Sziasztok!

Annyira közel vagyunk a végéhez... El sem hiszitek. Meg azt sem ez nekem is mennyire elképesztően rossz és nehéz. Na de még azért van vissza néhány rész. Remélem sikerül mindenkit végre megnyutatnom ezután, hogy tényleg jó irányba haladunk. :)) A véleményekre viszont még mindig kíváncsi vagyok, a nyugodt időkben is. :))

Puszi&Pacsi

A napok nagyjából ugyanúgy telnek most, hogy Harry végre magához tért, én pedig végeztem az egyetemmel. Őt még egy ideig nem engedik ki a kórházból, nekem viszont már nem kell órákra járnom, vagy folyamatosan tanulnom, így vele tudok lenni. Mindig. Nem sokat járok haza, és bár a látogatási idő meg van szabva, az orvos azt mondta, bármikor Harryvel lehetek, ha megígérem, minden nap hazamegyek, hogy magammal is foglalkozzak egy kicsit. Ezért a bevált menetrend mostanra az lett, hogy az éjszakákat Harryvel töltöm, és délelőtt, amikor jön a családja vagy Carolék, néha Andy és Josh, akkor én hazaugrom, elintézem a dolgaim, lezuhanyozom, átöltözök, és késő délután visszajövök, aztán éjjel megint együtt maradunk. A cég már mindent tud Harry balesetéről, így persze Alex is. Valamelyik nap bejött Harryhez, és nagyon örültem, hogy a göndörnek sokkal jobb kedve lett tőle. Az elbeszélésük alapján úgy igazán nem is vesztek össze, csak egy kicsit összeugrottak, és volt némi mosolyszünet, de Alex úgy jött be Harryhez, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, és látható volt, ahogy megnyugodott, hogy Harry mostanra egészen jól van.

- Annyira zsibbad a kezem - ejti a fejét a párnára, és frusztráltan bámulja a plafont. Nos igen, Harry egészen jól van, leszámítva, hogy szépen lassan minden kezd az agyára menni idebent, de az egyetlen, amit tehetek, hogy segítek neki mindenben, és türelmes vagyok vele. Át tudom érezni, mert valószínűleg én is nehezen viselném ezt a fajta ágyhozkötettséget a helyében. Már egy hét eltelt azóta, hogy felébredt, és egy-két napja kezdődtek a türelmetlenebb kitörései. A bal lábán nincs gipsz, csak egy borzalmas szerkezet, amiből csavarok állnak ki, és egyenesen a csontjába vezetnek. Azokba, amik épen maradtak persze, és így próbálják rögzíteni. Rengeteg a vágás és a seb, mert eleve szörnyű állapotban volt a lába. Hosszú és jól látható hegek fognak maradni utána, ezt már most biztosan meg tudom mondani. A varratok szépek, szóval talán ennyi pozitívum lesz a gyógyulás alatt. Viszont kapott több fémlemezt és csavart is, mert nagyon sok ízületet nem tudtak másképp megmenteni, annyira erősen roncsolódtak. A jobb lábán egy combcsont törés van, és a térdkalácsa is megsérült, de azt mondták, az sokkal szerencsésebben megúszta, és a műtét után még gipszelni is tudták. Az van jobb állapotban, ennek ellenére is csak öt hét múlva veszik le a gipszet róla. Belegondolni sem merek, mennyi idő lesz, míg Harry újra rendesen képes lesz használni a lábait, és járni. Ezt ő is pontosan tudja, és éppen ezért borul ki néha, de szerencsére hamar meg tudom nyugtatni. Egyelőre. De hogy mi lesz később, arról fogalmam sincs. Csak remélni tudom, hogy elég vigasz leszek neki.

- Gyere, emeljük meg egy kicsit - lépek az ágya mellé, és segítem, hogy egy kicsit feljebb tudja emelni a bal karját. Sajnos a csuklója, és a könyöke is eltört, ezért szinte a válláig van gipszelve. Sokszor előfordul, hogy zsibbad neki, mert ez a merev szar mindenhol nyomja. Két-három perc után sokkal jobb, és ezt egy apró mosollyal és bólintással jelzi is felém. Szó nélkül visszamászom a fotelomba, és azt a sport magazint lapozgatom tovább, amit eddig is.

- Mikor lesz a diplomaosztó? - fordítja felém a fejét Harry, én pedig becsukom az újságot, és lejjebb csúszok, hogy kényelmesen hátra tudjam dönteni a fejem.

- Három hét múlva - felelem halkan, mire ő csak felsóhajt. Tudom jól, hogy ez is bántja.

- Esélyem sincs ott lenni - motyogja, és innen is látom, hogy mennyire őszintén elszomorítja ez a dolog. - Nem foglak látni abban a menő diplomás szerelésedben.

- Szeretnéd, ha bejönnék benne utána? - vigyorodom el, és a szemöldököm is kacéran emelgetem közben, hátha egy kis mosolyt csalhatok az arcára.

- Megtennéd? - néz rám újra, és most már egy kicsit több izgatottságtól csillognak a szemei.

- Totál hülyét fogok csinálni magamból a kórház folyosóin, de ha boldoggá tehetlek vele, miért ne tenném meg? - tárom szét a kezem, aztán újra összekulcsolom az ujjaimat a mellkasom előtt.

- Szeretlek - válaszolja halkan, és olyan érzelmesre sikerül formálnia ezt az egyetlen szót, hogy azonnal lehervad a mosolyom, és nyelnem kell egyet.

- Szeretlek - súgom, és nem mosolyog, nem hálálkodik, de látom az arcán, a szemeiben, hogy mennyire sokat jelent neki ez az egyetlen szó. És hazudnék, ha azt mondanám, nem jó érzés kimondani. Talán jobb, mint hallani. Ha valaki azt mondta volna nekem aznap, amikor megismertem Harryt, hogy egyszer itt leszünk, biztosan hülyének nézem, és beutalót ajánlok neki valami kezelésre.

- Nem akarsz mellém feküdni? - kérdi, és látom, hogy már méregeti az ágyat, vajon elférek-e rajta én is. - Ha segítesz egy kicsit arrébb másznom, akkor szerintem kényelmesen elférnénk. Annyira hiányzol.

- Te is, édes - bólintok, és ledobom a cipőimet, hogy ne koszoljam össze az ágyneműjét. Csak egy póló és egy melegítő van rajtam, szóval biztos nem lesz kényelmetlen. Meg egyébként is, nekem is kibaszottul szükségem van a közelségére, nem csak neki az enyémre. A vállai alá nyúlva egy kicsit magam felé húzom a felsőtestét, és abból, ahogy visszatartja a levegőt, pontosan tudom, nem a legkellemesebb érzés. A bordái sem forrtak még össze teljesen. Azt a lábát, ami a merevítőben van, nem is merem megmozdítani, csak a gipszeltet tolom egy kicsit közelebb a másikhoz, így Harry kevésbé sérült oldalára mászom fel. Az arca így azonnal vészesen közel kerül hozzám, és amint egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedem az oldalamon, egyből megcsókolom. Most már eleget iszik, így az ajkai napról napra kevésbé szárazak. Mostanra kellemes érzés, ahogy simogatja vele az enyémeket.

- Jó az illatod - fúrom az arcom a nyakába, és mélyeket lélegzem, közben néhány puszit elszórva a vékony bőrön. - Semmi mesterséges, csak te magad.

- Persze mert az itteni fürdető büdös, de legalább öt perc után már nem is érzed magadon - morogja, de közben kuncog attól, ahogy finoman a vállgödrébe harapok. - Lou… Ezt be kellene fejezned…

- Tudom - motyogom a bőrébe, de még egy utolsó csókot ottfelejtek.

- Bár… - sóhajtja, és a kevésbé sérült kezével próbálja simogatni a hasam a nadrágom és a pólóm közt.

- Harry… - simítok végig a kézfején, de aztán gyengéden megfogom a csuklóját, felemelem és egy csókot lehelek a már gyógyulófélben lévő horzsolásokra az ujjain. - Mindennél jobban vágyom rád, a létező összes módon, de nem itt. Nem elveszítve a fejünk idebent, ahol bármikor ránk is nyithatnak.

- Igazad van - sóhajtja, és érzem ahogy tehetetlenül elernyednek az izmai, és ha nem tartanám a kezét, csak visszaejtené az ágyra. - Utálom ezt az állapotot. Hogy ennyire képtelen vagyok bármire is.

- Még így is szerencsés voltál - felelem halkan, mert nem akarom, hogy azt higgye, ellene beszélek, vagy lehordani akarom, viszont tudnia kell, hogy a helyzete sokkal rosszabb is lehetne. Vagy akár végzetes balesetet is szenvedhetett volna. Nagyon közel járt hozzá, de még az én torkom is elszorul, ha erre gondolok.

- Tudom - leheli olyan halkan, hogy alig lehet meghallani, és lehunyja a szemeit. - Az utóbbi napokban ember feletti tekintettel vagy rám, de tudom, hogy mennyire hülye voltam, és azt is, hogy nem söpörhetünk a szőnyeg alá mindent, amit valaha a fejedhez vágtam, vagy műveltem hónapokig.

- Nem - helyeselek, és egy kicsit közelebb mászom hozzá, hogy legalább nagyjából én is a hátamra tudjak fordulni, de a vállunk összeér, mert az ágy bár széles, nem két embernek tervezték. - De nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom, hogy megejtsük ezt a beszélgetést.

- Azért, mert lehet, hogy a végén mégis el fogsz hagyni? - néz rám oldalra, és az én fejem is azonnal mozdul, hogy a szemeibe nézhessek. A hangjában rengeteg a félelem, és a szemei is ugyanezt tükrözik. - Azért akarod későbbre hagyni, hogy addigra már biztos legyen, hogy felépülök, és ne vesse vissza a gyógyulásom a rossz hír?

- Dehogy! - súgom felé, mert bár talán hangosan kellene tiltakoznom, hogy ez meg sem fordult a fejemben, annyira letaglóz a rettegése, hogy képtelen vagyok többre. - Eszembe sem jutott ilyesmi, édes. Én csak… Arra gondoltam ehhez egy nyugodtabb hely kellene.

- Miért nem hívtál fel, Lou? - kérdi, és ezzel el is dönti kettőnk helyett, hogy márpedig itt és most kezdünk bele ebbe a beszélgetésbe.

- Te miért nem hívtál, Harry? - adom vissza neki a kérdést, mert ez az, ami sokkal fontosabb. - Én azért nem, mert nem akartam azt éreztetni veled, hogy tiéd az egész világ, és bármit megtehetsz benne, sosem lesznek következmények. De eszemben sem volt örökre elhagyni téged. Vártam, hogy eszedbe jusson, mennyire fontos ez a dolog kettőnk közt. De neked mi a mentséged?

- Féltem - válaszolja szinte egyből. Nem is gondolkodik rajta, és ebből, meg a szeme csillogásából tudom, hogy őszinte. - Annyira féltem, hogy komolyan gondolod, és nem akarsz látni többé. És képtelen lettem volna átélni azt a pillanatot újra.

- Milyen pillanatot?

- Amikor először elküldtél a vallomásom után - néz most valahová mögém, mert a szemembe biztosan nem, és beharapja az alsó ajkát, mielőtt folytatja. - Tudom, hogy még csak egy kölyök voltam, de… azt hiszem akkor eltört bennem valami, és amiatt nem mertem most újra eléd állni azután, hogy megint elmentél.

Nem tudok megszólalni, csak az arcát fürkészem, és a hangját hallgatom. Nem tudom felfogni, mekkorát hibáztam. És közben mégsem. Nem érzem magam bűnösnek, de ennek ellenére is őrülten rossz érzés, hogy akkor, tudtomon kívül ennyire darabokra törtem a magabiztosságát, és elültettem a lelkében ezt a fajta félelmet az elutasítástól. Az ilyen traumák azok, amik aztán képesek egész életünkben kitartani, és most kurvára utálom magam emiatt. Mégis… Mit kellett volna csinálnom? Ez egy rohadt zsákutca, és a mai napig nem tudok kikeveredni belőle.

- Sajnálom, Harry - vallom be, ő pedig újra a szemembe néz sokkal kevesebb félelemmel, de annál több kíváncsisággal. - Utálok mindent, amivel bántottalak, mert most nagyon szeretlek, de nem tudom azt mondani, hogy akkor bárcsak engedtem volna neked. Csak gondolj bele. Ha elmondod, hogy mennyi idős vagy… Istenem, én belegondolni sem akarok.

- Igen, tudom - bólint egy aprót, de a hangja tényleg magabiztos. Úgy érzem, komolyan tisztában van azzal, hogy ez nem működhetett volna akkor úgy, mint ahogy remélem ezután igen. - Tudom azt is, hogy nincs mentség a viselkedésemre. Volt időm gondolkodni, és rájönni, hogy egy igazi idióta voltam.

- Az voltál - helyeselek halkan egy nagy sóhajjal, Harry pedig megkeresi az ujjaimat a matracon, hogy kettőnk között összekulcsolja azokat.

- Tudnod kell, hogy iszonyúan sajnálok mindent - fordítja felém a fejét, és szeretnék mondani, vagy tenni valamit, de ötletem sincs, mi lenne a legmegfelelőbb válasz erre, ezért csak hallgatok. - Ha visszamehetnék…

- Mindig ezt mondjuk… Ha visszamehetnék… De vajon, ha tényleg megtehetnénk, akkor bármit is másképp csinálnánk? Ha így lenne, már elsőre se basztuk volna el - felelem végül a szavába vágva, és ő csak nyel egy nagyot kínjában. Sajnálom őt, mert látom, hogy tényleg szenved az egésztől, de ő akarta mindenáron most megbeszélni, és ha már elkezdtük, hangot is kell adnom azoknak a gondolataimnak, amik egyértelműen megfogalmazódnak a fejemben.

- Ha tudnám, hová vezet mindez, néhány dolgot sosem tennék meg - pontosít abban, ahogy értette ezt a dolgot, de persze így egészen más az egész.

- Mi lenne az első olyan, amit másképp csinálnál? - teszem fel az első kérdést, és nagyon kíváncsi vagyok a válaszra, mert erre építve még nagyon sok másra is szeretném megtalálni a válaszait.

Harry teljesen elmélyült a gondolataiban. Percek óta némán bámulja a plafont, és a homloka néha ráncba szalad, máskor a száját rágcsálja, vagy a szemöldökét húzza össze. Nyilvánvalóan azon jár az agya, mi lenne az első olyan pillanat, amit egészen másképp kellett volna tennie, és az ajkaim egy akaratlan félmosolyba szöknek, ahogy azt figyelem, mennyire komolyan veszi a kérdésem.

- Soha nem bíznék meg Everestben - feleli, de ezzel egy nyögést vált ki belőlem, mert a csalódásom képtelen volt hangtalan maradni. Túl éles tőr fúródik belém, amiért nem a cég nyújtotta szerződéssel kezdené.

- Nem hiszem, hogy vele kezdődött volna minden.

- Akkor rosszul hiszed - bólint egyet, és a hangján érzem a feszültségét, amiért én is olyan ingerülten szólaltam meg egyből. - Everest egy évvel volt felettünk a gimiben. Akkoriban még négyen voltunk jó barátok, bár Rosie-val a ballagás óta egyetlen szót sem váltottunk. Eredetileg Carol, Rosie és én voltunk. Osztálytársak. Aztán Rosie összejött Everesttel, és így már minden szünetet együtt töltöttünk. Carol nem bírta egyiküket sem igazán, és ők sem Carolt. Így visszatekintve egyedül én voltam az összekötő kapocs. Everest már akkor sok buliba járt, és folyton magával akart rángatni. Két olyan parti volt, amire sikerült. Az egyik után egyből lebuktam, mert nagyon részegen mentem haza, és mindent… összemocskoltam. Utána büntetést és fejmosást kaptam. De a második volt a végzetes buli. Ha nem engedek az unszolásának, amiért még a szüleimnek is hazudtam, hová megyek valójában, akkor ez az egész meg sem történik.

- Az volt a buli, amikor Kevin lefilmezett, igaz? - kérdem, mert végre kezd összeállni az egész. Kezdem megérteni, hogy Everest mennyire mélyen fonódik bele ebbe az egész történetbe, és ettől csak mégerősebb kényszert érzek, hogy valahogy bosszút álljak ezért. Még soha nem forrongtam belül ennyire senki miatt. Most kezd teljesen letisztulni előttem az elhatározásom, miszerint meg fogom keresni azt a férget, és meg fog fizetni azért, amit Harryvel tett.

- Igen - bólint, és látom, hogy az egész nagyon rossz emlék neki, de tud róla beszélni. Úgy érzem, akar is, és nem fogom megakadályozni ebben. - De igazából nem rá haragszom. Addigra már egyikünk sem volt igazán magánál. És a későbbi gyávasága miatt sodort bajba, nem szánt szándékkal. Viszont, ha Everest nem hallgatja el azt az apróságot, hogy a sütiben fű van, akkor nem állok be annyira, hogy egy kamerának kellessem magam. És ha ennél is messzebb akarunk menni, a legjobban mégis talán azt bánom, hogy csak legyintettem Carolnak minden alkalommal, amikor elmondta, mennyire utálja Everestet, és szerinte Rosie-ra sincs jó hatással.

- Ők miért szakítottak?

- Fogalmam sincs - rázza meg a fejét, a hüvelykujjával pedig kitartóan simogatja a kézfejem. - Nem tudtam róla addig, míg egy éve újra találkoztam Evvel. De nem kérdeztem rá, mi volt az ok. Visszagondolva, talán nem is mondott volna igazat. Ahogy azt is letagadta, hogy megütötted.

- Mm… - mordulok fel, és muszáj vagyok elmosolyodni egy kicsit, ahogy felém kapja a fejét, és a szemei esküszöm büszkén csillognak.

- Carol elmesélte - folytatja, de most már nem néz vissza a plafon felé, hanem egy picit esetlenül, de úgy igazgatja a párnáját, hogy kényelmesen megtámassza a fejét, és erőlködés nélkül tudjon rám nézni. - Ev egy egészen más mesét adott elő róla.

- Képzelem - horkanok fel, de elnémít a szinte forrón égető tekintete. - Ölni is képes lettem volna érted akkor.

- Bárcsak képes lettem volna észrevenni, mennyire szeretsz - suttogja, és egy nagy levegőt vesz, az orrán kifújva, miközben még a szemeit is lehunyja. - Annyira sajnálom, hogy kételkedtem benned.

- Hibás vagyok, amiért nem voltam elég tökös ahhoz, hogy hamarabb kimondjam - fordulok az oldalamra, hogy míg a most alám kerülő kezemet még mindig szorosan fogja, a másikkal az arcára simíthassak. - Sok dologban hibáztam én is, nem csak te. Annyi dolgot kellett volna másképp tennünk, és akkor nem jutunk ide.

- Attól a pillanattól kezdve, hogy hazudtam a szüleimnek Everest kedvéért, mindenben hibáztam, és mindent visszacsinálnék - bólogat, és a szemei megtellnek könnyel. Tudtam, hogy így lesz. Biztos voltam benne, hogy bármikor is ejtjük meg ezt a beszélgetést, ma, egy hét múlva, és hónapokkal később, a vége az lesz, hogy darabokra törünk egymás előtt, csak azért, hogy végre újra felépíthessük a másikat. - Mindent bánok. Bánom, hogy egyáltalán válaszoltam a cég levelére. Bánom, hogy elmentem a beszélgetésre hozzájuk. Bánom, hogy aláírtam, és azt is, hogy később a filmekre is igent mondtam. Bánom, hogy belerángattalak ebbe a tudtodon kívül. Bánom, hogy… ott vesztettem el… Nem azt, hogy veled. Mert boldoggá tesz a tudat, hogy te birtoklod ezt a dolgot, de ezerszer megbántam a helyszínt. Már akkor, ott megbántam. Bánom, hogy nem szálltam ki utána, és hagytam, hogy a lelkem érzéketlenné váljon. Bánom, hogy levettem a maszkot. Istenem, annyira sajnálom!

- Shh… - mászok közelebb, mert ő nem tud mozdulni, de az első könnycseppek végül mégis kicsordulnak, és meg akarom ölelni. A fejét a nyakamba húzom, amennyire tudom, és gyengéden átkarolom, hogy az oldalát simogassam.

- Sajnálom, hogy a pénz fontosabb volt az ölelő karjaidnál - sírja a nyakamba, és a teste aprókat rázkódik a visszafojtott zokogástól. Meg akarom őt állítani, mert minden szavával csak feldúltabbá válik, de azt is tudom, hogy be kell fejeznünk ezt. Mindkettőnknek ki kell mondani ezeket a szavakat, mert csak akkor leszünk jobban, és akkor indulhatunk el valójában is a gyógyulás útján. Akkor lesz jövőnk együtt is, ha képesek vagyunk mindent tisztázni, és elmondani a másiknak. - Sajnálom, hogy minden fontosabb volt annál, hogy halljam a hangod. Sajnálok mindent, amit csak azért mondtam, mert úgy éreztem, meg vagyok sértve, és mindent ellenem teszel. Minden szót, amit csak azért vágtam a fejedhez, hogy a saját lelkem könnyebb legyen, és úgy érezzem, nekem van igazam. Szeretlek, és minden egyes szót visszaszívnék, amivel szándékosan bántottalak. Ha nem is most, ugye egy nap képes leszel megbocsátani, Lou? 

- Attól a naptól kezdve, hogy eljöttem a lakásodról, felhangosítottam a mobilom éjszakára is, csak azért, ha hívnál, akkor felébredjek rá - veszem át a szót, de annak ellenére, hogy nem vagyok az a sírós típus, az én torkom is egyre inkább szorongatja ez a beszélgetés. - Soha nem gondoltam úgy, hogy örökre távol akarok maradni tőled. Azon az éjszakán, amikor hívtak a kórházból… Azt soha nem fogom elfelejteni, mert én… Láttalak. Előbb értem ide, mint a mentő, és láttam, ahogy végigrohannak veled a folyosón, és akkor, abban a pillanatban azt hittem, elveszítelek. Onnantól kezdve képtelen voltam arra, hogy téged hibáztassalak, annak ellenére sem, hogy mindketten ismerjük a hibáinkat. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi a fenét csinálhatnék. Imádkozzak? Fohászkodjak az összes fajta Istenhez, akit ismerünk? Zaklassam az orvosokat, hogy tudjam, mi történik éppen? Közel álltam a tébolyhoz, és nem tehettem érted semmit. Ez volt a legnagyobb kínzás, amit valaha átéltem. Már akkor tudtam, hogy ha túl leszünk azon az éjszakán, és visszakaplak, nem fogok kapaszkodni a dühömbe, vagy a haragomba. De köszönöm minden egyes bocsánatkérésed.

A könnyei még mindig a nyakamat égetik, és a vállai rázkódása sem akar enyhülni, de kitartóan simogatom, és a közénk szorult kezeinknek hála, még mindig szorongatom az ujjait.

- Tiszta lappal, Harry - suttogom a szoba csendjébe, amit csak a szipogása tör meg. - Kezdjünk mindent elölről, és adjunk bele mindent. Mondd fel a lakásod, költözz hozzám, és taníts meg arra a lángoló szerelemre, amivel te vagy képes szeretni, én pedig megtanítalak arra, hogyan maradj mégis a földön, anélkül, hogy levágnám a szárnyaid. Segítek találni egy célt az életedben, hogy támogathassalak benne, és boldog, sikeres, magabiztos lehess a saját erődből.

- Komolyan beszélsz? - húzza el a fejét, és kipirosodott szemekkel kutatja a választ a szemeimben.

- A legkomolyabban - bólintok, és közelebb húzom a pizsije nyakába akasztva az ujjam, hogy megcsókolhassam.

- Hogy lehetsz ennyire elnéző? - néz rám újra a még mindig csillogó szemeivel.

- Mindent megváltoztatott az a rengeteg, tehetetlenül töltött óra a váróban, amíg az életedért küzdöttek - felelem, mert tényleg az volt a fordulópont, amikor minden sérelmem elpárolgott, és csak azért fohászkodtam, hogy Harry túlélje, és ne hagyjon el. - Ha soha nem ér baleset, és ez a beszélgetés más körülmények között zajlik le, lehet, hogy már ajtókat csapkodnánk, és tányérokat törnénk.

- Az igazán ránk vallana - mosolyodik el, de néha még mindig magába szív egy-egy nagyobb levegőt az előbbi zokogása utórezgéseként. - Megígérem neked, hogy nagyon fogok igyekezni.

- Ajánlom is - vigyorodom el, és közelebb emelem a fejem, hogy az ajkába harapjak. Ő felmordul ezen, nekem pedig nyilvánvalóan megrándul a farkam erre a hangra, úgyhogy most kell abbahagynom mindent. Még elszórok néhány apró csókot a száján és az arcán, aztán elhelyezkedünk úgy, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen, mielőtt felnyúlok a kislámpához a fejünk felett. A szoba sötétbe borul, de Harry még utoljára felém szól.

- A teljes igazság az, hogy miközben mindent bánok, mégsem bánom - kezdi, és én élénken figyelek a szavaira. - Nem tudom megbánni, hogy harcoltam érted, és annyi mindent áldoztam, mert most itt vagy. És tiszta lap. Megnyertük a háborút.

- Tiszta lap. Megnyertük - bólintok, és ő is visszafordítja a fejét a plafon felé. - Jó éjt!

- Jó éjt! - motyogja, és Harry szuszogása nagyon hamar válik egyenletessé. Szerintem azóta nem nyomta el ilyen hamar az álom, hogy felébredt a műtét után. Örülök, hogy végre megnyugodott a lelke, és az enyém is mázsákkal könnyebb lett most, hogy túl vagyunk ezen az egész beszélgetésen.

A hetek így már sokkal kevesebb nyomás alatt telnek. Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész dolog, ami a fejünk felett lógott eddig, ennyire szorongatta a lelkem. Harry viszont nem tűnik nyugodtnak. Sőt, valójában minden egyes nappal egyre nehezebb megnyugtatnom egy-egy kiborulása után. Képtelen már a fekvésre, és a szinte teljes mozdulatlanságra, amit nagyon is meg tudok érteni. A baleset éjszakájától számítva mai nappal már nyolc hete van bezárva ide, és ez komolyan kezdi kikezdeni őt. Néhány napja már az is előfordul, hogy nyugtatót kap éjszakára, mert úgy tud csak rendesen pihenni. Mindene fáj a rengeteg fekvéstől, és ezt tökéletesen meg tudom érteni. A kezéről és a jobb lábáról lekerült a gipsz, és egy gyógytornász is bejár hozzá, hogy időnként átmasszírozza az izmokat, amiket hetek óta nem használ. Hamarosan újra megműtik, hogy eltávolítsák a bal lábából a rögzítő csavarokat, és a rengeteg fém lemezt.

- Minden rendben? - kapom felé a fejem, amikor meghallom a halk nyöszörgést a fülem mellett. Megszoktuk, hogy estére összebújunk, és igazából követeli is ezt, szóval nincs más választásom. Nem is választanék mást.

- Nagyon… nagyon fáj a lábam - nyögi rekedten, én pedig felkattintom a kislámpát, hogy megnyomjam a nővér hívót. A középkorú férfi egészen hamar érkezik, és egy kérdő mosollyal lép az ágy mellé, hogy ellenőrizze az infúziós tasakot, aztán ránk figyeljen.

- Nem tud aludni a lába miatt - veszem át az irányítást, az ápoló pedig azonnal bólint.

- Máris hozok egy kis fájdalomcsillapítót - feleli, és már el is hagyja a szobát. Nem kell sokat várni rá, hogy visszatérjen két különböző fecskendővel, amit Harry infúziós csövén át egyből be is fecskendez, aztán ezt feljegyzi az ágya végében lévő kórlapra. Utána magunkra hagy minket, én pedig újra lekapcsolom a villanyt.

- Mikor lesz már vége ennek? - csap a matracra, és a hangja mély, dühös. Nem vár választ a kérdésére tőlem, de ettől még komolyan tudni szeretné, meddig kell még szenvednie.

- Minden nappal egyre közelebb vagyunk - puszilom meg az arcát, aztán a kezét kezdem cirógatni. - Muszáj még kitartanod egy kicsit, édes.

- Próbálkozom, de… Picsába! - mérgelődik tovább, de nem szólalok meg. A légzése szapora, de fokozatosan lassul, és tudom, hogy amit kapott, talán nem is csak fájdalomcsillapító volt. Talán megint társult hozzá egy kis nyugtató. Az lehetett a másik fecskendőben. Ma este már nem beszélgetünk tovább, mert Harry hamarosan elalszik, én pedig egy nagy sóhajjal emelem a plafon felé a tekintetem, és azért rimánkodom, hogy az én türelmem kitartson. Nagyon frusztrál, hogy szegény ennyire szenved már ettől az egész helyzettől. Bár időről időre próbálom finom ételekkel meglepni, minden este behozom a laptopom, hogy sorozatokat nézzünk, épp úgy, mint régen, hoztam egy pakli kártyát, amivel néha játszhatunk, de lassan már mindez kevés lesz, mert az egyetlen dolog, amire mindennél jobban vágyik, az a szabadság. Az élet ezen a rohadt négy falon kívül, és én maximálisan meg tudom érteni őt.

*

Idegesen rázom a lábam az ágy mellé húzott fotelban, és az üresen összetúrt ágyneműt bámulom. Másfél órája kezdődött Harry műtéte, és nem is lehetnék ennél idegesebb, pedig tudom, hogy ez semmi komoly. Ez csak egy apró rutin beavatkozás.

Időközben megjelenik egy nővér, egy kedves mosollyal bólint nekem, és fürge mozdulatokkal áthúzza az ágyat, hogy egy friss ágynemű várjon a göndörre, és az ablakokat is kinyitja, mielőtt elhagyja a szobát.

- Mikor lesz túl rajta? - rezzenek össze Anne hangjára. Észre sem vettem, hogy bejött, pedig már a vékonyka farmerdzsekijét dobja az ablak előtti műanyag székre.

- Most már bármelyik percben - felelem monoton hangon, ő pedig rám néz, mosolyogva a fejét rázza, aztán felém sétál. Mögém állva a vállaimra teszi a kezét, és finoman masszírozni kezd. Isteni érzés, mert annyira feszült vagyok, hogy arra szavak sincsenek.

- Muszáj megnyugodnod egy kicsit - kéri lágy hangon, én pedig csak elmosolyodom, mert tudom, hogy igaza van, de olyan mocskosul nehéz.

- Igyekszem… - morgom, és éppen akkor tolják be őt, aztán fektetik át a még mindig altatótól tehetetlen testét a saját ágyába. Bekötik az infúziót, elrendezik a lábait, de már nincs az a rengeteg cső és zsinór, ami eddig Harryhez tartozott. Annyira jó így látni őt. A műtött lábán a friss sebek nem valami szépek, de már nincs rajta az a rémisztő fémkeret a csavarokkal, és ez megnyugtató hatást kelt. Nincs rajta gipsz, gondolom a sebek miatt, aminek viszont kelleni fog a friss levegő a gyógyuláshoz, csak egy sínben van.

- Doktor úr, minden rendben ment? - pattanok fel egyből, amikor az orvosa is megjelenik köztünk, ő pedig mosolyog, és ezt jó jelnek veszem.

- Természetesen - bólint, és a kórlapot kezdi nézegetni. - Ma kedd van. Minden nap jönni fog a gyógytornász, és a katétert is eltávolítottuk. Szeretném, ha Harry megpróbálna nagyon óvatosan, az ápolók és a gyógytornász segítségével felkelni, és legalább a mosdóig elmenni. Ha vasárnapig úgy látom, hogy külső segítséggel képes már ellátni legalább az ilyen alapvető dolgokat, mint a mosdó és a zuhanyzó, akkor hétfőn hazaengedem.

- Komolyan beszél? - csapok le rá azonnal, ő pedig még fel is nevet a hevességemen. - Elhagyhatjuk a kórházat?

- Igen - bólint mosolyogva, és visszaakasztja a csíptetős mappát az ágy végébe. - De csak azzal a feltétellel, ha Harry nem adja fel, és minden egyes nap tornáztatják a lábait. Az első három hétben pedig heti öt alkalommal gyógytornászhoz kell mennie. Nehéz, felőrlő és hosszú folyamat lesz, míg újra képes lesz úgy sétálni, mint régen, de a műtét és vizsgálatok után nem látom semmi akadályát.

- Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok! - ragadom meg a kezét, hogy megrázzam, ő pedig egy újabb bólintással itt hagy minket.

Harry úgy húsz perccel később kezd ébredezni, és látva, mennyire kis kába még, egy bárgyú mosollyal nézek le rá. Édes ezekben a pillanatokban. Lassan kezdi egyre inkább felfogni a környezetét, és azt, amit mondunk neki. Én a fotelom oldalán vagyok, de nem ülök vissza, Harry kezét szorongatva állok az ágya mellett, míg Anne ugyanezt teszi velem szemben. Miután már beszél hozzánk, és meglehetősen összefüggően, nem úgy, mint aki még félig alszik, hozatunk neki vizet, mert nagyon szomjas, és a kezébe nyomom a csokit is, amit eddig rejtegettem. Nem feltétlenül legális az édesség, amit épp majszol, de ez pont az a fajta, amit ő is küldött nekem a kórházba, és annyi energiát adott. Látom rajta a meghatottságot emiatt, de egyikünk sem teszi szóvá, mert csak tudjuk, mit gondol a másik.

- A doki azt mondta, ha ügyesen ránk bízod magad, és megtanulsz ránk támaszkodva pisilni, akkor hétfőn hazajöhetsz - mondom ki végre azt, amit már olyan régóta szerettem volna, és a pulzusom az egekben, mert mindketten tudjuk a súlyát ennek a jó hírnek.

- Ez a pisilési képességeimen fog múlni? - vigyorodik el, de látom, hogy a szemei felcsillannak, és a gödröcskék az arcán le sem tudják tagadni a boldogságát. - Akár most azonnal megmutatom, hogy képes vagyok rá, hívd ide őket! Akkor mehetek már ma?

- Nem tudom, bébi - nevetek fel a fejemet csóválva, és Anne is csatlakozik hozzám.

- Robin egy kicsit átrendezte a szobád, és a fürdőt is felszereltük már, hogy megkönnyítsük a dolgod otthon - száll be a beszélgetésbe Anne, és a hangja annyira izgatott, mint amilyen az enyém lehetett, amikor közöltem Hazzával a jó hírt. - Alig várom, hogy gondoskodhassak rólad, és Gemma is izgatott. Épp az előbb írtam neki.

- De…

- Minden nap veled leszek, édes - szorítom meg a kezét, hogy elhallgattassam. Nem, egyáltalán nem így terveztem, és épp most szakad meg a szívem, hogy nem ápolhatom én Harryt, mert komolyan készültem rá, hogy ezután hazajön végre velem, és soha többet nem kell nélküle befeküdnöm az ágyamba, de ezt most el kell engednem, és hagyni, hogy a családjával legyen. Épp csak, hogy elkezdték rendbe tenni a kapcsolatukat, és Anne annyira lelkes. Annyira készül, és akarja ezt. Persze, hisz a fiáról van szó, aki eltávolodott tőle, aztán majdnem teljesen elveszítette, most pedig van esélye visszakapni őt. Nem állhatok közéjük. - Remélem Anne-nek semmi kifogása az ellen, hogy minden szabadidőmben ott dekkoljak.

- Persze, hogy nincs - mosolyodik el Harry édesanyja olyan melegen, és annyi szeretettel, amit ritkán látni emberekben.

- Lou-val azt beszéltük meg, hogy összeköltözünk - mondja ki mégis Harry azt, amit az ujjai szorongatásával próbáltam belé fojtani. - Azt gondoltam, ott lábadozom majd. De…

- Nem, Hazz - rázom meg a fejem, mert Anne azonnal elszomorodó szemeivel képtelen vagyok megbirkózni. - Ez jó lesz így. Veled leszek ugyanúgy, mint itt, rendben? Dolgoznom kell, ezért nem tudnék mindig otthon lenni. Édesanyád pedig szeretne gondoskodni rólad. Ha végzek, egyből megyek, és veled leszek másnap reggelig, míg mennem kell a munkába. Jó lesz így.

- Nem tudom… - rázza még mindig a fejét Harry, Anne szomorúsága pedig kezd átcsapni valami furcsa frusztrált mozdulatsorba, ahogy a sáljával babrál. Ezt most komolyan valahogy meg kell gyorsan oldalon, mert nem akarom, hogy ezen megint összevesszenek. Úgy döntök, hogy azt nem kell tudniuk, én is beszéltem már Josh-al, hogy kivegyek egy kis szabit, legalább az első két hétre.

- Minden rendben lesz - simítok végig az arcán, aztán lehajolok, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. - Ott leszek veled, épp mintha otthon lennénk, csak így legalább sosem leszel egyedül. Oké?

- Oké… - motyogja Harry, és amikor elmosolyodom, ő is ezt teszi, és megfogja Anne kezét, hogy egy puszit leheljen az ujjaira. Annyira jó ezt látni végre, hogy egy percig sem bánom, amiért ezt a harcot el sem kezdtem, és inkább önszántamból adtam át mindent Anne kezébe.