Sziasztok!

Meghoztam az ötödik részt, holnap hozom a hatot, és a karácsony lezárásával a történet is zárul majd 26-án. Na de ne rohanjunk előre. Itt a folytatás, és ezzel szeretnék mindenkinek nagyon boldog, békés ünnepeket kívánni! Köszönök nektek minden támogatást, az összes kommentet. Rengeteget jelentettek! Nekem ez az ajándék. Ti vagytok azok! :) Holnap megint jövök. :) 

Puszi&Pacsi

Ötödik

Ezúttal az ébresztő ötkor kezd dalolni az éjjeliszekrényen, és Louis azonnal érte nyúl, hogy kikapcsolja. A szíve hevesen ver, és nem amiatt, mert túl korán és túl éles zajjal rántotta ki a telefonja az álmából. Néhány óra múlva már egy rakétán fog ülni, hogy kilőjék őt a világűrbe, és ez nem egy olyan tény, ami nyugalommal tölti el. Még mindig nem. Egyetlen hete volt csak, hogy megbarátkozzon a gondolattal, és az nagyon úgy néz ki, hogy kevésnek bizonyult. A mai reggel egész más, mint bármelyik. Gyorsan lezuhanyozik, aztán nem is figyel rá, hogy mit vesz magára. A központban úgyis a speciális szkafandert fogják ráadni. Készít magának egy szalámis szendvicset tojással és savanyú uborkával, mert imádja a kettő ízét együtt. A szülei egy időben megtiltották neki, hogy olyanokat egyen, amit az átlagember nem nagyon. Ilyen volt a rántott csirkefalatok mentolos fagyiba mártogatva. Imádja, de a szülei szerint gusztustalan, ezért évek után akkor evett először olyat újra, amikor beköltözött az itteni lakásába. Még az emlék is megmosolyogtatja, és eltervezi, hogy amint hazaér erről az őrülteknek való kiruccanásról, azonnal csinál magának egy adagot, és a TV előtt fogja megenni.

Még egyszer végignézi, hogy a táskája készen áll-e, és a biztonság kedvéért bedob még egy NASA feliratos pólót a már meglévő három mellé. Csak arra az esetre, ha bármi nem várt történne az előzőekkel, aztán behúzza a cipzárt. Alaposan felöltözik, mert kint már nagyon hideg van, és a vállára dobja a sporttáskát. Hívott magának még a reggeli alatt időre egy taxit, és az most érkezett meg. Egyből megtorpan, ahogy kilép a bérház kapuján, és észreveszi a hatalmas pelyhekben szakadó havat, ami már egy egészen vastag takarót vont a városra. Elmosolyodik, mert mindig imádja a havat karácsony közeledtével. Ad az embernek egy különlegesen erős ünnepi hangulatot.

A központba érve meglepi, hogy mennyi ember kezd egyből sürögni körülötte. Elirányítják őt az orvosiba, ahol részletesen felméri a doktor a pillanatnyi állapotát, ami tökéletes eredményeket hoz, így nem sokkal később már az öltözőben találja magát. Ez nem az, ahol mindenki más is készülődik, vagy ahol minden reggel találkozott a héten Harryvel. Sokkal speciálisabb, és mindenhonnan a szkafanderekhez szükséges kellékek néznek vissza rá.

- Hogy vagy? - kérdi tőle egy keménynek tűnő, de közben mégis kedvesen mosolygó, középkorú nő, miközben felhúzza a cipzárt Louis sötétkék alsóruházatán.

- Ideges vagyok - vallja be teljesen őszintén, és egy nagy levegőt enged ki, miután kimondja.

- Furának is könyvelnélek el, ha nem így lenne - nevet fel a szőke hajú nő, és mélyen Louis szemeibe néz. - Minden űrhajós ideges a kilövés napján. Végtére is, egy rakéta lesz a seggetek alatt.

- Nem hiszem - motyogja a fiú, és megigazítja a szemüveget az orrán. - Harry már biztos nem az. Annyiszor volt ott fent.

- Gondolod, hogy nem az? - kérdez vissza a másik egy mindentudó vigyorral, aztán megragadja Louis felkarját, és két szekrénysorral arrébb vezeti, ahonnan a fiú tökéletesen látja, miről beszél a nő. Harry egy távolabbi padon ül. A ruhája már rajta, a narancssárga szkafander is, és éppen a térdein könyökölve előre hajol és az összekulcsolt ujjait nézi. Vagy a padlót. Louis nem tudja eldönteni innen nézve.

- Mit csinál? - suttog a fiatal fiú, és egy kicsit oldalra néz a nőre, akinek a nevét sem tudja. Soha nem látta őt ezelőtt.

- Ilyenkor mindig kér fél órát teljesen egyedül - feleli halkan, és visszaindul, hogy levegye az állványról a kifejezetten Louis számára gyártott szkafandert. A fiú nem szólal meg újra, csak némán hagyja, hogy szakszerűen ráadják a ruhát, eligazítsák a kábeleket és kimeneteleket, amikre majd a későbbiekben szüksége lesz. Közben azon gondolkodik, hogy Harry mit érezhet most. Vajon fél? Louis nagyon fél. Szeretne Harry ölébe mászni, és a fejét a nyakába temetve mélyeket lélegezni, mert még egyáltalán nincs felkészülve. Persze technikailag igen, de mentálisan nem érzi így. Éppen elkészülnek, amikor megcsörren a telefonja, és már indul is, hogy fogadja a hívást.

- Két és fél óra van vissza - szól a telefonba Oliver köszönés nélkül. - Mit csinálsz most?

- Már felvettem a ruhám - feleli Louis, de biztos benne, hogy a hangján hallani, mennyire ideges. Amikor kiderült, hogy fel kell mennie, az első magányos pillanatában felhívta a barátját, hogy elmondja neki, mi történt. Mi fog ma történni. Oliver elképzelhetetlenül menőnek tartja a dolgot, és többször is elmondta mennyire büszke rá, és hogy mennyire büszke, amiért a barátja lehet. - Még az öltözőben vagyok.

- Kényelmes? - kérdezi Oli, és a hangján hallani, hogy mosolyog.

- Egy cseppet sem - nevet fel Louis, és miután biztosította Olivert, hogy minden rendben lesz, felhívja még a szüleit is. Mert megígérte nekik, hogy megteszi. Miközben velük beszélget, eszébe jut, amikor Harry a saját családjáról mesélt neki. Teljesen egyedül van, és nincs kivel megosztania ezeket a pillanatokat, pedig Louis érzi, mennyit segít, hogy a szeretteivel beszélhet. Hogy beszélhet valakihez. - Leteszem, jó? Mennem kell. Ígérem fentről jelentkezem majd. Napi néhány percet beszélhetünk onnan is.

- Vigyázz magadra - mondja egyből az anyja, és az apja is elmondja, milyen büszke rá. - Nézni fogjuk az interneten a kilövést és a folyamatos közvetítést, ahogy elértek az állomásra.

- Rendben - bólint Louis, de egyből meg is rázza a fejét, amikor rájön, hogy nem is láthatják őt most. Elköszön a szüleitől, és annak ellenére, hogy már tudja, hisz mindenki tudja, hogy Harry egyedül akar lenni, a lábai mégis maguktól mozdulnak, és a férfi felé viszik. Leül a göndör hajú mellé, és lehunyja a szemeit, ahogy megérzi a Harryből áradó kellemes illatot. Erős és férfias. Ő sosem fújkod magára drága parfümöket, de Harryé elvarázsolja.

- Félsz? - csúszik ki a száján. Nem tervezte, hogy meg fogja ezt kérdezni, de megtette, és igazából tényleg kíváncsi rá.

- Nem - feleli Harry még mindig az ujjait bámulva. A hangja mély és rekedt, és Louis-t kileli a hideg tőle. A lehető legjobb értelemben.

- Mit érzel most? - faggatja tovább, ezúttal már szándékosan.

- Azt, hogy bosszantó vagy - válaszolja, de a hangja már nem olyan komoly, mint az előbb volt. - Hagyj békén egy kicsit, Oko... Louis.

- Rendben - bólint Louis, de nem mozdul. Kiegyenesedik, és a körmeit kezdi piszkálni.

- Fogalmad sincs arról, hogyan hagyj békén valakit? - néz felé Harry, de Louis látja a mosolyt a szája sarkában.

- Megígérted, hogy nem hívsz többet, Okoskának - tér ki a kérdés elől Louis, és komolyan néz az idősebb szemeibe. - Én félek.

- Nincs mitől félned.

- Tulajdonképpen van - bólint, és most tökéletesen érzi, hogy Harry joggal vigyorodik el, és kezdi rázni a fejét. Pontosan úgy viselkedik, mint egy okostojás. - Bármi történhet útközben, és a legkisebb homokszem a gépezetben akár az életünkbe is kerülhet.

- Ne drámázz! - szól rá az idősebb, és ő is felegyenesedik, hogy egymás mellett legyenek. - Nem lesz bajunk. Ne félj, rendben?

- Jó lenne, ha csak így működne ez - sóhajt fel a fiú. - Majd ha visszatértünk megnyugszom.

- Ha vége ennek az egésznek - kezdi Harry, és oldalra néz a fiatalabbra. - Hidd el, egy egészen más ember leszel, és kurvára fogod élvezni, hogy a neved elé majd mindenki odateszi, hogy Űrhajós Louis Tomlinson, ha hivatalos helyen jársz.

- Olyan ez, mint a doktoroknál? - néz oldalra kérdőn, mert hallotta, hogy van egy ilyen dolog, de azt is tudja, hogy igazából nem hivatalos, mégis így használják.

- Olyasmi - bólint a férfi néhány másodperc múlva. - Tisztelgés.

- Szeretem, ha tisztelnek - kalandozik el Louis, és a hangja is merengőre vált.

- Persze, hogy szereted - nevet fel Harry, olyan hangosan, hogy Louis-nak is felfelé görbülnek az ajkai, miközben a férfit nézi. Őszinte és kellemes nevetés ez.

- Gondolkodtam - kezdi Louis egy nagyon hosszú szünet után, miközben mindketten csak néztek maguk elé. - Miért nem próbálod meg felkeresni a családod, és elmondani nekik, hogy mi lett belőled? Nem hiányoznak?

- Miért gondolkodsz ezen? - kérdez vissza Harry, és a hangja őszinte kíváncsiságot tükröz.

- Csak... beszéltem az előbb a szüleimmel, és... - folytatja, és egy kicsit zavarban érzi magát, mert éppen beleszól Harry magánéletébe, de közben a véleményét is el akarja mondani. - Magányosnak érezném magam, ha nem lenne senki, akit ma felhívhatok. Megnyugtatott a hangjuk a telefonban.

- Jó neked - keményedik meg Harry hangja, és Louis érzi az ellenséges kisugárzást, ami a testéből kezd áradni. - Akkor törődj a saját családoddal.

- Sajnálom, ha olyanba szólok bele, ami nem az én dolgom - szabadkozik egyből a fiú. - Csak nem értem, miért jó ez így neked. Miért nem próbálod meg rendbe tenni ezt? Legalább a bátyáddal, vagy... nem is tudom. Miért nem?

- Nos, ez az a dolog, amihez semmi közöd, igaz? - néz egy pillanatra oldalra rá a férfi, aztán már újra a szembe falra fókuszál. Louis nem tudja, mit felelhetne erre a goromba megjegyzésre, még akkor sem, ha valójában volt benne igazság. Akkor is goromba. - A saját életedet tedd rendbe előbb. Mit szólsz?

- Az enyém rendben van - vágja rá meglepetten és hitetlenkedve, mert nem érti, hogyan változott meg a hangulat ilyen hirtelen ennyire erősen.

- Értem - bólint Harry. - Akkor bizonyára azt is tudják, hogy a fiuk homokos, és soha nem tervezi, hogy hazaköltözik hozzájuk. Mindkettőt tudják, igaz?

Louis tüdejébe szorul a levegő, és hirtelen megszólalni sem tud a meglepettségtől. Csak néz maga elé, és próbálja felfogni a férfi ellenséges szavait, ugyanennyire ellenséges hangnemben.

- Épp olyan gyáva vagy mindehhez, mint amennyire én is az vagyok, hogy szembenézzek a családom problémáival - áll fel Harry, és minden további szó nélkül hagyja magára a fiút. Louis leforrázva érzi magát, és szüksége van néhány percre, hogy ő is össze tudja szedni magát, és kimenni a hangárba, ahol már az utolsó simításokat végzik a kilövés előtt álló űrhajón. Louis nem szól senkihez. A rakományhoz sétál, ami egyelőre még csak egy kocsira pakolva várakozik, és szemügyre veszi a találmányát, immár teljes valójában. Nagyszerűen néz ki, és ahogy alaposan megvizsgálja, megállapítja, hogy hibátlan. Működnie kell, miután beszereli a korszerűsített elektromos hálózattal együtt. A szeme sarkából látja Harryt, amint néhány segítő munkatárssal beszélget, és ránézésre jóban lehetnek, mert nagyon jól szórakoznak valamin. Annak ellenére, hogy talán egy kicsit messzire ment azzal, hogy elmondja Harrynek, mit gondol a családi problémáiról, úgy érzi, a férfi ok nélkül volt ilyen ellenséges vele. Azonnal támadta őt, ami persze egy természetes emberi reakció, de a hangnem, amit használt, komolyan megbántotta Louis-t.

A visszamaradt idő hamar elrepül, és Louis azon kapja magát, hogy mindent a rakétába pakolnak, és őket is odaterelik. Harry kezet fog néhány emberrel, tiszteleg Emmettnek, aki ugyanezt teszi mosolyogva, aztán a férfi bemászik az űrhajóba. Louis szíve dübörög és a torkában egy hatalmas gombóc növekszik, amint felé is mindenki a kezét nyújtja.

- Hála és tisztelet, Tomlinson - szalutál újra a parancsnok, és Louis elmosolyodik, bár ettől még a tenyere izzad, és kapkodja a levegőt. - Hamarosan találkozunk.

- Bárcsak ott tartanánk már - leheli Louis, és a parancsnok elmosolyodik. A fiú önkéntelenül nyúl az arcához, és amikor rájön, hogy nincs rajta szemüveg, mert az útra kontaktlencsét kell viselnie, végül csak oldalra simítja a haját.

- Jó utat! - köszönnek el tőle, és ő csak bólint, majd reszkető térdekkel mászik be a rakétába, és ül le Harry mellé. Ő már be is van kötve, és a fején a sisakja. Ahogy leül, vagy inkább lefekszik, mert az ülések olyan szögben vannak az ottani érkezés miatt, mintha elborultál volna a székeddel, mellé lép két férfi, és a ruhájához biztosítják a sisakját, aztán bekapcsolják az övét.

Miután becsukódik az ajtó, és Harry belülről zárja be a műszerfal egyik gombjával, Louis komolyan pánikolni kezd. Nem tudja, mi történik körülötte, csak annyit érzékel, hogy az irányító központ a sisakjában lévő fülesen át beszél hozzájuk, és Harry beprogramozza a gépet az indulásra. Hallja a visszaszámlálást, és valami zúgást maguk körül.

- A végtelenbe és tovább, Okoska - mondja ki a gúnynevét provokatívan Harry, és Louis most mégsem tud rá igazán haragudni ezért.

- Komolyan a Toy Storyból akarsz most idézgetni? - kérdez vissza Louis epésen, de megfogja Harry felé nyújtott, narancssárga kesztyűbe bújtatott kezét, hogy megrázza azt. - Inkább kapd el gyorsan az Űrállomást. Kérlek...

Az utolsó szót szinte csak suttogja, de hála a mikrofonnak a szája előtt, Harry és még rajtuk kívül a teljes irányító központ is biztosan hallotta. A kérés teljesen komoly volt, mert nem hiszi, hogy kiborulás nélkül bírna egy napokig tartó utat, de azt is tudja, hogy az Űrállomást nem könnyű megcsípni. Hogy is lenne egyszerű elkapni valamit, ami tizenhétezer mérföld per óra sebességgel köröz a Föld körül? Csak az űrhajó képességeit és az Állomás távolságát tekintve, papírforma szerint tíz perc lenne az út a fenekük alatt lévő Soyuz űrhajónak, mégis vannak, akiknek napokig tart landolni a célon. Csak imádkozni tudott, hogy Harrynek ne tartson eddig. Most pedig átkozta magát, amiért nem nézett utána az adatoknak a férfi landolási képességeivel kapcsolatban.

A gondolatok egyből elpárolognak a fejéből, amikor a visszaszámlálásra nem is figyelve, hirtelen megérzi, ahogy Harry begyújtja a rakétát és az egész gép hangosan rázkódni kezd. Olyan erősen szorítja az ülése peremét, hogy már fájnak az ujjai, és a szemeit összeszorítva, hangosan zihál, amikor végül megérzi, hogy eltávolodnak a földtől, és a gép eszelős sebességgel száguld az égbe. Szorosan az ülésbe préselődik, és még mindig hallja a földi irányítás és Harry párbeszédét, de képtelen odafigyelni. Számol. Másodperceket, aztán már perceket, és óvatosan nyitja ki a szemeit, amikor a gép egy kicsit elhalkul, és a rázkódás is megszűnik. Leváltak a segédhajóról, és mostanra kiléptek a Föld gravitációs vonzásköréből. A rakéta szinte csak siklik, és Louis leesett állal néz körbe az ablakokon át a végtelen, fekete univerzumba, ami körülveszi őket. Ez egyáltalán nem olyan, mint a képeken. Ez valami egészen hihetetlen. Louis néhány nemzetközi repülése során látta már azt, ahogy a maximális magasságot elérve, a nagyon tiszta égen látni lehet azt, hogy felettük feketébe kezd váltani a kékség, mert közel kerültek a légkör határához.

- Gyönyörű, igaz? - kérdi ezúttal tőle Harry, és most már képes felfogni a szavait. - Üdv idefent, Űrhajós Louis Tomlinson!

- Elképesztő... - leheli maga elé, de elmosolyodik Harry szavain. Vesz még néhány nagyon mély levegőt, aztán bekapcsolódik a beszélgetések fonalába, hogy végül ő is segíthessen Harrynek, ha szüksége van rá. Nem úgy néz ki, mint aki el van veszve.

Mostanra viszont már a második begyújtás következne, Harry ezzel ellentétben viszont teljesen leállítja a hajtóműveket, és a gépet egyszerűen hagyja lebegni azon a Földdel párhuzamos pályán, amire állította korábban.

- Miért nem robbantod a gyújtást? - néz Louis oldalra, Harry pedig elvigyorodik.

- Azt mondtad, siessek a landolással - feleli, és a gödröcskéi szinte teljes árnyékba merülnek az arcán, olyan mélyek a mosolyától. - Az én módszeremet alkalmazzuk.

- Mi a módszered?

- Nem mi kapjuk el az Űrállomást, hanem hagyjuk, hogy az érjen utol minket - magyarázza el, és közben a radaron méri be a Nemzetközi Űrállomás pontos koordinátáit. - Nagyjából negyven perc múlva landolhatunk, ha ügyesek vagyunk.

Louis nem felel semmit, csak elmosolyodik, mert a férfi nagyon okos. Soha nem vallaná be, de nem jutott eszébe ez a megoldás, pedig zseniális ötlet. Kíváncsi lenne rá, hogy Harry maga találta ki, vagy esetleg tanulta, de nem fogja megkérdezni. Kellemes a tudat, hogy a tökéletes személlyel van idefent, és egyszerűen most csak nem akar semmiről beszélgetni tovább. Nézni akarja, ahogy Harry becserkészi a célt, és leteszi magukat, hogy átmehessenek az állomás belsejébe, megszereljék azt, aztán haza repüljenek.

- Ez elképesztő volt! - kiált fel Louis, amikor Harrynek sikerül rögzítenie a gépet az Űrállomás parkoló pályájához.

- Köszönöm! - feleli egyből az idősebb, de még nem mozdulnak az ülésről. Harry beszámol a sikeres landolásról a földieknek, aztán Louis-ra néz. - Látni akarod? Ki akarsz menni egy űrsétára?

- Nem tudom... Azt... Azt hiszem igen - feleli végül, de pontosan tudja, mennyire halk és bizonytalan volt a hangja. Harry éppen elvigyorodik, amikor hirtelen megrázkódik az egész állomás, és a rakéta összes műszere sípol egy pillanatig, mielőtt teljesen kialszik. A fiú szemei elkerekednek, és kétségbeesve kapkodja a pillantását Harry és a műszerfal között. - Mi a franc történt? Ez normális?

- Nem... - morogja Harry, és szaporán nyomkodni kezdi a gombokat, de semmi nem reagál. - Még az ajtónyitó sem működik. Teljes áramkimaradás.

- Próbáld meg rákapcsolni a gépet az állomás tartalék áramkörére - utasítja Louis, de Harry kérdő pillantással fordul felé. - Engedj oda!

Harry csak bólint és szó nélkül kikapcsolja a biztonsági övét. A súlytalanság miatt kapaszkodnia kell a körülöttük lévő korlátokba, amik direkt emiatt lettek beszerelve. Louis néhány pillanatig viszont teljesen elveszik a súlytalanság állapotában. Egy kicsivel másabb érzés idefent, mint amikor lent próbálták ki, de mint ott is, itt is nagyon élvezi. Átül Harry helyére, és becsatolja magát, hogy az üléshez rögzítve könnyebb dolga legyen. Azonnal megpróbál valamit összehozni, de semmilyen műszer nem reagál. Végül kimászik a székből, és az ajtóhoz kapaszkodva leszedi a borítást a vezetékek tárolójáról, és elkezdi összekeverni őket.

- Mit művelsz? Kisütöd az egészet! - rivall rá Harry, és érzi a férfit a háta mögött. Közel van hozzá. A mellette lévő korlátba kapaszkodik.

- Nem - rázza meg a fejét Louis. Mindkettejüknek egy kicsit hangosabban kell beszélniük, mert a rádiók sem működnek, és a sisakon át nehezebb hallani a másikat. - Átkötöm a rendszert, és kinyitom az ajtót. Be kell jutnunk az állomásra. Innen nem tudom, hogyan hozzam vissza az áramot, de ott már arról működik a rendszer valószínűleg.

- Nagyon legyengült az egész állomás az elmúlt héten - magyarázza tovább Harry. - Minden tartalékon működött. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha tartósan arra kapcsoljuk rá a rakétát.

- Akkor mi a terved, nagyokos?! - kiált fel Louis, és úgy érzi, hogy talán még soha az életben nem volt ennyire ideges. - Itt maradunk, és várunk a kurva nagy csodára?!

- Ha elhasználod az összes tartalék energiát, akkor is baszhatjuk! - vág vissza Harry, és igen, Louis most már konkrétan úgy érzi, hogy meg tudná ütni a férfit. Nem fogja hagyni, hogy itt ragadjanak. Annyira tudta, hogy nem kellett volna belemennie ebbe az egészbe. Pontosan tudta, hogy baj lesz. Érezte. És itt is van. Nem is válaszol inkább Harrynek, csak végül kinyitja az ajtót, és átkapaszkodik az állomásra. A súlytalanság állapotát eddig a pillanatig volt képes élvezni, mert most csak lehetetlenül frusztráló, és hátráltatja mindenben. - Mit csinálsz most?

- Harry, megtennéd azt a kurva nagy szívességet, hogy befogod? - szólal meg teljesen komolyan Louis, és leveszi a sisakját, aztán a narancssárga szkafandert is az ennek kialakított tárolóba teszi. Nem gondolta, hogy egyszer még eljut oda, hogy azonnal elpakolja maga után a ruháit, de itt nem működik az a rendszer, hogy csak leszórunk valamit a földre. Minden ott lebegne körülöttük, és bár ez a gondolat szórakoztatóan hangzik, most éppen semmi sem szórakoztatja.

Harry morgott még valamit az orra alatt, miközben ő is levette a védőruhát, de végül nem szólalt meg. Árgus szemekkel figyeli, mit csinál Louis, és néha felmordul, ha a fiú valami nagyon veszélyes manővert hajt végre az elektromos vezetékekkel, de nem szól, és ezt Louis nagyon értékeli. Végül nagyjából fél órával az érkezésük után a tartalék generátort sikerül rákapcsolni a gépre. Legalább addig, míg beállítják a visszaúthoz szükséges paraméterekre, illetve áthozzák a csomagokat és a beszerelésre váró alkatrészeket, mert tulajdonképpen azért jöttek fel.

- Halló? Itt Louis Tomlinson - erőlködik a fiú az állomás rádiójával, de csak halk recsegés hallatszik, mert a tartalék áram kevés. Végül itt is átköt néhány vezetéket, és végre jobban hallja a lentieket. Ez a pillanat kellett ahhoz, hogy fellélegezzen. Nem vallotta be, de egészen eddig nagyon félt, hogy mi vár rájuk, és most nagy szüksége van a földi irányítás szavaira.

- Nyugodjanak meg, dolgozunk azon, hogy innen vezérelve némi tartalék árammal láthassuk el az állomást, de a zsilip részlegen továbbra is csak minimális tartományban maradhat a szerelés végéig - biztosítja őket Emmett hangja, és Louis izmai ellazulnak egy kicsit.

- Mi történt? - kérdi Harry a hosszú hallgatása után, Emmett pedig egy sóhajjal elmagyarázza nekik, hogy mennyire rossz pillanatban kapcsolódtak az állomást parkolójához. Egy napkitörés mágneses sugárzása zavarta meg a jeleiket és az elektronikájukat, ami az egész rendszerben zárlatot, majd elektromos kisülést okozott.

- Holnap reggel felküldünk egy szállítmányrakétát - magyarázza a parancsnok, és mindketten csak bólogatnak. A kamera nem működik, és a hang is recseg. Louis csak ennyit tudott kihozni az állomás siralmas állapotából. - Kicserélhetik a kiégett vezetékeket, hogy haza tudjanak jönni. Addig üzembe tudja helyezni a rácshálót, Tomlinson? Elég az energia hozzá?

- Igen, szerintem meg tudom csinálni - feleli azonnal, de Harry rákapja a tekintetét.

- Nem vagyok biztos benne, uram, hogy ez egy jó ötlet az égett vezetékeken végigfutó árammal - akadékoskodik, és Louis megint kezd egyre dühösebb lenni. Meg tudja csinálni, ebben egészen biztos, és borzalmasan irritálja az érzés, hogy Harry nem bízik a képességeiben. - Várnunk kellene, míg a mágneses mező gyengül, és az állomás energiaellátása visszarázódik a normális tartományba.

- Igaza van, Styles - ért egyet végül a parancsnok, és Louis meg sem várja a beszélgetés végét. A szűkös falakba kapaszkodva otthagyja a férfit, és inkább nekiáll mindent előkészíteni a pillanatra, amikor végre ez az arrogáns seggfej is rábólint, és nekiállhat a munkának, ami miatt feljöttek ide egyáltalán.

- Meddig fogsz még durcás kislányt játszani? - hallja meg a férfi hangját maga mögül. Ő épp az egyik apró ablakhoz kapaszkodik, és a végtelen, csodálatos univerzumot nézi. A csillagok annyira aprók és fényesek. És komolyan végtelenek. Elképzeli, hogy ha lenne erőforrásuk hozzá, mekkora távolságokat tehetnének meg.

- Hiszel abban, hogy nem vagyunk egyedül? - kérdi végül Louis, tudomást sem véve Harry korábbi kérdéséről.

- Hiszek - válaszolja, és Louis megdermed, mert a férfi hangja pont a füle mellett szól. Nem érnek egymáshoz, de a szeme sarkából látja Harryt, ahogy ugyanoda kapaszkodik, ahová ő. - Nem lehet, hogy egy ekkora univerzumban csak mi legyünk. Aki komolyan ezt hiszi, az a legnagyképűbb emberi lény. Talán vannak még nálunk is ezerszer fejlettebb civilizációk.

- Biztos vagyok benne, hogy vannak - bólint Louis, és a hangját teljesen lehalkítja, hisz a férfi csak centikre van a háta mögött.

- Néha elképzelem, ahogy eljönnek ide - folytatja Harry, és a fiú máshogy kezd kapaszkodni, hogy láthassa az arcát is, de még mindig előttük legyen a csillagok és bolygók végtelen kavalkádja. - Ahogy eljönnek értem. Gyerekes vagyok?

- Miért képzeled el? - kérdez vissza Louis a válasz helyett. - Mi történik, ha eljönnek érted?

- Elvisznek innen a picsába - válaszolja Harry azonnal, és a hangjában most rengeteg a keserűség. Louis az elmúlt néhány napban rá kellett, hogy jöjjön, Harry egyáltalán nem olyan boldog, mint amilyennek tűnik, és talán még az ő élete is kiegyensúlyozottabb és boldogabb. Pedig a férfi nem ezt mutatja a külvilág felé. A fiatalabbat egészen meglepi a saját felismerése. - Egy percig sem gondolkodnék rajta. Ha most kikötnének itt, az állomáson, velünk tartanál?

- Nem hiszem - rázza meg a fejét Louis egy kis gondolkodás után, de aztán korrigál, mert valójában egyáltalán nem biztos a válaszában. - Nem tudom.

Egy pillanatig csak néznek egymásra, és Louis gyomrában teljesen megvadulnak a pillangók, ahogy elveszik a most mélyzölden csillogó szempár, talán még az univerzumnál is mélyebb sodrásában. Végül Harry felsóhajt, és a másik helyiség felé kezd igyekezni a falak mentén.

- A te agyaddal egy sokkal fejlettebb civilizációban lenne a helyed - mondja már az apró ajtónyílásból, aztán elmosolyodik. - Gyere, együnk valamit.

Louis is egy őszinte mosollyal nézi, ahogy végül Harry eltűnik a szeme elől. Még utoljára vet egy hosszú pillantást a csillagokra, aztán a férfi után indul, mert valójában tényleg nagyon éhesnek érzi magát.