Sziasztok!

Meglepiii! Picit hamarabb jöttem, mert költözködöm... keresztül az apró Amerikán... szóóóval nem tudom, hogy hogyan alakul az elkövetkező hetem. :) Nem akartam csúszni, inkább előbb jöttem. :)) Örömmel jelentem, nyugodt rész elé nézünk, mindenkinek kellemes olvasást hozzá! Jövőhéten a szokott időben találkozunk! 

Puszi&Pacsi

Az elmúlt néhány óra maga volt a pokol. Persze főként onnantól kezdve, hogy elkezdtem komolyan magamhoz térni, és felfogni a környezetem. Elhinni, hogy ami a fejemben volt az ébredés pillanatában, az csak egy szörnyű álom volt, aztán mégis realizálni, hogy mit jelentenek a csipogó hangok, és a kórház összetéveszthetetlen, steril szaga. A szám olyan száraz volt, hogy úgy éreztem fuldoklom, de amikor nyelni próbáltam, élesen nyilallt a fájdalom a torkomba, amitől nyöszörögni akartam, de alig tudtam valamicske hangot is kicsikarni magamból. Inkább csak sóhaj volt. Soha nem éreztem még ilyet. Amikor meg akartam mozdítani a kezem, az csak erőtlenül remegett, és még magamban érzem annak a rémületnek az ízét, amikor anya a nevemet kiáltva ugrott fölém, és szorította meg a kezem. A szemeim kipattantak, és szinte éreztem, ahogy kiszakad a szívem a helyéről. A látásom először homályos volt, és a fény is nagyon bántotta a szemem. Mire teljesen kitisztult a látásom, már egy csomó ember volt a szobában az ágyam körül, és ezer kérdést tettek fel, míg nekem csak egyetlen egy volt. Mi történik velem? A szemembe világítottak, és beugrottak pillanatok arról, hogy egy nő ugyanezt csinálja, én pedig nem érzem a lábam. Az emlék homályos volt és jéghideg, de határozottan biztos voltam benne, hogy megtörtént. Kérdéseket tettek fel nekem felváltva, és én azt sem tudtam, valaha képes leszek-e újra megszólalni, mert annyira fájt még a levegővétel is. Végül nem figyeltem rájuk, csak arra, hogy mit érzek. A fájdalom a testem minden centijét uralta, és amikor meg akartam mozdítani a lábam, egyáltalán nem ment, viszont éreztem, hogy ott van, és ettől azonnal könnyek szöktek a szemembe. Végül az orvos kiküldött minden ápolónak tűnő személyt. Egy idősebb hölgy és anya maradtak csak bent vele. Ő végül az ágyam végébe állt, és mindent elmesélt. Attól kezdve, hogy félholtan hozott be a mentő, a tízórás műtéten át, ahol többször majdnem ott maradtam, egészen addig, hogy kómában voltam egy-két napig, és a családom már nagyon aggódott. Még folytatta volna, de anya félre hívta őt, és bár nem hallottam, miről beszéltek, de gondolom ezer meg ezer kérdést tett fel neki arról, hogy most hogyan tovább. Nekem ez az egyetlen kérdésem van. Hogyan tovább? Végül egy mosollyal visszalépkedtek mellém, és a doki arra kért, hogy még ne erőltessem a beszédet, vagy a mozgást. Anyát is megkérte, hogy többnyire csak kérdésekkel kommunikáljunk, amire igennel vagy nemmel felelhetek. Amint kiment a szobából, anya mosolygó, de könnyektől duzzadt szemébe néztem, és az egész világom apró szilánkokra robbant. Mindaz, ami maradt belőle mostanra, persze… Az én könnyeim is ömleni kezdtek, és ahogy a levegőt próbáltam kapkodni, a tüdőm fájdalmasan szorult össze, anya pedig mindent megtett, hogy megnyugtasson. Olyanokat ígért, amiket még ezekben a pillanatokban is képtelen vagyok elhinni. Biztosított róla, hogy minden rendben lesz, szeret engem, mire megpróbáltam megszorítani az ujjait, és végül azt mondta, soha többé nem hagyja, hogy bármi is a mi szeretetünk közé álljon. Mindennel együtt fogunk szembeszállni, mert bárki is legyek, nem változtat a tényen, hogy a fia vagyok. Emiatt megint fuldokoltam a könnyeimben. A mondatai azonnal elkezdték meggyógyítani a darabokra szakadt lelkem, de a szívem még mindig összetörve hevert valahol, mert bármit és bármilyen elszántan is ígért, a teljes gyógyulásomra semmi esély nem volt úgy, hogy Louis nincs velem. Anya nem sokkal később elaludt a fotelban, valószínűleg mert annyira ki volt merülve a napok óta tartó virrasztástól és aggodalomtól, de én képtelen voltam elaludni. Végignéztem, amint felkelt a nap, és arra gondoltam, hogy ez a születésnapom. Mostantól új időszámítás kezdődik, mert Isten minden bizonnyal egy nagyon durva leckének szánta ezt, de adott egy második esélyt, és most rám bízza, hogy élek vele, vagy újra elhajítom. Élni akarok vele, de nem tudom, hogyan tegyem Louis nélkül. Ő volt a legdrágább kincsem… Nem, ő volt az egyetlen kincsem életemben, és fittyet hányva hajítottam őt a szoba sarkába, hogy a csillogó szeméttel játszak, miközben a legfényesebben ragyogó drágakövek nem minden esetben a legértékesebbek is. Viszont vigyázni kell velük, mert kurvára el tudnak vakítani, és akkor nem vagy képes meglátni többé a valódi értékeket.

Ezen a reggelen viszont, ahogy le kell hunynom a szemem, mert a nap már eléggé magasan jár ahhoz, hogy a szemembe süssön, anyu pedig mozgolódni kezd az oldalamon, elhatározom, hogy többé nem leszek vak a valódi dolgokra.

- Anyu - lehelem, és már nem okoz olyan hihetetlen fájdalmat, mint amikor éjjel próbáltam beszélni, de mindenképpen kellemetlen. Ő felkel, de egyből megtorpan a mozdulatban, és ahogy ránézek, az ajtót bámulja. Arra fordulok, de főként csak a szemem tudom mozgatni, mert a nyakamon a merevítő, a szívem viszont kihagy egy… nem… minden bizonnyal legalább három ütemet is, amikor meglátom őt, és képtelen vagyok levegőt venni. Félek, hogy csak egy délibáb, és ha túl hirtelenek, ha túl durvák vagyunk, még elijesztjük.

- Harry… - motyogja maga elé, és látom, hogy megremeg a keze, aztán máris mondana még valamit, de végül anya szólal meg, és rákapom a pillantásom.

- Harry, tudnod kell, hogy Louis volt, aki még azelőtt a kórházban sietett, hogy beért volna a mentő, értesítette Carolt, és minket is, és egészen tegnap estig minden pillanatban az ágyad mellett ült - meséli el anya kellemes hangon, finoman artikulálva, nem sietve, hogy minden szót biztosan meg tudja érteni és fel tudjak dolgozni. - A kezed fogta, és csak annyira volt hajlandó elszakadni tőled, míg hazafutott lezuhanyozni. Minden éjszakát ebben a fotelban töltött, és ma csak azért nem volt veled, mert én megfenyegettem, hogy kidobatom, ha nem megy haza aludni.

Muszáj elmosolyodnom a szavain, és ő is kuncog közben, Louis viszont még mindig csak néz rám, mintha egy másik világban létezne.

- Ma van a záróvizsgája, ne hagyd, hogy lekésse! - teszi a karomra a kezét, aztán magához veszi a táskáját, és Louis felé indul. Megöleli őt, és Louis is anyu hátára simítja a kezét, én pedig félek, hogy megint egy álomban vagyok csak, és nem is kellene foglalkoznom azzal ami körülvesz, mert ez nem lehet a valóság. - Magatokra hagylak titeket. Át kell öltöznöm, és beszélek Robinékkal is.

Anya kisétál az ajtón, és így már csak mi ketten vagyunk. Louis óvatos léptekkel felém indul, és végre elmosolyodik, amikor mellém ér.

- A fenébe is! - rivall rám, de csak halkan, közben még mindig mosolyogva, és minden levegő belém szorul, amikor az ujjait az enyémek közé csúsztatja. - Mondtam, hogy ne merj nélkülem felébredni! Soha… Komolyan, soha nem figyelsz arra, amit mondok, igaz?

Mosolyogni akarok, de egy pillanatot sem hagy nekem, mielőtt lehajol, a haja az arcomat csiklandozza, és megérzem a puha ajkait az enyémeken. Érzem, hogy reszketek, de minden erőmmel azon vagyok, hogy visszacsókoljak, és érzem őt elmosolyodni az ajkaimon, mielőtt elhajolna. Csak most, az ő puha szája után érzem, hogy az enyémek mennyire szárazak és kemények, és próbálok nyelni, de nem túl kellemes.

- Annyira hiányoztál, Harry… - suttogja, ahogy közelebb húz egy széket, és olyan közel ül hozzám, hogy mindkét kezébe tudja venni az enyém. Ad egy csókot a gipszelt kezem öklére, és tényleg nagyon próbálom őt szorítani. Minden erőmmel. A szavai szinte égetik a lelkem, de szebbeket el sem tudnék képzelni. Ezek most mind jótékony lángok. - Nem tudod elképzelni.

- De… - motyogom nagyon halkan, és a hangom iszonyú mély és érdes. - Te is… Azt hittem… Belehalok, annyira hi…

- Shhh - teszi az ujjait a számra, és egy kicsit megint felkel, hogy adjon egy puszit az ajkaimra, aztán visszaül. - Ne beszélj! Ne erőltesd ennyire.

- Szeretlek… - súgom végül mégis, amire megint csak a fejét rázza és az ölébe néz. Elvicceli, mert megint nem fogadtam szót neki. Tudom, hogy ez jár a fejében, ezért ingatja mosolyogva.

- Szeretlek, Harry - néz fel rám hirtelen, és a pillantása mélyen az enyémet égeti. A kék szemei olyan magabiztosak és eltökéltek, amilyennek talán csak akkor láttam eddig, amikor veszekedtünk valamin. Érzem, hogy megfagy a vér az ereimben, és rögtön utána lángra lobban, aztán őrült lávafolyamként kezd száguldani, ami azonnal felperzseli az egész világomat. Soha nem éreztem még magam ennyire boldognak, mint ebben a pillanatban. A testem, a lelkem… az egész életem romokban, az intenzív osztályon fekszem magatehetetlenül, de ez életem legcsodálatosabb pillanata, amitől a szemeim megint könnybe lábadnak, és Louis azonnal felkel, hogy letörölje őket, amint kibuggyannak. Aztán csókol. Úgy, mintha az élete múlna rajta, és mégis odafigyel rám. - Sajnálom, hogy csak most… Sajnálom, hogy ezt kellett átélned ahhoz, hogy megértsem, mára már mennyire nem létezem nélküled.

A szavai gyönyörűek, én sírok, ő pedig csókol és simogat. Ezzel telik el nagyon sok idő, mire egy kicsit lenyugszom, és ő visszaül mellém.

- Lou… - súgom, ő pedig kérdőn néz rám. - Nagyon… Nagyon szomjas vagyok.

Azonnal felpattan, és kisiet a szobából, aztán egy ápolóval tér vissza, aki megmutatja neki, hogyan itasson abból a fura kulacsból, amit behozott. A hűvös, de nem túl hideg víz olyan érzés a számban és a torkomban, mint a vegytiszta, cseppfolyós élet, és még fel is nyögök, ahogy nyelni kezdem. A torkom egyre kevésbé fáj már, de ez nem mondható el minden más testrészemről, ezért a változás elenyésző. Amikor szinte az egész üveget kiittam már, jelzek, hogy elég, és a velem szemben lévő asztalra teszik, aztán a hölgy magunkra hagy. Most jött el a pillanat. Mindenért bocsánatot kell kérnem.

- Kérlek, Lou… - nyöszörgöm, ő pedig azonnal rémülten lép mellém, és szorítja meg a kezem.

- Mi a baj? Nagyon fáj valahol? Szükséged van valamire? - darálja a kérdéseit, és én csak féloldalasan elmosolyodom, de ahogy eszembe jut, mire készültem, egyből eltűnik az arcomról.

- Igen… - hunyom le a szemeim, de mielőtt folytatnám megint az ő kékjeibe bámulok. Szinte vakítóak, és most nagyon aggódnak. - Arra, hogy megbocsáss… nekem. Szörnyen viselkedtem… de sajnálom. Mindent…

- Shhh - ül le megint egy kicsit megkönnyebbülve. - Én pedig azt szeretném, ha te is elhinnéd, mennyire sajnálom. Én is hibás vagyok ezért. Mind azok vagyunk. A családod, Carol, te, és én is. Mind magunkat hibáztatjuk, és valahol mindünk érzésében van igazság. Ha mindannyian egy kicsit erősebben harcoltunk volna, ez soha nem történik meg. De meg kell ígérned, hogy mostantól együtt harcolunk tovább és nem külön, különböző frontvonalról. Csapatban erősebbek leszünk, Harry. Ne küzdj most már ellenünk. Ellenem.

- Ígérem… - pislantok egy nagyot, ha már bólintani nem tudok, és érzem a megkönnyebbülést, amint hatalmas sziklák formájában gördülnek le a mellkasomról, és mintha máris könnyebb lenne lélegeznem. - És… köszönöm.

- Igazán nincs mit - ránt vállat, és a játékos, csibészes csillogás már a szemében van. A vigyor lassan húzódik szélesre az arcán. - Az álomkocsid totálkáros. Reggel láttam a bontó papírjait. Az engedélyedre várnak, hogy bezúzzák. Gond nélkül firkantottam oda a neved, és dobtam be nekik, mielőtt idejöttem.

- Kegyetlen… az vagy… - kapkodom a levegőt, de csak meg akartam játszani, viszont tényleg sikerült fájdalmat okoznom magamnak vele. Ő csak a fejét rázza újra, és megcsókol. Nem tudok betelni vele. Órákig tudnám élvezni ezt, de hirtelen a fejembe nyilall a vizsgája, és egy nyögéssel jelzem, hogy beszélni akarok. - Mikorra kell… odaérned?

- Egy óra múlva - feleli kelletlenül, miután a telefonjára néz, aztán felkapja a táskát, amit akkor dobott az ágy mellé, amikor először ide sétált. - Indulnom kell.

- Sok sikert! - suttogom elszántan, és mosolygok rá, ő pedig lehajol egy utolsó búcsúcsókra, de egy újabb komisz vigyorral távolodik el.

- Ezt nézd meg! - szólal meg, és az Adidas pulcsija cipzárjához nyúl, hogy szétnyissa. Alatta egy szépen vasalt ing van, ami tökéletesen a testéhez simul, fekete nyakkendővel, és krisztusom! Csak most tűnik fel, hogy egy öltönynadrágban volt egész idáig. Piszkosul szexi ebben a szerelésben. Egészen biztosan fogalma sincs róla, mennyire. - Jól nézd meg, mert nem gyakran fogsz ilyet látni.

- Annyira… jól nézel ki… - sóhajtom, ő pedig felnevet, és visszahúzza a cipzárt. - Szorítok!

- Köszi - mosolyog kedvesen, és látom rajta, mennyire nem akaródzik neki elmenni, és ez felmelegíti a lelkem. Újra és újra ezt teszi velem. - Rád gondolok majd. És a jövőnkre. Menni fog. Aludj egyet, jó? Ha végeztem, egyből jövök.

- Rendben - felelem lassan, ő pedig bólint, és magamra hagy. Tényleg érzem magamban a kimerültséget, ezért borzasztóan jólesik, amikor lehunyom a szemem, és az álomfoszlányok máris elkezdenek összeállni a szemem előtt.

Az álmaimba nagyon halk, egyáltalán nem zavaró beszélgetés kúszik be, és azonnal elkezd halványulni a kép, amit az agyam kreált nekem. Már tudom, hogy csak álom volt, és érzem, ahogy egyre éberebb vagyok. Ezzel egyidőben a lábaimba és fejembe nyilalló fájdalmat is. Nem is jó szó ez, mert nem pillanatnyi kellemetlenség. Folyamatosan fáj, és nyöszörögnöm kell tőle, mert érzem az ingert, hogy megmozdítsam a lábam, de nem megy.

- Jól vagy, kicsim? - hallom meg erősebben anyu hangját magam mellől, de először mégis Carolt látom meg, amikor kinyitom a szemem.

- Nem… - sóhajtom, és újra összeszorítom a szemem, és érzem Carol ujjait az ágyon fekvő tenyerem alá férkőzni, és olyan erősen szorítom meg őket, ahogy csak bírom. - Nagyon fáj…

Anyu egyből elsiet, és kettesben maradok Carollal, ami sokkal lélekszaggatóbb, mint amire számítottam, mert amikor elkezdeném mondani, mennyire sajnálom, hogy ezt okoztam mindenkinek, akit szeretek, sírni kezd és a bocsánatomért könyörög, amiért kitett a lakásból azon a délutánon.

- Car… - szorítom meg a kezét, ezzel kérve, hogy nézzen rám. - Ölelj meg…

Most talán erősebben sír, mint eddig, de megteszi, és hihetetlen erős nyugalom hullám szalad végig a testemen a tudattól, hogy itt van. Hogy nem gyűlöl, és nem haragszik rám. Legalábbis nem annyira.

- Nekem kell… bocsánatot kérnem tőled - motyogom a nyakába. Olyan jól esik a kórházszag után az ő megszokott, kellemes illata az orromban. - Szeretlek, Car.

- Én is téged, Harry! - nyom két puszit az arcomra, és elhajol, amikor megérkezik a nővér és anya. 

- Hol fáj? - kérdi kedvesen az ápolónő, és a homlokomra fekteti a kezét, hogy megnézze a lázam. Fázni nem fázok, de…

- Mindenhol - felelek egy kicsit erősebb hangon. Mostanra egészen jól megy a beszéd, azt hiszem. - Főleg a lábam. És a fejem.

- Az altató és nyugtató hatása már teljesen elmúlt, és valószínűleg ezért érzed jobban a fájdalmat - magyaráz lágy hangon a nő, és látom, hogy csavargat valamit az infúziómnál. - Egy kicsit magasabbra állítottam a dózist, ha legkésőbb egy óra múlva sem enyhül, akkor szólj, rendben?

- Köszönöm - próbálok elmosolyodni, de még ez is kellemetlen. Érzem a sebeket az arcomon, és a számon. Elképzelni sem tudom, hogy nézhetek ki kívülről, és azt hiszem, tudni sem akarom. - Mennyi az idő?

- Még csak kora délután van - mosolyodik el anya. Látom, hogy pontosan tudja, miért kérdezem. Már most magam mellett akarom érezni Louis-t. - Este vissza fog jönni.

- Tudom, csak… Hiányzik - vallom be halkan. - Minden percben.

- Nagyon aggódott érted - mosolyodik el Carol, ami rám is átragad. Emiatt egyszerre érzek boldogságot és lelkiismeretfurdalást. Ha nem lettem volna akkora idióta, akkor soha nem lett volna szükség arra, hogy aggódjon értem, még ha jól is esik a tudat, hogy így volt.

- Anyu mindent elmesélt - felelem halkan, mintegy válaszképp. Nem bírok túl sokáig erről beszélgetni. Iszonyúan szégyellem magam amiatt, ami történt, és azért is, mert minden körülményt ismernek. Tudják, hogy mennyire részeg voltam, és azt is, hogy drogoztam azon az estén. Nincsenek szavak arra, mennyire szeretném a föld alá ásni magam ahelyett, hogy a szemükbe nézek.

Órák telnek el úgy, hogy csak várok, és egyre jobban izgulok, mert ez az utolsó vizsgája. Ha ezen túl van, akkor ennyi volt. A kezében a diploma. Sikerülnie kell. Időközben megérkezik Robin és Gemma is. A nővérem is sír, én is alig bírom ki, és ez a legrosszabb. Azt hiszem ma összesen több könnyem folyt, mint egész életemben eddig. Robin pedig… Egyszerre tűnik dühösnek és aggódónak. Látom, hogy az állapotomról szóló kérdések mögött megbújnak a valódiak is. Megvan a véleménye az egészről, de nem zúdítja most rám, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Nem valószínű, hogy elbírnám annak a beszélgetésnek a súlyát. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem menekülhetek, és meg fogom tudni, mi az, amit most erővel tart vissza, de azt hiszem, meg kell majd hallgatnom. Komolyan szeretném rendbe tenni a családi életem, és ahhoz az kell, hogy mindenki beszéljen arról, amit érez és gondol. Én is fogok, nekik is muszáj. Aztán csak bízom abban, hogy sikerül mindent rendezni, és nem ment végleg tönkre minden.

Már mindenki magamra hagy, és én csak az ablakon bámulok kifelé, azt várva, hogy végre lemenjen a nap és ideérjen Louis, amikor rémülten rezzenek össze Andy hangjára.

- Tudod, megérdemelnéd, hogy kirántsam a párnát a fejed alól, és azzal fojtsalak meg! - közeledik felém nagy lendülettel, és az utolsó pillanatig tökéletesen elhiszem, hogy iszonyú dühös rám. Akkor látom meg a mosolyt az arcán, amikor mellém ér, aztán lehajol, hogy óvatosan, és mellesleg így, hogy nem tudok mozogni, nagyon bénán megöleljen. - Istenem, gyerek! Kibaszottul ránk hoztad a frászt.

- Tudom. És nagyon sajnálom - motyogom rekedten, mert a hangom már azóta nem használtam, hogy a család itthagyott.

- Azt ajánlom is! - mutat rám, és Josh is mellém lép, hogy a hajamba borzoljon. - Hogy vagy?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól - felelek lassan, míg Andy leül mellém, Josh pedig megkerüli az ágyam, és abba a fotelba ül, ami a másik oldalamon van. - Tudtok valamit Louis-ról?

- Csak azelőtt hívott, hogy ő következett volna - szólal meg most Josh, és mivel a fejem nem nagyon tudom, így csak a szemem mozdítom felé. - Azóta nem beszéltünk. De szerintem már végzett. Vagy hamarosan fog. Pánikolt, és ezer kérdést tett fel minden hülyeségről.

- Pánikolt? - kérdezek vissza aggódva, és szinte előttem van a folyosón fel alá járkáló srác, telefonnal a fülén.

- Megcsinálja - biztosít mosolyogva, aztán most mégis feláll, és az ágyam végébe akasztott kórlapért nyúl, mielőtt visszaülne. - Egészen jók az eredményeid. A lábad nagyon fáj, igaz?

- Most nem - felelem egyből, mert a megemelt fájdalomcsillapító mennyiségem tökéletesen elfedi minden kínomat. - Kértem még gyógyszer.

- Minden nappal jobban leszel - kezdi, ahogy visszateszi a táblát az ágyamra. - De a lábad lassan fog helyrejönni. Muszáj lesz időt adnod magadnak.

- Tudom - sóhajtok fel, mert előre félek attól, ami még vár rám. - A doki eléggé részletes volt… Talán túl részletes.

- Hát nem nagyon van mit szépíteni a helyzeten - szól közbe Andy, és bár érzem, hogy nem szándékosan bántani akar, azért hallom a hangjában a haragot.

- Andy - figyelmezteti Josh, de teljesen meg tudom érteni, ha ki vannak rám akadva.

- Nem… Értem, ha dühös vagy - nézek a vörös hajú srác felé, aki egy ideig állja a tekintetem, csak aztán felsóhajt, és megrázza a fejét.

- Dühös. Igen - kezdi kemény hangon, de megérdemlem. - Azért, mert majdnem kinyírtad magad, te idióta! És azért is, mert a legjobb barátomat is majdnem kinyírtad, annyira aggódott érted. Szóval igen, dühös vagyok, Harry. De kibaszottul boldog is, hogy végül itt vagy most, és beszélgetünk egymással.

- Andy… - kezdem bizonytalanul, mert bár tudom, hogy ennek nem kellene foglalkoztatnia, de nem csak az én munkámról van szó, hanem másokéról is, akik velem együtt vannak beosztva. - Megtennéd, hogy szólsz a cégnél, hogy…

- Már rég tudják - szakít félbe, amit nem bánok, mert még mindig kifulladok a hosszabb mondatok után. - Szóltam Victornak. De igazából a neten is írtak a balesetről. Biztos mindenki tud róla.

- Nagyszerű… - motyogom, de nincs időm magamat emésztenem, mert Louis befordul az ajtón, és egy hatalmas vigyorral néz rám. - Sikerült? Sikerült!

- Igen - bólint egy nagyot, és közelebb sétál, hogy megcsókoljon. Túl hamar hajol el, és nagyon szeretnék utána nyúlni, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy felemeljem a karom. - Vége!

- Gratulálok! - öleli magához Andy, amihez aztán Josh is csatlakozik, én pedig csak nézem őket. Bárcsak minden másképp alakult volna. Akkor most nem itt lennénk, és én is Lou karjai közt örülhetnék a sikerének. - Ezt meg kell ünnepelni.

- Andy… - forgatja meg a szemeit Louis, amire elmosolyodom, és Josh is hangosan nevet fel.

- Később - kacsint Andy, aztán az időközben levett farmerdzsekije után nyúl, hogy felvegye. - Lelépünk. Harry, te gyógyulj szépen, Lou, te meg pihenj.

- Igenis, doktor úr - feleli játékosan Lou, és míg a két barátunk elköszön, hogy elmehessen, Louis közelebb húzza a fotelt az ágyamhoz. Olyan közel, hogy a fejünk szinte egymás mellett van így, és érzem az illatát. Hallom a levegővételeit, és látom az árnyékot az arcán, amit a szempillái vetítenek oda. Megfogja a kezem, és maga felé húzza, hogy adjon egy szerelmes puszit a kézfejemre.

Este még benézett a dokim, hogy elmondja, nagyon örül az eredményeimnek, és annak is, hogy semmilyen agyi károsodás nem történt, aztán közli, hogy még két-három napig megfigyelés céljából muszáj az intenzíven maradnom, de aztán átvisznek egy sima szobába. Annak már lesz ajtaja, és a fényeket is lekapcsolhatom éjszakára.

Igazából ennek nem is tulajdonítottam akkora figyelmet egészen addig, amíg el nem kellett töltenem egy éjszakát úgy, hogy a fejem feletti biztonsági fény a szemembe világított. Egy ideig próbáltam aludni, de nem ment, és amikor hangosan felsóhajtottam, akkor Louis is felém nézett. Utána, bár kértem hogy pihenjen, egy percet sem aludt, és az egész éjszakát átbeszélgettük. Nem a balesetről. És nem is a külön töltött időszakról. Tudom, hogy akárcsak Robinnal, Louis-val is vár rám egy nagyon komoly beszélgetés, de ő sem szól most semmit. Emlékeket elevenítettünk fel, és volt pillanat, hogy fájdalmasan próbáltam visszatartani a nevetést, mert minden porcikám ellenezte, de képtelen voltam rá. Így telik ez az elkövetkező három teljes nap. Louis délelőtt eltűnik, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön, addig pedig a családommal és Carollal vagyok. Amikor Louis visszaér, megpróbálunk mindketten aludni egyet, mert a nappali fénynél lekapcsolják a fejem feletti lámpát, és így könnyebb, mint éjszaka. Aztán megint csak reggelig beszélgetünk. Mindenről. A gyerekkoromról mesélek neki. Arról, hogy milyen volt Gemmával felnőni, és felrobban a szívem, amikor elmondja, hogy jóban lettek. Aztán Louis is mesél arról, amikor még kisiskolás volt, és a szülei elvitték őt Skóciába, őt pedig rabul ejtette a hegyek és völgyek látványa. Megfogadta, hogy vissza fog térni, amilyen gyakran csak tud, de mégsem tette soha, mert mára már nem olyan kellemes emlék.

- Én mindig is arra vágytam, hogy eljussak Párizsba a szerelmemmel - veszem át tőle a szót, mert néhány másodperce kínos csend állt be a kellemetlen múlt miatt. - Egy nagyon romantikus utazásra. Pont olyanok lennénk, mint a lázas kamaszok. És csókolózni akarok az Eiffel torony tetején.

- Nyálasan hangzik - ugrat fintorogva, de látom a vigyort a szája szélében. - Talán majd egyszer elvisz oda a szerelmed. Ne add fel az álmaid.

- Bármikor elmehetnék oda, de nem csak úgy kíváncsi vagyok a helyre, tudod? - döntöm egy icipicit oldalra a fejem. Már nem fáj annyira a nyakam, és kezd a merevítő is iszonyú kényelmetlen lenni. - Párizs a szerelem, és romantika fővárosa. Ezért én nyálas utat akarok.

- Értem - bólint, de nem néz rám. Maga elé réved, és mintha gondolkodna valamin.

- Neked van olyan hely a világban, ahová mindig szerettél volna eljutni? - kérdem halkan, és megcirógatom az ujjait az enyémek közt.

- Nem nagyon - rázza meg a fejét, de mégis agyal. - Talán Madrid. Már jártam ott, és csodálatos város. Bármikor újra visszamennék.

Éppen meg akarom ígérni neki, hogy visszamegyünk oda egy nap, amikor a doki és két ápoló sétál be a szobámba.

- Hogy van, Harry? - néz rám a köpenye zsebébe rejtett kezekkel.

- Jól érzem magam, csak a nyakmerevítő nagyon kényelmetlen most már - válaszolom, és tudom, hogy a hangom egy kicsit panaszos, de tényleg rossz érzés a nyakam körül.

- Éjszakára még szeretném, ha fent maradna, de holnap, a reggeli vizitnél levesszük, rendben? - mosolyodik el, és én is csak hálásan mosolygok válaszképp. - Most átviszünk egy másik szobába. Kétágyas lesz, de jelenleg más nem fekszik bent.

- Rendben - felelem megértően, és nézem, ahogy az ápolók szétszedik a berendezést, és ágyastól tolnak át a másik szobába. Louis és a doki mögöttünk sétálnak végig, és az állapotomról, meg arról beszélnek, hogy még nem tudni, pontosan mikor hagyhatom el a kórházat.

- Használhatja a másik ágyat, hogy ledőljön egy kicsit, ha szüksége van rá, de bármikor hozhatnak be egy másik beteget - informálja őt a doktor, aztán miután mindent elrendeznek körülöttünk, magunkra hagynak, és ránk csukják az ajtót. Louis egyből mellém lép, és az arcom felé hajol, hogy szenvedélyesen csókoljon. Talán a legszenvedélyesebben, mióta felébredtem, és bár a számon van egy vágás, ami még nem gyógyult meg teljesen, és most eléggé fáj, ez egy percig sem érdekel. Hagyom, hogy darabokra tépje az ajkaimat, és imádkozom, hogy ez a pillanat ne érjen véget.