxolni a dolgot. Ha pedig tényleg beválik a srác, akkor a cégtől függetlenül, a szerződés lejártával is talán kitalálhatunk valamit. Bár ez még a jövő zenéje.
- Nincs! – vágja rá azonnal, és a lelkesedése olyan sebességgel növekszik, mintha begyújtották volna alatta a kanócot. – Alig várom, hogy elkezdődjön a közös kalandunk.
- Ezt örömmel hallom – bólintok, éppen amikor Linette megjelenik mellettem, és lehuppan a kanapéra. – Már csak azt kellene megbeszélnünk, hogy mikor tudnál költözni.
- Hó! Ezek szerint már el is döntöttétek? – néz rám nagyokat pislogva Netty, de látom, hogy nem felháborodásból kérdezi.
- Igen, ő lesz a megfelelő választás.
- Jaj, de örülök! – borul a nyakamba, aztán Harrynek kezd magyarázni a telefonomon át. – Tudod, nagyon tartottam attól, hogy Louis nem örülne, ha egy srác költözne ide, de én meg attól másztam volna a falra, ha egy fiatal csajszi rajongta volna körbe azok közül, akik szóba jöhettek. Attól biztosan nem kell tartanom, hogy te rámászol álmában.
Linette jót nevet a szerinte vicces megjegyzésén. Én viszont csak felhúzott szemöldökkel nézek rá, és hallom, hogy ahelyett, hogy Harry bármit is válaszolna erre, megint csak egy erőltetett nevetésre futja tőle. A képernyőre nézek, és esküdni mernék rá, hogy olyan zavarban még nem volt az eddigi beszélgetésünk alatt, mint most. Lesütötte a szemeit, és a fejét ingatja.
- Szóval, mikor? – sürgetem meg a választ az előbbi kérdésemre, ezzel talán őt is kimentve a további kellemetlen szituációból. Sok mindent lehet rám mondani, de azt nem, hogy hülye vagyok. Gondolom Harry fejében meg sem fordult, hogy álmomban molesztáljon, de a reakciója attól még sokatmondó volt. Azt hiszem már értem, hogy miért vállalkozik ilyen munkára a suli mellett, valami autós műhely, vagy egyéb pasis diákmunka helyett. Bár biztosan nyilvánvalóan még nem tudom, azért elmosolyodom a felismerésen, és csak várok a válaszára.
- Gyakorlatilag bármikor – bólint mosolyogva, és a haját igazgatja.
- Akkor holnap intézzük el a papírokat – csapja össze a tenyerét Linette. – Nekem muszáj lenne minél hamarabb New Yorkba repülnöm, Louis pedig hamarosan nagyon elfoglalt lesz. Szükségünk van rád, Harry!
- Nagyon köszönöm a bizalmat – feleli szerényen. – Akkor holnap én is elmegyek a koordinátoromhoz. Aztán csomagolok.
- Menjek el érted? Vagy küldjek sofőrt? – ajánlom fel neki a segítségem, de azonnal a fejét kezdi csóválni.
- Nem, nem szükséges. Van autóm. Holnap elintézünk mindent, aztán megbeszéljük, mikorra érjek oda.
- Így van – helyeselek egy nagy ásítás közepette. – Akkor… Jó éjt, Harry.
- Nektek is! – bólogat vigyorogva. – És még egyszer, köszönöm!
Megszakítom a kapcsolatot, aztán felkelek, és a farzsebembe dugom a telefonom. Amikor már indulásban lennék a konyha felé, Linette elkapja a kezem és gyengéden az arcához szorítja.
- Örülök, hogy ő lesz az – mondja halkan, és felnéz rám.
- Kimegyek, csinálok valami kaját – válaszolok teljesen mást, mint ami az ő kijelentéséhez illene, de nem hagyja ennyiben. Felugrik, és a nyakam köré veti a karjait.
- Ne csináld már – súgja szinte az ajkaimra, de egy kicsit hátrébb húzom a fejem, még mielőtt elérhetné.
- Netty… - nyúlok hátra, hogy megbontsam az összekulcsolt kezeit, és eltoljam magamtól. – Ne most.
- Ne most! – ismétli sokkal hangosabban, mint ahogy én mondtam, de ezúttal ő lök el erélyesen magától. – Nem most, de eddig sem… Akkor mikor, Louis?
- Nem tudom, mit mondjak – ingatom meg a fejem, és kikerülve őt a terasz felé tervezem újra az útvonalam, hogy elszívjak egy cigit. – Most mindketten túl vagyunk terhelve. Agyilag mindenféleképpen. Ha egy kicsit lenyugszunk, akkor megbeszéljük a dolgainkat, oké?
Válaszra nem várva sétálok ki a teraszra, és gyújtok rá a nyugtató cigarettámra. Miután szívtam belőle egy nagyot, előveszem a telefonom a hátsó zsebemből, és leülök az egyik kerti fonott székre.
Megnézem, milyen értesítéseket kaptam, amiket még nem láttam, és miután elkezdek reagálni azokra, amikre muszáj, szembejönnek velem Harry követései az összes létező szociális média felületemen. Megmosolyogtat, ahogy elképzelem az ágyán fekve, miközben az én oldalaimat kutatja fel, hogy mindenhol követni tudja az életem azon részét.
Az összes oldalon viszonzom a kedvességét, aztán gyorsan át is futom a megosztásait, de még közben kapok tőle egy üzenetet.
„Bocsánat, ha zaklatónak tűnhettem. De te meg jólnevelt vagy. Nem kellett volna visszakövetned mindenhol.”
A számba veszem a cigim, és úgy szívom, hogy közben vigyorogva gépelem a válaszüzenetet.
„Ne aggódj, senki sem kényszerített ;)”
Erre az üzenetemre sokáig nem érkezik válasz. Talán zsinórban három cigit is elszívok, mire megrezzen a telefonom. Nem tudom, hogy miért alakult így, de az e-mail párbajunk után valamiért kellemes érzés tölt el, amikor írogatunk egymásnak, és tudom azt is, hogy talán a kacsintós fejecske - ami mellesleg az egyetlen hangulatjel, amit használni szoktam - zavarba hozta, az pedig az új kedvenc hobbim, mert eléggé szórakoztató, ha zavarodott.
„Sikerült még ma beszélnem a koordinátorommal. Azt mondta, majd beszélnek veletek, hogy mikortól lesz rám szükségetek.”
Mint már eddig sokszor, most is gondolkodás nélkül kezdem neki bepötyögni a válaszom, és még azelőtt küldöm el, hogy alaposabban belegondolnék abba, hogy milyen üzenetet is intéztem ennek a fiúnak, aki csak éppen most készül belecsöppenni az életünkbe.
„Tegnaptól… Már az is késő lenne… Holnap be tudnál költözni?”
Ezen a válaszon most nem ül olyan sokáig, mint az előzőn. Azonnal olvasottá vált az üzenetem, tehát nyilván megnyitva hagyta az ablakunkat, és egyből gépelni is kezd.
„Jól éreztem, hogy volt némi feszültség köztetek? Remélem könnyedén helyrehozható. És gondolom csak vicceltél, de én tényleg mehetek akár holnap is, ha nektek úgy van rám szükségetek.”
Mennyire, hogy jól érzed! Hogy könnyedén helyrehozható-e? Remélem, hogy nem. Akkor egyszerűbben könyvelném el annak, hogy ez képtelen működni köztünk és kész. Nem is akarom, hogy működjön, és bármi is „helyreálljon”. Azon viszont, hogy képes lenne akár holnap is jönni, csak felnevetek, és leírom neki, hogy tökéletesen komolyan beszéltem, és akár el is kezdhet pakolni. Bár csak egy viccnek szántam az egészet, nem bánom, ha így alakul. Legalább Linette hamarabb lelép.
„Nincs nekem olyan sok cuccom, de rendben. Akkor ma eltolom az edzést, és becsomagolok. Reggel még le kell mondanom a szobát, amit eddig béreltem, de utána indulhatok”
Már megint az esti edzését említi, amitől akaratlanul is elgondolkodom rajta, hogy vajon mit szeret csinálni. Mi a kedvenc mozgásformája, és hogy azt milyen gyakran szereti csinálni. Magán dolgokról nem nagyon beszéltünk. Nem tudok semmit a családjáról, se arról, hogy van-e valaki, akit otthagy esetleg. Barát vagy barátnő. Bár az utóbbin nagyon meglepődnék, és alaposan csalódnék a saját szimatomban.
„Tedd azt. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mikor indulj. Hívni foglak, rendben?”
Csak remélni merem, hogy nem lesz a cégnek problémája azzal, hogy ennyire gyorsan pörögnek az események. Ha ő is benne van a dologban, akkor csak nem lesz ellene kifogásuk, nem?
„Oké. Várom. Szép álmokat, Louis.”
4 Comments
Lesz itt még bonyodalom 😆 kíváncsi vagyok mi lesz velük egy fedél alatt! 😍
VálaszTörlésLesz bonyodalom bizony.... Oh come ooon! A másik sávban egy tündérmesét írunk, szóval ismertek már annyira, hogy itt muszáj zúznom. XD :DDD (Senki nem hal meg, mielőtt még ezt hinnétek. :D )
TörlésSzia!
VálaszTörlésAnnyira örülök, hogy tetszik! Bevallom, nekem valahogy nem tartozik a kedvenceim közé, szerintem írtam ennél jobbat is, mint ahogy ez sikerült, de meglátjuk... :) Remélem azért megugrom vele a szintet. :))
Az hogy tanítok vele, egy nagyon nagy bók, mert bár soha nem szándékozom okoskodni, nem is voltam kioktató soha, és nagy elmének se tartom magam, szeretek az írásaimon át beszélni olyan témákról, amiről úgy érzem, hogy muszáj beszélnem. És ez is az lesz... Kifejezetten a bdsm része miatt. Nem azért mert elítélem! Mert egyáltalán nem! Azért mert a mai tizenévesek akik ilyeneket írnak, nagyon komolyan félreértelmezik miről is van itt szó. Gondoltam hát belevágok, és írok egy olyat, ami valóban az, nem pedig eszement, pszichopata kínzás. :)) Mert azoktól már kezdek rosszul lenni...
Ez igazából bébiszitterkedés, de nem igazán érzem, hogy dolgozom, bevallom. A családdal megyek kirándulni, elvisznek étterembe, fizetnek nekem mindenhol, ha családosan megyünk, együtt tévézünk, társasozunk, beszélgetünk este egy pohár bor mellett... Inkább érzem magam egy fogadott nagytesónak, mint egy fizetett alkalmazottnak. Ez a különbség az au pair és a bentlakásos dadus között. :))
Igen, szerettem volna, ha az egyértelmű, hogy Lou jó apa, és ő az elején tényleg mindent megpróbált, hátha lehetnek család... Nem ment.. De ő nem zárkózott el, mert szereti a kisfiút, hiába egy kis jégszív egyébként. :DDD
Ez igazából majdnem végig Lou szemszög lesz, egy pici Harryvel beiktatva olykor, ezért igazából nehezebb alaposan ismerni Harryt is. Hisz nem látunk a fejébe, de ettől még igyekeztem bemutatni őt is, amennyire Louis legalábbis megismeri szépen lassan. :))
Mik azok, amikre kíváncsi lettél Harry interjús viselkedése alatt? Erre meg én vagyok kíváncsi. :))
Szóval ezek szerint neked is fétised a cigiző Lou? Ahhj, én nem szeretem ha a párom dohányzik, de shiiiit... Őt simán tátott szájjal is tudom bámulni közben... XD :DD
Köszönöm a dicséreteket, és hogy itt vagy velem!
Pusziii
😍😍😍😍😍
VálaszTörlés