Sziasztok! 

A végére talán picit sikerült mindenkit megnyugtatnom. Így az utolsó mondatokkal legalábbis, még ha a rész eléggé... mélyre is sikerült. Remélem, hogy mindenkinek jól telt a szilveszter, és nagyon boldog új évet kívánok az összes kedves olvasómnak, akik időről időre nyomon követik a munkám. Nagyon hálás vagyok nektek! És persze továbbra is kíváncsi a véleményetekre, szóval ne hagyjatok kételyek közt. 

Jó olvasást!

Puszi&Pacsi

Az ágyban fekszem, és teljesen elönt a nyugalom. Harry itt szuszog mellettem, a göndör, egyre hosszabb haja szétterül a mellkasomon, és én nem is lehetnék ennél boldogabb. A vitánk, és ez az elcseszett némaságunk már a múlté, bár összehúzott szemöldökkel próbálok emlékezni, hogy mi történt. Hogyan oldottuk meg? Nem emlékszem a békülésre, de most ez sem számít. Nem érdekel, csak az, hogy végre megint mellettem van, és én boldog vagyok. Ő tesz engem boldoggá, olyan végtelenül, ahogy tudom, senki más nem lenne rá képes. Egyszerűen van benne valami, ami nélkül képtelen vagyok élni. Szeretem őt. Mindennél jobban szeretem, és itt az ideje, hogy ezt neki is elmondjam.

- Hé, Göndör! - suttogom, és egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Egészen közel, hogy a mellkasomhoz szorítsam, és erre csak panaszosan nyöszörög egy kicsit.

- Álmos vagyok, Lou… - motyogja a bőrömbe, de azért az állát a mellemre támasztja, és próbálja kinyitni a szemét, hogy rám nézzen. - Hm?

- Szeretlek - suttogom, és erre a szóra kitágulnak azok az őrülten szép szemei, hogy az enyémekbe bámuljanak. - Csak el akartam mondani, mielőtt elalszunk.

- Miért? - kérdez vissza, de összezavarodom tőle. Nem értem, miért, vagy honnan jött ez most, és szerintem megláthatja a tanácstalanságot az arcomon, mert elhúzza a száját és összeráncolja a homlokát. - Miért csak most mondod? Miért nem mondtad soha?

- Én… - válaszolni akarok, de a szavai elnémítanak. A könnyek ellepik a szemeit, de nem hagyja kicsordulni. Elpislogja, aztán a nyakamba fúrja az arcát. A meztelen hátára simítom a kezeimet, és szorosan ölelem. - Annyi minden más lehetett volna, ha előbb mondod. Bárcsak tudtam volna…

A fejemet kezdem rázni, de hirtelen a magasba szökik a pulzusom, és érzem, ahogy elönt a pánik, mert Harry teste halványulni kezd a kezeim között, és lassan teljesen eltűnik, a karjaim pedig már a semmit ölelik. Felülök, kétségbeesetten kapkodom a fejem, de a szobában most már koromsötét, és teljesen egyedül vagyok. Az agyam lassan kezdi felfogni, hogy az egész csak egy álom volt, és fokozatosan térek vissza a valóságba. Nem ez az első alkalom, hogy Harry az álmaimban kísért, és csatakosra izzadva térek magamhoz. Nem elég a hiánya ébren, még az elmém is kínoz. Akkor is ha pihenhetne. Elbaszott egy mazochista vagyok. A torkom teljesen kiszáradt, és nagyon melegem van, ezért ledobom a takarót magamról, és a mosdóba megyek, hogy a csap alá hajolva igyak egy kicsit. Amikor visszaérek, a telefonom felé kapom a fejem, ami az éjjeliszekrényen rezeg, és a fénye bevilágítja a szobát. Egy számomra teljesen ismeretlen telefonszámról hívnak, és legszívesebben fel sem venném, de valamiért elönt egy szokatlan nyugtalanság. Az érzés, hogy bárki is az, talán fontos. Ha nem, még mindig kinyomhatom később. Végül gyorsan elhúzom az ujjam a zöld ikonon, és a fülemhez szorítom.

- Halló?

- Louis Tomlinson? - szól bele egy teljesen idegen női hang, és a tónusa valahogy hihetetlenül megnyugtató, az én pulzusom mégis az egekbe szökik a hivatalos stílustól az éjszaka közepén.

- Igen, én vagyok - felelem egyből, és csak az ágyam mellett állok, mert képtelen vagyok még leülni is, annyira megfeszültek az idegeim.

- A mentőszolgálati diszpécser irodából telefonálok - kezdi el tagoltan és lassan, hogy minden egyes szót értsek, de nekem végigfut a hideg a hátamon, ahogy egyenként felfogom a szavait. - Harry Styles az ön nevét és telefonszámát tüntette fel a biztosítótársasággal kötött szerződésében, mint legközelebbi hozzátartozót, akit vészhelyzet esetén értesíthetünk.

- Vészhelyzet? Tehát… Miről beszél? - sürgetem őt, és azonnal eszembe jut az a délután, amikor Harrynek arról meséltem, hogy a biztosító cég, akikkel szerződésben voltam csődbe ment, és keresnem kell egy másikat. Akkor kinyögte, hogy mióta betöltötte a tizennyolcat már nincs életben lévő egészségbiztosítása, én pedig leesett állal ingattam a fejem. Másnap együtt mentünk, hogy megkössük a legszimpatikusabb céggel a szerződést, és míg ő engem, én őt jelöltem meg hozzátartozónak. Olyan viccesek ezek a helyzetek, akkor is csak egymásra vigyorogtunk, mert valójában soha nem gondoltuk volna, hogy valaha is szükség lesz azokra a telefonszámokra. Most mégis engem keresnek, ami egyet jelent azzal, hogy Harry… Hogy valami nagy baj történt.

- Kérem maradjon nagyon nyugodt - vezeti fel a hírt a nő, de ez pont egy olyan mondat, ami teljesen kiborítja az embert ahelyett, hogy nyugodtan tartaná. - Mr. Styles súlyos autóbalesetet szenvedett, jelenleg is a helyszínen igyekeznek stabilizálni az állapotát. Amint sikerrel járnak, és szállítható állapotban lesz, a Homerton baleseti központba indulnak vele.

- A… Hogy… - dadogom, és a fejemben összeállnak a mondatok, de valahogy nem képesek elhagyni a számat.

- Kérem, Mr. Tomlinson, nyugodjon meg - kéri újra a nő, de képtelen vagyok erre. Legszívesebben belekiabálnék a telefonba, hogy az én helyemben vajon képes lenne nyugodt maradni, vagy sem?

- A Homerton… Rendben, én… Máris indulok - próbálom összeszedni magam, és azonnal a szekrényhez lépek, hogy magamra rángassak egy melegítőt, és egy pulóvert. A nő még mond nekem pár számomra teljesen értelmetlen dolgot arról, hogy a hívásunkat rögzítették és hasonlók, de ez most teljesen hidegen hagy, ezért csak kinyomom a telefont, és megszaporázom a mozdulataimat, miközben belelépek az első pár edzőcipőbe, amit meglátok, és felkapom a kocsikulcsom, meg a tárcám.

Olyan sebességgel hajtok ki az utcába, hogy a kapu csak éppen kinyílik előttem, amikor már meg is nyomom a visszazáró gombot a kocsiban, aztán a gázra taposok. A Homerton nincs messze. Nagyjából tizenöt perc gyenge forgalomban, de most még annyi sem kell. Persze nem csak azért, mert alig vannak az utakon, inkább mert pont nem érdekel a sebességhatár. A táblákat és lámpákat azért igyekszem figyelni, de így is nagyjából öt perc alatt a kórházba érek. A parkoló szinte tele, ezért csak eléggé messze találok helyet, onnan viszont futva indulok a bejárat felé.

- Jó estét, én… - torpanok meg a sürgősségi recepciós pultjánál, és akkora vihart kavarok a becsapódásommal, hogy néhány papír a földön landol, amit a nővér morcos képpel szed össze. - Harry Stylest keresem. Ide hozták. Úgy tudom…

- Egy pillanat - morogja, és ha nem lenne nő, és idősebb az anyámnál, valószínűleg megragadnám a rózsaszín kis uniformisát, hogy kirántsam a pult mögül. - Ön a hozzátartozója?

- Igen, én… engem hívtak a biztosítótól - magyarázom, mert igazából nem is tudom, mit felelhetnék erre. Nem a fiam, a testvérem vagy a férjem… én… még abban sem vagyok biztos, hogy a párom, de tudom, hogyan mennek itt a dolgok, és ha azt mondom, egy barát vagyok, szarni fognak rám, és semmit sem tehetek. - Az élettársa vagyok.

- Értem - bólint, és a számítógépet lesi, hogy leolvassa a részleteket. - A mentők már ideszóltak. Az orvosi csapat készenlétben van. Tíz percen belül ideérhetnek. Ott várakozzon, kérem.

A helyiségben lévő széksor felé mutat, és én egy bólintással indulok el. Még tíz perc. Tíz kibaszott perc alatt meg fog ütni a guta, és én is itt csuklom össze. Fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom. Talán fel kéne hívnom valakit. Carolt. Kurvára fel kell hívnom Carolt. Három másodpercenként nézek a folyosó végén lévő csapóajtóra, ami a mentős bejárat, legalábbis a kiírás szerint, és amikor a telefon a fülemhez ér, már le sem veszem róla a szemem.

- Louis…? - kérdi suttogva, álmos és rekedtes hangon. Nyilvánvalóan felvertem őt, és sajnos perceken belül már gondolni sem tud majd az alvásra.

- Carol… fogalmam sincs, hogyan mondjam kíméletesen - kezdem, és most lehajtom a fejem, hogy az ölembe bámuljak. - Harrynek balesete volt. A Homertonben vagyok, előbb értem ide, mint a mentő.

- Micsoda?! - élesedik ki a hangja, és minden bizonnyal Kevint hallom, ahogy azt kérdezi a háttérben, hogy mi történt.

- Autóbalesete volt, de még én sem tudok többet - rázom a fejem, és abban a pillanatban hallom a rohanó lépteket a hátam mögül, majd kicsapódik a mentős bejárat, és ott van ő. A hordágyon fekszik, de annyian veszik körül, hogy alig látok valamit. Felpattanok, és közelebb megyek, de érzem, ahogy minden porcikám megdermed attól, amit látok. Harry… Istenem, ha nem tudnám, hogy ő az, ha a ruhái, a haja nem mutatná meg egyértelműen, akkor fel sem ismerném. Az arca koszos és véres, és nem is látni rendesen a sérülésektől és az oxigén maszktól, amit folyamatosan pumpál egy mentős a teste fölé hajolva. A pólója szét van szaggatva, és a mellkasából is egy cső lóg ki, amihez… istenem nem tudom mi az, mert soha nem láttam ilyet, de a véres és zavaros folyadék a kis tasakban a cső végén biztosan nem normális. A hasa tele van horzsolásokkal, zúzódásokkal, és hatalmas vágásokkal, némelyikből még egy hatalmas szilánk is kikandikál, de rengeteg a vér, és ebből látszik, hogy az üvegdarabok mélyen vannak. Elszorul a torkom, és ezzel egyidőben lesz hányingerem, mert annyira kétségbe vagyok esve, de nem tudok megszólalni, vagy tenni ellene. Csak a hordágy mellett rohanó mentősök és orvosok mellett haladok én is, hogy ne maradjak le. Hallom, hogy beszélnek egymáshoz, és Carolt is a fülemben, de semmit sem tudok felfogni Harry látványán kívül. A teste teljesen összetört, és én csak egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. A karja fel van duzzadva, szinte biztos vagyok benne, hogy eltört, és a lábai… Azokra nincsenek szavak. Nyílt törések, és hatalmas sebek mindenütt. Hiányzik az egyik cipője, és mindenek között engem az a hülye érzés fog el, hogy bárcsak meglenne a cipője. Mert akkor nem lenne ennyire súlyos. Ennyire… kiszolgáltatott. Annyival is kevésbé látnám pokolinak a pillanatot, de az az átkozott cipő sehol sincs. Amikor egy következő ajtóhoz érünk, egy fiatal srác elém toppan, és feltartóztat. Most vagyok képes először levenni a szemem Harryről.

- Ide nem jöhet be - ingatja a fejét, és a vállamra teszi a kezét. - Harry most már jó kezekben van, kérem, jöjjön velem a műtő várójába. Ott le tud ülni.

Csak bólintok, és amikor Carol már szinte üvölt a fülembe, akkor rázom meg a fejem, hogy egy kis életet leheljek magamba.

- Bocsáss meg, Carol, de… - kezdem, és képtelen vagyok befejezni a mondatot.

- Már úton vagyunk - vágja rá egyből, és bár nagyon magabiztosnak és erősnek akarja mutatni magát, megremeg a hangja. - Hamarosan ott leszünk.

- Rendben - bólintok, mintha láthatná, aztán kinyomom a telefont. - Mi… Mi történt?

- Ön egy hozzátartozó? - kérdi azonnal, ahogy belép velem a liftbe, és megnyomja a megfelelő gombot.

- A… a párja vagyok - felelem, és látom, ahogy rám kapja a tekintetét, egy ideig méreget, aztán egy apró mosollyal bólint.

- Elvesztette az uralmat az autója felett, nekicsapódott a szalagkorlátnak és átszakította azt, onnan pedig a fák közé szaladt az autó - kezdi mesélni, és szinte látom a szemem előtt a borzalmas jelenetet. - Meg is pördülhetett néhányszor mert a roncs a feje tetején állt, amikor kiszedtük a fiút.

- Jézusom… - motyogom, és ő tart egy rövid szünetet, hogy összeszedhessem magam, aztán folytatja.

- Amikor kiemeltük, magához tért, de nem kapott levegőt - folytatja a kegyetlen történetet, aminek minden elhangzott szava után üvölteni szeretnék. - Valószínűleg a mellkast ért erős ütés következtében légmell alakult ki, emiatt fulladozott, de még a drenázs alkalmazása előtt összeesett a tüdő, és nem sokkal később összeomlott a keringése is. Ez az állapot szerencsére nem tartott sokáig, sikerült visszahoznunk őt, és azonnal intubálni, hogy mesterségesen lélegeztethessük. A súlyosabb sérüléseket a helyszínen elláttuk. Több bordája és végtagja is eltört, és vélhetőleg erős agyrázkódást is kapott. Az autó régi volt, és nem nyílt ki a légzsák.

- Kibaszott klasszikus csoda, mi…? - szűröm a fogaim közt, mert valamit vagy valakit hibáztatnom kell, és a kurva mániája a régi autókkal most kapóra jön.

- Azt még el kell mondanom, hogy a mentőben le kellett futtatnunk egy gyors drog és alkohol tesztet a gyógyszerek miatt, amiket muszáj volt beadnunk - elakad a lélegzetem, mert tudom, szinte a sejtjeimben érzem, hogy mi fog következni. - A véralkohol szintje kritikus volt, és többféle kábítószert is ki lehetett mutatni a vérében.

- Miket? - lehelem magam elé, de nem nézek a férfira, ahogy kiszállunk a liftből.

- Marihuána, kokain és ugyan kis mértékben, mert már valószínűleg tisztulni kezdett, de különböző partidrogok - feleli olyan hangon, amiből pontosan tudom, hogy próbál kíméletes lenni velem, de most képes lennék embert ölni, annyira ideges vagyok. Annyira sok bennem a méreg és a düh.

- Mi fog most történni? - hunyom le a szemem, és már a kezem is remeg. Nem tudom, hogyan fogom túlélni, amíg nem láthatom őt. Nem tudhatom, hogy biztosan jól van.

- A műtőbe tolják, és elkezdik összerakni őt - feleli egy kedves, de nagyon erőltetett, apró mosollyal. - Valószínűleg a felszíni sérüléseken túl sok belső vérzés és zúzódás érte a testét. A csontjai néhol szilánkosra törtek. Készüljön fel, ez egy nagyon hosszú éjszaka lesz. Nem sikerült maradéktalanul stabilizálnunk őt a szállítás előtt. Most az életéért küzdünk.

- Mégis mennyit kell várnom, hogy hírt kapjak? - kérdem reményvesztetten, de kétségbeesve, mert egyedül, magányosan, és nagyon elcseszetten érzem most magam ebben a pokoli szituációban.

- A műtét egészen biztosan több órát fog igénybe venni, de időközben egy orvos majd ki fog jönni önhöz, hogy értesítse a fejleményekről - teszi a vállamra a kezét, és lenyom az egyik székbe. - Várjon itt, igyon egy kávét, a folyosó végén van egy szendvics automata. Próbáljon megnyugodni. Harry most már a legjobb kezekben van. Mindent meg fognak tenni érte.

- Persze…

- Ez az ő táskája, benne a személyes tárgyaival, amik az autó roncsai közt voltak - nyújt felém egy fekete hátizsákot, én pedig szó nélkül leteszem magam mellé az egyik székre. A férfi a vállamra teszi a kezét, vesz egy mély lélegzetet, aztán szó nélkül elsétál. Itt maradok egyedül a háborgó gondolataimmal, és képtelen vagyok megmozdulni is, annyira lebénít a félelem. Amit láttam… Nem értem, hogy történhetett.

A mellettem lévő táskáért nyúlok, és megnézem, mi volt nála, amikor ez a tragédia történt, de az meglehetősen üres. Csak a tárcája, a telefonja, egy fél üveg víz, és egy pulóver. Ennyi van a táskában. Szerintem már percek óta csak bámulok magam elé, és bár érzem az agyamon átszáguldó gondolatokat, felfogni már nem tudom őket, amikor eszembe jut Anne. Előttem van a mosolygó arca arról a napról, amikor együtt vacsoráztunk Harry lakásán. Tudniuk kell, mi történt Harryvel. Akármilyen is a kapcsolatuk most, joguk van hozzá. Azonnal a kezembe veszem a telefont a táskából, és megkönnyebbülök, amikor még mindig azzal a kóddal nyílik, mint amikor utoljára láttam Harryt. Kikeresem Anne számát, és remegő ujjakkal emelem a fülemhez a telefont.

- Igen? Harry? - veszi fel néhány csörgés után, és a hangja olyan bizakodó, annyira izgatottan cseng annak ellenére, hogy éjszaka van, hogy elfacsarodik tőle a szívem. - Halló? Te vagy az, Harry?

- Nem… - szólalok meg végre, de elfúl a hangom és meg kell köszörülnöm, mielőtt folytatni tudnám. - Louis… Louis vagyok. Csak azért telefonálok, mert… Tudom, hogy rosszban vannak, de tudniuk kell. Harry kórházban van. Már a műtőbe vitték, én… itt vagyok vele.

- Tessék? - erősödik fel a hangja, és hallom, ahogy felkattintja a lámpát a háttérben. Felismerem ezt a kis zajt, aztán az ágy nyikorgását, ahogy ketten is mozgolódnak benne. - Mi történt?

- Autóbalesete volt, és most… ő most… - próbálom összeszedni magam, de hatalmas erőre van szükségem, hogy ki tudjam mondani. - Az életéért küzdenek.

- Uramisten… - leheli, és néma csend. Nem tudom mióta várok, amikor meghallok egy kis zörgést, és egy férfi hangja szólal meg. Valószínűleg Robin lesz az. - Melyik kórházban van? Odamegyünk.

- Homerton - felelem azonnal, mert a parancsoló hang valamiért most azt a reakciót váltja ki belőlem, hogy egyből behódoljak az akaratának, és csak összehúzzam magam. - A négyes szint várójában.

Úgy teszik le a telefont, hogy több szó nem hangzik el, a készüléket pedig egyszerűen az ölembe ejtem. Teljesen megsemmisülten ülök, és várok. A csodára, vagy bármire, csak történjen valami, mert bár még csak most kezdődött el ez az egész, de képtelen vagyok várni. A falon kattogó hatalmas óra hangos másodperc mutatója gúnyolódik velem, és darabokra tépi az idegrendszerem.

- Louis! - kiált rám Carol, amitől összerezzenek, de felpattanok, és szorosan ölelem magamhoz. Mi nem vagyunk ennyire jóban, de most szükségem van valakire, aki szorosan tart, és megpróbál megvigasztalni. - Tudsz már valamit?

Csak megrázom a fejem, és már valószínűleg néhány perce így állhatunk, amikor elég erőt érzek magamban, hogy kinyissam a szemem. Vélhetőleg Kevin áll tisztes távolságra tőlünk, kezeit a zsebébe süllyesztve, én pedig egy nagy levegővel szedek össze elég erőt, és elengedem a vörös hajú lányt.

- Szia, Louis vagyok - nyújtom a kezem a srác felé, aki egy biccentéssel elfogadja, és keserűen elmosolyodik, majd ő is bemutatkozik.

- Megyek, keresek egy orvost, vagy nővért, vagy bárkit, aki tud nekem használható információkkal szolgálni - darálja Carol, és futólépésben indul el a nővérpult felé. Valószínűleg ez a fajta adrenalin vele ezt teszi. Felpörgeti. Engem most teljes letargiába döntött, és csak nem akarom elhinni, hogy ez a valóság. Míg Carol isten tudja hová tűnt az egyik nővérrel, addig Kevin elment az automatáig, és hozott nekem és magának is egy kávét, ami bár kurva szar, legalább van benne koffein, és történik valami. Csinálok valamit, ami lefoglal egy kicsit.

- Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége - szólal meg a semmiből Kevin, pedig a csend is nagyon kényelmes volt eddig kettőnk között, de nem tudok mit felelni erre. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Időközben megérkezik Carol, és keserűen közli, hogy semmit nem tudott meg, csak hogy a műtét zajlik, és várjunk türelmesen.

- Az én hibám - rogy le mellém, és automatikusan átnyújtom neki a fél pohár, most már csak langyos kávém.

- Dehogyis - ingatom a fejem, mert pontosan tudom, hogy leginkább én tehetek erről. Levettem róla a kezem, amikor inkább még szorosabban kellett volna tartanom őt.

- De - bólogat meggyőződéssel, aztán vesz egy frusztrált lélegzetet. - Ma összevesztünk, és én kidobtam a lakásból. Ha nem mondom neki, hogy takarodjon el, akkor ez nem történik meg.

- Min veszekedtetek? - kérdem elszoruló torokkal, mert bár nem érzem, hogy Carolt kezdeném hibáztatni mindezért, tudni szeretném, miért gondolja, hogy ő tehet erről az egészről.

- Folytatta azt az életet, amit te megelégeltél - kezdi, és a fejét csóválva csak az ölébe bámul. - Folyton… Állandóan be volt tépve és részeg volt, nekem pedig össze kellett szedni őt a bulikból. Soha nem vezetett. Mindegy, hogy keveset ivott, vagy esetleg teljesen elszállt, és kiütötte magát. Soha nem ült volán mögé, mindig felhívott hogy vigyem el. De ma… nem hívott, mert én elküldtem őt.

- Nem a te hibád, Carol - fogom meg az egyik kezét az ölében, és erősen megszorítom, hogy rám figyeljen. - Tudta, hogy nem szabadna vezetnie. Taxit kellett volna hívnia.

Mind elnémulunk, hosszú percekig csak csendben ülünk egymás mellett és nézünk magunk elé, amikor úgy érzem, hogy elegendő erőt szedtem össze magamban, és el tudom mondani, amit a mentőstől hallottam.

- Megvizsgálták a vérét - kezdem el, és a hajamba kell túrnom frusztráltságomban, pedig nekem nem szokásom. Ezt Harry csinálja minden második percben, mióta hosszú a haja. - Rengeteg alkoholt ivott, és kokain, fű, tabletták… Mindet ki tudták mutatni.

- Istenem… - kapja Carol a szája elé a kezét, és ezekkel a szavakkal szakíthattam át valamiféle gátat, mert a könnyei csorogni kezdenek.

- Mióta mérgesedett el ennyire a dolog? - kérdezem olyan halkan, és óvatosan, hogy a hangomban tényleg ne legyen szemrehányás.

- Ma este - ingatja a fejét sokkolt ábrázattal. - Kokain? Istenem, eddig nem csinált ilyet. Füvezett minden buliban, és néha a partidrogok, de ennyi. Nem ment messzebb. Azóta az eset óta többé nem lépte át a határt.

Pontosan tudom, hogy mit érezhet most, és bár komolyan nem hibáztatom őt, amiért ugyanúgy besokallt, mint én, de most nagyon sajnálom azért, ahogy ez a dolog a lelkiismeretét marcangolja. Az enyémet sem kevésbé.

- Az én hibám - mantrázza megint, és meg akarom ölelni, de Kevin gyorsabb nálam, így szorosan magához húzza a széken.

- Nem kevésbé az én hibám is akkor - motyogom magam elé, és látom, ahogy kibontakozik a barátja öleléséből. - Cserben hagytam őt.

- Én megértem, amiért úgy érezted, hogy ez sok…

- Nem! - szakítom félbe erélyesen, amitől egyből belé szorul a szó. - Teljes sebességgel robogott lefelé a lejtőn, és én tudtam ezt, de magára hagytam a démonjaival. Egy elcseszett leckének szántam az egészet, és azt akartam, hogy rájöjjön. Arra vártam, hogy rájöjjön, és megkeressen. Miért nem jött vissza, Carol?

- Azért, mert azt hitte látni sem akarod - feleli azonnal, mintha csak a kérdésemre várna, de a válasz egy hatalmas késszúrás a szívembe. - Félt keresni téged.

- Picsába! - öklözök bele a mellettem lévő szék lapjába, mire több szempár is ránk szegeződik a tágas váróban, de nem érdekel.

- Hol van?! - ront ránk a semmiből Harry családja, nekem pedig azonnal elakad a lélegzetem, és egy hatalmas csomó keletkezik a torkomban. Anne arca elkínzott, és esküszöm, mintha ezalatt az egy év alatt öt évet öregedett volna. A szemei felduzzadtak a könnyeitől, és Robin felkarját szorongatja. A férfi magas, jóval magasabb nálam, és annyira dühösnek tűnik. Anne másik oldalán pedig valószínűleg Gemma áll, mert hihetetlenül hasonlítanak a vonásai Harry csodálatos arcához.

- Még a műtőben - felelem elgyötörten, aztán felállok, és a férfi felé nyújtom a kezem. - Én Louis Tomlinson vagyok.

- Pontosan tudjuk, hogy ki vagy! - néz rám undorodva, és ellöki a kezem. Anne-re nézek, de csak most veszem észre mennyit változott az a pillantás az irányomba. Azonnal tudatosul benne, hogy mi történik. Mind tudják, hogy én is ugyanannál a cégnél dolgoztam. Itt van a szemem előtt, ahogy Harry elmesélte a lebukása utáni beszélgetést, és hogy ott volt a profilja megnyitva a tableten. Annak az esélye, hogy nem láttak meg engem is az oldalon, nagyjából a nullával egyenlő. Főleg, hogy két filmet is forgattam Harryvel. A legelső filmje a mai napig hatalmas siker, az első helyen van a videók között, és nyilván láttak benne. Azonnal elszégyellem magam, és megszólalni sem tudok. Hallom, ahogy Carol elmondja a részleteket, amiket neki elmeséltem. Teljesen összehúzom magam, amikor Robin elém lép, és a karomnál fogva felhúz a székről.

- Ez az egész egyedül a te hibád! - szűri a fogai közt, és mindene remeg a dühtől. Azt kívánom, hogy üssön meg. Bárcsak megtenné. Akkor mindkettőnknek könnyebb lenne egy kicsivel.

- Tudom… - felelem megsemmisülten, de nem tudok a szemébe nézni. Joggal hibáztatnak engem, az istenért! Én is magamat okolom.

- Mi? Dehogy! Lou, ezt nem te okoztad - pattan fel Carol is, közém és Harry családja közé állva. - Én végig Harry mellett voltam, és ez a férfi csakis pozitívat adott neki. Semmiről nem tehet.

- Nélküle Harry soha nem kezdte volna el ezt az életet - száll be az ellencsapatba Anne is, és ma már sokadjára törik darabokra a szívem.

- Igen, ez igaz - helyesel Carol, de azonnal folytatja. - De soha nem kérte erre Harryt, sőt évekig szóba sem állt vele, amikor megtudta, hogy miatta van a cégnél. Mióta csak ismerem Louis-t, attól a naptól kezdve próbálja kihúzni Harryt ebből az életből, és bár isten se érti miért, de senkinek nem ment. Louis többet tett Harryért, mint ti, szóval le lehet szállni róla!

Az állam is leesik a hangnemtől, amit a család irányába használ, de nincs időm összeszedni sem, máris megragadja a karom, és egy távolabbi sarokba húz, hogy leültessen az ottani székek egyikére.

- Ne foglalkozz velük, ők is csak…

- Nem tudok nem foglalkozni, ha igazuk van - felelem elgyötörten és most egy kicsit utálom saját magam, amiért ez ennyire megvisel, de tényleg nem tudok rájuk haragudni, mert igazat adok nekik. Igaz, hogy nem én kértem tőle, hogy lépjen be a céghez, de sokkal többet kellett volna tennem azért, hogy véget vessek ennek.

- Oké, akkor úgy tűnik, mind hibásak vagyunk ezért - szólal meg kicsit frusztráltan, de látom, hogy komolyan gondolja. - Én is. Kevin is. És a családja is.

Eszembe jut a videó, amit Kevin feltöltött Harryről, és valamiért egy erős ellenszenv kezd formálódni bennem a srác iránt. Egyik pillanatról a másikra. Eddig teljesen háttérbe szorítottam ezt a tényt, hogy igazából az egész ott kezdődött. Érzem magamban, ahogy őt kezdem hibáztatni, és ezzel az én lelkemről egy kevés súly lekerül. Nem az összes, közel sem szabadultam fel, de ez is haladás már. Harry családja is leül a váróban és mind egymáshoz dőlve, fáradtan várakoznak. Kevin az automaták előtt álldogál, Carol pedig, mióta hosszú és nyomasztó csendbe burkolóztunk, a vállamra döntötte a fejét. Nem mozdulok, hogy ne zavarjam meg, de folyamatos készenlétben vagyok, ha valaki kilépne az ajtón, amire az van írva, hogy tilos a belépés.

- Hoztam kaját meg üdítőt - ül le Carol másik oldalára Kevin, és a lány kezébe ad egy szendvicset, meg egy üveg narancslevet. Felém is nyújt az ételből, de csak megrázom a fejem és felkelek, hogy szerezzek magamnak egy újabb kávét. Kibaszott négy órája tart már a műtét, lassan öt, és én érzem, hogy meg fogok őrülni. A forró és egyben majdnem ihatatlanul szar kávémat kortyolom az automata melletti ablakpárkánynak dőlve, amikor nyílik a csapóajtó, és egy teljesen beöltözött férfi lép ki rajta, aztán lehúzza a kesztyűjét és a maszkját. A kávét az ablakba teszem, és rohanok fele.

- Doktor! - torpanok meg előtte. Egy kicsivel magasabb nálam, de nem jelentősen. Pont egymás szemébe tudunk nézni. Látom a szemem sarkában, hogy mindenki felpattan, és felénk siet.

- Harry Styles rokonai? - kérdi, és egy emberként helyeslünk a kérdésre. - A fiú túl van az életveszélyen. Kétszer is ránk hozta a frászt odabent, de nagyon erős, eltökélten küzd, hogy köztünk maradjon.

Mindenki felsóhajt, Carol kínjában el is neveti magát, de én még mindig ugyanolyan feszülten várok. Nem tudom elhinni, hogy kétszer is… Istenem…

- A belső sérülései nagyon komolyak voltak, de elláttuk mindet - bólint, miközben folyamatosan az én szemembe néz, és ezért borzasztóan hálás vagyok, mert mindenki egymást ölelgeti, csak én állok köztük magányosan. - Még vissza van egy kevés. Kitartónak kell lennünk és türelmesnek. Tudom, milyen nehéz az idekintről, de kérem.

- Mi történik most? - kérdem, mert kiszakad belőlem az egészségügyis, még akkor is, ha ez igazából csak állatokra korlátozódik a valóságban.

- Az ortopéd sebész minden erejével azon dolgozik, hogy Harry újra lábra tudjon állni - eddig tartott mindünk nyugalma. Hihetetlen nem? Amíg életveszélyről van szó, bármilyen kompromisszumot megkötnénk, csak maradjon életben az, akit szeretünk. Akár kéz, vagy láb nélkül is. Bárhogy. Aztán amikor megtudjuk, hogy már biztosan felépül, sokkot kapunk egy olyan hírtől, hogy talán nem tudja majd használni a lábát. Láttam őt, amikor behozták. A lábai… már akkor láttam, hogy nagy a baj, de bíztam benne, hogy nem akkora, amitől féltem. - Sajnos a csontok néhol szilánkosra törtek, máshol nyílt törések voltak. Azóta dolgozik a lábain, mióta a műtőbe toltuk, és biztosíthatom önöket, nagyon eltökélt. Sok helyen csavarok és fémlemezek fogják biztosítani a teljes felépülést, de hiszünk benne, hogy újra megtanulhat járni. Azt viszont tudniuk kell, hogy egy nagyon hosszú felépülési folyamat előtt állunk. Most visszamegyek. Segítek a hajrában.

- Köszönjük - bólintok egyet, és azonnal nyújtom a kezem felé. Nem tudom, eddig hogy bírtam ki a várakozást, de az elkövetkező órák mindennél nehezebbek, és hihetetlenül lassan telnek. Azon kapom magam, hogy a falióra mutatóit bámulom megállás nélkül. További három kibaszott órája várunk, és semmi sem történik. Már reggel tíz is elmúlt. Az élet egyre nyüzsgőbb lett az osztályon, és érzem a tagjaimban a kimerültséget. Egyedül az agyam éber. Készülve a pillanatra, amikor újra kivágódik az az ajtó. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, és csak akkor jut eszembe, hogy már a melóban kellene lennem, amikor meglátom Josh nevét a kijelzőn.

- Basszus, ne haragudj, Josh! - szabadkozom egyből. Minden szem rám szegeződik, míg beszélek. - Nem tudok ma bemenni a rendelőbe. Sajnálom.

- Mi a baj? - kérdi, de a hangja játékos, és ebből sejtem, hogy azt hiszi, csak túl sokat ittam velük este, és most szenvedek, de valójában sose voltam józanabb.

- Harrynek balesete volt. Már… Már majdnem kilenc órája a műtőben van - motyogom, és Josh teljesen elnémul a vonal végén. Hallok egy fiatal hangot, aki megkérdezi, hogy jól van-e, de azonnal összekapja magát.

- Jézusom, persze, maradj vele! - komolyodik el a hangja. - Nem tudok még bemenni, de Andyt odaküldöm. Hol vagytok?

- Homerton - felelem halkan. Vitatkozni akarok, hogy nem kell, de valójában mindennél nagyobb szükségem van Andyre, és ez csak most tudatosul bennem, hogy belegondolok. Talán csak tíz további percet kell várnunk, míg a korábbi doki újra megjelenik.

- Túl van rajta - mosolyodik el, és biztatón a vállamra teszi a kezét. - Most nincs más dolgunk, csak türelmesnek lenni. Néhány napig még aludni fog, nagyon fontos, hogy a szervezete regenerálódhasson, és ez a legjobb módja. De hamarosan egyenként bemehetnek hozzá egy kicsit.

Mindenki megkönnyebbül, érzem az energiáikat magam körül, de nekem nem megy. Tudom, hogy szörnyű lesz őt a jelenlegi állapotában látni, és ez rettegéssel tölt el. Természetesen a családja azonnal start pozícióba helyezkedett, hogy ők mehessenek be hozzá először, én pedig nem akadályozhatom meg őket ebben. Csak visszahuppanok a kényelmetlen várótermi székbe, és nézek magam elé ugyanúgy, ahogy az elmúlt kilenc órában. Fel se figyelek a közeledő alakra, csak amikor már leguggol elém, hogy magára vonja a figyelmem, és a kezeit a combomra teszi. Szó nélkül dőlök előre, hogy megöleljem, és együtt egyenesedünk fel.

- A kibaszott drog… - nyöszörgöm Andy vállába, aki csak halkan nyugtatgat, és a hátamat simogatja míg szorosan ölel. - Teljesen be volt állva, és vezetett… Vezetett, mert én nem voltam vele. A legrosszabb, amit tehettem, hogy egyedül hagytam. Vele kellett volna lennem este. Nekem kellett volna hazavinnem, és akkor ez soha nem történik meg…

- Shh… - suttogja halkan, és finoman ringatni kezd, ahogy egyik lábáról a másikra lépked. Érzem, hogy fojtogatnak a könnyeim, de nem csordulnak ki. Nem tudom, miért nem tudok sírni azóta, hogy itt vagyok, de nem megy. Mintha a testem azt akarná jelezni, hogy nincs jogom hozzá. Ez az én hibám, és nem sírhatok, mert nincs jogom ahhoz, hogy sajnáltassam magam. Percekig ölelkezünk, és Andy még akkor sem enged el, amikor halkan megszólal. - Tudunk már valamit?

- Túl van rajta - bólintok, és lassan kibontakozok a karjaiból. Visszaülök a székbe, Andy pedig a kezemért nyúl és összefűzi az ujjainkat, ahogy leül szorosan mellém. - Láttam őt, amikor beért a mentő. Borzalmas volt. Többször is… Azt mondta az orvos, hogy többször is…

- Oké, nyugodj meg, édes - húz a mellkasára, és nem hagyja, hogy kimondjam. Tudja, mit akartam, de nem engedi, hogy kínozzam magam és ezért végtelenül hálás vagyok. - Az a lényeg, hogy most már jól van.

- A családja bent van nála, de még napokig mesterséges kómában tartják - motyogom, ő pedig csak bólint, és újra néma csend. Senki nem szól egymáshoz, de nincs is rá szükség. Egyelőre nem tudjuk, hogy hol a szobája, de aztán elénk lép egy kedves nővér, és azt kéri, kövessük az intenzívre. Ott is van egy váró, illetve amíg a család a szobájában van, az üvegen át is belátunk. Itt minden sokkal csendesebb, a szobákból kiszűrődik a gépek csipogása, és ez adja az osztály monoton alapzaját. Minden szoba egyágyas az intenzíven, és az összes kórterem folyosóra néző ablaka hatalmas. A teljes falat elfoglalja. Saját váró, vagy pihenő tartozik a szobákhoz, mert az ablakok alatt van négy-öt karosszék, ahová le lehet ülni. Látom Gemmát, teljesen beöltözve, mert egyelőre nyilván sterilen kell tartani a szobát, de egyedül ül a folyosó végén, és magába van roskadva. Átérzem. Nem tudom, hogy jól cselekszem-e, de a lábaim maguktól visznek, és úgy haladok el Harry szobája mellett, hogy képtelen vagyok benézni az ablakon. Gemma csak akkor pillant rám, amikor leülök mellé, és egy nagyot sóhajt.

- Hol voltál amikor ez történt? - kérdi halkan, ugyanúgy felelőst keresve a történtekért, ahogy én is.

- Otthon - felelem, és meglepően sok erőt érzek a hangomban az elmúlt órák ellenére is. - Mi… Azt hiszem, nem vagyunk már együtt.

- Értem - bólint, mintha tényleg így lenne, pedig nyilvánvalóan nem. Semmit sem tud a részletekről. - De szereted még, igaz? Ha nem szeretnéd, nem lennél itt.

- Szeretem - válaszolom magától értetődően, és egy darabig megint csend van köztünk. - Hibáztam, mert túl hamar adtam fel a harcot a démonjai ellen. Szüksége lett volna rám.

- Mindannyian feladtuk, ő pedig egyedül maradt velük - feleli, és eddig bárki mondta ezt, képtelen voltam elfogadni, így megnyugtatni sem tudott, de ő valahogy eléri bennem, hogy elhiggyem a szavait. Talán a kedvesség, ahogy mindenek ellenére hozzám szól, vagy az, hogy olyan veszettül hasonlít Harryre. - Utálom magam ezért, de képtelen voltam bent maradni. Képtelen vagyok így látni.

- Én is ettől félek - suttogom, és egészen addig ülünk néma csendben egymás mellett, míg a szülei ki nem jönnek, és Carol el nem indul felénk. - Menj csak be. Én… Nekem még kell egy kis idő, de ha összeszedem magam, bent akarok maradni. Szóval előbb te. Addig várok.

- Rendben - bólint, és a szoba előtt ráadják a köpenyt, a kesztyűket és a sapkát a fejére.

- Bejössz velem?

- Nem tudom - ingatja a fejét Gemma, és hallom, ahogy megremeg a hangja. Még bent van Carol, nem is tudom már mióta, amikor Josh befut, és ad egy futó csókot Andy homlokára, aztán felém siet. Az ablak előtt viszont megtorpan, és csak nézi Harryt, mielőtt újra elindul felém.

- Tessék - guggol le elém, és a kezembe ad egy hatalmas papírpoharat, ami egyértelműen Starbucks kávét rejt, és én csak hálásan nézek rá, míg belekortyolok. A kedvenc erős feketém van benne, és lassan úgy érzem, hogy most már ezért is sírni tudnék. Nem szól, nem kérdez, csak a térdemen pihenteti a kezét, és nem is kérhetnék ennél többet ezekben a pillanatokban. A poharam már a felére ürül, amikor Carol kijön, én pedig veszek egy nagyon mély lélegzetet, amit érzem, hogy remegve fújok ki. Oldalra nézek Gemmára, ő bólint, és együtt indulunk el. Gyorsan magamra kapok én is mindent, de amikor belépek a kórterembe, és meglátom őt, nem tudok megmozdulni. Csak állok néhány lépésre az ágyától, és nézem őt. Nincs felöltöztetve, legalábbis a mellkasa szabadon van, kötések fedik és a tappancsok, amik az életjeleit figyelik. A bordái közül egy vékony cső lóg ki. És a szájában is van. Még mindig mesterségesen lélegeztetik. Tudom, hogy mindenki azt mondja, most már túl vagyunk a nehezén, de engem ez mégis visszahúz. Gemma az ágy másik oldalára sétál, és ez az én lábaim is megindítja. Egész közel állok meg, és most a lábaira téved a tekintetem. Az egyik be van takarva, de a másik szabadon van, és kétségbeejtő a látványa. Mindenek ellenére az arca borzaszt el a leginkább. Rengeteg zúzódás, és horzsolás, egy nyakmerevítő tartja, és mintha az egész arca fel is lenne duzzadva. A gyönyörű, mostanra már a vállán is túlnőtt göndör haját az egyik oldalon mélyen felnyírták, mert valószínűleg ott is el kellett látni egy sérülést, amit most egy halványan átvérzett fehér kötés takar el.

- Édesem… - roskadok le az ágy mellé húzott támla nélküli kis műanyag székre. Azonnal óvatosan a keze után nyúlok, és finoman a tenyeremre fektetem az övét.

- Utálni fogja, hogy levágták a haját - szólal meg halkan Gemma, és ő is leül velem szemben.

- Igen - nevetek fel keserűen. - Igazad van.

- Mondták az orvosok, hogy mi volt az oka a balesetnek - kezdi, és megfeszülök, ahogy ez a téma szóba jön. Az a rengeteg kábítószer még most is sokkol, ha eszembe jut. - Nem tudom elhinni. Tegnap még kisbaba volt. Most pedig… Miért csinálta ezt? Kérlek, Louis, ha tudod, hogy mi zajlott a fejében, segíts, hogy én is megértsem.

- A filmezés… Azt a történetet szerintem ismered elég jól mostanra - kezdem el nagy neheze, ő pedig bólint. - Soha nem dohányzott vagy nyúlt drogokhoz korábban, hiába a cég, vagy az a néhány buli, amibe elmentünk együtt. Ismerte a határokat, még az alkoholban is. Aztán…

- Mi tettük ezt vele, igaz? - lábadnak könnybe a szemei, és nem akarom folytatni. Nem akarok kimondani, hogy igen, mert akkor egyértelműen felelőssé teszem őket, pedig Harry épp annyira hibás volt abban, hogy nem kereste a családját, mint a másik oldal.

- Nem tudta feldolgozni, hogy elvesztett titeket - felelem végül egy kicsit tapintatosabban, de ez sem a legjobb út. - De azt is hiába mondtam, hogy próbálja meg rendezni ezt a dolgot veletek, nem volt rá hajlandó. Ez nem csak a ti hibátok, hogy ekkora feszültség alakult ki.

- Mellette maradsz? - kérdezi, miután a sírása enyhül, én pedig csak felnézek rá, és egyértelműen bólogatok. Eszemben sincs elmenni innen.

- Úgy értem, mint a szerelme - javítja ki magát, hogy egyértelműbb legyen, és most már megértem, hogy mire gondol.

- Szeretnék - bólintok erre is ugyanolyan magabiztosan. - Ha ő is így akarja.

- Biztosan így van, ha már messziről annyira szeretett téged, hogy ennyi hülyeséget csináljon… - mosolyodik el, és a szavai kedvesek, bármilyen szerencsétlenül is hangzik. - Szeretnélek jobban megismerni.

- Természetesen - mosolygok rá vissza, aztán csak Harryre néz, a szemeiben túlcsordul a szeretet, és csak int, amikor kimegy, de az arcán megint látom a könnyeket. Visszafordulok a világ legbutább és leggyönyörűbb fiúja felé, és csak nézem őt, de még mindig nem tudok sírni, bármennyire is fojtogat az érzés.

Az emberek időről időre megjelennek körülöttem. Ápolók, Andy, aztán Josh. Nem szólnak hozzám, csak itt vannak. Aztán megint a szülők, és így megy ez még egy ideig, míg végül elcsendesedik a szoba teljesen, és magamra maradok Harryvel. Kapok egy üzenetet, amiben Andy azt kérdezi éhes vagyok-e vagy szomjas, de ahelyett, hogy visszaírnék, felkelek és kimegyek.

- Jól vagyok - felelem, de nem érek semmihez, mert vissza akarok menni perceken belül. Robin és Anne itt ülnek Carollal együtt, és most mindenki engem néz, de nem szólnak egy szót sem. - Eszem az automatából, ha már muszáj lesz. Bent maradok, de menjetek nyugodtan haza.

- Biztos vagy benne? - kérdi Andy, és a hangja igazán aggódó.

- Teljesen - bólintok, és magamhoz ölelem. - Ha valami van, úgyis telefonálok. Most nem sokat tehetünk.

- Oké - egyezik bele, és ad egy szeretetteljes puszit az arcomra. - De… nincs szükséged bármire?

- De. Harryre - válaszolom halkan, és a feleletemtől fájdalmasan húzza össze a szemöldökét. - És remélhetőleg neki is rám, úgyhogy vele kell maradnom. Ne haragudj, Josh, de…

- Nem kell bejönnöd most egy ideig - veszi át azonnal a szót, és hihetetlenül megértő. Mint mindig. Josh nem is ember.

- Kérhetnék mégis egy szívességet? - nézek fel rá, és azonnal bólint. - Odaadom a lakáskulcsom, elhoznátok a jegyzeteimet? A hálóban vannak az éjjeliszekrényen. Jövőhéten kezdődnek a záróvizsgáim. Nagyjából felkészültem, de van még néhány részlet, amit jó lenne átnéznem. Amíg itt vagyok, és várok, megtehetném. Talán akkor nem őrülök bele a tehetetlenségbe.

- Persze! - teszi a vállamra a kezét, és egyből átadom neki a kulcsaimat. - Elugrunk érte.

- Köszönöm - bólintok, és azonnal visszamegyek a szobába. Újabb órákig csak nézni őt, és fogni a kezét, mert semmi mást nem tehetek, még ha ez másodpercenként őröl is egyre apróbb, pici darabokra.

Így telik el az egész nap, és az orvostól engedélyt kaptam, hogy bent töltsem az éjszakát, ezért amikor a kórterem sötétbe borul, és csak a biztonsági fények világítanak, meg a gépek apró jelzései, átköltözöm a szoba sarkában lévő kis fotelba. Ez sem túl kényelmes, de megváltás a műanyag szék után, amin egész nap gubbasztottam. Felhúzom az egyik lábam, és bevackolom magam úgy, hogy talán tudjak aludni egy kicsit, mert mostanra teljesen kimerültem. Mielőtt Carolék hazamentek, megígértette velem, hogy én is hazamegyek éjszakára, és kialszom magam, de csak szótlanul álltam előtte, mert hazudni nem akartam, de már akkor is tudtam, hogy maradok. A gépek folyamatos, szabályos zúgására és csipogására alszom el, és reggel csak arra ébredek, amikor az orvosok a vizit alatt Harry állapotáról beszélnek, de mire magamhoz térek, már el is indulnak kifelé.

- Doktor úr! - pattanok fel, a hangom pedig mint egy hatvan éves dohányosé, ahogy megszólalok. Azóta nem gyújtottam rá, hogy bejöttem, és ez csak most tűnt fel. - Tud mondani valami újat?

- Semmit - rázza meg a fejét, és a vállamra teszi a kezét. - De nyugodjon meg, az éjszaka eseménytelen volt, és ez jó jel. Ha a hét végéig nem történik semmi váratlan, akkor kivesszük a csövet a torkából, és leállunk a mély altatókkal. Engedjük felébredni.

- Ön szerint képtelen lenne még magától lélegezni? - kérdem félve, mert valójában komolyan rettegek a választól.

- Nem az állapota miatt - rázza meg egyből a fejét, és mélyen a szemembe néz. - Látom, mennyire aggódik, de kérem, most már próbáljon megnyugodni. A felépülés hosszú küzdelem lesz, de az életveszélyen biztosan túl van. Az erős altatók miatt szükség van a lélegeztető gépre. Ez az egyetlen oka.

- Értem - bólintok, és visszanézek Harryre, amíg a doki az ajtóhoz sétál.

- Menjen le a büfébe és vegyen valami reggelit. Semmi értelme magát is legyengítenie. Megengedtem, hogy folyamatosan vele legyen, de ha azt látom, hogy az ön állapota romlik, míg Harry gyógyul, meg fogom tiltani a látogatást.

El kell egy kicsit mosolyodnom, mert bár dorgálásnak szánta, igen játékosan adta elő, és eldöntöttem, hogy kedvelem ezt a dokit. Lelkiismeretes, humoros, és látom, hogy tényleg törődik velünk. Vele együtt én is kimegyek a szobából, leveszem a védőruhákat, és szót fogadok neki a büfével kapcsolatban, aztán végre elszívok egymás után két szál cigit is a hátsó udvaron. Talán csak erre volt szükségem, mert érzem, ahogy egy kicsit ellazulnak a folyamatosan feszülő idegeim, és valamivel nyugodtabban térek vissza Harry szobájába. Később megérkeznek Anne-ék, és Carol is délután, amikor végez a munkában. A szülők rólam megint nem vesznek tudomást, de amíg ők bent vannak, én kimegyek, és megiszom egy kávét Gemmával. Rengeteget kérdez. Már megint az öccse jut róla eszembe, mert a kapcsolatunk elején, ha belemerültünk a beszélgetésbe, neki mindig mindennel kapcsolatban rengeteg kérdése volt. Most Gemma veszi át a helyét, és egy kedves mosollyal hallgatja végig a történetünket onnan kezdve, hogy először megláttam őt azon az elcseszett forgatáson, mint később kiderült, tizenhat évesen, a lehetetlenül sok és édesen bongyori tincseivel a feje tetején. Egészen a mai napig, mindent elmesélek, ő pedig csak kérdez és kérdez, míg a szülei meg nem jelennek, hogy haza induljanak. Szerintem órákig beszélgettünk itt a kávégép mellett ülve, és őszintén élveztem, mert nagyszerű személyisége van. Alig várom, hogy elmesélhessem majd Harrynek, mennyire kedvelem a nővérét. És azt is, hogy ő volt az első, aki esélyt adott arra, hogy megismerjen a múltam ellenére is. Bárcsak már ott tarthatnánk.

A napok így telnek el. Ugyanez a rutin, csak én még belevettem azt is, hogy legalább kétnaponta hazamenjek napközben néhány órára. Lezuhanyozni, átöltözni és elintézni néhány dolgot. Muszáj volt bemennem pár egyetemi órámra is, mert a kreditek miatt egyszerűen nem hagyhattam ki a vizsga előtt. Most viszont péntek van, és én remegő kézzel nézem, ahogy azt a hihetetlenül hosszú és vastag csövet kihúzzák a torkából. A szoba sarkában ülök csendesen, és próbálok nem kiborulni, de amikor új infúziót kötnek be neki, amiben már nincs több altató, óhatatlanul meglódul a pulzusom. Mostantól kezdve bármikor felébredhet, és nekem itt kell lennem. A doktor biztatóan néz rám, és kedvesen elmosolyodik.

- Ne legyen türelmetlen - int óva, mielőtt az ajtó felé indulna. - Napokig altattuk. Idő kell, míg magához tér. Lehet, hogy csak holnap történik meg.

- Rendben - bólintok, és kifújok egy nagy levegőt, amit ezek szerint eddig bent tartottam. Sokkal közelebb húzom a kis kényelmetlen fotelomat az ágyhoz, hogy biztosan láthassam, ha mozgolódni kezdene, és miután percenként csak nézek fel rá, újra a jegyzeteimbe temetkezem. Múlt héten minden vizsgám jól sikerült, és hétfőn lesz az utolsó egyetemi záróvizsgám. Délelőtt tizenegytől késő délutánig fognak minket gyötörni. Nem érzem, hogy készen állok rá, de talán nem a tudásom miatt, inkább mert felfordult a világom. Immáron sokadszor a göndör miatt. Ha ezen túl vagyok, már csak a diplomaosztó van vissza, és őszintén alig várom.

Bár éjszaka nem nagyon aludtam, csak nagyon éberen, mert figyeltem Harryre, de hajnalban elnyomott az álom, és csak akkor ébredek fel, amikor a nővér egy átható vizsgálatot végez rajta. Még mindig alszik, semmi sem történt, de tudom, hogy most már bármelyik pillanatban felébredhet. Még WC-re is nehezemre esik kimenni, nehogy lemaradjak, de ahogy eljön az este, már komolyan nagyon sok bennem a feszültség. A doktor és Andyék is próbáltak egész nap nyugtatgatni, de nem sok sikerrel.

Az abszolút őrület pedig akkor uralkodik el rajtam, amikor vasárnap este az orvos maga jön be, hogy megvizsgálja Harryt, és nagyon nincs biztató arca. Itt van Anne és Robin is. Fogják egymás kezét, én pedig összefont karokkal állok, és hamarosan felrobbanok.

- Mi történik? Miért nem ébred fel? - lépek közelebb türelmetlenül, a doktor pedig egy sóhajjal rám néz.

- Nézzék - indítja a legrosszabb módon a beszélgetést, és nekem már az sem tetszik, ahogy kezdi. - Az életfunkciók kifogástalanok. Önállóan tud lélegezni, és a drenázs csövet is eltávolíthattuk a tüdőből, mert minden folyadék távozott vagy felszívódott. Az arcáról a duzzanat teljesen lelohadt, és az állapota stabil. Valamiért a szervezete mégis kómában tartja őt. Ennek oka van. Adjanak neki időt, hogy gyógyuljon. Ha úgy érzi, eljött az ideje, fel fog ébredni.

Felnyögök tehetetlen dühömben, és visszahuppanok a karosszékembe. A lábamat rázom, és a számat rágom, mert nem tudom, hogy máshogy vezessem le a feszültségem. Az orvos egy megértő bólintással kihátrál a szobából, és hárman maradunk. A szülők beszélgetnek valamiről halkan, de nem figyelek. Csak Harry arcát nézem, és a lehunyt szempilláit bűvölöm, hogy végre moccanjanak meg.

- Gyerünk, bébi… meg tudod csinálni… - motyogom olyan halkan, hogy biztos legyek benne, senki sem hallotta, aztán csak arra figyelek fel, hogy Robin elmegy, de Anne itt marad. Ez valami új. Ilyet nem szoktak csinálni, és már elkezdett sötétedni. Ez most az én időm. Ilyenkor már csak én vagyok mellette, és nem szándékozom változtatni ezen, még ha önző is leszek emiatt.

- Louis, kérlek, menj haza - kezdi Anne kedves hangon, és mellém lép. Meglep ezzel a stílussal, mert azt hittem, szívből utálnak, de amit mondott, attól így is felhorkanok.

- Eszemben sincs - rázom meg a fejem, és le sem veszem a szemem Harryről.

- Tudjuk, hogy holnap lesz a vizsgád, és ma ágyban, párnák közt kell aludnod, hogy rápihenj - folytatja, és a lábam újra rázni kezdem idegességemben. - Nem mehetsz innen a vizsgára. Elegáns ruhát kell venned, is ki kell aludnod magad rendesen.

- Nem megyek haza.

- Louis, nagyon értékelem, amit Harryért teszel - húz mellém egy széket, hogy most már lássuk egymás arcát, mert eddig nem néztem fel rá. - Ha te nem, én virrasztanék vele idebent, de… Tudomásul vettem, hogy ha felébred, téged akar majd először látni, ezért hagytam, hogy itt maradj minden áldott nap. Most viszont nem engedem, és szólni fogok az orvosnak. Elmesélem neki, mi forog kockán holnap az egyetemen, és ő fog kitiltani innen. Melyik utat választod?

- Kegyetlen vagy - nézek a szemébe, és komolyan is gondolom. Csodálom őt azért, mert ilyen erős, és velem szemben is az tud maradni, és igazából nagyon mélyen egy kicsit hálás is vagyok, hogy foglalkozik velem.

- Harry mesélhetne róla, mennyire - kacsint rám, aztán a kezembe nyom egy pici papírdarabot. - Robin rossz alvó. Altatót szed, persze csak egy nagyon gyenge fajtából. Ez csak egy szem belőle. Ma éjszakára, mert tudom, hogy álmatlanul forgolódnál, és a lényeg komolyan az, hogy aludj, mert szörnyen nézel ki. Ígérd meg, hogy hazamész, lezuhanyzol és azonnal beveszed.

- Köszönöm, Anne - válaszolom hosszú habozás után, és elveszem tőle a kis csomagot.

- Nagyon sokat kell beszélgetnünk még, és minden kérdésemre magyarázatot akarok tőled is - néz mélyen a szemembe, és tudom, hogy még mindig nem enyhült meg száz százalékosan az irányomban, de hajlandó rá, hogy megismerjen. Valóban engem, és nem azt a személyi edzőt a konditeremből, aminek Harry mutatott be. Csak bólintok, aztán Harry ágya mellé lépek, és lehelek egy nagyon óvatos csókot az ajkaira, amik még mindig egy kicsit sebesek.

- Szeretlek - súgom halkan, de megremeg a hangom. - Ha már eddig vártál, most már ne csessz ki velem. Várj meg azzal az ébredéssel.

Anne kuncogni kezd a hátam mögött, én pedig csak intek felé, és hazaindulok. Minden mozdulatom monoton, és Anne-nek igaza volt. Felnyögök az élvezettől, amikor a párnák közé süpped a fejem, és nem kell sok, hogy érezzem a gyógyszer hatását.

Reggel az ébresztőmre kelek nyolckor, mert még este eldöntöttem, hogy a vizsga előtt bemegyek Harryhez. Csak egy pillanatra, hogy megfoghassam a kezét és erőt merítsek belőle. Nyugodtan sétálok a kórház folyosóján, és veszem fel a védőruhát még a pultnál, egy nővér segítségével, mert hátul meg kell kötni. Az ablakon át, a szemem sarkából láttam Anne-t mosolyogni, de nincs időm elgondolkodni az okán, mert amint belépek máris sokkot kapok. A nyakmerevítő még mindig rajta van, így csak nagyon lassan tudja mozgatni a fejét, de mire a mozdulat végére ér, már mélyen a pillantásomba fúrja magát az a mesebeli, zöld szempár, ami… Komolyan fel sem fogtam, hogy ennyire hiányzott, amíg nem engedte látnom. Azt hiszem, ez a pillanat szakított át valamit, mert érzem, ahogy a szemeim megtelnek könnyel, amíg csak itt állok, mint egy szerencsétlen.