Sziasztok! 

Még csak kedd este... I know.. I know.. De gondolom nincs panasz, hogy ezt most itt felejtem, mert éppen volt időm beszerkeszteni? :) Majd mondjátok el, hogy tetszett. Ne tartsátok magatokban! Nagyon vártam már, hogy elérjünk idáig... :) 

Puszi&Pacsi

Két évvel később

Benyitok az öltözőbe, és ahogy körülnézek, egyetlen táskán kívül mást nem látok. A sminkasztalok már üresek, és a szemben lévő stúdiót is a takarítók foglalják el. Valaki még a zuhanyzóban van, de utána gondolom ő is hazamegy.

- Oké, a kettes stúdió öltözőjében leszek - mondom a telefonba Andynek, aki még forgat, de megbeszéltük, hogy megvárom míg végez, és beülünk valahová. Tegnap volt az egyik vizsgám az egyetemen, és eléggé jól sikerült ahhoz, hogy hagyjam rábeszélni magam egy kis iszogatásra. Holnap úgysem dolgozom, és a következő vizsgám csak három nap múlva lesz. Azóta nem nagyon voltam sehol, hogy az az állat elhurcolt magával, és az akciójába majdnem belehaltam. Annyira sem érzem magam jól egyik tömött szórakozóhelyen sem, mint eddig, és amikor néhányszor mégis elmentem Andyékkel, jobbnak láttam a közelükben maradni, még ha őket néha zavarta is, hogy a seggükben vagyok. Az utolsó alkalom mégis akkor volt, amikor egy pasi leszólított, én pedig összerezzentem, és a pulzusom addig nem nyugodott, míg házon kívülre nem értem, hogy hazainduljak. Egyedül. Miután vagy százszor megbizonyosodtam róla, hogy a fickó nem követett a klub elé. Nyilvánvalóan túlreagáltam, de szinte a bőrömön éreztem minden pillanatát annak a bizonyos éjszakának. - Mikor végeztek?

- Nagyjából másfél óra, több biztos nem kell.

- Oké, itt leszek - felelem, és kinyomom a telefont. Leülök a sarokban lévő sminkasztalhoz, és előkapom a jegyzeteim. Mindenki úgy néz rám, mióta elkezdtem az egyetemet, mint egy űrlényre. A szünetekben a jegyzeteket bújom, és ez valahol jó, mert így kevesebbet járok le dohányozni is, vagy chips-et enni. A fejem viszont már kezd túl zsúfolt lenni a sok felesleges és értékes információtól, amit az elmúlt néhány hét alatt tömtem bele. Kezdek kimerülni, de ez az utolsó vizsgám és vége a félévnek. Végre pihenhetek egy kicsit. Nem lesz más, csak a munka, a szabadnapjaimon pedig az ágyam. Alig várom, hogy ott tartsunk végre.

Teljesen elmerülök a tanulásban, és a zuhany hangja már szinte természetes háttérzajjá vált időközben. Most, hogy az a valaki elzárta a vizet odabent, csak így tűnik fel újra. Körülbelül egy órája idebent vagyok, és ő akkor már zuhanyzott. Ez nagyon furcsa, ráadásul tompa hangok szűrődnek ki bentről. Ketten lennének?

- ...szóval nem az. Csak egy nehéz, nap. Ne aggódj, Carol - sóhajt fel Harry, ahogy kilép az ajtón, a telefonjával a fülén. Lassan csoszog el a székéig, és a karfába kapaszkodva óvatosan mászik fel rá. - Nálatok tudok aludni?

Az asztalra könyököl, és magát nézi a tükörben. A haja egy kicsit nedvesen kunkorodik a tarkóján, aztán hátratúrja azokat a tincseket, amik a szemébe hullottak, amikor előrehajolt.

- Rendben, nem baj - feleli színtelen hangon, és a száját rágcsálva bámul maga elé. - Én is téged. A suliban találkozunk.

A suliban? Akkor ezek szerint ő is tovább tanult? Ezen muszáj elmosolyodnom. Kellemes csalódás, hogy így van. A találkozásunk után azt gondoltam, hogy nem marad majd itt sokáig, és ki fog lépni, de ez nem történt meg. Kitartott, és mindemellett megmaradt a saját élete is. Folytatta a tanulmányait. Nem gondoltam volna. Az az igazság, hogy mi nem igazán vagyunk jóban. Bár rosszban sem. Köszönünk egymásnak, amikor találkozunk a folyosón vagy az étteremben, megkérdezzük, hogy van a másik, de ennyi. Azóta egyszer sem dolgoztunk együtt. Andy még zaklatta egy ideig a srácot az elején, hogy menjen vele bulizni, de megkértem, hogy hagyja békén, és így végül az sem valósult meg. Mást egyáltalán nem tudok róla. Még néhány alkalommal láttam, ahogy követ a szemével, vagy elpirul, amikor én köszönök rá előbb, és nem ő rám, de azóta már ez is megszűnt. Ha tizennyolc volt, amikor ide került, akkor most húsz körülinek kell lennie. Talán eléggé felnőtt ahhoz, hogy rájöjjön, ez nem szerelem volt. Remélem mostanra már van valakije. Én elkezdtem randizni egy könyvelő sráccal. Ugyanott tanul, ahol én, és semmit nem tud a munkámról. Phil valójában azt sem tudja, hogy a suli mellett dolgozom. Nem tudom, hogy működhet-e ez a kapcsolat úgy, ahogy indítottunk, de azt hazudtam neki, amikor hosszú idő után először elvittem a házamba, hogy a szüleim meghaltak, és a tőlük örökölt pénzből van mindenem. Josh-nak egyelőre nem mondtam, mert száz százalékosan még nem határoztam el magam, de kezdek, biztos lenni benne a lelkem mélyén, hogy ha elvégzem az egyetemet, akkor itt hagyom a stúdiót, és a rendelőbe megyek dolgozni mellé. Phil is úgy tudja, hogy az a munka már vár rám, bár megkértem, hogy Andyék előtt ne beszéljen még erről a döntésemről, amikor találkozunk. Néhány hónapja kezdtünk csak randizni. Andy szerint egy szemüveges stréber, hogy őt idézzem, de megkértem, hogy ne bántsa meg ezzel. Kedvelem Philt. És Josh is, így ha rám nem is hallgatna Andy, a pasija azért tud rá hatni. Még nem mondanám azt, hogy együtt vagyunk, és ez egy valódi, mély kapcsolat eddig, de lassan haladunk felé, és én azt hiszem jól érzem magam mellette, bár az, ami régen is kínzott, még mindig bennem van. Nem tudom, képes lennék-e beleszeretni valakibe, míg heti szinten fekszem le valakivel a munkám miatt.

Harry azóta, hogy ledobta a telefont az asztalra, csak meredten néz a tükörbe. Szinte mozdulatlan. Már-már ijesztő látni, hogy a tekintete mennyire üres lett. Régen folyton csillogott, az arca mindig elpirult, és valahogy az egész fiú tele volt élettel. Rengeteg energia és szenvedély volt a szemeiben, most viszont… Olyan, mintha minden életereje elfogyott volna, és teljesen kiürült. Észre sem vettem, mennyire megváltozott az arca, bár nem is figyeltem. Érettebbek lettek a vonásai. Egy kicsit talán férfiasabb. A stílusát sem igazán figyeltem meg eddig. Az utolsó amire kimondottan emlékszem tőle civilben, az az iskolai egyenruhája. Most viszont szűk farmerbe tuszkolta magát, és úgy látom a suliban menőnek számító tornacipőt bokacsizmára váltotta. Egy póló fölé vett lenge, kigombolt inget visel. Amennyire visszagondolok most, azt hiszem az utóbbi időben ilyesmi öltözetben van, amikor a bejáratnál futunk össze.

- Minden rendben? - kérdem meg tőle, mire először csak megdermed, és a tükörben néz felém, de aztán egyből hátrafordul. - Bocs, nem akartalak megijeszteni. Csak kellett egy nyugis hely, hogy tanuljak.

- Nem, semmi baj - feleli rekedt hangon, de nem fordul vissza a tükör felé. - Tanulsz?

- Aha, vizsgaidőszak - húzom el a számat, és megemelem kicsit a füzetet, hogy lássa, miről beszélek.

- Egyetemre jársz? - kérdi elgondolkodva, és nem is néz a szemembe közben. - Nem is tudtam.

- Ez meglep - nevetek fel egy kicsit kínosan, de amikor fájdalmasan kapja rám a tekintetét, megértem, hogy miért fogalmaztam nagyon rosszul. - Mármint, úgy értem, hogy mindenki tudja már. Mivel mindenhol a tananyagot bújom.

- Értem - motyogja maga elé, aztán visszafordul az asztalhoz, és felhúz két-három gyűrűt az ujjára.

- Nehéz nap? - kérdezek tőle ismét, mert még mindig eléggé maga alatt van. Nem tudom, hogy csak a fáradtság, vagy esetleg valami más is. Persze nem tartozik nekem semmilyen beszámolóval, de… Nem tudom. Hátha segíthetek valamiben.

- Nem is sejted - sóhajt fel, aztán felkap egy barna kendőt, és a fejét kezdi körbetekerni vele úgy, hogy a tincsei kikandikálnak a rétegek között. Ez aranyosan mutat rajta. - Nehéz nap, rossz forgatókönyv, és egy nem túl jó partner.

- Igen, ez néha előfordul - mosolyodom el, de bele tudnék fejelni az asztalba magam előtt, annyira esetlen az egész társalgásunk. Nem is tudok mit mondani erre, így Harry visszafordul a tükör felé, de megint csak ül, és semmit sem csinál. Nem tetszik nekem ez a dolog, eléggé magán kívül van, de nem tudom, hogy akar-e róla beszélni. Én meg nem szeretném erőltetni. - Haza kellene menned. Pihend ki magad.

- Azt kellene - bólogat, de szinte nem is pislog. Valójában az egész eléggé ijesztő, nagyon nem önmaga. Vagy az is lehet, hogy igen, mert mi végülis nem igazán szoktunk beszélgetni. - De azt nem lehet…

Felsóhajt, és ezzel a mondattal teljesen összezavar. Mi az, hogy nem lehet? Azt tudom, hogy otthon él. Vagyis amikor legutóbb hallottam erről beszélni, még így volt. Mondjuk annak már két éve, talán azóta már elköltözött, akkor meg pláne nem értem. Nem értek semmit sem.

- Micsoda? - fordulok meg a székkel is most már, ő pedig megint felém néz a tükörben. Nyel egy nagyot, mintha valami félelmeteset kérdeztem volna. - Még a szüleiddel laksz? Hozzájuk nem mehetsz haza?

- Igen - feleli lesütött szemmel, de aztán kézbe fogja a telefonját, és azon kezd el veszettül nyomkodni valamit. - De nem baj, elmegyek egy szállodába.

- Mi történt velük? Már ha nem bánod, hogy ilyet kérdezek - teszem fel az egyik kezem védekezőn, mire egy kicsit értetlenül néz rám, de aztán megrázza a fejét.

- Csak… még mindig nem tudnak erről - vallja be őszintén, és ezzel meglep. Pont azt hittem, hogy kiderült valahogy, és most nem mehet haza. Vagy mert a szülők nem akarják, vagy mert ő nem bír. - És most… Nem vagyok a toppon, nem értenék, hogy mi van velem.

- Értem - felelem csendesen, és igazából nem tudom, hogy mi mást mondhatnék még, így csak újra a kezembe veszem a füzetem. A szemem sarkából látom csak, ahogy lassan lemászik a székből, és felemeli a táskáját. Felszisszen, ahogy a vállára dobja, és úgy kezd kibotorkálni, mint akit elütött egy kamion, aztán a saját lábán készülne hazamenni. - Biztos, hogy jól vagy? Mi történt veled?

- Semmiség, néhány nap és jobban leszek - motyogja az orra alatt mély hangon, és nem áll meg. Néhány nap? Nem sok az egy kicsit? Szinte minden lépésnél látom, ahogy összeszorítja az állkapcsát, és megrezdülnek az arcizmai. Ez alapján komoly fájdalmai vannak, és már értem, miért akart annál a valakinél aludni, akivel telefonon beszélt, aztán szállodában, ahelyett, hogy hazamenjen a családjához.

- Na jó, ez nem vicces, Harry - pattanok fel a székemből, és a táskámba dobom a füzetem. - Nem vagy jól. Nagyon nem. Kocsival vagy?

- Nem, én… nem - válaszolja szűkszavúan, és csak most érzékelem mennyivel magasabbra nőtt nálam, hogy közvetlenül mellette állok meg.

- Oké, akkor elviszlek - jelentem ki, és az ajtó felé indulok, hogy kinyissam magunknak.

- Nem muszáj, Lou - ingatja a fejét lassan, és csak áll az öltöző közepén, de nem mozdul.

- Azt mondtam, gyere velem - húzom fel a szemöldököm, ezen csak gyengén elmosolyodik, de végül bólint, és utánam csoszog. Nem mond semmit, és először akkor szólal meg, amikor már a parkolóban sétálunk.

- Hálás lennék, ha elvinnél egy szállodáig - húzza erőtlen, és egy kicsit szégyenlős mosolyra a száját. Ahogy a Mustang mellé érünk, és látja, hogy kinyitom, megtorpan, és a mosolyból átalakulva egy kicsit eltátja a száját. Szeretem, amikor a kicsikémmel ezt a hatást érjük el az embereknél. Tényleg nem egy hétköznapi teremtés a kis pacim.

- Persze, elviszlek. Ülj be - bólintok felé, és elindulunk, bár Harry nem közölte melyik szállodára gondolt, vagy egyáltalán merre akar menni. Borzasztóan szét van csúszva, és miután félve beült a kocsiba, meg se szólalt, csak az ablakon nézett kifelé, de néhány perce már hangosan szuszog mellettem. Ahogy felé pillantok, komolyan megsajnálom. Amikor beérünk egy kisebb késő délutáni dugóba, nem kell annyira elvetemülten figyelnem az utat, így néha felé nézek, de szerintem mélyen alszik. Viszont a hideg veríték folyik a hátamon, amikor az ölében erőtlenül heverő kezeire nézek, és a csuklóin vastag vörös csíkok vibrálnak felém, szinte már könyörögve valami gyógyszerért vagy csak borogatásért. Te jó isten! Mibe keveredtél ma, te fiú? Nehéz nap, rossz forgatókönyv mi? A fenébe is… Van az ilyen típusú zúzódásokra egy nagyon jó kenőcsöm otthon, így gyakorlatilag ahogy ez eszembe jut, egyből veszek egy éles kanyart, ki a dugóból a belváros felé, és az egyik mellékutcán elindulok a házam irányába. Néha lelassítok, néha gyorsabban hajtok, ahogy azon vívódom, hogy az otthonomba vigyem. Az a ház a szentélyem, ahová nem invitálok bárki. Még a srácot is csak hetekkel később vittem fel, amikor már bőven tartottak a randijaink. Addig mindig nála aludtunk. Mindemellett, még mindig nem tudom mit gondoljak erről a fiúról itt mellettem. Azóta nem tudnék erre felelni, hogy elém állt a szerelmével. És most mégis… Azt hiszem, Harrynek sok mindenre szüksége van jelenleg, és a listán sehol sem szerepel, hogy magányosan gubbasszon egy hotelszobában. Miután végül egy sóhajjal döntést hozok, próbálok olyan utakon haladni, hogy ne ébredjen fel a sok fékezéstől, vagy úthibáktól, mire elérek a házig, és lassan felkanyarodok a kocsibeállóra. Egyből mozgolódik, amikor a motor zúgása elhalkul, és szüksége van néhány másodpercre, míg újra felfogja, hogy hol van. Erőtlenül rám mosolyog, aztán kinéz az ablakon, hogy felmérje a helyet, ahová hoztam.

- Tudom, ez nem egy hotel, és csillagjai sincsenek - kezdem kedvesen, és kinyitom az ajtót, hogy kiszálljak. - De itt van fájdalomcsillapító, és egy csodaszer a csuklódra.

A pillantását a kezeire kapja, és szégyenlősen néz vissza rám, aztán óvatosan kimászik a kocsiból.

- Ez a te házad? - néz fel az előtte magasodó kivilágított épületre, és csak nagyon lassan lépked a bejárat felé.

- Érezd otthon magad - felelem neki, aztán megelőzöm a lépcsőkön, hogy kinyissam az ajtót. Lassan veszi a fokokat, és tudom, hogy azért, mert bárkivel is volt, durva lehetett hozzá. Elég csak a csuklójára gondolnom. - Gyere.

A karom nyújtom felé, és egy pillanatig csak néz rám, aztán belém karolva nehezedik egy kicsit a kezemre, hogy könnyebben be tudjon jönni. Nem foglalkozom a cipőkkel, a házamra amúgy sem a magazinokban szereplő tisztaság és luxus jellemző. Nem a rendrakás és a takarítás a kedvenc elfoglaltságom, bár azért mindig megcsinálom, ha kell. A kanapéhoz segítem, és leültetem rá. Egyetlen hangot sem ad ki, de az arcizmai apró rándulásain tisztán látszik, hogy mennyire szenved.

- Kérsz valamit? Egy tea? - nézek le rá, mire csak a fejét rázza.

- Egy pohár víz elég - mosolyog kedvesen, én pedig egy bólintással a konyhába megyek, hogy töltsek neki.

- Milyen film volt ez? - kérdezem tőle, amikor éppen beleiszik a vízbe. A szemeit rám emeli, de csak azután teszi le a poharat, hogy teljesen kiissza.

- Egy… kicsit durvább azokhoz képest, amiket eddig forgattam - feleli egy sóhajjal, és hátradől a támlának.

- Kivel voltál? - húzom össze a szemem, és azokon gondolkodom, akik benne szoktak lenni a nagyobb akciókban is. Van néhány, akikről hallottam már, hogy néha túl komolyan veszik a játékot, és Harry csuklói nagyon csúnyák.

- Scott… - kezd bele, de megforgatom a szemem, és felhorkanok. Őt ismerem. Nem is értem, mert az a srác kis nyámnyila. Bár talán pont ettől nem lep meg, hogy játszotta a dominánst, amikor tehette.

- Ismerem - morgom magam elé.

- És Timothy, meg Dennis - fejezi be végül, de már nem néz rám, csak lehajtja a fejét. Egy pillanatig azt sem tudom, hogy mit mondjak. Négyen voltak a filmben, és ebből csak Harry passzív. Mindhárom pasi aktív. Jézusom… - De nem lett volna olyan szörnyű… Tim és Scott rendes volt velem nagyon. Amikor jeleztem, hogy túl sok, akkor megálltak, vagy lassítottak. De Dennis…

- Mit csinált? - kérdem színtelen hangon, és érzem feléledni a dühömet Dennel szemben. Harry nem felel egyből, csak vesz pár levegőt, és az ujjait birizgálja az ölében. Ahogy lenézek rá, újra nyelnem kell a vörös csíkoktól a bőrén. Ahhoz, hogy ez így nézzen ki, a kötélnek szorosnak kellett lennie, és valószínűleg többször és megrántotta Harry testét, hogy így vájjon a csuklójába.

- Túl komolyan vette - mondja, és csak néha néz rám. Pillanatokra, semmi több. - Néha erősen szorított, és… na mindegy, én csak nem akarlak ezzel traktálni.

- Hé, én is ugyanezt csinálom, emlékszel? - vigyorodom el, és most egy kicsit kitartóbban engedi, hogy a szemébe nézzek, ahogy elmosolyodik, és egy hangyányit talán el is pirul.

- Neked ez nem zavarba ejtő? Vagy inkább kínosan vicces? - kérdi egy kicsit felnevetve. - Itt ülünk, és arról beszélgetünk, hogy mi volt az aktuális forgatáson.

- Mindketten pornósok vagyunk - tárom szét a karom, és már mindketten nevetünk. Ez a legfurább szakmabeli beszélgetés, amit valaha lefolytattam. Főleg, hogy nem igazán szoktam ilyesmikről beszélni. Igazából még Andyvel is ritkán, inkább csak ha valami különleges eset történt. Látom rajta, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát annak ellenére, hogy néha mosolyog. - Ne legyél zavarban. Előttem igazán ne. Főleg, hogy mi ketten dolgoztunk már együtt.

- Igen - suttogja maga elé, és látom, hogy egy kicsit elgondolkodik. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e tőlem, hogy felhoztam azt a dolgot. Nem a legvidámabb emlékem, bár így, az idő múlásával már sok mindent máshogy csinálnék. Először is, nem lennék olyan bunkó Harryvel. - Igazából már nagyon régóta érzem úgy, hogy szeretnék bocsánatot kérni amiatt, amit akkor csináltam. Ráderőszakoltam a dolgot, és szar helyzetbe hoztalak ezzel. Örülök, hogy veled lehettem először, mert figyelmes voltál, de… sajnálom.

- Hagyd, Harry - nézek rá, ahogy maga elé mered. Fogalmam sincs, hogy mi maradt meg benne azzal az egésszel kapcsolatban. Most, hogy visszagondolok, itt van előttem, ahogy felnéz rám, és szenvedélyesen gesztikulálva szerelmet vall az öltözőben. Ezt nem akarom felhozni. Jobb elkerülni, szegény már így is tényleg zavarban van. - Nem haragszom semmi miatt, csak remélem, hogy te sem. Ideges voltam, és aggódtam, mert fájdalmat okoztam, és ezért paraszt voltam, valóban téged hibáztatva mindenért. Szent a béke?

Ököllel játékosan meglököm a vállát, egyidőben ezzel megdermed lehunyt szemekkel, de bólint a kérdésemre.

- Nagyon nem festesz jól, Harry - ingatom a fejem, mert egyszerűen nem fájhat ennyire mindene. Mi a fenét csináltak vele? - Máshol is van sérülésed?

- Nem, nincs - feleli azonnal, és erőltetetten elmosolyodik.

- Valamiért nehéz hinnem neked - húzom el a szám, mert egyáltalán nem tűnik őszintének. - Ennyire szörnyű volt a forgatókönyv?

- Annál is szörnyűbb - nyöszörgi, miközben a tenyerébe temeti az arcát. - Én csak… Nem is egyszerűen fizikailag volt megterhelő. Azok után… Csak egy senkinek érzem magam.

- Hé, nyugi - szorítom meg az alkarját, vigyázva arra, hogy a csuklójához ne érjek. - Újra csak azt tudom mondani, hogy ez a munkánk. Ettől te még egy értékes ember vagy. Minden ember az.

- Hát valahogy nem éreztem így, amikor két farok készült szétszakítani, míg egy harmadikkal a számat fogták be - motyogja maga elé, és ez az, amit tökéletesen el tudok képzelni, csak nem biztos, hogy akarom. Úgy néz ki komolyan ez lehetett az első durvább filmje. Azt viszont már értem, miért mozog nehezen, és bárcsak lenne erre is valamilyen gyógyszerem neki, de maximum fájdalomcsillapítót tudok adni. Bár azt hallottam, természetesen Andytől, még ha az infó soha nem is érdekelt igazán, hogy a forró víz segít, és van egy kis izomlazító fürdősóm is.

- Oké, figyelj - hívom fel magamra a figyelmét, mielőtt még teljesen átveszik felette az uralmat a szörnyű emlékei. - Csinálok neked egy lazító fürdőt, aztán adok gyógyszert, és lepihenhetsz, rendben?

- Nagyon köszönöm - sóhajt fel, mire csak bólintok neki egyet, és a fürdőbe indulok. Megengedem a vizet, olyan hőmérsékleten, hogy már gőzölögjön, és teleszórom az apró kristályokkal, hogy legyen ideje teljesen feloldódni. - Menj nyugodtan, készítettem ki törölközőt is. Adjak valamit, amiben aludhatsz?

- Azt hiszem, az jó lenne - feleli halkan, míg lassan felkel, és a fürdőszoba felé sétál, de mire visszaérek egy pólóval és egy alsóval, addigra már magára zárja. Nem akarom zavarni, szóval inkább a konyhába megyek, és bedobok a sütőbe egy mirelit pizzát. Az talán el tud készülni, mire Harry végez. Muszáj lenne ennie is valamit, mielőtt bevesz egy gyógyszert, hogy aludjon. Épp ellenőrzöm a pizzát, amikor rezegni kezd a telefonom a zsebemben, és még meg sem kell néznem, hogy tudjam ki az. A picsába, teljesen kiment a fejemből, hogy Andyt vártam, amikor összefutottunk Harryvel.

- Basszus, Andy, bocs! - szólok bele egyből, de nem felel. - Közbejött valami, és el kellett jönnöm. Hívni akartalak, csak elfelejtettem.

- Mi jöhetett közbe Louis Tomlinsonnak csütörtök este? - kérdezi szarkazmussal a hangjában, de igazából ezen csak mosolyognom kell.

- Találkoztam a stúdióban Harryvel - kezdek bele őszintén, bár az egész történetét nem akarom elmesélni. - Nem volt valami jó bőrben, ezért elfuvaroztam.

- Harryt? - kérdez vissza, mire csak megforgatom a szemem, de nem válaszolok, mert egyből folytatja. - Oké, mindegy. Josh-al találkozom hamarosan, végül csak bemegyünk a városba enni valamit, de semmi komoly. Van kedved jönni?

- Nem, már készül a vacsorám - válaszolok neki, mire csak jó étvágyat kíván hozzá, persze poénkodva azon, hogy majd visz virágot a síromra, ha nem élném túl ezt a főzős akciót, de megnyugtatom, hogy csak egy kis mirelit. Ha nem így lenne se hiszem, hogy elmentem volna velük. Ahogy Josh megjósolta, Andy szarul döntött, és igazából csak alig egy éve jött meg az esze. Azóta viszont olyan jók együtt, miért rondítanék bele egy vacsizós randiestébe?

Még leülök egy kicsit, és olvasgatom a telefonom, mire meghallom halványan Harry hangját, ahogy engem szólongat. Felkapom a ruhákat az asztalról, és odaadom neki gyorsan. Néhány perc múlva már abban jelenik meg a konyhában, és csak akkor jövök rá, hogy nem válogattam jól. Alsóban aludni talán egy dolog, de melegítőt is adhattam volna neki, amíg idelent vagyunk még, de valójában nem tűnik annyira szégyenlősnek, mint amikor szavakba kell öntenie bármit is, és ha őt nem zavarja, engem sem. Csak a szék felé mutatok neki, és előszedek két tányért, hogy megvacsorázzunk.

- Gyere, ebben a szobában alhatsz - invitálom be magammal, az enyémmel szembeni vendégszobába, aztán az asztalra teszek neki egy doboz fájdalomcsillapítót, és a kenőcsöt is a zúzódásokra. - Kend be a kezed ezzel. Hidd el, csodaszer.

- Köszönöm, Lou - mosolyog le rám, ahogy elsétál mellettem, ledobja a ruháit a fotelba, és óvatosan bemászik az ágyba. Viszonzom a kedves mosolyát, és egy bólintással kimegyek. Nem tudom, hogy van-e még tervben, hogy mosdóba megy, vagy bármi, ezért az ajtót résnyire nyitva hagyom, ahogy eddig is volt, és elintézem a saját esti teendőimet is. Már a zuhany alatt eltervezem, hogy még elalvás előtt bekukkantok Harryhez, hogy minden rendben van-e, és így már egy rövidnadrágban és egy párától nedves pólóban, halkan lépek be az ajtórésen. A lámpát már lekapcsolta, de nyugtalanul forgolódik az ágyában, és a fájdalmas sóhajaiból arra következtetek, hogy nem alszik, csak szenved.

- Jól vagy, Harry? - suttogom a sötétben, mire oldalra nyúl, és felkattintja a halvány fényű kis éjjeli lámpát, aztán az alkarját a szemeire szorítva nyöszörög.

- Nem igazán - vallja be, aztán a fejét ingatva egy kicsit feljebb tornássza magát, és a vállát kezdi masszírozni. - Minden porcikám fáj. Azt sem tudom, hogyan feküdjek. Ironikus, hogy épp a hátamon fekve sikerült ezt kiváltani belőlem.

- Hol fáj még? Mutasd - lépek az ágy mellé, de elég követelőző hangon mondtam ahhoz, hogy miután néz rám egy kicsit, lejjebb tolja a takarót, és csak szó nélkül leveszi a pólóját. Mindkét válla halványan be van lilulva, és amikor elfordul, hogy megmutassa a többit is, nem tudok megszólalni. A tarkóján van egy nagy harapás, és egy sötétvörös szívásnyom, amit eddig eltakart a haja, de most megmutatja. A derekán már szintén elszíneződött foltok, amik gondolom Dennis ujjai után maradtak ott, mert olyan “gyengéden” tartotta őt. Aztán visszafordulva egy picit széttárja a lábait. Ettől talán mindkettőnknek zavarba kellene jönni, de arra nincs időm, csak élesen beszívom a levegőt, és megpróbálom nem elképzelni, hogy az ott lévő harapások hogyan keletkeztek.

- Bassza meg - súgom magam elé. Dennis egy kibaszott pszichopata, és ezt nem is fogom ennyiben hagyni, de most a legfontosabb, hogy ezeket a zúzódásokat, és a vadállat okozta sebeket, minél elébb kezelni kellene. Dühösen leülök az ágy szélére, mire ő csak egy kicsit beljebb húzódik, és felkapom a kenőcsös tégelyt. Nagyon aggódom ezért a fiúért. Azt hittem az, hogy ezt gondolom, vagy érzem, lezárult azzal, hogy befejeztük a közös filmünket. Most viszont megint érzem, és így, hogy még csak nem is én okoztam a fájdalmát, csak a tehetetlen düh feszít belülről. Az egyetlen lehetőség, hogy megpróbálok gondoskodni róla, amíg legalább egy kicsit jobban lehet. Harry sokat változott ezalatt a két év alatt. Annyira lenyugodott, megfontoltabb lett, ennek ellenére mégsem tetszik az az üresség, amit a szemeiben látok. Az, amit valószínűleg csak ez az élet okozott vele, és nem tudom, hogy valaha vissza fog-e még szállni belé a lelkének az a darabja, amit elveszített itt.

- Hamar helyre jön, semmiség, ez…

- Nem, Harry, ez nem csak egy semmiség - szakítom félbe, és finoman megfogom a felkarját, és úgy fordítom, hogy jobban hozzáférjek. Alaposan bekenem azokat a részeket, ahol már elszíneződött a bőre. Nem tűnik úgy, hogy ez kellemetlen lenne, bár óvatosan csinálom. - Szólj, ha fáj. Próbálok gyengéd lenni.

Lehunyja a szemeit, és megfeszülnek az izmai. Nem csak a viselkedése, a teste is rengeteget változott. Izmosabb, a bőre napbarnított, és van néhány tetoválása is. Biztos vagyok benne, hogy egy sem volt, amikor először találkoztunk. Mindenesetre tagadhatatlanul jól állnak neki.

- Miért csinálod ezt, Lou? - sóhajtja lehajtott fejjel, mintha nem is éppen segítenék neki, hanem én is csak fájdalmat okoznék.

- Mit? - kérdezek vissza értetlenül úgy, hogy egy kicsit előrébb hajolok. Hirtelen kap a nyakamhoz, hogy megkapaszkodjon, amikor a térdei alá nyúlok, és egy kicsit elfektetem.

- Ezt - feleli halkan, mert most sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Azt hiszem értem miről beszél, de ezt nem kellene így felfognia.

- Nem kell kényelmetlenül érezned magad, Harry - ingatom a fejem, és újabb adag krémet veszek az ujjaimra. - Segítségre van szükséged, én pedig bárkiért megtenném ezt. Éppen szakmai gyakorlatot végzek rajtad.

- Tessék? - nevet fel, és örülök, hogy sikerült kicsalnom belőle ezt, akárhogy is.

- Ilyesmit tanulok az egyetemen - felelem, és még mindig kényelmetlenül csak az ujjaim közt dörzsölgetem a kenőcsöt, mert ezt a combjain lévő véraláfutásokra szántam, de nem tudom, hogy mit szól ehhez. - Bár ott főként házikedvencek ápolásáról van szó.

- Értem, szóval most egy hörcsögöt képzelsz a helyemre? - nevet felszabadultan, és még a nagyon mély mosolygödrei is látszanak tőle. Igazából fogalmam sincs, hogy régen is ilyen volt-e, mert akkor nem igazán volt felszabadult a hangulat köztünk. Így, hogy azt is tudom milyen ez, azt hiszem kedvelem Harryt. Mindenesetre, ha ő sem bánja, talán jóban is lehetnénk akár.

- Á nem, egy elveszett kölyökkutyára emlékeztetsz most inkább - vigyorgok rá, és a fejét ingatja, de még mindig mosolyog. - Nem bánod, ha…?

Közelebb emelem a kezem a lábaihoz, és követi a mozdulataim, de aztán egy kis hallgatás után a fejét rázza. Mély levegőt vesz, amikor hozzáérek, és összeszorítja az állkapcsát. Ez biztos rohadtul fájhat itt. És az is biztos, hogy Dennis nem fogja ezt ennyivel megúszni. Miután végzek az ápolással, újra ráhúzom a takarót, és a szemébe nézek.

- Hálás vagyok, Lou - motyogja mély hangon. Sokkal mélyebb hangon, mint amire régebbről emlékeztem. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyivel jobb bőrben van, ez volt a célja az egésznek.

- Rendben van, szeretek segíteni másokon - rántom meg a vállam, és még mindig az ágya szélén ülök, egymás szemébe nézve, mire kapcsolok, hogy nekem kell lelépnem, hisz ez az ő szobája most, és felpattanok. - Megyek, most pihenj. Majd még benézek, de ha bármi van, itt vagyok szemben, te is jöhetsz. Kelts fel nyugodtan.

Csak bólint néhányat, és mosolyogva újra lekapcsolja a kislámpát. Egy sóhajjal mászom be a saját ágyamba, és a kezembe fogom a telefonom. Van vagy négy nem fogadott hívásom Philtől. Minden este szoktunk beszélni telefonon, mielőtt lefekszünk aludni, de ma teljesen elfelejtettem ezt is. Harry dolgain pörgött az agyam végig. Már nem is hívom vissza, eléggé késő van, inkább küldök neki egy üzenetet, mielőtt én is lefekszem.