Sziasztok!

A kérésetekre megérkeztem ezzel a résszel is így szent karácsonyra a NASA 6. része után, bár én még mindig azt mondom, hogy szerintem nem akartátok, ti ezt. 😅 Nem tudom, mit mondhatnék... Talán csak annyit, hogy ha egy kis kárpótlásra vágytok, előbb ezt olvassátok, mert a karácsonyi utána sokkkkkkal jobban fog esni. Nagyon várom a véleményeket. 

Millió puszi&pacsi

Nem kapok levegőt a bagó szagtól, de mozdulni sem bírok, mert Maura, ha jól emlékszem a csaj nevére, már órák óta az ölemben ül, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy meleg vagyok, szóval csak a pasizásra használható idejét pazarolja. Folyamatosan a nyakamba dörgölőzik, vagy próbál lekapni, de egyszer még ahhoz is lassú voltam, hogy elforduljak időben. Persze egyből eltoltam magamtól, amin hisztizett egy kicsit, de a világért sem sértődött volna meg annyira, hogy lemásszon rólam. Hányingerem van, elég komolyan, de túl nehéznek érzem minden tagom ahhoz, hogy el tudjak mászni a mosdóig.

Lehunytam néhányszor a szemem, de az álom valószínűleg olyan erővel csapott le rám, hogy észre sem vettem, mert most, hogy kezdem felfogni magam körül a környezetemet, már a nappali fények világítják meg a szobát, nem pedig a lámpák. Mindenki ki van dőlve vagy a szőnyegen, vagy a kanapékon... igazából mindenhol, ahol éppen voltak, mielőtt teljessé vált a sötétség az ő fejükben is. Minden tagom el van zsibbadva, és még mindig úgy érzem magam, mintha nem is a saját testemben léteznék, de semmire sem vágyom jobban, mint hazamenni. Az ágyamat akarom és további álomtalan álmokat. A telefonomat kurva nehéz előkotornom a farzsebemből, és a mellettem szorosan, ugyanúgy ülve alvó srác rosszallóan lök meg a könyökével, hogy hagyjam aludni, mire végre a kezemben van a mobilom. Automatikusan Louis neve felett áll meg az ujjam, de sikerül még időben megállítanom magam, amikor a fotója látványára elárasztanak az esti emlékek, és rájövök, hogy miért ütöttem ennyire ki magam. Végül pillanatok alatt döntök, és a fülemre szorítom a telefont, ahogy próbálok venni pár mély lélegzetet, és visszatartani a sírást, ami a torkomat szorítja. Azonnal, ahogy előttem van a szerelmem arca, amint magamra hagy a szobámban.

- Harry? Tudod, mennyi az idő? - szól a telefonba Carol, és a hangján tisztán hallom, hogy én keltettem fel. Meg sem néztem az órát, mielőtt hívtam, és ezért most elönt a bűntudat, de valahogy muszáj hazajutnom.

- Ne haragudj - suttogom, mert a hangom sem akar engedelmeskedni, és komolyan attól félek, hogy elcsuklik, ha hagyom neki. - Értem... értem tudnál jönni? Nem... nem vagyok olyan állapotban, hogy haza tudjak menni.

- Mit csináltál? Ugye nincs nagy baj? - komolyodik meg egyből a hangja, és hallom, hogy Kevin morog valamit a háttérben, de nem értem kivehetően. Talán jobb is ez így. - Hova menjek?

- Everestnél vagyok - motyogom, és ahogy, felállok meg kell kapaszkodnom, aztán gyorsan a fürdő felé indulok. - Lemegyek a ház elé...

Épp a mosdóba nyitok be, amikor kinyomom gyorsan, aztán félre lököm a srácot, aki a WC deszkán alszik, hogy most én vegyem azonnal használatba.

A torkom kapar, és úgy érzem, nem vagyok még jól, a gyomrom mégis feladja, mert képtelen többet kiadni magából. Egyszerűen fogalmam sincs, mióta lehetek idebent, mert a telefonom rezegni kezd a járólapon, közvetlenül a vécé mellett, ahová ejtettem, és Carol nevét jelzi. Remeg a kezem, ahogy a fülemhez teszem, és képtelen vagyok megszólalni, mert mintha a torkom csontszáraz lenne.

- Hol vagy? - kérdi, én pedig suttogva adom a tudtára, hogy két perc, és lent leszek, aztán komolyan magam sem tudom, hogy a picsába sikerül letémferegnem a ház elé, de ott remegő tagokkal esem a nyakába. - Mi a fene van veled? Megint...

- Nem - morgom rekedten, és ahogy a vállára nehezedek, elveszem a kezéből a fél literes palackot, hogy az összes vizet megigyam, ami benne van. Hihetetlenül jól esik, mert a szám már szinte fel akart repedni a szárazságtól. - Nem vettem be többet, mint máskor. Nem úgy, mint akkor. Pedig jó ötlet...

- Mi? - értetlenkedik, de aztán nagy nehezen a kocsiba tuszkol, és körbe szalad, hogy beszálljon mellém. Segít a biztonsági övvel, mert túlságosan gyenge vagyok, és remegnek az ujjaim, aztán egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Annyi érzelem sugárzik belőle. Félelem, szeretet, aggodalom, értetlenség... Utálom magam, amiért ezt teszem Carollal, és boldog vagyok, hogy ő mindenek ellenére ennyire törődik velem. Megint a fejembe ötlik a gondolat, ami azon az elbaszott kiránduláson is eszembe jutott. Talán el kellett volna nyomnom magamban mindent, és Carollal összejönni. Vele minden bizonnyal sokkal könnyebb lett volna az egész életem. De aztán eszembe jut a férfi, aki szilánkokra törte a szívem, amikor magamra hagyott este, és nincs több gát, ami visszafogja a könnyeim. Az első kettő végigszánkázik az arcomon, de Carol tökéletesen szemtanúja volt, mielőtt elfordítom a fejem, hogy ne előtte sírjak. - Nem vagy jól, Harry. Úgy értem sehogy sem vagy jól. Miért csinálod ezt?

- Kikapcsol, Car - rántom meg a vállam, és csak nézem a közben elsuhanó házakat az ablakon át, míg Carol a lakásom felé vezet. - Szükségem van arra, hogy elmeneküljek a saját életemből, mert...

- Harry, az istenit! - ingatja a fejét, de nem emeli fel a hangját, és ez megmosolyogtat. Pedig érzem, hogy mennyire ideges. - Nagyon nem akarok veled összeveszni, de az életed... Pontosan olyan, amilyenné te tetted. Lehetne jobb, de te egy nagyon rossz úton indultál el. Nem titok, hogy így gondolom, ezért merem továbbra is azt mondani, hogy még van esélyed abbahagyni. Beszélj a szüleiddel, Harry. És beszélj Lou-val is erről. Segíteni fog bármiben, ő egy nagy támasz most az életedben, és bátran használd ezt ki, mert ott van neked.

- Nincs ott - felelem halkan, de nem fordulok oda. A testemben szétáradó fájdalom miatt pedig össze kell szorítanom a szemeimet.

- Fogalmad sincs, mennyire szeret téged, igaz? - kérdi egy nagyon kedves hangsúllyal, de nem tudok felé nézni.

- Sose mondta... - morgom az orrom alatt a sértődött válaszom erre, és pontosan tudom mennyire hülyén viselkedem, de úgy érzem, meg kell védenem magam, mert képtelen vagyok erre a beszélgetésre Louis-ról. - Szóval nem igazán tudom.

- Elment az eszed? - kérdezi olyan halkan, hogy kiráz a hideg, és a hangja komolyan vészjósló. - Kételkedsz Louis-ban? Én láttam őt azon az éjszakán, amikor érted aggódott, és meg tudom mondani, hogy mennyire kikészült akkor. Tördelte az ujjait, nem tudott aludni, folyton rázta a lábát. Nagyon ideges volt, Harry, és borzasztóan aggódott érted. Még Everestnek is túl nagyot vert be, ha engem kérdezel, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnáltam.

- Mi? Megütötte... Ő volt az? - kapom most felé az arcom, mert utolér a felismerés Ev összetört képéről, és arról a kamu dumáról, hogy valami díler akart több pénzt kicsikarni tőle az anyagért, de ő jól ellátta a baját. Persze nyilván ő is kapott, de azzal dicsekedett, hogy látnunk kellett volna a másik faszit. Aki ezek szerint Louis volt. - Ev hazudott valamit a sérüléseiről, de Lou egy szóval sem mondta.

- Mert nem érdekelte, csak az, hogy te jól legyél - közli egyszerűen, és még a fél vállát is megemeli hozzá. - Nem a dicsőségre hajtott. Komoly volt a félelme akkor, Harry. Én esküszöm nem tudtam melyikőtökért aggódjak jobban.

- Hát... - kezdem, és veszek egy mély levegőt, mert nem tudom, hogyan öntsem ezt szavakba. Nincs megfelelő módja. - Többé nem kell aggódnod érte. Jól lesz nélkülem.

- Tessék?

- Ahogy előttem is... - motyogok még egy kis jelzést, mert nem megy. Képtelen vagyok kimondani, hogy kivágott az életéből, és köszöni, kurvára nem kér belőlem többet.

- Mi történt? - súgja óvatosan, és megváltoznak az energiák is körülötte. Egészen más pillantásokkal illet, és ebből már tudom, hogy tudja.

- Tegnap este veszekedtünk - kezdem el, de meg kell köszörülnöm a torkom, mert érzem, hogy folyamatosan elmegy a hangom. - Aztán... kidobott.

- Szakítottatok? - tátja el a száját, és lassít, hogy lehúzódjon az út szélére, mert annyira meglepődött, hogy valószínűleg az arcomra kiült fájdalom érdekesebb látványt nyújt, mint az út. - Ő szakított?

- Igen - hajtom le a fejem, és a körmeim kezdem piszkálni. - Nem mondtuk ki így, hogy akkor vége. A fejemhez vágott dolgokat. Szörnyű dolgokat, ami azt illeti... Aztán azt mondta, már nem az vagyok, aki voltam, és rosszul van tőlem. Nem akar a közelemben lenni, aztán szó nélkül lelépett, és nem hívott. Nem is írt. Soha nem volt még olyan, hogy egy veszekedés után még másnap reggelre sem beszéltünk. Soha. Ez most más.

- Talán megbékél - simogatja meg a karom, de ahogy felé nézek, látom a szemében, hogy mennyi minden kavarog a gondolataiban, amiket nem mond ki. És nyilván azért, mert akkor valószínűleg mi is csak veszekednénk. - Adj neki egy kis időt.

- Ez most más - ismétlem a fejemet rázva. - Érzem. Ahogy rám nézett. Amiket mondott. Undorodott tőlem, Car... Nem engedte, hogy hozzáérjek.

- Min vesztetek ennyire össze? - kérdi, én pedig lehunyom a szemem, hogy elmeséljem neki az elejétől kezdve az egészet. Figyelmesen hallgat, és egyetlen egyszer sem szól közbe, pedig jó pár alkalommal mély levegőket vesz, hogy lenyelje a gondolatait.

- Nagyjából ennyi... - motyogom az orrom alatt, és a körömágyam már vérzik, annyira szétkapartam frusztráltságomban. - Szóval nem hiszem, hogy...

- Nem mondta, hogy vége és ne keresd, Harry - szólal meg végre Carol egy túlságosan is hosszú szünet után. Újra beindítja a kocsit, és megtesszük azt a néhány mérföldet a lakásomig. - Adj neki időt. Adj időt mindkettőtöknek.

- Nem igazán van más választásom - bámulok rendületlenül az ölembe, és már csak akkor emelem fel a fejem, amikor leparkolunk a ház előtt. - Feljössz?

- Mit szeretnél? - néz rám, és a kezemért nyúl, hogy összekulcsolja az ujjainkat. - Egyedül lenni egy kicsit, vagy velem?

- Veled - vágom rá egyből, és még bólintok is egyet mellé, ő pedig keserűen elmosolyodik, és feltámogat a lakásba. A zuhanyzás nehezen ment egyedül, de utána, és persze egy kiadós fogmosás után, az ágyban fekszünk, a plafont bámuljuk, és csak arról beszélgetünk, amikor még a gimiben megismerkedtünk, és minden annyira más volt. Már azt sem tudom ki az a fiú az emlékeimben. Pedig nem adok igazat Louis-nak. Nem változtam annyit, nem lettem egy szörnyű alak, csak... Még most sem könnyű felfognom, hogy már nincs családom, annak ellenére, hogy tudom, az én hibámból veszítettem el őket. Nem értem, ezt miért olyan nehéz megérteni.

Miután egész nap ágyban voltunk, estére kellőképp kipihentem magam, és véletlenül pont tudom, hogy ma őrült nagy bulira készülnek annak a fasz Ashtonnak a házában.

- Elkísérsz? - kérdem, amikor már a konyhában ülünk, és a rendelt pizzánkat esszük.

- Nem, és te sem mész! - néz rám szúrós szemekkel Carol, de én csak megforgatom a magamét, és eldöntöm, hogy ha nem akar, nem kell velem tartania.

- Biztos, hogy megyek, de nem hiszem, hogy reggelig maradok - próbálom kinyögni teli szájjal. - Holnap forgatok.

Nem felel semmit, csak megcsóválja a fejét, és a telefonjáért nyúl, ami megcsörren a pulcsija zsebében.

- Szia, szívem! - köszön kedvesen a telefonba, nekem pedig hánynom kell. Persze, örülök, hogy Carol boldog, csak ezt éppen most végig hallgatni is sok egy kicsit. - Hamarosan otthon vagyok.

Megforgatom a szemem, de Carol elcsípi, és rosszalló pillantásokkal illet, olyanokkal, amik képesek lennének akár ketté is szelni, ha nem hajolok el időben.

- Nem kell, kocsival jöttem - feleli még valamire, Kevin nyilván azt kérdezte, hogy eljöjjön-e érte, aztán a mosogatóhoz indul, hogy beletegye a tányérját. - Oké, otthon találkozunk.

- Ez az otthon az ő lakása? - kérdem, miután már látom, hogy letette.

- Összeköltöztünk - vallja be nagyon óvatosan, és úgy kapom felé a fejem, hogy szinte beleszédülök.

- Mivan? - emelem meg egy kicsit a hangom, és látom, hogy meglepi a reakcióm, ezért próbálom visszafogni magam. - Miért csak most hallok erről?

- Mert még csak néhány napja történt, és mert azóta nem beszéltünk - válaszol ő is egy kis indulattal, csak hogy felvegye a kesztyűt ellenem. Carol soha nem hagyta és nem is hagyja magát. Még nekem sem. És ezt a tulajdonságát őrülten szeretem.

- De gondolom nem úgy történt, hogy ültetek a kanapén, mire egyszer csak hé, össze kellene költöznünk, és aznap már át is cuccoltatok az új lakásba - vázolom fel szarkasztikusan az igazam, de csak fintorog rá egyet, és az előszoba felé indul. - Mesélhettél volna. Küldhettél volna legalább egy üzenetet.

- Tényleg hirtelen ötlet volt, mert Kevinnek lejárt a bérleti szerződése, és amikor készült indulni, hogy aláírja, egyszercsak rám nézett és megkérdezte - von vállat, míg a cipőjét húzza. - Így nem volt sok időnk. Ne vedd magadra. Húzós napok voltak, de nyilván el akartam mesélni.

- Mikor láthatom a lakást? - fonom karba a kezeim, és a falnak döntöm a vállam.

- Amikor akarod - mosolyodik el, miközben a kabátját kanyarítja a vállára, és mellém lép, hogy megöleljen, és adjon egy puszit az arcomra. Azonnal viszonzom mindkettőt mielőtt ellépne tőlem.

- Oké, holnap? - kérdem, és látom, hogy elgondolkodik egy pillanatra, aztán mosolyogva bólint, és magamra hagy. Nem tudom elhinni, hogy elhallgatott egy ilyen dolgot. Még én sem éltem együtt Lou-val, ez egy nagy lépés. És mi soha nem értünk el eddig... Sose lépjük már meg. Bólogattam Carolnak arra, hogy adok neki időt, és bízom ahelyett, hogy feladnám, de nem így van. Rettegek tőle, de érzem, hogy tényleg nem fog visszajönni. Azonnal elszorul a torkom, ahogy erre gondolok, és muszáj máris elkezdenem készülődni. Nem tudok megbirkózni ezzel. Gyenge szar vagyok, és szükségem van Everestre, hogy képes legyek életben maradni. Már eddig is ezt hittem, de most mindennél jobban így érzem.

A buli meglehetősen ütős, így van ez minden alkalommal, ha Ashton a házigazda. Órák óta röhögünk a vízipipa felett, és már annyira be vagyok tépve, hogy esküszöm, maga a levegővétel is megnevettet. A többiek már sokkal komolyabb cuccokat is elkezdtek tolni, és bevallom őszintén, megfordult a fejemben, hogy csatlakozzak, de néhány óra múlva a stúdióban kell lennem, szóval jobb, ha nem. Ez viszont nem fog vissza attól, hogy alkohollal helyettesítsem, így reggel komolyan össze kell szednem magam, hogy el tudjak indulni időben. Még be akarok ugrani a stúdió melletti Starbucksba is.

- Jézusom, Harry! - szörnyülködik Alice, amikor meglát az öltözőben, pedig mostanra már a kávém is egy kicsit meggyógyított, aztán egy alapos zuhanyzáson és fogmosáson is túl vagyok. - Egy hete nem alszol, vagy mi a fene?

- Áh, csak buliztam éjjel - felelem mosolyogva, amit nagyon fáj az arcomra erőltetnem, de hihetőnek tűnik, mert nem akad meg rajta, csak elvigyorodik és a fejét csóválja, míg helyreteszi a képem. Ezúttal egy kicsivel több alapozóval.

Délutánra teljesen kimerülten zuhanok az ágyamba, és bár megfogadtam, hogy nem megyek ma sehova, csak Carolhoz ugrom át, végül mégis igent mondok Everest unszolásának, és olyan hét körül kivakarom magam a párnáim közül, hogy hívjak egy taxit. A kellemetlenség csak annyi, hogy holnap a live-ban leszek, szóval megint sok smink fog kelleni. A smink a legkisebb gondom, ha cserébe nem marad arra időm, vagy agyi kapacitásom, hogy a sebeimet nyalogassam, és a szobám magányában sírjak.

- Szép környék - mosolyodom el, ahogy Carol ajtót nyit, és egyből magamhoz ölelem, hogy megpusziljam. Kevin megjelenik a háta mögött, de neki csak intek, amíg ledobom a cipőm. A lakás nagyon barátságos, bár nem túl nagy, és a környék, ahová költöztek tényleg nagyon szép. Sok parkos résszel. Vacsorával készültek nekem, amit jóízűen el is fogyasztunk, de a közeget még mindig nagyon kényelmetlennek érzem Kevin társaságában. Nyilvánvalóan tudja, hogy mit csinálok. Látom a szemében, ahogy rám néz, de hidegen hagy. Várom, hogy mikor lesz az első elképesztően elbaszott próbálkozása azzal, hogy megpróbáljon netán erről is beszélgetni velem. 

Olyan este tíz magasságában már úgy döntök, hogy lelépek, mert a borzalmasan fájdalmas gondolataim köré épített üvegfal erősen repedezni kezd, így gyorsan elköszönök, hogy hívjak egy taxit. Túl sokáig maradtam. Minden bizonnyal, mert a fű nem hat elég gyorsan, és sikerül frusztráltságomban összeverekednem egy köcsöggel, aki nem akarta megérteni, hogy nem dughat meg. Alig állt már a lábán, szóval elég volt két nagyobb pofon, de az biztos, hogy minden partikedvem elvette. Ezután nem csinálok mást, csak reggelig ülök a kanapén, és felváltva veszem a számba a piás üveg száját, a cigit, és a jointot. A cigi szar. Még mindig nem értem, hogy Lou miért szereti annyira. Ezzel a pillanattal, amikor óvatlanul hagytam, hogy eszembe jusson a világ legcsodálatosabb férfija, minden gát átszakad. A könnyeim ömleni kezdenek, és eléggé hálás vagyok most azért, hogy sötét van a szobában, és csak a villódzó fények vesznek körbe. Bár még csak kora reggel van, odakint sötét, de feltápászkodom, és úgy döntök, ideje indulni. A liftben a kezem magától mozdul, és a telefonom már ott is van az orrom előtt, hogy a közös fotóinkat nézegessem. Mondanám, hogy darabokra szakad tőle a szívem, de az már megtörtént akkor, amikor utoljára láttam őt. Képtelen vagyok elkezdeni újra összerakni, egyszerűen csak hagyom romokban heverni a padlón. Nem tudom, mit tehetnék. Fel akarom hívni. Írni akarok neki, de félek. Rettegek attól, hogy elutasít. Attól, hogy fel sem veszi, vagy nem is válaszol. Abba egészen biztosan beleőrülnék. Az már túl nagy fájdalom lenne. Kijelentette, hogy nem az vagyok, akit akar, és én... nem tudom, hogyan engedjem el őt, mert annyira szeretem. Már elkezdek gépelni egy üzenetet, de végül nem küldöm el. Az ujjaim reszketnek, és én komolyan nagyon félek keresni őt. Végül csak hívok egy taxit, és a céghez vitetem magam. Még nagyon korán van, de a kávézó mindig nyitva, így beülök, töltőre dugom a telefonom, és legurítok három különböző erősségű kávét is, aztán megreggelizem, hogy egy kis életet leheljek magamba.

Amikor már idő van, átsétálok a stúdióba, a sminkben megint kapok egy olyan maszkot, ami elrejti a problémáimat, ezúttal csak smink formájában, aztán mehet a show. Így telnek el lassan a napok. Bulizok, dolgozom, és Carollal vagyok. Sokszor kell segítséget kérnem Caroltól, de szerencsére még egyszer sem vetette a szememre a dolgot. A világ legjobb barátja. Kétségtelenül. Mostanra eljutottam abba a fázisba, hogy komolyan csak létezem, de semmit sem érzek, aztán egyik pillanatról a másikra elönt a szorongás. Rettenetes fájdalmaim voltak eddig, ha épp nem nyomtam el valamivel. Olyanok, amiket egyszerűen nem tudom, hogyan tudnék kezelni. Hogyan lehetne túlélni. Mostanra viszont... Hosszú napok, talán hetek teltek el, de Lou-ról semmi hírem, és Andynek is csak a lesajnáló pillantásait kapom, néhány fintorral, ha összefutunk a melóban. Ettől, ha lehet ilyet, még rosszabb lett. Nagyobb fájdalomra viszont tökéletes gyógyszernek bizonyul a több alkohol. Egyszerűen nem tudom, mi mást tehetnék, mert... Én csak nem akarom ezt a fájdalmat. Ennyi az egész. Carol sok éjszakát velem tölt a lakásomban, és próbál vigasztalni, de ő is belátta, hogy Lou talán nem kér belőlem. Ha akarna bármit is, ha szeretné, hogy helyrehozzuk, biztosan keresett volna már. Én még mindig nem merem, és ezt neki is megmondtam. Persze bennem vannak a régi emlékek is arról, amikor nem kért belőlem, és társulnak az újak, amik így együtt túl súlyosak. Talán Carol szavai miatt, talán csak mert az emberben mindig munkálkodik a remény, de egy picit talán reméltem, hogy legalább ír majd. Ha mást nem, hogy üljünk le és beszéljük meg rendesen, miért nem működik ez köztünk. Hogy le tudjuk zárni és ne lógjon így a levegőben. De ez nem történt meg, nekem pedig minden reményem szertefoszlott. Nincs már minek éljek, így hát inkább kizárok mindent, és élvezem most azt, hogy nem érzek semmit.

- Kurva szarul nézel ki - ül le elém Alex a kantinban, és a homlokát ráncolva néz végig rajtam. - Ki kellene venned egy kis szabit, és teletömni magad fagyival a Netflix előtt.

- Jól vagyok - morgom, és a salátámra koncentrálok, nagyon igyekezve, hogy ne nézzek a szemébe. Mostanában folyton baszogat ő is, hogy jó lenne már összeszedni magam, mert ez sehova sem vezet. Mintha én nem tudnám. Épp csak kurvára nem érdekel.

- Dehogy vagy - válaszol színtelen hangon, és összekeveri a saját kajáját, hogy enni kezdje. - Kurva szarul vagy, és nem tudom, mihez kezdjek veled. Bármit mondok, csak leugatsz.

- Akkor csak hagyj békén! - csattanok fel, de már tudom, hogy túl erélyes voltam, ezért visszaveszek a hangomból. - Csak... mindenki hagyjon végre békén a faszba! Majd jól leszek. Vagy nem... de az is az én dolgom.

- Szóval szerinted ez segítene neked? - néz rám kérdőn, és felém bök a villájával. Érzem, hogy mennyire dühös, de bennem is megy fel a pumpa percről percre. - Akkor sok sikert!

Úgy veti felém, mintha egy darab szar lennék, aztán megfogja a tálcáját, és magamra hagy. Leül egy nem olyan messze lévő társasághoz, és velük kezd el beszélgetni, isten tudja miről. A feszültség kezd felemészteni, és most még Alex is elérte, hogy úgy érezzem, meg akarom ütni. Olyan kibaszottul elegem van már mindenből és mindenkiből. Nem lehetne kérni egy kis szünetet végre az élettől? Csak egy kicsit, amikor nem kell semmit tennem vagy éreznem, és semmit sem kell elveszítenem. Amikor csak lebegek a semmiben, hogy a kibaszott érzéseim pihenhessenek és gyógyulhassanak. Leszarom a kajám maradékát is, és azt is, hogy ki fog eltakarítani utánam, otthagyok mindent az asztalon és visszamegyek a stúdiókhoz dolgozni.

Munka után haza sem megyek, csak egyből Everesthez. Szükségem van valamire, ami helyre teszi a tomboló idegrendszerem, mert komolyan nagyon feszült vagyok. Minden miatt. Nem tudom mi ez, de talán a fájdalom mégis valahogy így tör utat magának, és képes lennék ölni is.

- Tesó, vedd be ezt - ad a kezembe valami sárga színű bogyót, én pedig azonnal lenyelem. Folyadék nélkül. Semmi nem érdekel, csak hogy minél előbb kiüssön a picsába. Küldök utána egy nagy adag vodkát, és lehuppanok a srácok közé a nappaliban. Minden hülyeségről beszélgetnek, és nagyokat röhögnek, amit én is megjátszok, de a gondolataim most megint visszautaznak ahhoz az elbűvölő kék szempárhoz. Le kell hunynom a szemem, hogy elmúljon a pillanatnyi fájdalmas nyilallás a mellkasomban, aztán próbálom visszaterelni a figyelmem a többiek beszélgetésére.

- Ev, van még egy abból a cuccból? - lököm meg magam mellett, mire csak elvigyorodik, és az ölembe dobja a zacskót, amit kihalászott a pulcsija zsebéből. A gondolataim nagyon nem akarnak hallgatni rám, és szükségem van valamire, ami elegendő kontrollt ad nekik. Vagy épp elveszi a kontrollt, és úgy segít. Nekem mindegy, csak valami segítsen. Fokozatosan érzem, ahogy a kínzó gondolatok elmosódnak, és mintha az agyamba felhők költöznének, elfedve mindent. Leszáll a köd is, és már minden tökéletes. Ez az az érzés, ami kell nekem. A semmi és a lebegés. Mindennél megnyugtatóbb most a megtépázott idegeimnek és leginkább a haldokló lelkemnek. Mire észbe kapok, már a szoba közepén vagyok egy sráccal, aki előszeretettel dörgöli nekem a hátsóját, és míg a mellkasomnak nyomja a hátát, hátranyúlva a nyakam köré tekeri az egyik karját. Tökéletes póz lenne, hogy a nyakába fúrjam az arcom. Már mozdul a fejem. Már majdnem megteszem, amikor végül valami nagyon mély érzés megállít, és ellököm magamtól a fiút. Fogalmam sincs a nevéről. Nagy nehezen, a falat támasztva a konyhába botladozom. A színek összefolynak a szemem előtt, és annyira szédülök, hogy alig bírok megállni a lábamon. Épp egy pohár... akármit akarok tölteni magamnak, amikor az előbbi srác megjelenik, de csak a szemem forgatva, a pultba kapaszkodva fordítok neki hátat, míg iszom.

- Talán rosszul közelítettem? - duruzsolja a fülembe, ahogy mögém simul, és a seggemnek nyomja a kőkemény farkát. A kezei azonnal a pólóm alá kúszik, és az egész szituáció Louis-t juttatja eszembe. Olyan sokszor csinálta ezt, amikor épp ügyködtem valamit a konyhában, és minden alkalommal valami nagyon mocskos konyhai kaland lett a vége. A farkam azonnal megrándul a nadrágomban, ahogy a gondolataimba kúsznak a képek azokról a csodás szeretkezésekről, ő pedig ezt a pillanatot választja, hogy a lábam közé markoljon. - Úgy tűnik nagyon is.

- Hidegen hagysz - dörgöm mély hangon, és hiába próbálok elhúzódni, nem hagyja, csak erősebben markol az erekciómra. Louis durvasága felizgatna, de ezen csak felszisszenek, és sokkal nagyobb erővel lököm el, mint ahogy az előbb próbáltam szabadulni.

- Nem úgy néz ki, nyuszi - csicsergi egy betépett, kéjsóvár vigyorral, és most, hogy megfordultam, már szemből próbál közelíteni. - Teljesen felizgultál.

- Csak ki vagyok éhezve - felelem színtelen hangon, és előveszem a telefonom, hogy írjak egy üzenetet Carolnak. - De egyáltalán nem rád.

Szó nélkül, sértetten bámul rám, én meg próbálok egyben maradni, amíg kiszabadulok a lakásból, és lemászom az udvarig. Még fagyoskodom egy ideig az éjszakai levegőn, mire Carol fényszórói elvakítanak.

- Köszi - esem be az anyósülésre, és szinte azonnal elalszom, mert mire magamhoz térek, már nem jár a motor, és a barátnőm dühösen rángatja a karom.

- Gyerünk, segíts legalább! - förmed rám, de nem vagyok képes többre, csak morogni egyet, és kimászni a kocsiból, hogy a vállaira támaszkodjak. Azt hiszem mostanra ütött ki teljesen a sok pia, és a dupla szárnyak. Egész biztos, hogy míg a lépcsőn haladunk felfelé a lakásba, félig már alszom, de ahogy vízszintbe kerülök, azonnal elrabol a sötétség.

Összerezzenek, amikor az álmomból egy hangos csapódás ragad ki, és ahogy ki akarom nyitni a szemem, azonnal a fejembe nyilall a fájdalom. Veszek egy mély levegőt, és akkor egy újabb csattanás, amire már a szemem is kipattan.

- Jaj, ne! Remélem nem keltettelek fel - darálja undok hangnemben Kevin, aki éppen a nappaliból nyíló konyhában készít reggelit, miközben én a kanapén fekszem. Ezek szerint Carol nem hazavitt, hanem elhozott hozzájuk. Semmit nem fogtam fel a környezetemből akkor. Egyáltalán nem vettem észre, hogy hol vagyok.

Nem méltatom válaszra a nyilvánvalóan szarkasztikus kérdését, helyette nyújtózom egyet, és egyből megcélzom a fürdőt. Mire kiérek, már tojást süt, és érzem a kolbász isteni illatát is, ami egy másik serpenyőben serceg. Nem tudom, mikor ettem utoljára ilyesmit. Mióta teljesen egyedül maradtam, főként csak rendelt pizzán, és kávézós szendvicseken élek.

- Én is kapok? - lépkedek a konyhába, de csak egy cinikus horkantás a válasz rá. A tűzhelyen csak egyetlen kolbász készül, és a tojás se lenne elég kettőnknek, szóval valószínűleg nem úgy tervezte, hogy engem is ellát.

- Ha csinálsz magadnak... - morogja, és tányérra pakolja a reggelijét. - Kávé van lefőzve.

- Kösz - bólintok, és úgy döntök, hogy leszarom a reggelit. Maradok a nagy bögre kávénál, és elrágcsálok mellé egy szelet friss kenyeret, ami az asztalon van. Ebben nem tud megakadályozni. 

- Kikészíted őt, ugye tudod? - teszi fel a kérdését, de nem néz rám. Az ételével van elfoglalva, meg az asztalon folyton felvillanó telefonnal. - Felelősnek érzi magát érted, te meg kihasználod ezt.

Carol épp ezt a pillanatot választja, hogy hazaérjen, bár fogalmam sincs, hol volt eddig. Annyira álmosnak érzem magam. Biztos, hogy még kora reggel van csak.

- Sziasztok! - masírozik be közénk, miután levetkőzött az előszobában, és ahogy ad egy csókot Kevinnek és egy puszit az arcomra, azonnal a tűzhelyhez lép, ami azt eredményezi, hogy öt perc múlva már előttem is gőzölög a reggeli, és magának is összedobott egy keveset. - Miről beszéltetek? Cseppet felőrlő ez a néma csend mióta beléptem.

Viccesnek állítja be a kérdését, de látom a szemein, hogy egy kicsit aggódik, és amilyen undorító pillantásokkal méreget Kevin már reggel óta, aztán az a beszólás arról, hogy kihasználom Carolt... óhatatlanul úgy érzem, hogy be kellene avatnom a barátnőmet.

- Semmiről - tereli el a témát Kevin, mire csak egy félmosollyal a fejem ingatom, és folytatom az evést. Ők ketten még beszélgetnek néhány családi dologról, ami a srác szüleit érinti, aztán Car kimenti magát, hogy elmenjen lezuhanyozni.

- Na mi van? Előtte már nem mersz kötekedni? - szólalok meg nagy sokára, éppen amikor Kevin már felkel, elpakol, és a hálószobájuk felé indul. Megtorpan útközben, és szúrós tekintettel fordul vissza felém.

- Nem félek tőled, ezt szerintem szögezzük le egyből az elején - közli velem, miközben karba fonja a kezeit maga előtt. - Ahogy a pozíciómat sem féltem, viszont a lányt, akit mindenkinél jobban szeretek, már annál inkább.

- Ezek szerint már nem fantáziálsz a farkamról? - horkanok fel vigyorogva, és a kanapéra huppanok.

- Sosem fantáziáltam a farkadról - mutat rám, hogy még nyomatékosítsa is, amit mond. - Ha így lett volna, akkor megduglak azon az estén, nem csak felveszem a műsorod.

- Ugyan már, lerítt rólad, hogy fogalmad sincs, hogyan használd a farkad egy másik sráccal! - vágok vissza, és a hangom is megemelem, mert a sértő szavai egy pillanatra átütöttek a páncélomon, amit emeltem.

- Nagyszerű beszélgetésbe kezdtünk, viszont akad itt a lakásban valaki más, akivel használom, és csak hogy tudd, szeretem is azt a lányt. Még mindig az aggaszt, hogy ráakaszkodsz a barátnőmre, és kiszipolyozod minden maradék energiáját - tereli a témát, mert nyilván nem tud egyetlen frappáns visszavágással se előrukkolni, ami egy győzedelmes vigyort csal az arcomra. Carol is megjelenik a háttérben, a haja nedves és éppen a köntöse derékpántját köti meg.

- Ezek mind a te szavaid, Kevin - rántok vállat. - Nekem meg egyedül az ő szava számít.

- Nyilván nem fogja azt mondani neked, hogy rohadj bele a hányásodba az éjszaka közepén valahol... isten se tudja, hogy hol! - emeli fel ő is a hangját, ezért muszáj felkelnem és néhány lépést tennem felé. Borzasztóan bosszant ez a szituáció, ami éppen kialakult köztünk.

- Kevin? - sétál közelebb Carol is, és a bájgúnár csak most veszi észre, hogy ő is itt van.

- Szeret téged, és félt is. De ez nem egyenlő azzal, hogy boldog miattad - folytatja, mintha semmi sem számítana, és érzem, hogy óhatatlanul egyre jobban felbassza az agyam. - Mióta tart már ez az elmebaj? Két hónapja lassan? Mikor fogod végre túltenni magad azon, hogy Louis lelépett, mert valami rejtélyes okból kifolyólag ő sem bírt megmaradni a közeledben?

- Kevin! - szól rá Carol, nekem pedig ökölbe szorulnak a kezeim. Hatalmas erőt kell a semmiből összeszednem, hogy ne essek neki és verjem be a fejét, és ez az erő most Carol csalódott szemeiből származik. Mellettem áll vele szemben, és ettől azonnal elönt a büszkeség.

- De hát ez az igazság! - fordul most erélyesen a dühösnek tűnő lány felé. - A legnyugisabb időszakban is minimum minden második este felkelsz mellőlem, hogy felvedd valahol, mert öntudatlanra szívta az agyát! Szerinted ez normális? Itt vagyok tanácstalanul, a párod, és nem tudom, mit tegyek!

- Én megmondom! Maradj ki a dolgaimból! - förmedek rá, és szándékosan mélyítem el az átlagosnál is jobban a hangom. - Az én jóindulatomnak köszönheted, hogy egyáltalán összejött veled. Ha azt mondom neki, hogy nem akarom, akkor lekoptat, ezt remélem belevésed az agyadba.

A szemem sarkából látom, hogy Carol most felém kapja a fejét, de már nincs visszaút, mert a földbe fogom döngölni ezt a seggfejet, hogy egy életre megtanulja, hol a helye.

- Ó, köszönetet is kellene mondanom?

- Minimum! Mert ha még meg is dugom akkor, amikor alkalmam lett volna rá, soha nem elégedne meg a te teljesítményeddel - vágom az arcába, és ő azonnal Carol felé fordítja a fejét. A barátnőm mozdulatlanul néz rám, Kevin pedig látszólag össze van zavarodva. - Úgy látom arról az apróságról nem tudtál, hogy évekig belém volt esve. Egy kurva szavamba került volna, és most mellettem kel fel, neked meg esélyed sincs.

- Ennél undorítóbb szarházi már nem is lehetnél! - szűri Kevin a fogai közt és a fejét csóválja.

- Féltékeny vagy? - tárom szét a karom, és mélyen a szemeibe nézek. - Vagy talán félsz, mert pontosan tudod, hogy bármi történjen is, mindig engem fog választani?

- Menj innen... - szólal meg most Carol. Valójában csak leheli a szavakat, és ahogy felé nézek, elakad a lélegzetem. Csak most látom, hogy folynak a könnyei, és a szavait felém intézi. Amikor senki nem mozdul a szobában, felém indul, és a lépései fokozatosan gyorsulnak, ahogy közeledik. Végül megragadja a pólóm fölé vett nyitott ing két felét, és háttal az előszoba felé kezt taszigálni. Az alkarjára markolok, és próbálok megállni a lábamon, vagy védekezni, de nem hagyja. Erőszakosan azon van, hogy kidobjon a lakásból.

- Carol... Car, kérlek ne ha..

- Fogd a cipőd és a kabátod, aztán tűnj el a lakásunkból! - szakít félbe, és a mellkasomnak szorítja a fogasról indulatosan letépett kabátom, aztán a kezembe adja a cipőim, és igazából mire egyetlen szót is szólhatnék, már az ajtó előtt vagyok, ő pedig hangosan vágja azt az arcomba, és már kattan is a zár.

- Carol! - kezdek el kopogtatni, és a csengőt nyomkodni, miközben felveszem a cipőim, de nem jön válasz. Csak a szomszéd öreglány néz ki, hogy ki a hangoskodó, de amikor vetek rá egy lesújtó pillantást, egyből visszamegy, és magára zárja az ajtót. - Car, kérlek! Csak... beszélj velem. Kérlek!

Fogalmam sincs, mennyi ideig várok idekint, de már kezdek fázni, és feladni is, mert egyszerűen hiába próbálkozom. Néma csend az ajtó túl felén. Még annyira sem méltat, hogy kiüvöltsön annyit, takarodj. Semmi. Ezt kurvára elbasztam! Tudom, hogy így van, mert képtelen voltam befogni a pofám, és olyanokat mondtam, amit nem kellett volna. Erősen verek ököllel a lépcsőház falába, ahogy az egyik fordulóban lépkedek lefelé a lépcsőn. Amint kiérek a levegőre megtorpanok, mert úrrá lesz rajtam a teljes megsemmisülés és kiüresedés érzése. Itt állok húsz évesen, a munkámban elképesztő sikereket érek el, és sok százezer ember imád. Bókol. Bármit megtenne, hogy a közelembe férkőzzön. Én pedig itt vagyok, teljesen egyedül az életemben, mert mára elértem, hogy mindenki magamra hagyjon, aki számít. Elmartam mindenkit, és ez... Olyan kérdésekre keresem a válaszokat, amiket még csak megfogalmazni sem tudok. Nem tudom, mi a baj velem. Muszáj, hogy velem legyen a baj, mert nem tévedhet mindenki más, nem igaz?

Órák óta gyalogolok, mire hazaérek. Észre sem vettem, hogy hová visz a lábam, csak mentem és az elmúlt hónapok eseményein járt az agyam. Most nézek csak a telefonomra és meglepődök, hogy délután három van. A lábam tagadhatatlanul lejártam, ezért felugrom a kocsikulcsért, hogy autóval menjek el enni valamit.

Amikor már a városban autózom, esküdni mernék, hogy két kereszteződéssel előttem Louis Mustangja kanyarodott az előbb balra. Nem téveszteném össze ezer közül sem, és a szívem fájdalmasan szorul össze. Épp a pirosnál állok, és hatalmas a dugó, esélyem sincs utolérni, és őszintén... Miért is akarnám? Talán eljött az ideje, hogy számot vessek az életemről, bármennyire próbáltam egészen eddig megúszni ezt. Ideje belátnom a hibáimat, és átlátnom a helyzeteket, miközben talán meg tudom válaszolni a kérdéseket, amiket még nem is ismerek. Lekanyarodom a következő szembejövő étteremnél, ami most épp egy sushi bár. Tökéletes. Halk zene, csendes közeg.

Miután rendelek magamnak, komolyan elkezdem végigvenni, hogy mik történtek velem. Az egész azzal kezdődött, hogy aláírtam a szerződést a cégnek. Hiba volt? Komolyan az lett volna? Hisz ennek köszönhetem, hogy Louis az enyém volt. Azt viszont be kell látnom, hogy talán csinálhattam volna másképp. Mielőtt ennyire nagy döntést hozok meg néhány pillanatnyi gondolkodás után, talán meg kellett volna próbálnom valami más módon közel férkőzni hozzá. Ha sikerült volna... Ha meg tudom szerezni a szívét úgy, hogy nem kell pornóznom, akkor nem veszítem el a családom. Ha nem veszítem el őket, akkor a kontrollt sem, és Lou...

- Köszönöm - bólintok a pincérnek, miután leteszi elém a rendelt ételt, és a kezem remeg, ahogy a pálcikát próbálom szorítani.

Egy éve még boldog voltam. Az enyém volt a világ legcsodálatosabb férfija, az volt a legnagyobb bajom, hogy a családom minden erejével azért küzd, hogy végre átmenjek hozzájuk. Carol vidáman töltött velem bármennyi délutánt, és a kezét is tűzbe tette volna értem. Alex pedig ott volt nekem, ha egy kis pasis szünetre, vagy csak egy kiadós edzésre vágytam, és mindketten ráértünk. Andy és Josh... Ők is borzasztóan hiányoznak. Mind mellettem voltak, és bármiben számíthattam volna rájuk, de mindent tönkretettem, mert nem láttam tovább az orromnál. Hiába intett óva Louis annyiszor, hogy nem titkolózhatok örökké, és a hazugságok mind kiderültek, nem hittem neki. Hiába kért annyiszor, hogy hagyjam ott a céget, és éljünk a szerelmünknek, és a közösen kovácsolt álmoknak, a fejéhez vágtam, hogy nekem ez az álmom. Ez... Itt visszhangzik a fejemben a hangja. A kamera előtti masztizáson, és féktelen, érzelemmentes kefélésen kívül sikeres vagy bármi másban is? Íme az első kérdés, amit most kegyetlenül tesz fel az elmém Louis hangján. Első alkalommal nem akartam meghallani, de most nem hagy kiutat. A válasz miatt pedig kicsordulnak a könnyeim. Sikernek neveztem, és annak is kezeltem azt, hogy... csak egy egyszerű pornó színész vagyok. Mindennél fontosabbnak tartottam a hamis tévképzetem arról, hogy szupersztár vagyok, és a rajongóimnak szükségük van rám, mint a szeretteimet. Az ismeretlen, kiéhezett nézőket választottam Louis helyett. Anya helyett is... Carol, aki mindig fogta a kezem, bármekkora hülyeséget csináltam, ma mégis elengedte, és ez a pofon kellett ahhoz, hogy megértsem, mi mindent veszítettem el egy év alatt. Mindent elveszítettem egy év alatt.

Összerezzenek, ahogy megcsörren a telefonom. Everest neve villog rajta. Egy újabb megválaszolásra váró kérdés. De még a kérdést sem teszem fel, mert nincs erőm a válaszra. Talán Ev nem a legjobb cimbora a világon, de már csak ő van nekem. Talán... Még csak délután van. Meg kellene próbálnom még az aktuális esti buli előtt leülni és beszélni vele. Mindenről, mert nagy szükségem van arra, hogy beszéljek róla valakinek. Most, hogy még tiszta. Remélhetőleg...

- Helló - köszönök bele, de a hangom engem is meglep, annyira reszelősen szól.

- Szia, tesó! - szűri a fogai közt, mire muszáj összehúznom a szemöldököm. Nem szokott ő így felhívni. - Kellene egy kis segítség.

- Mi történt? - kérdezek vissza azonnal.

- Tartozom a dílernek és... - súgja, én pedig veszek egy mély és frusztrált lélegzetet. - Pisztoly van nála, haver. Tudnál segíteni nekem? Eskü visszafizetem a hétvégén.

- Baszki, Ev! Indulok! - pattanok fel, és az asztalra szórok nagyjából dupla annyi pénzt, amennyi a késői ebédem, vagy korai vacsorám volt, attól függ, honnan nézzük. Egy órán belül már Everest lakásán vagyok, de közben háromszor is hívott, hogy siettessen. A nagydarab faszi az előszobában áll, és Ev arca már fel van szakadva a csont mentén. Lassan szivárog a vér az álla felé. Valószínűleg kapott már néhányat, mert ezen kívül is szarul néz ki.

- Hé, hé! Itt vagyok! - fogom meg a faszi felkarját, aki azonnal elereszti a haverom, így ő erőtlenül csuklik a földre. - Mennyi kell?

- Háromezer font - feleli érzelemmentesen. Nekem majdnem kiesnek a szemeim, mert ez azért nem egy kis pénz, amivel tartozik a haverom, és itt válik biztossá számomra az is, hogy nem fogja visszafizetni hétvégéig, de ez most nem nagyon érdekel. A lényeg, hogy elhúzzon ez az alak. Idefelé megálltam egy automatánál, mert sejtettem, hogy csak készpénzt fogad majd el, de nem vettem le sokat. Nincs nálam ennyi pénz.

- Oké, van... Van Ezerötszáz, hatszáz, így már hétszáz és... - motyogok zavartan miközben a kezébe adogatom a pénzt, és a hátizsákom minden zugát átkutatom, az összes zsebemmel együtt. - Tessék, itt van még kétszáz, de nincs nálam több.

- Azt mondtam háromezer - jelenti ki faarccal, és látszólag eszében sincs elmenni.

- Oké, nincs most nálam ennyi, de... - gondolkodom veszettül, végül a kezemre nézek. Lehúzom róla az arany pecsét gyűrűm, ami egy vagyon volt, és szeretem, de hajlandó vagyok odaadni az életünkért, mert komolyan egy kurva fegyver lóg ki az öve mögül. - Tessék. Ez önmagában is háromezer fontot ér. Huszonkét karátos arany.

Forgatja az ujjai közt, és megnézi a jelzéseket, aztán bólint és kilép az ajtón. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és felsegítem Everestet a földről.

- Nem vagy normális! - förmedek rá, és a kanapéhoz támogatom, aztán leülünk. A dohányzóasztalon rengeteg tabletta, a vízipipa mellette egy zacskó fűvel, egy nagy tasak kokain, és... - Mi a szar? Mondd, hogy az nem heroin! Ev, szerintem túl messzire mész.

- Ezek a legjobb, legtisztább anyagok - biztosít most már sokkal több élettel a hangjában, mint amikor ideértem. - Épp ezért került ennyibe.

- Oké, csak legyél óvatos - intem óva, mert azzal azért tisztában vagyok, hogy a vénába beadott heroin nem az a szer, ami egy kicsit káros ugyan az egészségre, de belefér. Az kurva veszélyes. Láthatólag le se szarja, amit mondok, és már meg is írt vagy tíz különböző üzenetet. Gondolom, hogy áthívjon embereket. Ennyit a lelkem kiöntéséről. Tíz perc sem kell, és a lakás elkezd lassan megtelni. A függönyöket behúzzák, a fényeket minimumra veszik, és a zenét lehetetlenül hangosra. Egy sóhajjal megyek a konyhába, hogy igyak valamit, és ma este egy számomra ismeretlen márkájú tömény mellett döntök. Nem szarakodok pohárral. Most, hogy sikerült helyre tennem magamban, hogy a hatalmas romokban heverő életemért egyedül én vagyok a felelős, azt hiszem, ledöntöm ezt az egész üveget. Minél hamarabb, mert ki kell ütnöm magam. Az egyetlen gyógyszer. Most már úgysem akaszthatok ki vele senkit se... Minden korttyal egyre könnyebb a lelkem, már nem húz le a súlya annyira. Minden korttyal egyre jobban érzem magam, de a könnyeim minden pillanatban szúrják a szemem. Végül beszállok a körbe, akik a pipát adogatják egymásnak, mert úgy döntök, a fű majd kiegészíti azokat a réseket, amiket a pia nem tud elfedni. Elfújja a fejemből a félelmeim és a rettegést, hogy mindent tönkretettem, és egyedül fogok megrohadni.

Amikor már mindenkinek kezd teljesen beütni a fű, és faszságokon röhögünk, az én szemeimből is folynak a könnyek, de nem biztos, hogy a nevetéstől. Valójában nem is tudom megállapítani, miért. Ahhoz már túlságosan be vagyok tépve, és ez most végre egy kicsit jó érzéssel tölt el. Eldőlök a szőnyegen, és a telefonom nyomkodom már egy ideje, amikor megkapom az értesítést, hogy Andy kirakott valami képet. Eléggé gyakran esik meg, és minden alkalommal lelkesen kattintok rá, hátha Lou is szerepel rajta, mert... egyszerűen annyira szeretném látni őt, és a régi képek már nem elégítenek ki rendesen. Szükségem van arra, hogy lássam az arcát, és azt, hogy mennyit változott két hónap alatt. Hogy vajon őt is megviseli ez a dolog? Vajon... De a gondolataim elapadnak, és a telefont majdnem az arcomra ejtem, amikor meglátom. Fel kell ülnöm, mert képtelen vagyok feldolgozni. Andy van középen, és Josh nyakában lóg, az egyik oldalukon egy ismeretlen srác karolja át egy másiknak a vállát. Őt viszont ismerem. Nem jut eszembe a neve, de ott volt Andy szülinapi partiján aznap, amikor összejöttünk Lou-val. Andyék másik oldalán viszont... Lou. Aki gyönyörű. Elképesztően csodálatosan néz ki, egy fekete pólóban, de a karja izzadt, és a tetoválásai csillognak. Az egészen lenőtt haja a homlokára tapad, és bár a szemei karikásak, és a mosolya pontosan meg tudom mondani, hogy nem őszinte, mégis ott van. Ennek ellenére szorul el a torkom, ahogy a karja egy számomra teljesen idegen srác vállán van, hogy magához szorítsa, aki így szinte Louis nyakába temeti az arcát. A fejét legalábbis már Lou vállára hajtotta. A pasi szemeiből meg tudom mondani, hogy részeg, de ez nem segít. Ő egy kicsit oldalasan áll, és az egyik keze eltűnik Louis háta mögött, a másik pedig a szerelmem hasán van. Deréktől lefelé pedig úgy simul Lou oldalának, mintha ott azonnal akarna a gatyájába élvezni. Képtelen vagyok felfogni bármit is magam körül. Teljesen elveszek ebben a fotóban, és úgy érzem, most értem el ennek a pokoli utazásnak a legvégére. Ez kellett ahhoz, hogy véglegesen darabokra szakadjak, és most egyszerűen csak... túl sok. Nem érzek semmit, mert ezek a pillanatok mintha kiégettek volna. A kín már komolyan elviselhetetlenné vált, és ezzel így vége. Nem bírok többet elviselni. Képtelen vagyok látni őt valaki más karjaiban. Ez igazán már túlmegy azon, amit még elbírok.

A nevem hallom, de mintha a távolból szólna. Nagyon messziről, és amikor fókuszálni próbálok, összefolyik előttem minden. Nehezemre esik kivenni Everest arcát, míg a nevem mantrázza.

- Mivan? - rázom meg a fejem, és a saját hangomra is alig ismerek rá. Letörlöm a könnyeket, amik kezdtek az arcomra száradni, és újra közelebb ülök az asztalhoz.

- Tessék, itt a te csemegéd is - dobja az asztalon az orrom elé a színes tablettákat, de visszahajítom. - Mi van? Nem vagy még hangulatban? Szívj el még egy spanglit.

- Nem - morgom, és felé bökök. Az egyik kezében épp egy hitelkártya van, amivel a fehér port finomítja és rendezi vékony csíkokra az asztalon. - Abból adj!

- Ez a beszéd! - vigyorodik el, és a kártya segítségével elém tol egy hosszú csíkot, aztán felém hajít egy öt fontost. Összeszorított fogakkal tekerem fel gyorsan, és mindenki úgy bámulja bárgyú, betépett vigyorral a műveletet, mintha cirkuszban lennének. - Szünet nélkül, csak szívd fel egyszerre az egészet, aztán döntsd picit hátra a fejed, fogd be az orrod és szívj úgy is egy nagyot. Akkor nem veszik kárba és nem fogod kitüsszögni sem.

- Oké - motyogom halkan, aztán a fontból hajtogatott kis cső egyik végét az orromba a másikat a kokain csík elejéhez teszem, és lassan de szünet nélkül szívom fel az összeset. Nagyon furcsa és irritáló érzés, de követem az instrukciókat. Fej hátra hajt, nagyot szív. Szar érzés, de megcsináltam. Még megtörölgetem az orrom kicsit, de amikor visszanézek az emberekre, mindenki ujjongani kezd és tapsolni, aztán nekilátnak a saját csíkjuknak. Nem érzek semmit. Tudom, hogy ez sem hat két másodperc alatt, de most kurva türelmetlen vagyok. Megint elfekszem a szőnyegen, és nézem a plafont, várva valamilyen hatásra, ami csak nem akar jönni. Lendületből akarok felülni, hogy számon kérjem Everestet a kurva tiszta és jó cuccról, de képtelen vagyok megszólalni, csak egy nyögés hagyja el a szám. Az asztal szélébe kapaszkodok, mert az izmaim mintha... mintha a testemen túl léteznének, soha nem éreztem még ilyet. Egyszerűen teljesen más a működésük most. Mintha egy idegen testben lennék bezárva. Úgy érzem hunyorítanom kell, mert minden túl színes és fényes, és mégis mint amikor reggel felkelsz és sűrűn kell pislognod, hogy kitisztuljon a kép. A fejem könnyű, olyan kibaszott könnyű, és csak az érdekel, hogy honnan a picsából jönnek ezek a megnyugtató hullámok az összes érzékembe. Érzem, hogy kurva szomjas vagyok, ezért a konyha felé próbálok indulni, de muszáj az emberekbe kapaszkodnom, hogy eljussak odáig. Itt már kezd egy kicsit kezelhetőbb lenni, de ez az érzés... még mindig lehetetlen szavakba önteni. A szárnyalás szó igazán tökéletes rá. Éppen egy pohár vodkát hajtok le, amikor mindenki kapkodni kezd, és gyorsan igyekeznek elhagyni a lakást. Fogalmam sincs, hogy mi történik, csak arra eszmélek fel, amikor egy srác a vállamnak ütközik, kiveri a kezemből a poharat, és az arcomba kiabálja hogy húzzak el, mert jönnek a zsaruk.

- Baszki... - motyogom az orrom alatt, és gyorsan felkapom a hátizsákom az előszobából, aztán elindulok. Jobbnak látom a liftet használni, mert mindenki a lépcsőkön szalad lefelé. Amikor belépek, egy tinilány áll bent a kutyájával, és egy üzletember forma pasi, én pedig gyorsan a szememre teszem a táskámból kihalászott napszemüvegem. Odakint még világos van, szóval nem leszek vele túlontúl fura. A lift falának dőlök, és tökéletes időben érek le, mert még látom a zsarukat, ahogy elkapják a lépcsőn rohanó, beállt haverokat, én viszont észrevétlenül slisszolhatok ki mögöttük. Nos, a nappallal erősen tévedtem, mert korom sötét fogad a ház előtt, de valószínűleg csak elvesztettem az időérzékem a besötétített lakásban. Három villogó rendőrautó is áll a járdára parkolva, ezért gyorsan bevágódok a kocsimba, és gondolkodás nélkül hajtok be a forgalomba. Egy kicsit szédülök. Na jó... Kurvára szédülök, a kezem néha megremeg, és időről időre összefolyik a szemem előtt minden, de igyekszem uralni a helyzetet. Már nincs sok vissza, és ráhajthatok az elkerülőre, ami egyenesen hazavisz. Ahogy kezdem elhagyni a fényeket a gyorsforgalmi felé, a kivilágítatlan út sötétje hirtelen fogad, és pislognom kell párat, mert mintha megvakultam volna, kurvára semmit nem látok. Hangos dudálásokat hallok csak a jobb oldalamról, és valószínűleg azért, mert túl lassan megyek, ezért egy kicsit a gázra taposok. Amikor felkapcsolom a nagyobb fényű reflektort a kocsin, kezd egy kicsit kitisztulni előttem az út. A dudálás abbamarad, csak egy kocsi volt mellettem, az pedig megelőzött és már nem akadályozom, de a visszapillantóban elvakít a hátam mögött közeledő fénye. Szorgosan össze kell szorítanom a szemem tőle, és akkor újabb hatalmas dudálás, és... Nem tudom mi történik velem. Hatalmas csattanás, és felkiáltok, ahogy a nyakam megrándul az ütközéstől, utána pedig csak lebegés. Lebegés a végtelenbe, mert nem látok semmit, aztán újabb lökések. Csak a sötétség vesz körbe, ami rémisztő, de képtelen vagyok megmozdulni. Képtelen vagyok bármire is. Néha a testem túl könnyű, és nem érzem magam körül az autót, aztán egy kicsit változik a környezet, érzékelem, hogy a biztonsági öv szorosan tart, aztán megint csak a semmi uralja a teret. Teljes a sötétség.

Amikor kinyitom a szemem összerezzenek, annyira megijedek, és szaporán próbálom kapkodni a levegőt, de csak kétségbeesett hörgésnek érződik, oxigén pedig alig jut a tüdőmbe. Villogó fények, és rengeteg ember vesz körbe. Érzem, ahogy tartanak, aztán már csak a kemény felületet a hátam alatt, ahová fektetnek.

- A papírjait még nem találtuk meg a roncsok között - kiabálja egy férfi hang, és szinte fáj, annyira hangos. Minden nagyon hangos, fényes, és ijesztő. - Húsz és huszonöt év közötti férfi, egyedül utazott, nem találtunk további sérültet. Eddig eszméletlen volt.

- Már nem az. Nyugodjon meg! - hajol fölém egy középkorú nő, és belevilágít a szemembe, amitől megint elvakulok, de hiába próbálom összezárni, képtelen vagyok rá. - Tud beszélni? El tudja mondani, hogy mit érez?

Válaszolni akarok. El akarom mondani, hogy nem kapok levegőt, és amikor rémülten próbálok mozdulni egyszerűen nem érzem... Nem érzem a lábam. Egyiket sem, és képtelen vagyok mozogni, csak a kezeim remegnek meg, és érzem, ahogy a gyomromból kiinduló reszketés úrrá lesz a testemen.

- Meg tudja mondani, hol vannak fájdalmai? - kérdi újra, de közben mindenki kapkod, és érzem ahogy a testemen babrálnak. Hallom repedni a ruhám. Nem érzem a lábaimat. Fogalmam sincs mi történik velem, de már fáj minden levegővétel, amibe belefogok, mégsem sikerül. Képtelen vagyok levegőt venni. Amikor rázkódni kezd a testem, a kemény betonra szorítanak. Azt hiszem a betonon fekszem... - Nem kap levegőt!

Amikor ezt kimondja, a mellkasomon érzem a kezeit, de rettenetesen fáj a nyomás, amit érzek tőle, és ettől nyöszörgök, de az is kínzó fájdalommal jár, ha csak egy kevés hang kijön a torkomon.

- Traumás pneumothorax. Drenázs csövet előkészíteni! Meg kell lékelnünk a tüdőt - kiabálja, és érzem, hogy a testemben szétárad a rémület és a kétségbeesés. - Nehezen lélegzik, de amíg nem áll le adjatok neki Nitralgint. Fertőtlenítettem az ötös és hatos bordaközt, helyi érzéstelenítést kérek!

Kiabálások... Mindenhonnan csak kiabálást hallok, és rohanó léptek zaját a fülem mellett. Amikor Gemma és én kicsik voltunk, azt játszottuk, hogy befogjuk az orrunkat, és versenyzünk, ki bírja tovább levegő nélkül. Már akkor is mindig én vesztettem. Nem bírtam elviselni azt az égő és szúró, szorító fájdalmat a mellkasomban, és inkább feladtam. Bárcsak most is ennyit éreznék. Ez ugyanaz az érzés de tízszer olyan erős, és amit biztosan érzek, az hogy kicsordulnak a könnyeim, és remegnek a kezeim. Remeg mindenem.

- Megtaláltuk az iratait - rezzenek össze egy eddig idegen férfihangra. - Harry Edward Styles, húsz éves, Londonban él. Itt a biztosítási kártyája. Melyik kórházba szállítják? Oda kell hívnunk a hozzátartozóit.

- A Homerton a legközelebbi baleseti, oda szállítjuk, de előbb stabilizálnunk kell. Harry, hall engem? Pislantson egyet, ha igen! - hajol fölém, ezzel eltakarva a villogó fényeket. Pislogjak... Az... Az talán menni fog. Pislantok egyet, de azonnal elhajol. - Magánál van, az agyi funkciók épek! Figyeljen rám, rendben? Nem adhatunk semmilyen gyógyszer, mert nem ismerjük az előzményeket. Nem tudunk gyógyszer érzékenységekről, ahogy arról sem, hogy szedett-e be valamit a baleset előtt. Helyi érzéstelenítést kap, de ettől még sajnos érezni fog fájdalmat. A kolléga az arcára teszi a Nitralgin maszkot, próbáljon meg minél mélyebbeket lélegezni. Tudom, hogy fáj és nehéz, de küzdjön. Csillapítani fogja a fájdalmait.

Pislantok egyet, hogy megértettem, de valójában semmit sem értek. Az arcomra kerül az oxigénmaszk, és egy szúrást érzek az oldalamon. Nem fájt. Nem volt vészes. A mellkasom sokkal jobban fáj ennél... Nincs több időm ezen gondolkodni, mert egy újabb kiabálást hallok, aztán egy égő, szinte elviselhetetlen fájdalmat az oldalamban. Kiabálni akarok, de nem megy. Levegőt kell vennem, levegőt kellene, de az sem megy. Apró kicsi pöttyök kezdenek el bekúszni a látókörömbe, és a hangok elmosódnak. Kezd megint minden könnyű lenni.

- ...gyerünk már, összeomlik a tüdő...

- ...leállt a keringés! Kérek egy... - ezek az utolsó szavak, amiket még tisztán ki tudok venni, és szeretném felfogni a jelentésüket, de nem megy. Félek. Bárcsak velem lenne anya, vagy Lou. Akkor minden sokkal kevésbé lenne rémisztő, ők mindig tudják mit kell tenni, de egyedül... egyedül képtelen vagyok megbirkózni vele, és a sötétség újra elragad, ami jó. Nagyon jó, mert itt egyáltalán nincs fájdalom.