Egészen idáig fogalmam sem volt arról, hogy az ember érezhet ilyet. Nem tudtam, hogy lehetnek olyan dolgok, amikről ennyire soha nem lennénk képesek lemondani, miközben minden pillanatban csak szenvedést okoznak. Ez az egész, amibe belementem, távolról sem olyan, mint amilyennek képzeltem, és mégis, nem lennék képes azt mondani, hogy hagyjuk abba. Nem bírom kontrollálni a légzésem, vagy a testem remegését akkor, amikor Louis hozzám ér. Próbálom, minden egyes idegsejtemmel próbálok arra koncentrálni, hogy természetesen viselkedjek, hogy olyan legyek, mint egy igazi profi. Mint Louis. De nem megy. Nem bírok átlépni a tényen, hogy ő érint meg. Olyan az egész, mintha már rég szerelmes lennél valakibe, de kimaradna néhány lépcsőfok a személyes megismerkedés, és az ágyba bújás közt, és a tested képtelen utolérni a cselekedeteiteket. Persze, fogalmam sincs valójában ezekről a lépcsőfokokról, de azt gondolom, hogy az nem ilyen. Ez pedig minden testi élvezetemet elnyomva próbál keserűséggel elönteni. Az, amikor megcsókolt a forgatás előtt… Életem legcsodálatosabb pillanata volt. Nem voltak kamerák. Tudom, hogy az nekem szólt. Szeretném, ha az csak nekem szólt volna. Az öltözős kirohanása után annyira szükségem volt rá. Azt hiszem, ha akkor nem csókol meg, eddig sem jutunk el. Akkor nem tudom végigcsinálni.
Most pedig, ugyanúgy reszketek, mint akkor, és bárcsak megint megcsókolna, mert mióta tudja a titkom, már nem néz rám úgy, mint előtte. Akkor sem volt éppen a rajongóm, de most kifejezetten rosszul esnek a pillantásai, és én nem akarok mást, csak hogy a karjaiba zárjon, és a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz, és nincs mitől félnem.
- Rendben! - kiáltja el magát a rendező, akit igazából kedvelek. Sokat segített még mielőtt Louis őrjöngeni kezdett az öltözőben, és jó tanácsokkal látott el. Amiket persze azonnal elfelejtek, amikor Louis leheletét megérzem a testem bármely pontján, de arról már igazán nem a rendező tehet. - Folytathatjuk? Vágjunk bele! Harry, te kezdesz. Segítsetek nekik beállni abba a pozícióba, ahol befejeztük a szünet előtt.
- Oké, gyertek srácok, itt az utolsó képkocka - mutat a rendezőasszisztens egy kis tabletre, ami a kezében van, és az operatőrökkel, meg Lily segítségével próbálnak minket ugyanabba a helyzetbe fektetni az ágyon, ahogy akkor voltunk, amikor Louis kezei éppen… valami egészen jót csináltak bennem a végére. Piszkosul fájt az elején, de annyira gondoskodó, és törődő volt minden pillanatban, aztán amikor a szavai ellenére, hogy nem használunk nyelvet, mégis megéreztem az övét, ahogy lágyan simogatja az enyémet… Minden fájdalom elhagyta a testem, és csak a kéj maradt a helyén.
- Készen állsz? - néz rám, és egy pillanatra fogalmam sincs, hogy mire kellene készen állnom. Nem így lesz, ugye? Hogy csak úgy belém hatol és kész. Akkor biztos, hogy elsírom magam. Tudom, hogyne tudnám, hogy az általános nézőpont, hogy a férfiak nem sírnak, de én… még nem vagyok férfi, és szerintem egyébként sem baj. Sírni férfias dolog. Most mégsem szeretnék. Nagyon nem. Ez itt komolyan nem az a pillanat. Inkább csak veszek egy mély levegőt, bólintok, és várom a fájdalmat szétáradni a testemben. Várok, egy, kettő, talán három hosszú másodpercet is, mire megérzem újra csak az egyik ujját. Ez már nem fáj úgy. Még mindig szokatlan érzés, de nem fájdalmas. Óvatosan a szemébe nézek, de semmilyen érzelmet nem látok benne. Sóhajtozik, mintha élvezné, legalább annyira, mint én, és néha megnyalja a száját, vagy épp a fogai közé szívja az alsó ajkát, de a szemei érzelemmentesek. Ez talán jobban fáj, mint amit a kezével okozott az első pillanatban. Louis csak dolgozik. Ráadásul a megszokottnál is kellemetlenebb munkaként gondol rám, és ez teljesen összetöri a szívem. Muszáj inkább lehunynom a szemem, mert nem bírom nézni őt. A világ leggyönyörűbb férfiját, aki olyanokat tesz, és készül tenni velem, amire mindennél jobban vágyom… Mégsem bírok ránézni. A harmadik ujja még mindig egy kicsit feszít, és éget, de jól bírom. Már közel sem olyan, mint első alkalommal. Tényleg érzem a mozdulatain, mennyire vigyáz rám, és ez egyre inkább összezavar. Elkezdi vele összeépíteni a szívem romjait, amiket a pillantásai okoztak. Megrándulok, ahogy feljebb helyezkedik rajtam, de a keze még mindig mozog. Érzem, ahogy az ajkai finom csókokat adnak a nyakamra, és egy kicsit oldalra döntöm a fejem, hogy még többet érezzek belőle. Még nagyobb teret adhassak a szájának.
- Mindjárt leállítják - motyogja olyan nagyon halkan, hogy egy kicsit még vissza is kell fordítanom a fejem, hogy halljam. - Utána… nagyon óvatos leszek. Csak lazának kell maradnod. Nem lesz rosszabb, mint most, csak maradj laza.
Próbálom felfogni a szavait, nagyon erősen próbálom, de olyan rohadtul nehéz akkor, amikor ennyire jó dolgokat csinál velem. A nap szörnyen indult. Úgy kezdődött, hogy el kellett lógnom az utolsó órámról, csak hogy beérjek a forgatásra, és Carol… A legjobb barátom szörnyen aggódik értem. A live-ozás csak egy dolog volt. Nagyon nem örült neki, de idővel, ha meg nem is szerette, de elfogadta, hogy én ezt akarom csinálni. Amikor viszont elmondtam neki, hogy mit műveltem… Hogy mit írtam alá Louis miatt, akkor teljesen a plafonon volt. Megértem, nyilvánvalóan, és nem tudok semmivel védekezni, csak azzal, hogy értse meg, Louis-ért tettem. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy a közelébe férkőzzek. Erre Carol azt mondta, hogy egy idióta vagyok, és végre észre kellene vennem magam, de ma, amikor eljátszottam, hogy rosszul vagyok, csupán csak az igazolt hiányzásért, mellém állt, és hozzáfűzte az osztályfőnökünknek, hogy már reggel óta látszik rajtam a baj, és biztos benne, valami lappang bennem. Nem tudtam hálálkodni neki a tanár előtt, de tudom, hogy velem van. Mindennek ellenére úgy döntött, hogy még ezek után is a legjobb barátom marad, és tudom, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb srác, hogy van valaki, aki ennyire szeret engem. Már csak azt kellene elérnem, hogy ez a férfi is úgy érezze, hogy szeret, és hogy bármit megtenne értem. Bárcsak lenne valamilyen módja annak, hogy bebizonyítsam neki, mennyire jók lennénk együtt. Mindenesetre ezekben a pillanatokban szeret. Ha lehunyom a szemem, akkor azt érzem, hogy szeret, és elfeledteti azt a borzalmas dolgot, amit azelőtt kellett csinálnom, hogy elmehettem lezuhanyozni, csak hogy belül is… tiszta legyek, és kitörli az emlékeimből azt a Louis-t, aki az öltözőben azt éreztette velem, hogy hozzám érni sem akar. Most szeret, és ez csodálatos. Ezt máskor is akarom érezni úgy, hogy nem szakítanak minket félbe tíz percenként.
- Oké, akkor gumit fel! - kiáltja el magát a rendező, akinek mindig megnézem a nevét a széke hátulján, és mindig azzal a lendülettel el is felejtem. Annyi dolog történik körülöttem, hogy egyszerűen képtelen vagyok még ezt is a fejemben tartani. Louis lassan kihúzza belőlem az ujjait, és engem egy nagyon furcsa hiányérzet temet maga alá. Jó volt. A vége felé már nem is olyan furcsa. A csókjaival a nyakamon, már kifejezetten élveztem. Próbálom nem túlságosan látványosan bámulni minden pillanatban, de a szemem sarkából folyamatosan követem a mozdulatait. Nem bírom nem őt figyelni. Iszonyú szexin lépked a szobában, és a feneke élőben még tökéletesebb, mint a felvételeken. Vajon megérinthetem? Végül is ez egy olyan film, ahol csinálhatok ilyeneket. Még ilyenebbeket is… Meg akarom fogni a fenekét, amikor már bennem van, és érezni akarom megfeszülni azokat az izmokat, amiket eddig csak a telefonom képernyőjén át láttam vibrálni.
- Tessék, édes - nyújtja felém Lily a síkosítót, és egy pillanatig azt sem tudom mit csináljak vele, olyan hirtelen ránt ki az álmodozásomból. Gyorsan elveszem tőle, és öntök egy picit a kezemre. Már így is olyan sikamlós vagyok a lábam közt, hogy hetekig fog tartani, mire lemosom magamról, mert Louis nem bízta a véletlenre a mennyiséget, de ettől inkább csak melegség önti el a testem, nem pedig harag, vagy bármi negatív érzés. Elkenem magamon azt, amit még a kezemre tettem, aztán kellően elvörösödöm a zavartól, amikor Lily mellém lép egy törölközővel, hogy körbetörölgessen, eltüntetve a csillogást azokról a helyekről, ahol felesleges a dolog, és a kamerában sem mutat jól. Mindenki olyan természetesen csinál itt mindent, hogy tudom, én vagyok a hülye, amiért folyton zavarban vagyok, de nem tehetek róla. Mindenesetre nekik hálás vagyok azért, hogy nem teszik ezt még nehezebbé azzal, hogy úgy viselkednek, amitől csak még rosszabb lesz a dolog.
Amikor végzek, Louis már az ágy mellett áll, és éppen akkor kezdi el magára húzni az óvszert, majd neki is nyomnak a kezébe még az átlátszó gélből, amit alaposan elsimogat magán. Annyira lassan csinálja, és az ujjai mozgása, ahogy közre fogják az erekcióját, borzasztóan érzéki. Közben beszél valakihez maga mellett, de semmit sem hallok. Csak a kezét tudom nézni. Szaporábban kell vennem a levegőt, amikor még mindig félig hátra fordulva valaki mással foglalkozik, de fél térddel már az ágyon van. A lábaim közt. Nevet. Istenem, ez az a hang, amit legszívesebben felvennék, és beállítanám csengőhangnak. Meg SMS hangnak, aztán ébresztőnek is, és még órákig tudnám hallgatni fülhallgatón át is.
- Kezdjük! - szól ránk a rendező, mire Louis azonnal felém fordul, és összetalálkozik a tekintetünk. Ő még mindig magán simogatja el a síkosítót, és tudatában vagyok annak, hogy látja, ahogy végigsiklik a tekintetem az szemeitől egészen a férfiasságáig, de nem érdekel. Még nem jelent meg mellettünk a kis fekete-fehér tábla, addig pedig váratlanul közelebb araszol hozzám, és összerezzenek, ahogy a csillogó kezével a hátsómhoz nyúl, és még egy adaggal kapok a gélből, ami megmaradt a kezén. Már komolyan nem lehetnék ennél nedvesebb, de könyörgöm, csináld még! Megremegnek a szempilláim, ahogy próbálom nem látványosan élvezni, amit az ujjaival tesz. - Louis, egy kicsit előrébb. Oké, felvétel!
Belém szorul a levegő, amikor elkap egy párnát az ágy végéből, és megemelve a testem, a derekam alá csúsztatja, aztán amikor felém hajol, én egy kicsit megemelem a lábam, csak hogy jobban hozzám férhessen, de egyből a térdem után nyúl, ami a kamera oldalán van, és lejjebb nyomja. A pozíció iszonyú kényelmetlen, de mindent elfelejtek, amikor megérzem az erekciója csúcsát a hátsómnak simulni. Még csak egy véletlen érintkezés volt, ahogy helyezkedik, és mégis… Máris fel akar perzselni belülről. Újra felegyenesedik, a sarkaira ül, és megfogja a merevedése tövét. Elvesztem… Le kell hunynom a szemem, mert mindjárt megfulladok a félelemtől, és a vágytól.
- Készen állsz, Napsugár? - mosolyodik el, de tudom, a szemei csillogásán látom, hogy ezt komolyan kérdezi. Csak óvatosan bólogatok egy kicsit, és minden erőmre szükségem van, hogy képes legyek megszólalni.
- Igen, dugj meg kérlek! - nyöszörgöm, mire ő is felnyög, aztán megérzem magamban. Összeszorított fogakkal próbálok életben maradni, de az utolsó néhány centinél nem bírom tovább. A combjához kapok, hogy ne jöjjön tovább, és felkiáltok. Nem, Louis, ez egyáltalán nem olyan, mint a kezed volt. Ez nagyon fáj, és én megint csak sírni akarok, amiért életem talán legfájdalmasabb néhány pillanatát végignézi kettőnkön kívül még vagy hét ember idebent, és még sok millió majd a képernyők előtt. Annyira hülye vagyok… Mi a fenéért mentem bele ebbe? Istenem… Nem akarok mást most, csak haza menni. Bebújni az ágyamba, és sírni. Komolyan ez az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, és nem Louis az oka. Nem is a fájdalom, mert az minden egyes mozdulatával, amit a hadakozó kezeim ellenére tesz, egyre inkább kibírhatóvá válik a dolog. Hanem a szégyenérzet, hogy ez lesz az emlékem. Ez az, ahogy elveszítettem valamit, aminek egy sokkal varázslatosabb dolognak kellett volna lennie. Két kézzel nyújtanám Louis-nak akkor is, ha visszacsinálhatnám, de biztosan nem itt. Annyira naiv és tudatlan voltam, fogalmam sem volt, hogy mi fog itt történni, és mindenre igent mondtam. Fáj az is, hogy tudom, ha Louis-nak lett volna választása, akkor nemet mond ma erre az egészre. Ez sem segít azon, mennyire elkezdem szégyellni magam. Nagyon örülök neki, hogy a maszk az arcomon van, mert biztos, hogy pipacsvörös vagyok alatta.
Arra nyitom ki a szemem, hogy Louis összefogja a kezeimet, és parancsoló tekintettel próbál mondani valamit, míg újra a lábaimat igyekszik másik helyzetbe tolni.
- Oké - szólal meg Will. Már tudom a nevét, de nem dühös a hangja. Remélem nem azért kell leállni, mert rosszul csináltam valamit. Esküszöm fogalmam sincs, hogy mi történt egészen eddig. Azt hiszem, csak próbáltam minél közelebb lenni hozzá. Abból, ahogy a testrészeim pakolgatta, erre tudok következtetni. Fenébe! Nem akarom, hogy dühös legyen rám. Megígértem, hogy profi leszek innentől. Nem okozhatok csalódást neki. Nem akarok. - Tedd át a kamera felőli lábát lassan majd a másikra, és kapaszkodj a derekába, úgy csináld. Harry, te maradj így, a hátad legyen a matracon. Lásson a kamera.
Alig fogom fel a szavait, csak sután bólintok, mire megint csattan a kis szerkezet az arcunk előtt, és Louis mozogni kezd, amire hirtelen remegek meg. Nem sokat időzik, hamar megragadja a bokám, és maga előtt átlendíti a lábam úgy, hogy közben megállás nélkül mozog bennem, de ez így… Összeszorított szemekkel, hangosan kezdek nyöszörögni. Komolyan próbálom visszatartani, de nem megy. Nem tudom elfojtani a hangom, mert így minden sokkal intenzívebb. Az előzőt sem sikerült még teljesen megszoknom, de ez a póz sokkal… erőteljesebb.
- Tetszik, bébi? - kérdi vágytól elmélyült hangon, amire muszáj nyelnem egyet. Éppen válaszolni akarok valamit, amikor eszembe jut, hogy ez most más… Ez a szövegkönyvben volt, de nem megy. Nem tudom felidézni, mit kellene mondanom erre, ezért csak próbálok valamit rögtönözni, és imádkozom, hogy ne fújják le az egészet.
- Nagyon jó érzés - válaszolom, de a hangomat szinte fel sem ismerem. Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyen kéjesen nyögve beszélni. - Ne hagyd abba!
Ettől egy kicsit gyorsabban kezd el mozogni. Tényleg csak éppen hogy, nem durva még mindig, nekem mégis majdnem sikoltanom kell tőle. Már szinte remegő kézzel szorítom ökölbe a lepedőt, és tudom, hogy látja. A gyönyörű kék szemeiben még most is ott van az aggodalom. Lassít egy kicsit, és míg a csípőmre támaszkodik, lehajol, hogy megcsókoljon, de most olyan pózban vagyunk, ahogy nem fér jól a nyakamhoz.
- Jól vagy? - leheli az ajkaimra. Azok után, hogy milyen koncepciót vettünk fel a filmmel, ez illik ide, de azt is tudom, hogy ez most nekem szól. Szeretném, hogy nekem szóljon, ezért finoman mozdítok egyet a fejemen, hogy jelezzem, nem a legjobban, de a válaszommal ellent mondok ennek, és teljesen összezavarom.
- Csináld! Még! - nyöszörgöm, mire felkapja a fejét, és még mozdul néhányat, aztán felemelkedik, és köhögést színlelve, feltartja a kezét. Tudom, hogy ez nem volt igazi, és miattam csinálta. Csak reménykedhetek, hogy nem haragos. Érzem, ahogy kicsúszik belőlem, és ettől egy nagy sóhaj szakad ki belőlem. Lemászik az ágyról, és a székéhez sétál, hogy igyon. Ahogy körbenézek, ez mindenkinek természetes lehetett, mert senkinek egyetlen szava sincs emiatt. Egymással beszélgetnek, tudomásul véve, hogy majd mindjárt innen folytatjuk, és aztán így is lesz. Mintha mi sem történt volna, Louis visszajön, aztán bólint felém egyet. Gyorsan én is bólogatok, hogy ne aggódjon, még egyben vagyok, de nem tudom, hogy ez tényleg így van-e.

Ezután órák telnek el úgy, hogy kisebb vagy épp nagyobb, akár fél órás szüneteket tartva olyan pózokat próbálunk ki, amik iszonyúak, vagy csodálatosak. Ezek váltogatják egymást, én pedig egyre mélyebben érzem a lelkem. Louis ölel, úgy, mintha nem lenne holnap, és én nem akarom, hogy vége legyen. Három perccel ezelőtt könyörögtem volna azért, hogy hazamehessek, most pedig pont az ellenkezőjéért. Most Louis van alul, és a kezei körbe fognak, miközben a hangos parancsára próbálom őt nagyon lassan meglovagolni. A szemei csukva, és nagyokat sóhajt. Annyira szép. Aztán egyszerre megmozdul alattam, és az én mozdulataim elé megy, és lehetetlenül mélyre csapódik bennem.
- Istenem, Lou! - kiáltok fel, és hirtelen azt sem tudom, mi történik, amikor azonnal leáll, és beszédet hallok a hátam mögül. Még időre van szükségem, hogy visszatérjek a valóságba azokból a felhőkből, ahová a simogató ujjai, és a hihetetlen farka juttatott. Sírás. Ahogy folyamatosan szorítja a torkom az eleje óta, az már fájdalmas. És most csak ki akar szakadni. Keservesen, mert annyi a feszültség bennem, hogy már úgy érzem, csak így tudna távozni a szervezetemből.
- Harry, baszki, nem mondhatod ki a nevem! - rivall rám Louis, és elveszi rólam a kezeit, hogy összecsapva a két tenyerét, szinte már imádkozzon felém, hogy szedjem össze magam. Az istenit! Nem vettem észre, hogy a nevén szólítottam. Azt sem vettem észre, hogy megszólaltam.
- Bocsánat! - telnek meg könnyel a szemeim, de erőteljesen próbálom visszapislogni. - Ne haragudj!
- Semmi baj, Harry - hallom meg a rendezőt a hátam mögül. A hangja kedves, nem vádló, ez egy kicsit segít még úgy is, hogy Louis pillantásai viszont éppen elevenen nyúztak meg az előbb. - Mindenkivel előfordul még az elején néha. Menjünk tovább. Ez a szög nagyon jó. Jól néztek ki így. Folytassuk!
Louis finoman megint mozogni kezd, és én is folytatom egy mély sóhajjal. Aztán a hátamra siklanak a kezei, és felemelkedik, hogy mindketten üljünk. A lélegzetem is elakad az érzéstől, mert így annyira bensőséges. Szeretettel teli, ahogy a hajamba simít, és megcsókol. Muszáj mindkét kezem a nyaka köré fonnom, de aztán érzem, ahogy egy kicsit hátrébb dőlve elszakad tőlem, és ezzel a kezeim is lefejti magáról. Az ajkai megtalálják a nyakam, amire csak hátrahajtom a fejem, és a plafont kezdem nézni, míg le nem csukom inkább a szemem.
- Még egy kicsit bírd ki, nemsokára vége - súgja, amivel azonnal kizökkent, mintha egy hideg vízzel teli vödröt kapnék a nyakamba. - Koncentrálj. Ne feszülj rám. Csak engedd magad irányítani.
Eddig bírtam. Érzem, ahogy a maszk alatt lefolyik egy könnycsepp, és nem tudom megállítani. Azonnal megfeszül az egész testem, ahogy menekülni akarna ebből a helyzetből, mire érzem, hogy Louis kezei erősen a derekamra szorítanak, és míg ő mozog tovább, a szemei a tekintetem fürkészik. Talán a maszk eltakarta a nedves arcom, de nem akarok kockáztatni.
- Ah, kaphatok egy percet? - kérdezem hangosan, mire Will azonnal válaszol, hogy persze, kettőt is. Gyorsan lemászom az összezavarodott Louis-ról, és a székem felé megyek, hogy igyak egy kortyot. Ez csak elterelés, közben megtörlöm a szemem, és a maszk alatt az arcom is, hogy senki ne vegye észre a pillanatnyi elgyengülésem. Miután rendbe tettem magam mindenkinek háttal, veszek egy nagy levegőt, és visszamegyek. Louis nagyra tágult szemekkel próbálja szavak nélkül megkérdezni, hogy mi a bajom, vagy hogy minden rendben van-e. Nem tudom, de csak bólintok, és óvatosan visszahelyezkedem az ölébe úgy, ahogy abbahagytuk.
Néhány perc telik csak el, amikor lök néhány olyat alattam, amitől nem… nem tudok sikoltani sem, mert már hangot is képtelen vagyok formálni. Fogalmam sincs, hogy mi volt az, de az egész testem bizseregni kezd, aztán összeszorított szemekkel tapasztalom, ahogy erőt vesz rajtam az orgazmus. Beterítem mindkettőnket vele, de nem merem kinyitni a szemem. Louis abbahagyja a mozgást, és vesz egy feszült lélegzetet. Nem akarok a szemébe nézni. Fogalmam sincs, hogyan történhetett ez, hiszen magamhoz sem értem, és mintha fél perc sem kellett volna az egészhez. Nem tudtam visszafogni, vagy figyelmeztetni bárkit is.
- Az én hibám volt - szólal meg alattam, de nem mozdul, csak erősen tartja a hátam. Óvatosan résnyire nyitom a szemeim, és ő akkor már egy törölközővel tisztít meg minket. - Túl mélyre mentem, bocs Willie. Még nem ismerem Harry határait.
- Nem baj, folytassuk - szólal meg a rendező is, én meg nem győzöm kapkodni a tekintetem. Azt hittem ezért minimum leszedik majd a fejem, ehelyett Louis vállalta magára, Will meg egyáltalán nem haragszik. - Csapó után fektesd vissza a hátára, abba a pozícióba, ahogy elélveztetek. Ez lesz az utolsó jelenet. Ideje hazamennünk. Egy órával így is meg vagyunk már csúszva.
- Oké - bólint Louis, és ahogy meghallom a csattanást mögöttem, Louis még mozdul párat, sokkal óvatosabban, mint az előbb, és úgy fektet le, hogy nem is húzódik ki belőlem, aztán folytatja tovább. Mindenem fáj. A testem már minden egyes sejtjével küzd, mert nem bírja tovább. Szégyellem magam az előbbi miatt, mert úgy érzem, Louis talán csak engem húzott ki a pácból, és megint a sírás kerülget. Muszáj gondolnom valamire, amitől kibírom még a maradék időt. Lehunyom a szemem, és míg hallgatok néhány káromkodást Louis szájából, amit már órák óta felváltva nyögünk egymásnak, magam elé képzelem az érzést, amikor megéreztem őt a saját farkamra élvezni. Ahogy a forró magja szétterült rajtam… Felülmúlta még azt is, ahogy előtte ezt elképzeltem. Aztán jött a lehetetlen pillanat, amivel másodpercek alatt sodort az őrület legmélyebb bugyraiba. Amikor a sikamlós ondójával elégített ki engem. Ahhoz fogható még nem történt velem. Ahogy visszagondolok rá, szinte érzem újra felépülni bennem az élvezetet egészen az alapjaitól.
- Ennyi! - kiált Will, és majdnem belefulladok a kéjbe, de Louis megáll, és mindenki beszélget. - Vegyük fel az összekötést. Kihúzod, leveszed a gumit, és kezd el verni. Utána vágás.
Louis csak bólint, a jelre pedig folytatja, majd feleszmélni sem hagy, hogy most miről is volt szó az előbb, eltűnik a már megszokott érzése belőlem, és hallom a koton csattanását, majd látom őt simogatni magát. Az egész jelenet nem több néhány másodpercnél.
- Szép volt fiúk! - csapja össze a tenyerét Will, Louis kezei pedig leállnak. Az élvezetem megragad a testemben, ott ahol felébresztették a kéjes hullámok közt ringatózva, és Lou sem töri magát tovább, hogy elérje az öröme. Csak felsóhajt, és lemászik az ágyról.
- Jól vagy, Harry? Nagyon jól csináltad, fiam - lép mellém Will, és a vállamra teszi a kezét, ahogy lehúzom magamról az álarcot.
- Köszönöm - bólintok, és a hangom rekedt. Nagyon meggyötörtnek érzem magam. Elhasználódottnak. Még feltápászkodni is nehezemre esik az ágyról. Holnap szombat. Meg sem fogok mozdulni egész rohadt nap. Egy kicsit félek attól, hogy nem is fogok tudni.
- Menj, zuhanyozz le! - lök meg kedvesen mosolyogva.

A szemeimmel még Louis-t keresem, ahogy felveszem a köntösöm, és a telefonom a zsebébe csúsztatom. Már rajta is a fekete köpeny van, a fülén a mobiljával, és valakinek nagyon magyaráz valamit, ahogy az öltözőbe siet. Miért érzem úgy, hogy kibaszott Andy az? Csak megrázom a fejem, és dühöngve, mégis megsemmisülten megyek én is utána, hogy minél előbb a forró zuhany alá állhassak. Már hallom a víz csobogását, amikor beérek, és összekészítve a ruháim, leülök a székre, hogy megvárjam amíg végez. Akaratlanul is az agyam csak jár, és látom magam előtt, hogy mit tettem ma. Ettől elcseppen néhány könnycseppem, de akkor nyílik az ajtó, és az asztal felé fordulva a székkel gyorsan letörlöm, aztán szó nélkül megyek be én is a mosdóba. Ő már végzett ott, így nyugodt szívvel zárom magamra, és dőlök a hűvös fának, hogy végigcsúszva rajta, a földre üljek. Eddig bírtam, és nem tovább. A torkom marja az összes visszafojtott érzelem, ami most háborogva tör utat magának, és azonnal ömleni kezdenek a könnyeim, de igyekszem csak nagyon halkan szipogni, mert még hallom, ahogy pakolássza a dolgait. Nem kell sok idő, a szöszmötölés elhalkul, majd teljesen megszűnik, én pedig nem is próbálom tovább visszatartani a hisztérikus sírásomat. Hangosan zokogok, és csuklom fel az összes fájdalmas pillanat emlékét, ami abban a stúdióban ért. Az egész csak nagyon lassan kezd elcsitulni, de megállni mégsem akar. Megengedem a zuhanyt, és alá állva csak hagyom, hogy zúduljon rám a forró víz, hátha az segít, és nem sokkal később tényleg jobban vagyok. Már csak néhány szipogás, egy-két könnycsepp. Ennyi maradt az ártatlan naivitásomból. Minden más elveszett a lefolyóban az eltelt fél órában.