Sziasztok!

Megkésve bár de törve nem... :) Ó istenem... Az igazság az, hogy ez az utolsó rész. Ezután még egy epilógus lesz a teljes lezárásért, de törvényesen itt a vége fuss el véle. :) :( Ez egyszerre nagyon szomorú, és hihetetlenül jó érzés is, hisz megszületett, itt van teljes valójában. Na de még nem most akarom a búcsúzkodást a mesétől, a következő résznél majd itt hagyom a hálám és gondolataim. Addig is puszi & pacsi

A rendőri kíséretünk már magunkra hagyott minket, így csak Josh és én üldögélünk a konyhaasztalnál, egy-egy kávéval a kezünkben, amikor meghalljuk a Mustang dörmögő hangját a felhajtón.

- Jobb, ha megyek - húzza le az utolsó kortyot is Josh, aztán felkel, és a kijárat felé indul. - Kitartás, és komolyan, Lou, bármi van, eszedbe ne jusson elhagyni a telket!

- Nem fogom - rázom meg a fejem, mert nem olyan nagy probléma ez. Azt gondolom, egészen túlélhető, ellenben Andy jelenlegi helyzetével, akit börtönbe hurcoltak. Ahhoz képest ez tényleg csak egy nyaralás szabályokkal. - Vigyázz magadra, és tartsd a lelket Andyben.

- Persze - bólint, és éppen készen áll az indulásra, amikor nyílik az ajtó, Harry botorkál be rajta, egyik kezében a botjával, másikban Carol ujjaival. Egymásra néznek Josh-al, de a barátom csak ráteszi a tenyerét Harry vállára, aztán kisurran az ajtó résen, még mielőtt Anne és Robin is belépne.

- Utál engem - motyogja Harry, miközben lerúgja a cipőit, hogy aztán a nappali kanapéjára telepedjünk le mind. - És meg is értem.

- Nem utál - rázom meg a fejem, és miután a kávés kancsót és egy csomó bögrét teszek a dohányzóasztalra, én is leülök közéjük. - Dühös. Mindenre és mindenkire, mert aggódik Andyért odabent, és mert nem tudja, hogy óvadék fejében kihozhatja-e onnan. De több, mint valószínű, hogy igen, és akkor nem lesz baj.

- És mi van, ha később elítélik? Mi van, ha téged is? - néz rám, és a tekintete szikrákat szór. Ő is ideges, ez természetes, de én egyedül kevésnek érzem magam, hogy mindenkit lenyugtassak, miközben engem is szétvet az ideg.

- Ráérünk később foglalkozni ezzel - felelem egy nagy sóhajjal, miközben hátravetem a fejem a kanapé támlájának. - Bármikor máskor, csak ne ma, mert ez a nap már így is túl sok volt.

- Megkaptad a csipogót? - kérdi Robin, én pedig felelet helyett csak felhúzom a még rajtam lévő öltönynadrág szárát, hogy megmutassam a csinos kis bokaperecet, amit rám csatoltak és élesítettek, mielőtt magamra hagytak. Robin csak egy nagyot sóhajt, aztán megragadva Anne kezét, feltápászkodnak a kanapéról. - Magatokra hagyunk, pihenjetek.

- Igen, én is megyek - bólint Carol, ad egy elnyújtott puszit Harry arcára, aztán a kijárat felé indul. 

- Ha bármire szükségetek van, telefonáljatok, oké? - kérdi Anne, de még mielőtt válaszolnék folytatja. - Most elmegyünk, és bevásárolunk nektek, hogy egy ideig ne legyen gond semmivel. Harryvel az autóban megbeszéltük, miket vegyünk.

- Szerintem lepihenünk - öleli meg Harry az anyját, aztán Robin nyakát is átkarolja gyorsan. Örülök, hogy ezt látom köztük, és a sok szar között, amin ma átmentünk, ez mégis egy pillanatra megmosolyogtat. - Nagyon fáj a lábam. A garázsajtó nyitva lesz, csak pakoljatok be, ha nem lennénk idelent.

- Oké - bólint Anne, és a tárcájába teszi Harry hitelkártyáját, amit a fiú nyújt felé. - Pihenjetek, én majd elpakolok. Louis, komolyan ne...

- Nem lépem át a kerítés vonalát! - szakítom félbe, talán egy kicsit ingerülten is, mert komolyan mindenki elmebetegnek néz, ezért pimasz módon még a szemem is megforgatom. - Legalább itt lehetek Harry mellett végig. Vigyázzatok magatokra.

Már az ágyban fekszünk, túl vagy három olyan meneten, ami most kivételesen biztosan mindkettőnknek csak arról szólt, hogy levezessük a káros energiákat, és a feszültségünk, mert fejben máshol jártunk. Ő is, nem csak én, és ezért annyira nem is érzem rosszul magam miatta.

- Annyira sajnálom, Lou - suttogja, megtörve a konkrétan órák óta tartó hallgatagságunk egymás irányába, és amikor felé fordulok, látom a hatalmas, könnyes szemeit, ahogy engem néz. - Bárcsak tudnám, hogyan hozzam helyre.

Nem felelek semmit, csak magamhoz húzom, és a rövidre nyírt tincseit simogatom, hogy megnyugtassam. Nem tudom, mit mondhatnék, ezért inkább semmit sem mondok. Josh és én nagyjából ugyanúgy érzünk. Aggódunk Andyért, egy pillanatra sem tudunk szabadulni a gondolattól, hol van most, de szeretjük Harryt, aki valamelyest mégis ezért az egészért felel. Félelmetes a gondolat, hogy talán börtönbe zárják a haverom, és még simán lehet, hogy engem is. Benne van a pakliban, nagyon is, és ezt Harry is tudja. Éppen ezért nem tudok rá igazán haragudni, hogy is tudnék? Mostanra tudom, hogy mindent megbánt, és a bűntudat, ami a lelkét marja, az az igazi büntetése.

Nagyjából egy fél órát még sírdogál a mellkasomon fekve, aztán fokozatosan elcsitul a szapora levegővétele, és halkan szuszogni kezd. Örülök, hogy el tudott aludni, mert őt is nagyon sajnálom a mai nap után, és tudom, hogy igazán ráfér.

Én viszont egész éjjel a plafont bámulom, továbbra is Harry haját cirógatva, és próbálom az elejétől végigvezetni az életünk. Eljutva a mai naphoz azon agyalok, min kellene változtatnunk, hogyan kellene csinálnunk. Josh azt mondta, bármennyit is kérnek óvadéknak, nem számít, ha van lehetőség rá, akkor kihozza Andyt. Nagyon remélem, hogy így lesz. Így kell lennie, mert komolyan kicsinál a gondolat, hol van most.

Reggelre megint túl magas bennem a feszültség, mind a kialvatlanság, mind a tehetetlenség miatt. Harry még fel sem ébred, csak csendben horkol mellettem, mostanra a másik oldalára fordulva, én pedig a hátának simulok, és a nyakába temetem az arcom. Imádom a reggeli Harry illatot, és azt is, hogy hála az esti pillanatoknak, most még a ruhákkal sem kell ügyködni. A síkosítóért nyúlok magam mögött a szekrényre hajítva, és úgy ébresztem Harryt, hogy ő úgy érezze, még mindig álmodik, míg én megint elfüstölhessem a feszültségem.

A napok telnek, és Josh még mindig nem tudta kihozni Andyt, pedig engedélyezték az óvadékot az esetében, cserébe egy hasonló házi őrizetért, mint amiben én vagyok.

- Jó lenne, ha még a hét vége előtt valamit tudna intézni - morfondírozok Josh telefonhívása után, de Harry nem felel, csak áll a konyhapulttal szemben, és a peremét szorítja. Mögé lépek, és szorosan átölelem őt, a kezei pedig azonnal az enyémekre simítanak. Tudom, hogy mi a baj, a keze apró reszketése időnként pedig pont ezt bizonyítja. Még mindig szenved az elvonási tünetektől. Egyáltalán nem gondoltunk erre a kórházban, dehát nem is volt ott még gond, hisz a nyugtatók és fájdalomcsillapítók mindennaposak voltak. Fedezték a szervezete szükségleteit, most viszont már semmi sincs, és Harry azóta alig bír ezzel, mióta hazaengedték. Nagyon jól esett, hogy azonnal szólt, amikor megérezte a problémát, és azóta is nyíltan kezeli, hogy úgy érzi, szüksége van valamire.

- Itt vagyok... - súgom a vállába, ő pedig egy hajszálnyit ellazul, és felsóhajt.

- Mindjárt jobb lesz - feleli halkan, és amikor kibontakozik az ölelésemből, már indul is a fürdőszoba felé. Mindig ezt teszi, és talán azt is hiszi, hogy nem tudom mit csinál, de pontosan tudom. Éppen ezért indulok ezúttal utána, és még a mozdulat közben szorítom meg a csuklóját, mielőtt kinyitná a fájdalomcsillapítós dobozt. - Szükségem van rá.

- Nem, nincs - rázom meg a fejem, és elveszem tőle a tablettákat, aztán a melegítőm zsebébe dugom. Ezen kívül semmi egyéb gyógyszert nem tartok itthon, így elég ezt az egyet eltüntetnem a közeléből. - Rám van szükséged.

- Louis... - motyogja elnyúzottan, de nem mond többet, amikor magam felé fordítom, és az ajkaira hajolok.

- Erősebb vagy ennél - ölelem magamhoz, és a mostanra szinte zihálássá gyorsult légvételei lassulni kezdenek. - Gyere, menjünk le az alagsorba edzeni.

- Szeretlek - kapja el a karom, amikor már elindulok a csak miatta berendezett alagsori konditerem felé.

- Én is - mosolyodom el, aztán magam után húzom. Egész biztos vagyok benne, hogy ha bokszkesztyűt húzhat, hogy századszor is addig püföljön, míg a földre kerülök, és nevetve könyörgöm a kegyelméért, az segíteni fog.

A hétvége rettenetesen nehezen telik el, és mostanra az is letisztul bennem, hogy az ártatlan, vény nélkül kapható tabletták voltak eddig azok, amik táplálták a függőségét, és miután én elrejtettem őket, most rettenetesen szenved. Fejfájás, izzadás, remegés, és ingerültség. Ha épp nem ezek, akkor pedig alszik, mert annyira kimerültnek érzi magát. Ez mind a drogok hiánya miatt van, és csak azért imádkozom, hogy hamar kezdjen el javulni a helyzet.

- Szia, Josh! - veszem fel a telefont, és mindennél jobban reménykedem benne, hogy valami jó hír. - Mi a helyzet?

Nem felel, csak azonnal videó hívásra vált, és amikor meglátom a kicsit lefogyott, és nyúzott vörös srácot Josh mellett, ösztönösen nevetek fel. Andy is elmosolyodik, bár meglehetősen megtörtnek tűnik. - Istenem, Andy! Mondd, hogy jól vagy!

- Jól - bolint még mindig mosolyogva, aztán persze beszámol arról, mennyire elképesztően szörnyű és nehéz volt odabent, de képtelen vagyok nem vigyorogni, amiért már többé nincs a börtönben. Valószínűleg épp csak most érkezhettek haza, mert nem sokkal később Josh az, aki félbeszakítja a csevegésünk, és azt mondja, majd beszélünk, aztán elragadja Andyt. Nem tudok egy helyben maradni, azonnal az emeletre szaladok Harryhez, és gyengéden keltegetni kezdem.

- Hé, göndör! - rázogatom a vállát, ő meg csak morog az orra alatt. Már egyszer rám szólt, hogy nem is göndör többé, de túlságosan szeretem így szólítani, és megszoktam, ezért nem érdekel. - Andy otthon van.

- Micsoda? - ébred fel azonnal, és a hátára fordulva bámul fel rám. - Komolyan?

- Igen, most hívtak - bólogatok, úgy vigyorogva, mint valami elmebeteg, és Harry azonnal leránt magához az ágyra, hogy megöleljen. A bezártság nem csinál ki annyira, mert amúgy sem voltam soha az a mindenfelé mászkálós típus, inkább csak a munka hiányzik, de így, hogy tudom, Andy jól van, és Josh vigyáz rá, már sokkal könnyebb lesz ez a néhány hónap az ítélethirdetésig. Az egyetlen ellenség, amivel addig harcolnom kell, Harry függősége lesz.

***

Mind összegyűltünk, de én képtelen vagyok felfogni, miket mondanak, kinek mi hagyja el a száját. Csak nézek ki a fejemből, és sodródom az árral. Tudom, hogy hibát követek el, de félek. Be kell vallanom, hogy nagyon félek attól, hogy nem úszom meg. Sem én, sem Andy, és majd együtt csücsülünk egy nagy cellában Victorral és Geralddal. Micsoda szép mese is lenne ez. Mégsem hagy nyugodni a gondolat. A csipogó még mindig a bokámon van, és az utóbbi hónapokban volt ideje kialakulni bennem az érzésnek, hogy valójában ebben a történetben én is egy vádlott vagyok. Talán nem a legkomolyabb, de mégis így van. Amikor már mind állunk, próbálok hallani, de nagyon erősen kell koncentrálnom hozzá.

- Andrew Morrisont öt év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélem... - ennyi... ahogy ez eljut a tudatomig, egyszerűen elmosolyodom, és egy hatalmas szikla gurul le a mellkasomról. A mosolyom viszont lehervad, amikor tudom, hogy én következem. Az én ítéletem jön, és képtelenség, hogy ezt ép ésszel végig tudjam csinálni. A kezeim ökölbe szorulnak a hátam mögött, ahogy most is egy idétlen öltönyben ácsorgok Andy és Harry mellett. A fiúm ujjai az öklöm köré simulnak, és szétbontják a görcsösen összeszorult kézfejem, hogy összefűzze az ujjainkat. Azt hiszem, ez segít. Tényleg így érzem, de ettől még embertelenül ideges vagyok.

- Louis Tomlinsont két év próbaidőre bocsájtom, és ha bármilyen ponton szabályt sért, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélem. Nevelőtisztet ítélek mellé tizenkét hónapra - Az állkapcsom görcsösen összeszorul ennek hallatán, még ha számítottam is erre. Tudtam, hogy a háziőrizet után nem fogják azt mondani, menjek isten hírével, de ahogy most szépen lassan elönti a testem a felismerés, és tudatosul bennem, elég egy rohadt gyorshajtás, vagy ha esetleg nyilvános helyen ittasan igazoltatnak, és ennyi volt. Mostantól két éven át azzal is vigyáznom kell, hol fingom el magam. Ez... kurvára nem élet, és iszonyú lesz végigcsinálni, de muszáj, mert a legutolsó dolog életemben, amit akarok, az az, hogy le kelljen ülnöm a büntetésem. Mostantól egymást támogatva kell vigyáznunk magunkra Andyvel, mert az ő büntetése is ugyanezzel jár. Az nyugtat, hogy ott lesz nekünk Josh, és ezek szerint egy nevelőtiszt is, aki majd figyeli minden mozdulatunk. Így csak sikerül tisztán végigcsinálni. Meg tudjuk csinálni.

- Victor Austint és Gerald Austint életfogytig tartó letöltendő börtönbüntetésre ítélem, a céget pedig öt millió font bírság megfizetésére kötelezem a nyilvánosan fent szereplő tartalmak miatt, valamint elrendelem a Live Imagine teljes felszámolását azonnali hatállyal... - a bíró még magyaráz valamit, de az én figyelmem itt már az ikerpárra szegeződik, akik most ziláltan, rabruhában állnak, és mintha már ezalatt a néhány hónap alatt is teljesen megtörtek volna. Az ikerpár, akik egykor az életemet mentették meg, hogy végül majdnem újra tönkretegyék. Keserédes pillanat látni, ahogy végül elvezetik őket. A feleségeik és gyerekeik erre a tárgyalásra már nem jöttek el. Egyedül maradtak, és tudva, miket szoktak tenni a börtönben a pedofilokkal, vagy erőszakolókkal... Ők sem különbek, nem is fognak másképp bánni velük. Lepereg a szemem előtt az esetleges szalagcím, miszerint véletlenül meg sem fogják élni azt a hosszú büntetést. Megrázkódom a gondolatra, és most érzem csak igazán, hogy mennyire megkönnyebbültem. Harry felé fordulok, amikor már a bíró is elvonult, és úgy tapadok az ajkaira, mintha szomjaztam volna erre. Igazából így is van, és most egyszerűen csak borzasztóan megnyugodtam.

- Menjünk haza - lép mellénk Robin, és megpaskolja a vállam. Csak most látom, hogy Harrynek ki vannak pirulva a szemei, és a könnyáztatta arca még mindig csillog. Nagyon szenvedtem ezekben a hónapokban, és különösen az elmúlt órákban, de el sem tudtam eddig képzelni, hogy ő micsoda lelkifurdalással harcolt napról napra, és ezért újra magamhoz ölelem, ő pedig hálásan simul a karjaimba. - Ünnepeljük meg ezt. Andy és Josh is rábólintott. Grillezzünk egyet nálunk az udvarban.

- Örömmel, Robin - mosolyodom el, és miután kezet fogunk, a nálam jóval magasabb, megtermett férfi magához ránt, és a hátamat paskolva ölel meg. - Megcsináltuk.

- Meg - bólint, és szinte mindenki arcán egy megkönnyebbült mosoly ül, ahogy elhagyjuk a tárgyalótermet. Nekem és Andynek még leveszik a lábunkról a nyomkövetőt, és Harry közben meséli el, hogy mennyire meglepte, amikor a szüleit is szóbeli figyelmeztetésben részesítették, amiért gondatlanok voltak, és nem figyeltek eléggé a gyerekre. Ez a rész teljesen kiesett, mert valószínűleg éppen mélyen a gondolataimban jártam. Szegény tényleg rosszul érzi magát, amiért gyakorlatilag mindenki valamiféle büntetést, vagy épp dorgálást kapott, de amikor beülünk az autóba, és fél kezem a kormányon, másik pedig a combját simogatja, azt hiszem sikerül megnyugatnom. Mire a szülei házához érünk, már sokkal őszintébben mosolyog. Miután leparkolok, még közel hajolok hozzá, és magam felé húzom egy csókra.

- Este lefoglaljuk Párizst - súgom az ajkaira, ő pedig erre a mondatomra a hajamba fúrja az ujjait, és sokkal erőteljesebb csókba von.

***

Át kellett tennünk a kis francia utazásunk természetesen, mert értelemszerűen nem utazhattam el, most viszont bepótoltuk, és Harry elképesztően izgatott arca a párizsi reptérre érkezve, az minden pénzt megér. Egy kész tervet írt nekünk, tíz napot töltünk el a városban, ő pedig minden egyes pillanatot feljegyzett. Még azt is, ha a hotelban tervez henteregni velem. Ezzel persze megnevettetett, de értékelem, hogy ennyire komolyan vette a programok alapos kigondolását. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha egy nászúton lennék, de nem bánom. Ez az utazás most tényleg a szerelmünkről szól.

- Mai útvonal? - fordulok felé, amikor már a csomagjainkra várunk, és ő azonnal a hátizsákjában lévő határidőnaplóért nyúl.

- Miután lepakolunk a hotelban, utána Notre Dame - magyarázza, fel sem nézve a füzetéből. - Be nem tudunk menni most, de nagyon szeretném látni. Aztán attól nem messze van egy étterem, ahol megvacsorázhatunk. Csupa jót olvastam róla.

- Jól hangzik - bólintok, és a derekánál fogva közelebb húzom, hogy megöleljem. Még mindig nem tökéletes a bal lába, de már nem kell botot sem használnia, csak néha este szokta otthon, egy fárasztóbb nap után. Ahogy megszerezzük a bőröndöket, egyből az autókölcsönző felé indulunk, és onnan a szállodába. Harry veszélyesen komolyan veszi a programot, mert nem hagyja, hogy szusszanjak egyet, csupán tíz perc pihenőt ad, és már indulunk is. A hatalmas és ősrégi székesegyház borzalmas látványt nyújt a közelmúltbeli tűzvész óta, és ez így igazából csak elkeserítő, nem túl sok élményt rejt magában. Harry is elszomorodik egy kicsit pusztán a tudattól, mekkora kincs veszett itt kárba a történelmünkből, de már újra izgatott és mosolygós lesz, amikor az étteremben ülünk, és a kimondhatatlan vacsoránkat várjuk.

- Én tényleg remélem, hogy az a szó nem csigát jelentett - rázza a fejét nevetve, és én is csatlakozom hozzá. Jó végre boldognak látni, én is örülök, hogy mindennek vége, ami az elmúlt hónapjainkat beárnyékolta.

- Ha mégis, majd ehetsz a burgeremből - kortyolok a boromba, és ő a fejét ingatja rajta. - Azzal sosem lehet tévedni.

- Kivéve ha csigaburger - húzza fel a szemöldökét, de muszáj újra felnevetnem.

- Attól még, mert franciák, nem hiszem, hogy mindenbe csigát tesznek - válaszolom, és amikor megérkezik a vacsoránk, örömmel nyugtázom, hogy mind kinézetre, mind ízre marhahúsnak tűnik ami a burgeremben van. - Milyen volt a suli a héten?

- Jól éreztem magam - feleli mosolyogva, és az ételét jóízűen eszi, szóval biztosan nem volt benne semmi gusztustalan csúszómászó. - Mindenki nagyon kedves, és az óraadó is érdekesen magyaráz. Kellett beszélnünk magunkról, és hogy miért akarjuk ezt csinálni. Az egy kicsit nehéz volt, mert az én történetem messze a legkomplikáltabb volt, de nem ítéltek el, és ez nagyon jó érzés volt.

- Hogy érzed? - nézek fel rá, és bár nem illik, mégis egy kisebb falattal a számban kérdezem. Nálunk amúgy sem működnek ezek a túl illedelmes hülyeségek. Általában pizzát zabálunk a kanapén. - Még mindig ezt akarod csinálni?

- Igen - válaszol egyből, és ő is vészes sebességgel pusztítja a vacsoráját. - Nagyon is.

- Örülök, hogy így van - törlöm meg a kezem és a szám is, aztán miközben iszom egy korty bort, addig az épp asztalon lévő kezéért nyúlok, hogy megsimogassam. Amikor végzünk, kézen fogva lépünk ki az étteremből, és indulunk a hotel felé. A kocsit ugyan letesszük a szálloda parkolójában, de még sétálunk egy nagyot a fényektől káprázatos környéken. Az Eiffel-torony gyönyörű este, kivilágítva, és bár már szeptember közepe van, azért eléggé meleg ahhoz, hogy leheveredjünk a park pázsitjára, és csak élvezzük a gondtalan beszélgetést. Már késő este van, amikor visszaérünk a szobánkba, és Harry végre hagyja, hogy menetrendbe iktatottan elkényeztessem.

Reggel arra ébredek, hogy Harry édesen puszilgatja az arcom, nyakam, és mellkasom, amitől jóleső mosoly terül el a képemen, de a szemem még nem tudom kinyitni.

- Ébredj, édes - motyogja a szám sarkára, aztán az ajkaimra tapad. - Reggeli idő, aztán várnak a csodák.

- Mi a mai terv?

- Tényleg minden nap meg fogod kérdezni? - nevet fel hangosan, és legördül rólam, hogy a zuhanyzóba induljon. Miután mindketten elkészülünk, egy nem túl messzi kis pékségbe indulunk, hogy ott megreggelizzünk. A frissen sült croissant, és isteni kávé tökéletesen feltölt, ezért energiával telve indulunk el a Louvre felé. Az egy hatalmas múzeum, és konkrétan egy egész napos programnak ígérkezik, de ezt természetesen a kis zöldszemű hercegem előre tudta, mert így is tervezte. A múzeum éttermében ebédelünk, és utána fejezzük be a túrát. Amikor már a vacsorához kinézett étterem felé vezetek, Harry azon vitatkozik, hogy szerinte a Mona Lisa nagyobb látványosság volt, mint Delacroix A szabadság vezeti a népet című festménye. Nos, engem egyik sem villanyozott fel túlzottan, ezért igazából ezt a vitát egyedül hajtja végre saját magával. A vacsoránál ma én is bevállalósabb vagyok, és meg merem kóstolni a chef ajánlatát, amit egyáltalán nem bánok meg, mert bár fogalmam sincs, hogyan kell kimondanom az étel nevét, hihetetlenül finom volt. Valami csirke szerűség, tök finom szószban, krumplival, zöldségekkel. Sok hiba nem lehet benne. Ezen az estén viszont Harryvel borítottuk az ütemezett összebújást, és hirtelen ötlet gyanánt felvetettem, hogy üljünk be egy kisebb, és ebből kifolyólag talán kihaltabb francia moziba, nézzünk meg egy filmet az első sorból, ahová biztosan senki más nem vesz majd jegyet, és próbáljuk meg csak a látottakból kitalálni, pontosan miről szól a film. Még azelőtt, hogy bementünk, a büfében vettünk magunknak kukoricát és sört, amiből végül az lett, hogy ha elfogyott a sörünk, valamelyikünk kiment még kettőért. A film háromnegyedénél tartunk, de mi már részegek vagyunk, főleg, hogy megittunk a vacsorához is majdnem egy üveg bort. Minden jeleneten és párbeszéden kuncogunk, és szerencse, hogy rajtunk kívül tényleg csak négy másik ember ül a teremben, ők is a legutolsó sorokban. Már hajnal van, mire vége a filmnek, és mi még mindig a semmin nevetgélve bukdácsolunk a parkolóig.

- Baszki... - kuncogok az orrom alatt kulcsokkal babrálva. - Nem is tudok vezetni.

- Vezessek? - tűnik fel Harry kócos feje az autó másik oldaláról, mert eddig annak dőlve lihegett.

- Szart! - tömködöm a zsebembe gyorsan a slusszkulcsot, és előveszem a mobilom, hogy rendeljek egy Ubert. - Jogsid sincs...

- Attól még vezetni tudok - feleli durcás hangon, de csak a fejem rázom rá.

- Pont az kell mindkettőnknek, hogy lekapcsoljanak minket egy bérelt autóban, Párizsban, tök részegen - próbálom megdorgálni, de azon, ahogy vigyorog rám, és elindul felém a kocsit megkerülve, megint nevetnem kell.

- Olyan szexi vagy, amikor próbálsz szigorú lenni - gügyögi az arcomba, aztán magához szorít, hogy megcsókoljon. Magasabb, izmosabb, sokkal erősebb is nálam, és ahogy a kocsink oldalának passzíroz, miközben erőszakosan élvezi az ajkaim, az... az valamiért most rohadtul felizgat, pedig nem szoktam szeretni, ha átveszik felettem az uralmat. A kezeim már az inge alatt járnak, amikor érzem a mobilom rezegni a zsebemben, és egy kicsit távolabb a taxinkat is meglátom.

- Menjünk! - parancsolok rá, és egy kicsit talán durvábban tolom el magamtól, de csak a pia miatt, aztán megragadom a kezét, hogy a sofőrünkhöz húzzam. - Ezt a hotelban folytatjuk.

A harmadik napunk reggelén én keltem a bozontos hajú fiúm olyan puha csókokkal, ahogy azt ő tette tegnap. A haja már elkezdett egy picit megnőni, és bár ez még mindig a rövid kategória, már letagadni sem tudná, hogy eredetileg göndör.

- Hány óra? - morogja az extrém mély reggeli hangján, de azért felém fordul, hogy átkaroljon. - Annyira fáj a fejem.

- Kilenc múlt - súgom a csókok közt, míg ő jólesőn hümmög hozzá. - És persze, hogy fáj, mert annyit ittál tegnap, mint egy...

- Mennyit? - kérdi, a szemeit résnyire nyitva, és már mosolyogva pislog rám.

- Egy frappáns hasonlat sem jut eszembe erre - nevetem el magam, aztán egy utolsó csók után kimászom az ágyból. Miután megreggelizünk, ma egy másik helyen, visszataxizunk a mozihoz a kocsiért, és onnan indulunk, hogy a napunkat a Versailles-i Kastélyban töltsük. Tegnap kicsit felhős volt az ég, ezért a múzeumnézés tökéletes volt, ma viszont szikrázó napsütésben gyönyörködhetünk ebben a csodálatos palotában. Igazán lenyűgöző, de ezt Harrynek soha nem mondanám el, mert életünk végéig azzal húzna, hogy én talán jobban élveztem a nyálas utazásunk, mint ő maga. Belül is fényűző az egész, és az ajándékboltban egy halom giccses szart is bevásárolunk az otthoniaknak, hogy lássák, nem csak romantikázunk, rájuk is gondolunk.

Így telnek el az itteni napjaink. A határozott kedvenc programjaim közé tartozik a hajókázás a Szajnán, amit igazából végigcsókolóztunk, és azt is imádtam, ahogy a Diadalív lábánál fotózkodtunk a legidétlenebb pózokban, miközben megkértünk különböző járókelőket, hogy lőjenek rólunk egy képet.

- El tudod képzelni, hogy ez a... - kezdi Harry, amikor éppen a Père Lachaise temetőben sétálunk. - Ez azalatt a nagyon furcsa síremlék alatt Oscar Wilde fekszik?

- Hm... Nehéz - ingatom a fejem, de alig bírom visszatartani a mosolyom, mert Harry olyan arcot vág, mintha a fickó éppen a napokban halálozott volna el. - Mondd csak, olvastál tőle valaha is bármit, amiért most ennyire le vagy sújtva?

- Imádom a Dorian Grayt! De A Gránátalmaházat, és A boldog herceg és más meséket is, és... Louis! - néz rám úgy, hogy a pillantásával ölni lehetne, így már visszatartani sem tudom a hangos nevetést, hiába egy temetőben vagyunk. - Úgy látom, mindenki magából indul ki! Te mit olvastál tőle?

- Volt tőle azt hiszem kötelező olvasmányunk gimiben, de akkoriban nem igazán érdekelt a tanulás - rántok vállat, de a vigyoromat nem tudom levakarni, és igazából nem is akarom. Eddig is kézen fogva álltunk, így most csak közelebb húzom Harryt, és adok egy gyors csókot az ajkaira, mielőtt tovább megyünk, hogy megnézzük Édith Piaf, Jim Morrison és... még valami olasz zeneszerző meg egy francia festő sírját is. A nevüket akkor se tudnám felidézni, ha az életem múlna rajta. Harry elmondta mielőtt indultunk, hogy kiket muszáj meglátogatnunk itt, de azok homályba vesznek. Valószínűleg azért, mert előtte még életemben nem hallottam róluk. Sok olyan szituáció van, amikor rájövök, hogy Harry nagyon intelligens és művelt, ez is egy közülük.

A temető után a La Vallée Village következik, ahol Harry fájdalmasan sok pénzt hagy ott, mert az összes luxus márkaüzletbe feltétlenül be kell térnünk. Onnan megint egy csodálatos étterem vár ránk, és szinte észre sem vesszük, úgy jön el az utolsó napunk a városban. Harry szándékosan hagyta az Eiffel-tornyot a legutolsó programnak, és szinte fülig ér a szája, ahogy felfelé haladunk. Muszáj közelebb húznom magamhoz a derekánál fogva, hogy a nyakába temessem az arcom, mert annyira édes.

- Apám hívott, hogy találkozzunk, amikor megtudta, hogy itt leszek - meséli, amikor felérünk, és az egyik korlátnak támaszkodva, hátulról ölelem át, és nézem vele a csodálatos kilátást. Komolyan elképesztő az egész. Le sem tudom venni róla a szemem.

- És nem találkozunk vele? - kérdem, de nem különösebben sok érdeklődés van a hangomban. Tudom, hogy Harry életében nem tölt be túl fontos szerepet. Valószínűleg semmiről sem tud azok közül, amiken keresztülment a közelmúltban. Ha pedig mégis tud, és meg sem látogatta a kórházban vagy utána, akkor pláne hidegen hagy a dolog.

- Dehogy! - vágja rá, és a fejét oldalra fordítva, így is csak a szeme sarkából néz rám, ahogy a vállára támasztottam az állam. - Majd máskor. Ez az utazás rólunk szól.

Csak felsóhajtok, és szó nélkül fordítom őt magam felé. A szemei szinte lángra lobbannak az izgalomtól és szenvedélytől, a szája mosolyban úszik, a gödröcskéi mélyen figyelnek, és mindkét kezét a vállam felett, a nyakam köré kulcsolja. Közelebb húzom, és most egyáltalán nem csak futólag, vagy éppen erőszakosan csókolom meg. Az egész a szerelemről szól. Ebben a csókban benne van minden. A rögös megismerkedésünk hagyta pecsét, a folyamat, ahogy rájöttem, fontosabb számomra, mint egy barát. A nehézségek, a sok féltékenység, és fájdalom, amit egymásnak okoztunk azzal, hogy mások is befurakodhattak a kapcsolatunkba, még ha egyszerűen csak munka céljából is. Az ajkaimon van az aggodalom és félelem, amikor azért imádkoztam, hogy jól legyen, aztán végül mégis attól kellett félnem, hogy elveszítem. Soha életemben nem féltem semmitől annyira. A csók ízében van a megkönnyebbülés, amikor rájöttem, hogy küzd, és visszakaphatom őt. Benne van a boldogság, amikor újra magamhoz ölelhettem, és érzem azt a boldog pillanatot is, amikor néhány napja úgy ébredtem fel reggel, hogy azt éreztem, minden rendben. Boldog vagyok. Sokszor hittem életemben, hogy így van, vagy legalábbis jól vagyok, de az hazugság volt saját magamnak, mert most vagyok jól. Jó helyen, a jó személlyel. Bármin is kellett keresztülmennünk ahhoz, hogy most itt álljunk, és ezt érezzük, megcsináltuk. Minden akadályt és veszélyes pillanatot legyőztünk, magunk mögött hagytunk, és végre... Végre jól vagyok. A fiúval, aki észrevétlenül lett a mindenem.

- Szeretlek - suttogja az ajkaimra, amikor percekkel később elválunk, és összetámasztott homlokkal állunk még mindig egymást ölelve. - Valóra váltottad az álmom.

- És ez rohadt jó érzés - mosolyodom el. - Majd találd ki, mi a következő nagy álmod. Azt hiszem ez lesz a hobbim.

- Csinálna rólunk egy képet? - nyújtja Harry a telefonját egy középkorú nő felé, és még mindig a fejét rázza a viccemen. Fogalma sincs, hogy komolyan gondoltam. Így ő azzal a tudattal mosolyog a kamerába, hogy készül egy kép élete legszebb pillanatáról, én viszont tudom, hogy ez csak egy fotó lesz abban az albumban, aminek a címe az lesz, hogy Álmaink.