Harry annyi év után végre, legalább a szikráját megérezhette a boldogságnak. Ha nem is volt képes soha letenni azt a terhet, amit a múltja árnyéka ültetett a vállára, kapott egy kis pihenőt, miközben cipelte. Még soha nem élt át senkivel olyan bensőséges pillanatokat, mint Louis-val. Kezdetben tényleg nem bízott benne, egy pillanatig sem, végig azt érezte, hogy a pap okos, és készül valamire, de ez akkor már mind a múlté volt. Egyetlen szavát sem kérdőjelezte meg, és egyfajta hálát is érzett, amiért meghallgatta a történetét, és mellé állt. Nem hitte volna, hogy így fog történni. Azt gondolta, a férfi majd elítéli, és azt fogja mondani, hogy a kis története semmire sem mentség. Ehelyett viszont biztosította őt, hogy személyesen fog segíteni Cheryl megtalálásában. Harry nem akarta, hogy így legyen. Már az is sok volt, amit eddig tudott róla a tiszteletes. Nem volt hülye, tudta, hogy mibe keveri így, és azt tényleg nem akarta. Az életének ezen piszkos részébe maximum szavakkal volt hajlandó bevonni az ártatlan férfit. Neki elég volt az érzés, hogy valaki várni fogja otthon, bármilyen borzalmat is tesz.

- Harry - kezdte Louis, és míg egy szál cigarettát füstölt el mellette, Harry lapockáin rajzolgatott az ujjaival, miközben a fiú a mellkasára dőlve feküdt. Egy csodálatos napot töltöttek együtt, szeretkezéssel, közös főzéssel, ahol Harry szerette volna megmutatni Louis-nak, hogyan készítse el jól a mexikói húsos ételeket, bár látta, hogy nem pont ezzel kellett volna kezdeni. Talán a saláta lett volna a tökéletes első lépcső. Aztán úgy döntöttek, szigorúan csak egy alsónadrágban, hogy pucérak azért mégse legyenek, kivételesen a kanapén, tévénézés közben fogyasztják el az ételt. Valami viszonylag új, vicces tv show-t néztek a Netflixen, és amikor Louis szemforgatva közbe szúrt valami vicces megjegyzést az egyik jelenethez, Harry félrenyelt a nevetéstől, mire a tiszteletes mondta, hogy ne aggódjon, tanult újraélesztést. Harry pedig követelte a segítséget, szájon át lélegeztetés formájában. Az akkorról ottmaradt ételmaradékok még mindig a kanapé előtti dohányzóasztalon voltak, mert azóta sem tették ki a lábukat a hálószobából. Mindössze fél órára költöztek át a zuhany alá, bár a kezeiket ott sem voltak képesek maguknál tartani. Harry azt mondta Louis-nak, hogy el fog menekülni, mert egy szexéhes őrültté vált, mire a férfi megragadta a derekát, és úgy ahogy voltak, nedves bőrrel vonszolta a szobába, hogy az ágyra dobja. Mindez is már órákkal ezelőtt történt. Késő éjszaka volt, ők viszont még mindig nem aludtak, csak élvezték egymás társaságát. Abban a tudatban, hogy minden elindult egy jobb úton. Egy boldogabb úton. Egy mindkettejük számára teljesen ismeretlen, és ezeddig soha nem tapasztalt úton. - Azon gondolkodtam, hogy vajon, ha minden pénteken hagyom, hogy ájulásig kefélj, az elegendő ahhoz, hogy elfüstölje azokat a káros energiáidat?

- Micsoda? - nevetett fel Harry, és közelebb mászott Louis-hoz. Átvetette a lábát a derekán, és a nyakába fúrta az arcát, hogy a bőrét harapdálhassa.

- Ne nevess már, Harry! - szólt rá, és megcsapta a hátát, amitől a fiú csak még jobban nevetett. - Komolyan mondom. Ha nem is… Ha csak kipróbálnánk?

- Louis… - sóhajtott fel a fiatalabb, de valójában elgondolkodott rajta. Talán tényleg ez lehet a kulcs. Mi van, ha Louis volt a megoldás mindenre? Talán az ötlete kimondva viccesnek hat, és lehetetlenül perverznek, de ha jobban belegondolt, volt benne ráció. Fogalma sem volt, hogy működhet-e, de attól még nem lesz bajuk, ha egyszer, aminek az idejét még nem tudta, megpróbálják egy egész estés szexbe fullasztani a pénteki terveit. Nem igazán hitt ebben, hisz a gyilkoláskor felszabadult energiái nem is hasonlítottak a szex közben elhasználtakra, de csak hogy megnyugtassa vele a férfit, hogy kipróbálták, miért ne lehetne…? - Nem tudom… És nem is akarok ezekről a dolgokról beszélni. Visszatérhetnénk oda, amikor nem beszélgettünk semmi… ilyesmiről?

- Persze - súgta Louis, és adott egy csókot a fiú halántékára. - Aludnunk kellene. Teljesen kimerültem.

- Te beszélsz? - horkant fel Harry, mire mindketten felnevettek. Louis elnyomta a cigarettáját, és úgy fészkelte be magát a fiú mellé, hogy már mindkét kezével szorosan tartotta, ahogy egymással szembe feküdtek, a fiú egyik lábát pedig a combjai közé szorította. Harrynek néhány percen belül annyira melege lett, hogy úgy érezte, képtelen lesz így elaludni, végül mégis elnyomta az álom, mert mire egy hangos csattanás kirántotta a révült világból, Louis már hátulról ölelte őt. Felfogni viszont már nem volt ideje, hogy mit hallott, mert a következő pillanatban felkapcsolódtak a hálószoba vakító fényei, és számolatlanul rohantak be az FBI emberei. A fiatal fiú ösztönösen markolt Louis kezeibe, és próbált az ölelésében menedéket találni. A férfi érezhetően mélyen aludt, és még csak félálomban ébredezett, de ő is erősen szorította a göndör hajút, mielőtt megragadták Harryt, aki csak egy fájdalmas kiáltást tudott hallatni, ahogy a karjainál fogva kirántották az ágyból, és szemből a falhoz szorították.

- Ne mozduljon, Styles! - kiáltott rá az egyik ügynök, aki akkor sétált be a szobába két kezében a fegyverét tartva, és ahogy végignézett a helyiségen, elfintorodott. - Adjatok rá valami ruhát, bilincset a kezére, és vigyétek az örsre! Ott fog pihenni egy kicsit…

Harry nem látta, mi történik, mert olyan erősen nyomták a falnak, hogy már fájtak a bordái, és bármit megtett volna, hogy képes legyen megmozdítani a nyakát, de túl szorosan tartották. Felnyikkant, amikor durván megpördítették, és úgy húztak rá egy alsót és egy farmert, hogy a kezeit még mindig nem tudta mozdítani. Vele szemben három fegyveres állt, és a szíve hevesen zakatolt félelmében, ahogy meglátta a mellkasán a piros pöttyöket, ezzel jelezve, hogy célkeresztbe vették, és egyetlen rossz mozdulat elég, hogy agyonlőjék. Az események annyira gyorsan zajlottak, hogy csak akkor volt képes Louis-ra nézni, amikor már egy pólót próbáltak úgy ráadni, hogy mégse tudjon szabadulni. Nem mintha mert volna. Pontosan tudta, hogy esélye sincs menekülni. A férfi még mindig az ágyban feküdt. Őt nem szedték ki onnan, és bilincs sem volt a kezein, ami azokban a pillanatokban kattant Harry csuklójára, élesen marva a vékony bőrbe. A tiszteletes sokk alatt volt. Ezt bárki könnyedén megmondhatta volna, aki ránéz. A pupillái a vakító, hirtelen fények ellenére is tágak voltak, és mozdulatlanul ült, derekán lecsúszott a takaró, a kezei pedig remegtek az ölébe ejtve. Harryt nézte. A fiú pedig nem tudta, hogy mit gondoljon akkor.

- Segítsetek a tisztelendőnek! - adta ki az utasítást a nyomozó az ajtóban várakozó fegyvereseinek. Azok azonnal mozdultak, és behozták neki a fekete papi reverendáját a nappaliból, de teljesen le volt dermedve. Hiába nyújtották felé, nem vette el, csak Harryt bámulta nagyra nyílt szemekkel. A fiú is őt nézte, de a szeme sarkából még látta, ahogy az ügynök a férfi felé indul. - Most már minden rendben van, atyám. Biztonságban van. Vége a játéknak. Visszatérhet a normális életébe.

Harry szívén minden elhangzott mondatra súlyos repedések keletkeztek, de még nem tört darabokra. Ahogy Louis-ra nézett, hitt benne, hogy jól látja. Nem lehet, hogy a férfi árulta el. Az nem lehet…

- Segítsetek neki felöltözni, aztán vigyétek be a kórházba - adta ki halkan az utasítást a Harrytől nem messze álló embereinek, de a fiú így is tökéletesen hallotta. - Ezt itt meg dobjátok be az autóba és irány az őrs.

Harry meg akart szólalni, mondani bármit… De csak egy fájdalmas nyögésre futotta, ahogy erősen megtaszították a hátrafeszített kezénél tartva, és a bilincs újra veszélyesen vájt a bőrébe.

- Várjanak… Mi… - hallotta meg Louis távoli hangját, de már nem látta hozzá az arcát. A hangja viszont kétségbe ejtette. Fájdalmasan csengett, és attól tartott, hogy vele is durván bánnak. - Ez nem…

- Ne bántsák őt! - torpant meg a göndör hajú, mire csak a felkarjába markoltak, és újra meglódították. - Ő ártatlan!

- Kuss! - rivallt rá az egyik kísérője, és kilökte a bejárati ajtón. Látta, ahogy a szomszédai a köntösüket magukra tekerve állnak a verandákon, és az eseményeket nézik. Hányingere lett. Fizikailag kezdte rosszul érezni magát, így lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy hosszú, hullámos tincsei a szemébe hulljanak, eltakarva őt a kíváncsi és gyűlölködő szemek elől. Egy apró nyögést fojtott vissza, amikor betaszították az autóba, és még látta, amint Louis kiszalad a házból. A lábán nem volt se cipő se zokni, és a fekete ing csak félig volt begombolva, az autó viszont elindult, és túl gyors volt ahhoz, hogy gyalog utolérhesse. A látszat alapján nem Louis volt aki feldobta, ahhoz túlságosan kétségbeesettnek nézett ki. Harry agya vadul pörgött, azon gondolkodva, hogy hol hibázott. Viszont a nyomozó szavai is a fülében visszhangzottak… Most már minden rendben van, atyám. Biztonságban van. Vége a játéknak. Visszatérhet a normális életébe. Louis egy tégla lett volna? Egy beépített ügynöke az FBI-nak? Végig arra ment ki a játék, hogy mit sem sejtve vallomást tegyen? Túl szembetűnő véletlen volt, hogy épp a Louis-nak tett részletes meséje utáni nap kapták el. Harry fejében szélsebesen cikáztak a gondolatok. A kérdésekre viszont nem volt válasza. Egy valamit tudott, hogy nagyon fél.

Hála a kisvárosi életnek, hamar a sheriff irodához értek. Sejtette, hogy nem fognak sokáig itt állomásozni. Nagyjából kettő vagy maximum három cella lehetett itt, és valódi börtön csak a nagyvárosokban. Továbbra is lehajtott fejjel ment be az épületbe, és akkor sem nézett fel, amikor jól tudta, hogy hozzá szólnak. Nem akart a sheriffre nézni. Nem tudta, mi várna rá ha megtenné, és még biztosan nem volt kész, hogy megtudja. Belöködték őt az egyik cellába, amit pontosan olyan hangosan vágtak be a háta mögött, mint a filmekben, de nem hagyták magára. Két fegyveres állt az ajtóban, amire Harry csak a fejét rázta. Nem akarta elhinni, hogy annak ellenére, hogy bezárták és megbilincselték, még tartanak attól, hogy megszökhet. Ezen merengve tisztult ki előtte a valóság. Harry nem tudta pontosan megmondani, hogy hány nőt ölt meg eddig. Egyáltalán nem számolta, és már nagyon régóta csinálta. Letisztult előtte, hogy ő itt most valószínűleg a közelmúlt legkegyetlenebb sorozatgyilkosaként raboskodik, és ettől végigfolyt a hátán a hideg veríték. Szeretett volna egyelőre nem gondolni arra, hogy mi vár rá, és csak sodródni az árral. Ha belegondolt volna, biztosan teljesen kiborul. Azt most nem engedhette meg magának. Tartania kellett a lélekjelenlétét. Egy valamit tudott, de azt nagyon biztosan: ügyvéd nélkül egyetlen szót sem szólhat.

Hallott kintről hangokat beszűrődni, de semmit nem értett tisztán. Eddig a cella közepén ácsorgott, majd inkább lassan, semmint bármilyen hirtelen mozdulattal a rohadtul kényelmetlennek tűnő ágy felé sétált, és leült a szélére. Várt egy ügyvédet persze, de valójában tudta, hogy ennyi volt. Itt a vége mindennek. Soha többé nem fog bilincs nélkül sétálni a napfényes arizonai utcákon. Érezte, hogy valószínűleg meg kellene barátkoznia ezzel a hűvös, nyirkos és sötét kis helyiséggel, mert ennél csak rosszabbak várnak rá.

Már teljesen magába roskadva csak a térdén elszaggatott nadrág cérnaszálait nézte, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

- Nem érdekel! Jól vagyok, nem kell úgy viselkedniük, mintha egy tíz éves megerőszakolt kislány lennék! - rivallt rá Louis a rendőrökre, és a hangját egyre közelebbről hallotta. - Tudom kezelni. Mi a következő lépés? Hová szállítják át?

- A phoenixi állami börtönbe - felelte egy mélyebb hang. Az ügynök volt, Harry azonnal felismerte. Louis odakint volt, és úgy tűnt, hogy nem esett baja. Sőt, a szavait hallva, a fiú álla a padlót súrolta, annyi erőt érzett bennük. - Ott már vár rá egy kényelmes kis magánzárka.

- Van már kirendelt ügyvédje ott? - szólalt meg újra Louis, és Harry egyre közelebbről hallotta őt.

- Majd lesz - felelte neki flegmán a nyomozó. Nem tudta, hogy Louis be fog menni hozzá, vagy csak a rendőrökkel beszélt. - Öt perce van tiszteletes, a helikopter nemsokára itt lesz. Gyertek!

Ekkor az ajtók mellett álló fegyveres őrei szó nélkül elhagyták a kis cellák helyiségét, és egy ajtócsukódást hallott. Nem emelte fel a fejét az öléből, így fogalma sem volt, mi történik, csak az emberek mozgását és beszélgetését tudta kivenni.

- Harry… - sóhajtott fel a számára legmegnyugtatóbb hang a világon, és most közvetlenül a rácsok másik oldaláról. A fiú összerezzent, de még mindig csak a térdeit fixírozta. - Tudom, hogy mit gondolsz most, és… Gyűlölhetsz is, de… Én… Nem tudom, mit mondjak.

- Elárultál - suttogta Harry, olyan halkan, hogy azt gondolta talán nem is hallotta más, és ezzel sem lett volna baja.

- Tudom - vett egy fájdalmas levegőt Louis, és a fiú szíve ettől az egyetlen szavas vallomástól hullott darabokra. Eddig bízott, legalább egy kicsit, hogy nem úgy történt, hogy valamikor hibázott, és ezért találtak rá, de akkor már biztos volt, hogy az a férfi adta fel őt, akinek a kezébe adta a múltját, jelenét, és jövőjét is. Az egész életet. Akinek a világon először készült kimondani, hogy szeretlek, ami még soha életében nem hagyta el a száját. Mostanra viszont már egy cseppet sem bánta meg, hogy nem tette. - Segíteni fogok.

Harry csak egy hisztérikus nevetést hallatott, ahogy kezdett úrrá lenni a testén a harag, pánik és kétségbeesés. Nem felelt semmit, egy pillanatra felnézett, hogy lássa a csapzott, és ránézésre dühös Louis-t, aki még csak haza se ment átöltözni, ugyanaz a ruha volt rajta, amit Harry nappalijában dobált a földre, mielőtt a fiúnak adta magát. A göndör hajú ettől az emléktől csak nyelt egyet, ahogy megborzongott. Az utolsó óráig… Louis neki adta magát, úgy bánt vele, mint egy drágakővel, minden nyugodt volt, békés, csendes. Csak a nevetéseik, sóhajaik és nyögéseik hangja töltötte meg Harry házát aznap, de már tudta. Ez csak a vihar előtti csend volt. Louis végig azon volt, hogy szebbé tegye az utolsó néhány szabadon töltött óráját. Ettől a felismeréstől forrni kezdett a vére, és muszáj volt összeszorítania az állkapcsát, hogy el tudja viselni a dühöt, ami uralni kezdte a testét. Nem felelt végül semmit, csak visszahajtotta a fejét, bár ezúttal lehunyt szemekkel. A haja előre hullott, ezért szerencsére Louis nem láthatta a félelemtől sápadt arcát. Nem akarta, hogy a férfi gyengének lássa. Nemtörődömnek és lazának akart tűnni, még ha távolról sem volt az.

- Mindent meg fogok tenni - folytatta a férfi, és Harry nem értette, hogy miért nem fogja fel, hogy mibe keverte. Harry legbelül tudta, hogy ez nem csak egy mezei utazás lesz egy gyengén őrzött börtönbe, hogy a megfelelő pillanatban elmenekülhessen. - Megígérem, Har…

- Már épp eleget tettél! - csattant fel a fiú, de mély hangja továbbra is a haja takarásából dörrent Louis felé. - Menj vissza a templomba, és imádkozz naphosszat… Éld tovább a hamis életedet! Nem kell aggódnod, én nem foglak elárulni.

- Harry… - folytatta volna, de a fiú felkapta a fejét, és vészjósló arckifejezéssel, dühösen összehúzott szemöldökkel kiáltott Louis-ra.

- Menj már innen a picsába!

- Ne csináld ezt, Harry, ne lökj el, segítek - folytatta kitartóan. A fiú egyáltalán nem tudott kiigazodni a tiszteletesen. Először leleplezi, hogy aztán megrögzötten ki akarja szabadítani. Ebben semmi logika nem volt. Teljesen összezavarta ez az egész, pedig tudta, hogy ebben a helyzetben észnél kell lennie. Amíg nincs egy ügyvédje, minden szavára ügyelnie kellett.

- Te nem vagy kerek… - ingatta meg a fejét, és újra lehajtotta. A kezei már borzasztóan fájtak. A hátracsavart pozíciónak hála, kezdett annyira zsibbadni, hogy talán hálás is volt ezért, mert a csuklójába vágó bilincs igazi kínzás volt. Túl szorosra vették a kezei körül, és esküdni mert volna, hogy már vérzett is, mert borzasztóan marta és csípte minden mozdulat. - Húzz innen, Louis…

A férfi még állt előtte egy kicsit, aztán lépések törték meg a cellák csendjét, amik egyre messzebbről hallatszottak. A két fegyveres visszatért, és újra a szótlan magány vette körül. Mélyen a gondolataiba süllyedt, és azon morfondírozott, hogyan találhatna egy jó ügyvédet a rácsokon belülről. Nem lesz egyszerű. Azt gondolta, talán megvárja a kirendeltet, és rajta keresztül keres egy jobbat. Ez tűnt az egyetlen járható útnak.

Arra kapta fel a fejét, hogy egyre hangosabb a közelben landolni készülő helikopter hangja, majd többen is berontottak hozzá, felrántották a kényelmetlen ágyról, és fájdalmasan nyöszörögni kezdett, ahogy levették a fémbilincset a csuklójáról. Előre húzták a kezeit, és így már láthatta is a mélyvörös, vérző sebeket a bőrén, mielőtt rátették az újabb béklyót. Kapott egy szíjat a dereka köré, és az ahhoz kapcsolódó láncokon lógó, vastag bőrbilincset csatolták ezúttal szorosra. Két oldalt szintén láncok csatlakoztak hozzá. Azoknak a végét az őrei tartották. Egyáltalán nem látott esélyt a menekülésre. Esztelenség lett volna megpróbálni. Nyilvánvalóan csak rontott volna a helyzetén és a kilátásain. Ha voltak egyáltalán kilátások. A sebes kezének egy kis felüdülés volt a jelenlegi szíjas megoldás, de ez is minden volt, csak kényelmes nem. Gyors léptekkel kezdték a kijárat felé rángatni, és az elővigyázatlanságának hála, váltott egy pillantást a sheriffel. Mérhetetlen undorral nézett rá, és a fiú biztos volt benne, hogy ha senki nem lenne itt rajtuk kívül, akkor képes lenne lepuffantani őt, aztán később azt mondani, hogy önvédelem volt, mert szökni próbált. Senki sem kérdőjelezte volna meg a szavait, és valószínűleg sajnálatot sem éreztek volna a halála miatt. Egyre jobban megrémítette a felismerés, hogy attól a naptól kezdve nem ér semmit a komisz, gödröcskékkel tarkított mosolya, és másokat megvezető, ártatlan megjelenése. Az egész világ ellene volt, és félt, hogy egymaga képtelen lesz szembeszállni vele.

Erőszakosan a helikopterbe taszigálták, és szinte azonnal felszálltak. Phoenix nem volt messze. Autóval, jó forgalomban nem több egy óránál. Úgy kalkulálta, hogy a géppel negyed ennyi idő lesz. Azóta, hogy elcibálták a házából, senki nem beszélt vele a hatóság emberei közül, és ezt egy cseppet sem bánta. Amikor leszálltak a börtön tetején, akkor is csak parancs szavakat használtak felé intézve, hogy a helyes irányba tereljék. Ha ez lehetséges volt, Phoenixben még melegebb volt, mint a poros kisvárosban. Fehér pólóján foltokban hagyott nyomot az izzadt teste, és amikor beléptek az épületbe, és a kezébe adták a narancssárga kezeslábast, egy fésű, egy fogkefe, fogkrém, szappan és guriga wc papír társaságában, máris érezte a kényelmetlen, vastag anyagot a testére tapadni. Ahogy a kezében tartotta mindezeket, elindultak vele a végtelennek tűnő folyosókon. Mostanra már talán hajnali kettő lehetett, így minden cellában sötét volt, ami előtt elvezették. Akkor úgy érezte, még rendben van. Az eddigi eseményeket képes volt kezelni, de elképzelni sem tudta, hogy mi vár rá másnap. Az épület legsötétebb részébe érve, egyszercsak megtorpantak vele, és kinyílt az egyik nehéz vasajtó. Bevezették a vaksötét cellába, aztán levették róla a bilincseket.

- Öltözz át! - utasította a börtönőr, és egy kis terpeszben megállt az ajtóban, hogy Harry ha akarna, se tudjon kimenni rajta. - A kinti ruháidat tedd a zsákba.

A fiú szó nélkül csinálta, követve az instrukciókat, majd a gondosan összehajtott farmert és pólót a zsákba csúsztatta.

- A cipőt is bele! - szólt újra a rendőr, mire a göndör hajú összerezzent. Észrevette, hogy az ágyán várja egy tornacipő, egy váltás ruhával, és kettő törölközővel. A zacskóba tette a nehéz csizmákat is, és amikor már csak egy alsónadrágban állt a cella közepén, a kopasz férfinak nyújtotta a csomagot. Az őr elvette tőle, majd egy hangos robajjal, rázárta a vasajtót. A szomszédos cellákban rosszalló dünnyögések mordultak a hangoskodás miatt. Harry nyelt egy nagyot, és a sötétben tapogatózva megkereste az overált, és gyorsan magára húzta. Ahogy megjósolta, iszonyú kényelmetlen volt, de valamiért a kinti meleg ellenére ez a cella annyira hidegnek érződött, hogy néhány perc múlva reszketni kezdett, és már nem is bánta, hogy olyan vastag volt az anyaga. Mindent, ami még az ágyán foglalta a helyet, gyorsan a földre pakolt, és lefeküdt, hogy magára húzhassa a pokrócot. A párna kemény volt és lapos, az ágy kényelmetlen és keskeny, a takaró pedig vékony, de legalább minden tiszta. Nem illatozott se Louis ott ragadt illatától, amit érezhetett már a ruháin és az ágyában is, se az öblítőtől, de azt érezte, hogy tiszta. Alig tudta elhinni, hogy csupán néhány óra alatt akkora változáson ment keresztül az élete, hogy ennyit is értékelt.

Hiába próbálkozott egész éjszaka, képtelen volt elaludni. A plafont bámulta, és azt, hogyan kel fel a nap a kinti világban. Az aprócska ablak nagyon kevés fényt engedett be, de szétnézve legalább már látta, hogy hol fog lakni egy ideig. A zárka kicsi volt, nagyjából kocka alakú, és az ágya faltól falig ért a végében. Az ajtó mellett volt egy vécé, rögtön azzal szemben pedig egy mosdókagyló. Ennyi volt csupán a helyiség felszereltsége. Még egy asztal vagy szék sem járt hozzá. Nem sokkal napkelte után hangokat hallott a folyosókról, és hamarosan nyílt egy kis ablak az ajtó közepén, ahol felé nyújtották a reggelijét egy tálcán. Gyorsan felkelt és érte ment, aztán már zárult is a kis rés. Ahogy visszatelepedett az ágyára, jobban szemügyre vette a tányérban lévő ételt, és már a látványától hányingere lett. Beledugta a kanál végét, hogy csak egy nyalintással megkóstolja, és egyből elfintorodott. Valamiféle zabkása volt, de nem abból a vaníliás és gyümölcsökkel felspékelt típusból, amit magának készített néha reggelire. Ez inkább valami keserű borzalom volt, de Harry jól tudta, hogy később sem várnak rá michelin csillagos lakomák, így jobb, ha megszokja. Ezzel a tudattal kezdte lassan magába lapátolni az reggelijét. Azt is tudta, hogy szüksége lesz az erejére, bár most éppen nem értette, miért mondják az emberek, hogy a magánzárka a legnagyobb büntetés. Azokban a pillanatokban megkönnyebbülésként élte meg, hogy nem kellett az összes többi rabbal együtt ennie, vagy utána dolgoznia, és lazítania az udvaron velük. Örült, hogy egyedül lehet, és nincs cellatársa sem. Csak egy keveset hagyott a kásából a tányér alján, amikor újra nyílt a kiadó ablak, és visszakérték a tálcát.

Innentől pedig nem várt rá más, csak hogy visszafeküdjön az ágyra, és a plafonra vetülő napsugár útját bámulja. Ez ígérkezett az egyetlen “szórakozásának” innentől.

Mire teljesen lement a nap, aznap már negyedszer nyílt az ajtó, de ezúttal nem csak a napi étkezések kézbesítése céljából. Akkor megállt egy őr odakint, és a fiúra nézett.

- Indulás a zuhanyzóba! - dörögte, mire a göndör hajú felkelt, magához vett egy törölközőt és a szappant, hogy a folyosóra induljon. - A rab megáll az ajtó előtt! Itt ez a szabály!

- Rendben - szólalt meg rekedt, mély hangon, először azóta, hogy Louis-t elküldte a rácsai elől.

- Indulhatsz - morogta az őr, és arra indult, amerre a többi narancsba öltözött rab is. Rémülten nézett körbe. Az összes bűnöző veszélyesnek nézett ki. Ápolatlanok voltak, és a szemük sötéten villogott Harry felé, de kiengedte a benntartott levegőjét, amikor azok a barbár pillantások tovább siklottak róla.

A zuhanyzóban persze szintén nem volt egyedül, és hiába is remélte, takarás sem volt a zuhanytálcák előtt. Egy apró nyöszörgéssel lehúzta a cipzárt a ruháján, aztán gyorsan levetkőzött, hogy beállhasson a víz alá. Felszisszent, amikor a hideg víz megcsípte a bőrét, mire a mellette álló, nála talán néhány évvel idősebb srác rákapta a tekintetét, és összeráncolta a szemöldökét.

- Új vagy még, igaz? - kérdezte tőle, csak éppen hogy túlbeszélve a csobogó víz hangját. - Én Scott vagyok. Mikor hoztak be?

- Csak éjjel - dideregte a fiú, és kellemes meglepetésként érte, hogy a férfi egészen kedves hangon szólt hozzá. Persze kemény volt a hangja, de nem túl ellenséges. A megjelenéséből ítélve nem lehetett bent túl régóta. - Harry vagyok.

- Akkor nagy szarban lehetsz, ha egyből magánzárkába dugtak - vigyorodott el Scott, és már nem őt nézte. Bőszen szappanozta magát, hogy minél előbb elhagyhassa a zuhanyzót, és Harry úgy ítélte meg, hogy ez egy követendő példa. - Mit csináltál?

- Kiraboltam egy bankot - motyogta reszkető szájjal a fiú, néhány másodperc gondolkodás után, és miután nagyjából megmosakodott, gyorsan elzárta a vizet és maga köré tekerte a törölközőt.

- Azért nem jár magán lyuk - nevetett fel a férfi, és Harry mellé lépett, hogy szinkronban vele törölje szárazra magát, és vegye vissza a rabruháját. - De ez egy jó stratégia. Ne add ki magad túl könnyedén idebent.

Scott rákacsintott, aztán erősen megpaskolta a hátát, mielőtt a kijárat felé indult, hátrahagyva a fagyoskodó fiatalt. Nem merné kijelenteni, hogy máris akadt egy barátja idebent, de jól esett neki, hogy valaki a körülményekhez képest normálisnak mondható módon kommunikált vele.

Miután visszavitték őket a cellákba, újra a vékony takaró alá fészkelte magát, és nagyon erősen azon volt, hogy tudjon aludni valamennyit, de a gondolatai nem tartottak az ötletével. Nem akart a férfira gondolni. Gyűlölni akarta őt azért, amiért ide juttatta, mégis ő kúszott a lehunyt szemei elé. Louis, amint a kis lakásában van, a kanapén ül, a lábai terpeszben, és az egyik combján fekvő hamutálba pöcköl egy darabka elhamvadt cigarettát, mielőtt újra beleszív. A televízióban néz egy hátborzongató filmet, mert valami megmagyarázhatatlan okból a férfi szerette azokat. Harry pedig Louis-t. Ez ellen semmit sem tudott tenni, hiába akarta utálni. A szíve nem tartott vele.