Sziasztok! 

Szóval... Tudom, hogy eredetileg azt ígértem, szilveszter környékén jövök ezzel itt, de végül kicsit elcsúszott. Sok dolog vesz körül, de próbálom tartani az ütemet. Jövőhéten menetrend szerint jön a porn, és valamelyik nap egy gyilkos is, nem felejtettem el, csak nem volt idő előkészíteni. Köszönöm a megértéseket, addig remélem élvezni fogjátok ezt a kis szösszenetet. Csak néhány részes, de én szerettem írni. :) És persze várom a véleményeket róla! 

Puszi&Pacsi

Olykor meg kell törnünk, hogy befogadjuk a fényt

Nevada sokkal melegebbnek bizonyult, mint ahogy arra Harry számított. Egész eddig Wisconsinban élt. Ott nőtt fel, és azt gondolta, soha nem is fog kikeveredni abból a fagyos államból, de az élete kifordult önmagából, és nem látott más kiutat az összeomlani készülő falai közül, mint egy másik városba, vagy akár államba menekülni. És azt gondolta, ha már költözik, akkor jó messzire, és lehetőleg egy meleg helyre, mert mindig is fázós volt. Wisconsinban meg mindenki megcseszheti. Ez a város a nevadai Spring Valley lett, ami bár nincs az őrült, bulizó turistaparadicsom kellős közepén, de eléggé közel, hogy bármikor elautózzon oda, ha kedve tartja. Ennyivel érkezett. Két bőrönd, és az autója, hogy új életet kezdhessen. Azt viszont nem értette, maga az állam hogy nem lobban lángra magától, akkora forróság volt még abban a koranyári időszakban is, így a nap minden percében folyt róla a víz, a haja pedig egyenesen egy meleg sálként funkcionált a tarkóján. Éppen ez vezérelte őt aznap reggel, hogy betérjen a belvárosba, és bár egy kis rossz szájízzel, de rövidre vágassa az addig hosszú, göndör haját. Hihetetlenül furcsa érzés volt számára, mert évek óta viselte már a kunkori tincseit. Többször is beletúrt a rövidre nyírt hajába, puszta megszokásból, és nem tudta eldönteni, hogy megbánta, vagy inkább megkönnyebbült.

Ha már épp Las Vegas belvárosában volt, úgy döntött, hogy megnézi a világhírű zenélő szökőkutat, aztán valahol megebédel. Ez persze messze nem volt olyan egyszerű, mert természetesen a belvárosban nem csak a szökőkút körül volt nagy tömeg, de az éttermek is dugig voltak, Harrynek pedig egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy sorban álljon, vagy várakozzon egy asztalért. Inkább úgy döntött, keres egy kávézót, ahol tud venni magának egy szendvicset, és még talán egy közepesen jó kávét is. Ehhez egészen messzire sétált, ki az Old Townba, és még a Welcome To Las Vegas feliratban is gyönyörködött egy kicsit, amikor attól nem messze kiszúrta a Tommo's névre keresztelt kis kávézót. Az ablakon át megbizonyosodott róla, hogy bár azért üldögél bent bőven ember, az egyik fal melletti kis kétszemélyes asztal szabad volt, ezért benyitott, hogy elfoglalja. Az ajtó felett egy hatalmas harang jelezte az érkezését, mire néhány szempár rászegeződött, de éppen csak egy pillanatra. A pult mögött egy fiatal srác álldogált, miközben egy öblös, széles szájú bögre latte tetejét díszítette tejszínnel. Annyira beleélte magát, hogy a nyelvét egy picit kidugta, és úgy koncentrált. Harryt megmosolyogtatta a dolog egy pillanatra, aztán ledobta magát az egyetlen szabad asztalhoz. Egyből az odakészített étlapot kezdte böngészni, ami egyszerre volt az itallap is, így mire a pincér odaért, már biztos volt a rendelésében.

- Üdv, mit hozhatok? - kérdezte tőle egy karcos hang, és még egy pillanatnyi hümmögés után felnézett a tulajdonosára. Az a férfi volt, aki az előbb még a pult mögött állt, és ahogy mögé sandított látta, a helye ezúttal üres, de más pincért nem szúrt ki a helyiségben. Ezek szerint egyedül vinné az egész kávézót? Egy percig sem irigyelte emiatt a férfit. A kis névtáblája szerint Tommot. Tommo... Ízlelgette magában, de csak akkor állt össze neki, hogy a hely neve is ez, amikor visszaterelte a tekintetét az étlapra, és annak a tetején ez a logó díszelgett. Szóval nem csak egyedül van beosztva, övé a hely, és egyedül is vezeti. Hamar elkönyvelte magában, hogy nem semmi fickó lehet, ha ennyi mindent képes egymaga kézben tartani. - Szükséged van még egy kis időre? Gondold át.

- Nem - vágta rá egyből Harry, amint a Tommo nevű pincér... vagy vezető sarkon akart fordulni. - Bocsánat, csak elgondolkodtam.

- Azt láttam - mosolyodott el a felette álló férfi, és ez valahogy Harry arcára is egyből mosolyt csalt, még ha tudta is, hogy őt tartotta viccesnek a másik.

- Kaphatok egy angol muffint és egy lattét? - hadarta el gyorsan, és Tommo azonnal fel is jegyezte, amit hallott.

- Mit kérsz a muffinba? - pillantott le Harryre a világító kék szempár, és ez egy lélegzetvételnyi időre megint összezavarta. Mindig is szerette a világos szemszínt. Olyan... áthatóan tudnak nézni vele. Szinte fagyosan. Harry szerette, hogy az emberek pillantásainak kereszttüzében élni, és ez a szempár különösen égette.

- Öm... szalámit és sajtot - bólintott, és egy picit meg kellett köszörülnie a torkát, aztán a férfi felé nyújtotta az étlapot.

- Valamilyen szósz? - kérdezett tőle újra, miközben elvette a csupán két oldalas nyomtatványt, ami egyszerűen laminálva volt, és visszatette az asztali tartóba, amitől Harry komplett idiótának érezte magát. Teljesen megfeledkezett róla, hogy az már akkor is ott várakozott az üres asztalon, amikor leült, tehát nyilván ott az állandó helye.

- Igen, kérhetek rá pestót? - nézett fel ismét, és a férfi csak a fejét rázva magyarázta el neki, hogy az nincs, de elejét véve a barkóbáznak, felsorolta mik közül válogathat.

- Miracle Whip - bólintott Harry, amint meghallotta, mert egészen kisgyermekkora óta ez volt a kedvence, de a legtöbb ilyen helyen nem lehetett kapni, maximum majonézt. Sokak szerint a kettő tökéletesen egyforma, de Harry nem tartozott közéjük. - Ennyi lesz, köszönöm.

Tommo csak egy kényszeredett mosollyal bólintott, nyilván mindenkinek ugyanígy szokott tenni, és visszasétált a pult mögé, elővéve a kellékeket, amivel elkészítheti a fiú rendelését. Harry még bámulta őt egy ideig, de aztán előkapta a telefonját, és amikor rátalált a kávézó ingyen wifijére, akkor pillanatok alatt merült el a saját kis világában. Még a vezeték nélküli fülesét is gyorsan az egyik fülébe dugta.

Louis a legnagyobb odaadással készítette a furcsa, szétszórt srác által rendelt szendvicset, és bár azt elfelejtette megkérdezni, hogy hidegen vagy melegen kéri, nem akart már visszamenni, így egy kicsit rámelegített az angol muffinokra. Csak annyira, hogy a sajt éppen elkezdjen megolvadni, mielőtt kivette őket a kis sütőből. Miután elkészült vele, a magas peremű pohárba igyekezett elkészíteni a megszokott lattét, virágmintás díszítéssel a tetején. Nagyon sokfélét tudott rajzolni, a kedvence a hattyú, és a kunkori díszes szívecske volt, de azt nem kaphatta akárki. Éppen az utolsó kis pöttyöt helyezte a sűrű tejszínből a virág egyik szirmán pihenő pillangó szárnyára, amikor megrezzent a telefonja az asztalon és Will nevét jelezte az üzenet felett. Nem olvasta el egyből, először még tálcára tette a szendvicset és a kávét, gyorsan kiszolgálta a telefonját bűvölő fiút, aztán a pult mögé visszaérve, megnyitotta a bátyja levelét.

"Gyere hátra, valami nem stimmel a tegnapi összesítőn" - olvashatta a tömör üzenetben, de ahogy szétnézett, ezt most képtelenségnek gondolta. Teltház volt, semmiképp sem hagyhatta ott a vendég teret. Will valószínűleg azért akarta őt, mert jobb matekos volt, mint a testvére, és ha a számokkal volt baj, Lou ügyesebben ki tudta bogozni, mint Will.

"Tele vagyunk, gyere ki, és addig megnézem" - válaszolt gyorsan, és nem kellett két perc sem, az ikre már meg is jelent szorosan mellette.

- Add a szemüveged, elfelejtettem a reggeli rohanásban a kontaktlencsém, egész nap hunyorgok - ingatta meg a fejét Louis a saját feledékenysége miatt, Will pedig egyből átnyújtotta neki a saját szemüvegét, hogy kisegítse öccsét. Ikrek voltak ugyan, de pontosan tizenhárom perccel volt idősebb William, így mindig is az egyetlen kisöcsijeként tekintett Louis-ra, akit egész gyerekkorukban, és ha úgy van, még azóta is, óvott mindentől. Louis ugyanígy a nagy és erős bátyót látta Willben, és tudta, hogy bármikor számíthat rá. A kettejük között lévő iker kötelék éppen olyan erős volt, mint azt a szóbeszédekben hallani. Vagy ha lehet, még erősebb is annál. A két férfi teljesen össze volt nőve, nem volt olyan dolog, amit ne együtt csináltak volna. Egy óvodába jártak gyerekkorukban, és az anyukájuk mindig egyforma ruhába öltöztette őket. Nagyon élvezték, hogy könnyedén uralkodhatnak az embereken úgy, hogy azoknak fogalmuk sincs, éppen melyikükhöz beszélnek. Ez annyira izgalmas előny volt számukra, hogy később, amikor már iskolába jártak, és szintén közös osztályba, akkor sem hagytak fel az egyforma ruhákkal. Így például nagyon sokszor megesett, hogy amikor matekon a táblához kellett menni, és ne adj isten, Willt szólították fel, Louis azonnal átvette a helyét, és mintha tényleg ő lenne, egyből felpattant, és kiállt az osztály elé. Cserébe ugyanezt a mutatványt hajtotta végre William is, amikor földrajzon Lou-t hívták felelni, mert abból pedig a fiatalabb iker volt a gyengébb. Soha, egyetlen tanár se jött rá a trükkjeikre. A dolgozatokat is így írták meg. Padtársak voltak, és amikor a tanár nem látta, néha lapot cseréltek, ezzel egy időre személyiséget is. Sokszor feküdtek a kis családi házuk kertjében az eget fürkészve, és arról beszélgettek, hogy vajon ők tényleg két külön személyiség-e, vagy csak egy lélek ketté szakadt, és véletlenül két külön testbe zárták őket. Egyszer volt egy olyan kellemetlen szituáció is, amikor Louis szakítani akart egy fiúval, akivel azért jött össze, mert már hónapokkal azelőtt elkezdett fülig beleesni, de végül mégsem volt olyan jó vele, mint azt a gimis srác hitte, és Will volt, aki kisegítette, és szakított az egy-két évvel fiatalabb, de meglehetősen tapadós fiúval. Will mindig is egy kicsit magabiztosabb és erélyesebb volt ilyen helyzetekben, mint Louis, de ezt is csak egymás közt tudták, mert kívülről tényleg mindenki egyformának gondolta őket. Az édesanyjuk, Lizy volt az egyetlen ember a földön, aki bármikor meg tudta mondani, hogy melyik fia áll éppen előtte, és ezt kezdetben nem annyira csípték az ikrek, mert sok turpisságot követtek el, de az anyjuk előtt sosem tudták eljátszani a másikat. Mára ezzel már megbarátkoztak, és valójában különlegesnek érezték, hogy csak Lizy tudta mindig az igazat. Még az apjuk sem, hiába töltöttek el sok időt együtt annak idején a garázsban, míg a fiúk autóját bütykölték, hogy mire jogsijuk lesz, kész legyen. Könnyedén túljártak a férfi eszén minden alkalommal. Mint egyszer, amikor Louis-nak randija volt, de ezzel egyidőben edzése is, viszont az édesapjuk, Ervin mindig sokkal fontosabbnak tartotta a tanulást és a sport karrirerjüket annál, hogy fiúk után futkározzanak. Bár Will nem igazán szerette a focit, ő hokizott, ettől még jó volt abban is, így aznap ő szállt be apja mellé az autóba, hogy kihúzza Lou-t a bajból. Louis volt mindig a pasizósabb fajta. Elég gyakran váltogatta a randipartnereit, Willnek viszont komoly kapcsolata volt egy nála kicsivel idősebb sráccal. Azóta már nincsenek együtt, mert a fiú megcsalta Williamet a gimi után nem sokkal, és ezzel véget ért a több, mint öt éve tartó szerelem, Will szívét darabokra törve. Louis akkor látta őt először annyira szétcsúszva, és először érezte azt, hogy a mindig erős bátyja gyengévé vált mellette. Tudta, hogy át kell vennie az erős védelmező szerepét, és bosszúból egyetlen éjszakára elcsábította a csalfa exbarát új szerelmét, akiért a srác padlóra küldte az ikrét. Mindezt persze úgy, hogy "véletlenül" rajtakapja őket, nem felfedve valódi kilétét. Még ma is emlékszik azokra az édes pillanatokra, ahogy Alan az ajtóban állt, könnyes szemekkel, Lou pedig eljátszva Willt, azt mondta neki, hogy az új fiúja tényleg nem rossz az ágyban, és már nem is haragszik rá annyira. Megpaskolta az arcát, és magára hagyta a két srácot a lakásban. Hazáig képtelen volt levakarni azt a vigyort az arcáról.

És bár mostanra már, túl az egyetemen, saját vállalkozásukat vezették, és vészesen közelítettek a harminchoz, amit mellesleg egyikük sem szándékozott tudomásul venni, még mindig ugyanolyan szoros maradt a kapcsolatuk. Egy lélek, két testben. Vettek egy közös kis házat nem messze a mindig nyüzsgő, mindig vidám Vegas belvárosától, de ahhoz azért eléggé távol volt, hogy csend legyen, és nyugalom. Volt két kutyájuk, egy hatalmas medencéjük, és soha véget nem érő energiájuk, hogy mindig csináljanak valamit. Bár a házukban két hálószoba is akadt, ők az egyiket csak vendégeknek tartották fent, mert közös hálószobájuk volt, egy átlagosnál sokkal nagyobb ággyal, hogy kényelmesen elférjenek. Nem aludtak összebújva, de azért szerették a tudatot, hogy a másik felük a közelben van. Csak akkor aludtak külön, ha egyikük épp nem töltötte otthon az éjszakát, vagy esetleg hazavitt valakit, és akkor a vendégszobát vették igénybe. Ez többnyire Louis volt, mert Will ritkábban randizott, a mai napig inkább a komolyabb kapcsolatokra esküdött, mint a temérdek egyéjszakásra. Azt viszont nem igazán talált, mert valahogy senki nem volt elég jó az elképzeléseinek, még ha tudta is, hogy az elvárásai eléggé magasak. Louis nem vette ezt ilyen komolyan. Volt pár hosszabb távú partnere, de nem görcsölt rá soha. Úgy érezte, ha majd itt az idő, az élet úgyis elé fogja sodorni azt az egyet, aki igazán számít. Ha nem, akkor meg nem. Nem is volt egészen biztos benne, hogy a kapcsolatokat neki találták ki, vagy hogy jól tudna bánni valakivel hosszú távon is. Minden kétséget kizáróan Will volt a romantikusabb és reménykedőbb típus.

Ahogy az idősebb iker meglátta, több asztaltól is intenek neki, hogy fizetnének, már indult is a számlákkal, hogy az vendégek elé pakolja őket. Amint vissza indult, a pulttól nem messze, egyedül ücsörgő srác is feltartotta az ujját, és egy bólintással kiállította az ő számláját is. Amikor kivitte neki, egyúttal összeszedte a kis bőrborítású mappákat, benne a hitelkártyákkal, és mindet lehúzta a pult mögött, hogy rendezze a tartozásokat, és amilyen gyorsan csak lehet, visszajuttassa őket a gazdájukhoz. Ezzel a kávézó szinte nyolcvan százaléka sietősen útra is kelt, hogy visszaérjenek az ebédszünet végére munkahelyeikre. Will egy megkönnyebbült sóhajjal vette el ezúttal a kedvesen mosolygó idegen kezéből a mappát, és húzta le a gép oldalán, hogy levonhassa a fogyasztását. A művelet közben végig magán érezte az ismeretlen férfi pillantását, és amikor felé nézett, igaza is volt, mert azonnal találkozott a tekintetük. Csak egyetlen másodpercre ugyan, mert a zöld szemek tulajdonosa azonnal elkapta a sajátját, és zavartan kezdte vizslatni az asztal közepét díszítő kis mécsest a szál virággal. Még egy milliméterrel arrébb is tolta az egyiket, mert úgy biztosan sokkal jobb volt. Will kénytelen volt elmosolyodni a jeleneten, és automatikusan megnézte a férfi nevet a kártyán, mielőtt azt visszatette a kis bőrdossziéba. Harry.

*

Az egyik iker már a kávézót mosta fel, a másik pedig a gépen végezte az esti zárást. Hosszú nap volt, de meglehetősen jövedelmező az üzlet szempontjából.

- Azt hiszem, mára még elég lesz a kutyakaja, de holnap reggelre már nincs. Bruce el lenne estig, de Cliff képes, és őt eszi meg, ha nem kap reggel mást - kezdett bele Louis a gép mögül, még mindig Will szemüvegével a fején. - Hazafelé be kell ugranunk a Targetbe.

- Oké, úgyis kellene venni grillsajtot - kontrázott rá az idősebb, és miután végzett a felmosással, eltette a takarító kellékeket. - Gondolkodtál azon, amit tegnap este mondtam?

- Lehet, hogy igazad van - sóhajtott fel Louis. Már a készpénzt pakolta hatalmas borítékba, hogy hazavigyék a széfbe. Éjszakára csak váltópénz maradhat a kasszában. Sose lehetett tudni. - Ma jó lett volna együtt átrágni, mit csesztünk el tegnap a számokkal, míg valaki viszi az üzletet helyettünk. Csak ki kell számolnunk, mennyi kiesés lenne plusz egy ember bérét és adóit állni.

- Jól megy a kávézó, szerintem ezzel nem lenne baj - rántott vállat Will, és szó nélkül lekapta a szemüvegét Louis orráról, hogy felvegye, és ő is átfussa a zárást, mielőtt eltették a papírokat az irodában. Miután mindennel elkészültek, hazafelé útba ejtették a közeli hipermarketet, és vettek annyi kutyakaját, hogy egy hónapig biztosan ne legyen gond erre, és belevetették magukat az esti grillezésbe, amire néhány barátjuk is hivatalos volt.

Harry ugyanekkor már az otthonának még csak nem is nagyon nevezhető, bérelt házának nappalijában, a kanapén elterülve, egy sörösüveggel a kezében bámult maga elé. Ment valami műsor a falra szerelt tévében, de fogalma sem volt, hogy mi. Azon merengett, hol a picsába ronthatta el. Szerette Riát. Mindent megadott neki, és ő ennek ellenére is azt mondta, a kapcsolatuk kihűlt, és a lány már nem érezte jól magát benne. Harryt úgy érte az egész, mint derült égből villámcsapás, és teljesen összezavarodva próbálta megérteni, mi a fenéről beszél a szerelme. Sokszor elvitte vacsorázni, vagy akár kisebb kiruccanásokra hétvégente, és a szexuális életüket sem érezte unalmasnak. Harry bevállalós volt és kíváncsi. Sokszor kísérleteztek dolgokkal, hogy feldobják a szeretkezéseiket. Az a borzalmas este úgy indult, hogy ő könyörgött, a lány pedig hajthatatlannak tűnt, aztán átcsapott veszekedésbe, ahol Harry meggyanúsította Riát azzal, hogy mással lép le, Ria pedig kikérte magának. Végül Harry üvöltve dobta ki a lányt, és bár mint azóta megtudta, volt barátnőjét azóta sem látták más férfival, a méreg még mindig nem párolgott el belőle. Nem értett semmit, mert ő nem érezte, hogy ekkora baj lenne köztük. Hogy ez már megjavíthatatlan lett volna. Aztán a szerelmi bánatára még rátett egy lapáttal az, hogy a nagyanyja nem sokkal később meghalt, és ő úgy érezte, ki kell szabadulnia onnan. Változásra volt szüksége. Új környezetre, új barátokra. És egy új frizurára, amit azóta is bán, mert a légkondicionált házban ülve már nem érezte, hogy annyira indokolt lett volna a meleg miatt levágatnia. A göndör haja nélkül egy teljesen másik embernek érezte magát. Nem a régi Harryt látta visszanézni a tükörből, aki az elvesztett szerelmének könyörög sírva, hogy ne hagyja el, hanem egy erősebb férfit, aki végre ki fog állni az álmaiért és vágyaiért, és sokkal magabiztosabban fog viselkedni. Nem hunyászkodik majd meg mások előtt úgy, ahogy azt a régi Harry tette, és harcolni fog azért, amit teljes szívéből akar. Amikor ezt eldöntötte, akkor minden régi közös képet kitörölt a telefonjából, amit még a lányról őrzött, és úgy döntött, hogy felregisztrál arra az elcseszett párkereső oldalra, ahol jobbra vagy balra kell húzogatni a fotókat. Eddig nem talált túl sok jót, de azért előfordult olyan személy, aki fennakadt a szűrőjén. Az egyikükkel meg is beszélt egy találkozót néhány nappal későbbre. Azt a kávézót jelölte meg, ahol aznap volt, mert kellemesnek ítélte a környezetet egy első, csupán beszélgetős randihoz. Fejben már az öltözékét is összeállította, és biztos volt benne, hogy jó lesz. Jól akarta érezni magát, és az eddiginél is jobban kinyitni a lelkét a világ felé.

*

Azon a délelőttön megint Louis állt a pultban, amikor Harry betért, és egyből elvigyorodott a srác öltözetén. Ő még nem tudta a nevét, de az arcát egyből megismerte. A fiú egy bő, fekete nadrágot viselt, és Lou esküdni mert volna, hogy ő mindkét lábával beleférne csapán az egyik szárába, ahhoz pedig egy fehér pulcsit, amin egy cuki bárányka vigyorgott. Amikor leült, ezúttal közvetlenül a pulttal szembe, és felvette a menükártyát, azt is látta, hogy ki vannak lakkozva a körmei. Mindegyik citromsárga volt, és apró mosolygós fejeket rajzolt rájuk. Jobban mondva a manikűrös, mert Louis a fejét is rátette volna, hogy azt nem a srác festegette oda. Túl szabályos volt mind. Egyből indult a kis jegyzetfüzetével, és egy szempillantás múlva már Harry mellett is állt. Tagadhatatlanul kezdte felkelteni a fiú az érdeklődését.

- Helló, megint! - köszöntötte egyből, és a másik ezúttal egy kicsit lazább mosollyal nézett fel rá. - A szokásosat?

- Egyszer rendelek valamit, és máris beskatulyáznak... - ingatta a fejét vigyorogva Harry, és ezen még Louis is felnevetett. - Kegyetlen a világ. Nem, most csak egy capuccinot szeretnék, de... Nem is tudom. Talán még ne hozd ki, ha nem gond. Megvárnám a partnerem.

- Ó, persze, természetesen - bólintott Louis, és ott is hagyta a kellemes, zöld szemek tulajdonosát.

Időről-időre kiszolgált mindenkit a kávézóban, aztán vitte a számlákat, hogy végül felvegye a rendeléseket az újonnan betérőktől. Órák teltek el úgy, hogy a furcsa öltözetben ülő srác partnere még mindig nem érkezett meg, és Louis egyre rosszabbul érezte magát. Addigra a Napnál is világosabb volt, hogy a fiút felültették, és igazából csak azt nem értette, miért nem állt még fel, és ment haza. Úgy gondolta, már igazán itt az ideje, hogy elkészítse neki a cappuccinóját, ami ezek után a ház ajándéka lesz. Már a gép alá tette az öblös csészét, amikor Will kikukucskált az iroda ajtaján.

- Leváltalak egy kicsit - magyarázta, és a mobilját lóbálta, aminek a kezével takarta a mikrofonját. - Anya akar tőled valamit. Gondolom apa szülinapja miatt egyeztetni.

- Veled nem tud? - forgatta meg a szemeit Louis, de már indult az ikre felé.

- Te hisztiztél a kaja miatt, én már nem merek mondani semmit - rántott vállat Will, és beállt a pult mögé. - Ez melyikhez megy?

- Ó, az az ötöshöz, a magányos fiúnak - mutatott arra Lou, de a hangját minimálisra csökkentette, nehogy bárki is meghallja. - Nem jött el a randipartnere. Órák óta ücsörög és vár. Ne hagyd, hogy kifizesse!

- Ó... - lepődött meg Will, amikor meglátta, hogy ki ül az ötös asztalnál. A szép szemű fiú, Harry, akinek leleste a nevét a kártyájáról pár nappal ezelőtt. Egyből rossz érzés öntötte el a szívét, ahogy megértette, hogy a másik mit érezhet ilyen sok idő után is egyedül ücsörögve. Harryn kívül csak két asztalnál ültek, ami nem is meglepő, hisz már csak másfél óra volt az esti zárásig. Szó nélkül lépett az asztala mellé, és tette le a csészét Harry elé, aki mintha egy aprót rezzent volna meglepetésében, de aztán nyúzott pillantással nézett fel rá. Az ajkain egy halvány mosoly játszott, de egy ismeretlen is könnyen megmondhatta, hogy hamis. - Sajnálom.

- Rendben van - legyintett Harry, és kevergetni kezdte a kávét maga előtt. Will nem tudta, mit mondhatna, ezért csak nézte még néhány másodpercig a srácot, a pillantása megakadt a körmein, és a nyakában lógó fehér gyöngysoron, amilyet egész biztosan az anyukája hordott néha, aki a nagymamájuktól örökölte, és mégis... Ez a fiú tudta, hogyan viselje, mert komolyan... a srác valahogy még ezt is tudta viselni, még ha vigyorognia is kellett a látványtól.

Már mindenki elhagyta a kávézót, és csak Harry ücsörgött az utolsó korty kávéja felett, amikor intett Willnek, ő pedig egyből felé indult. Egészen addig szemmel tartotta, de a fiú érzéketlennek tűnt. Néha mintha elgyengült volna, és a keserűség kiütközött a vonásain, de aztán újra felvonta a páncélját, és eltűnt az érzékeny srác a világ elől.

- Kérhetem a számlát? - kérdezte Harry, a hangja mély volt, és még meg is kellett köszörülnie a mondata végén.

- Nem - felelte szenvtelenül Will, és kérdés nélkül leült a Harryvel szembeni székre. - A ház vendége voltál.

- Ez nagyon kedves - szakította félbe Harry, pedig Will még nem érezte úgy, hogy befejezte a mondandóját. - De igazán semmi szükség rá. Természetesen kifizetem.

- Első randi lett volna? - kérdezte helyette a szemüveges férfi, egyáltalán nem reagálva Harry előbbi mondandójára.

- Igen - sóhajtott fel a zöldszemű, és tehetetlenül a fejét csóválta. - Nem igazán értem, miért vagyok szomorú. Semmit nem tudtam róla. És... Talán inkább az a baj, hogy mégsem állok még készen erre.

- Nem állsz készen? - kíváncsiskodott Will, és Harry érintetlen szalvétájával kezdett játszadozni, a lakkozott körmök pedig a kiürült csészén csilingeltek egy ismeretlen dallamot.

- Csúnya szakítás, a fiú új városba költözik, de aztán füstbe ment próbálkozások a továbblépésre... egy szörnyű, C kategóriás romantikus film is lehetne - rántott vállat Harry, elmosolyodva saját élete szánalmas forgatókönyvén.

- Csak ha végül megtalálod a szerelmed, akivel első pillantásra egymásba estek, nála meg véletlen lesz egy gyűrű, hogy megkérjen - húzta el a száját Will, de ahogy Harry felnézett rá, néhány pillanatnyi szemezés után mindketten nevetésben törtek ki. Harrynek a szemeit kellett törölgetnie a végére, Will pedig készséggel átnyújtotta neki a szalvétát. - Komolyabbra véve, tényleg sajnálom, de ennek talán így kellett lennie.

- Mert nem ő volt az, és így nem akadályozhatott abban, hogy nyitott szemmel járjak, hátha megtalálom azt az egyet? - dőlt hátra Harry a székében, és még a száját is elhúzta erre, mert nem tudott már hinni a csodákban. Ellenben Willel, aki nagyon is hitt benne, hogy mindenkire vár valaki, csak rá kell találnia. Lehet előbb, lehet később, de rá fog akadni, még ha közben lesznek más állomások is az életben, más partnerekkel az oldalán.

- Járj nyitott szemmel, mert tényleg soha nem tudhatod - kelt fel Will, és mielőtt magára hagyta volna a zöldszemű fiút, még a vállára tette a kezét. - Ne add fel, mert nem tűnsz egy hétköznapi srácnak. Biztosan nem is hétköznapi dolgok várnak még rád. Ha nem haragszol meg, egy pillanatra be kell néznem az irodába, mert az anyám még telefonon keresztül is képes elharapni az öcsém torkát, ha sokat hisztizik.

- És sokat hisztizik? - mosolyodott el Harry, Will pedig hangosan felnevetett ezen.

- Ó, ha tudnád... - ingatta a fejét, és úgy ment hátra az irodába, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt, mert azért mégsem hagyhatták teljesen őrizetlenül a helyet. Tényleg csak egy pillanatra készült benézni.

- Áh, oké anya, nem tudom! - vágta rá erélyesen Louis valamire, de Willnek ötlete sem volt, mi lehet az, mert amikor öccse meglátta belépni őt, felpattant, és felé igyekezett. - Will azt mondta, neki nem tetszik a torta ötleted. Vitassátok meg együtt, és engem hagyjatok ki belőle, mert lassan ott tartok, hogy el sem megyek erre a bohóckodásra!

Ezzel Louis átnyújtotta a telefont a bátyjának, és gyorsan becsukva maga után az ajtót, visszament a pult mögé. Megütközve látta, hogy Harry épp akkor szedelőzködött, a mobilját és a pénztárcáját a hatalmas nadrágja zsebébe süllyesztve. Az asztalon ott díszelgett egy húszdolláros, ami nem csak hogy felesleges, hisz ha Will itt merte hagyni egyedül, biztosan mondta neki, hogy az itala ajándék, de még mérhetetlenül sok is volt egy sima capuccinóért.

- Hé, tedd el azt! - mutatott Louis a bankóra, és Harry felé sétált. - Komolyan, a ház állta. Ez a minimum egy ilyen szar nap után.

- Lebuktam - mosolyodott el Harry, de nem akarta vissza venni a pénzt továbbra sem, ezért Louis felvette, háromba hajtotta, és közelebb lépve a fiúhoz, maga dugta be Harry zsebébe. A másik szótlanul tűrte, és nem is a mozdulatát figyelte, hanem egymás tekintetében vesztek el. Lou érezte Harry édes parfümjének az illatát, és ettől egészen vonzónak vélte őt. Már eddig sem tartotta egy csúnya srácnak, de ettől méginkább érdekesnek találta. Mégis úgy gondolta, hogy a mai után talán nem kellene egyből flörtölnie szegénnyel.

- Legközelebb már úgysem úszod meg fizetés nélkül. A sonkás angol muffint még meg sem kóstoltad - kacsintott rá Harryre, és ezzel csak azt akarta elérni, hogy a másik férfi úgy döntsön, máskor is betér hozzájuk.

- Finom volt a múltkori szalámis - mondta esetlenül Harry, és Louis majdnem elnevette magát ezen, de nem akarta, hogy a beszélgetőpartnere a jelenleginél is rosszabbul érezze magát, ezért inkább visszafogta. - Megkóstolom majd azt is.

- Rendben - bólintott Louis győzedelmesen, és a kezét nyújtotta a kicsivel magasabb férfi felé.

- Ó, de kínos... Még be sem mutatkoztam - csapott a homlokára a zöldszemű, és megfogta a felkínált kezet. - Harry Styles. Tényleg köszönöm a kávét. És a társaságot is. Kellemes volt.

- Louis Tomlinson, és igazán nem tesz semmit - bólintott Lou, és még mindig hamiskásan vigyorgott, amikor Harry már a zsebébe süllyesztette mindkét kezét.

- Innen a Tommo név? - mutatott az asztalon heverő étlapra, így célozva a főoldalon szereplő címerre.

- A becenevem - válaszolt Louis egy mosollyal. - Mindenki így hív gyerekkorom óta. Kedvelem, ha így neveznek.

- Akkor örülök, hogy megismertelek, Tommo - bólintott Harry, és egy viszonzott mosollyal a kijárat felé indult.

- Én is, Harry - válaszolt még Louis úgy, hogy azt a másik férfi is hallhassa, aztán elvitte Harry csészéjét, hogy elmossa. Már letörölte az asztalokat, össze söpört, és épp a felmosóval járt körbe, amikor Will megjelent a pult mögött.

- Nem értem, hogy miért ragaszkodik anya állandóan ennyire a nagy felhajtáshoz - ingatta meg a fejét, és elkezdte leszámolni a kassza tartalmát.

- Fogalmam sincs, de apa is utálja, anya mégis minden évben erőlteti - morogta Lou, és szinte látta maga előtt, hogy az apjuk idei szülinapi partija is inkább lesz erőltetett menet, mint valódi buli.