Gyilkos Hit - 1.
Halihó!
Húha, önálló, saját történettel már eléggé régen jelentkeztem. Egészen pontosan karácsonykor, úgy látom. Na ezt a hallgatást most megtöröm. :) Írtam - és hatalmas nyugalommal tölt el az érzés, hogy ez múltidő, mert a háttérben már be is fejeztem - egy történetet, ami nekem nagyon a szívemhez nőtt. Két kedves barát Carmen és HDawn végigkísérték velem a születését, és sokat segítettek abban, hogy olyan legyen, amit ti is olvashattok most majd. Innen is mindent köszi nektek!
Nem húzom túl sokáig a szót. Beszéljen helyettem a történet. Larry, természetesen... Mert azt hiszem mostanra már visszavonhatatlanul elvesztem bennük.
Olvassátok, élvezzétek, és hagyjatok nyomot. Érdekel, hogy mit gondoltok. :)
Puszi&Pacsi
- 1 -
A nő utolsó sikolyát hallatta, amikor a vére a fekete műanyagra fröccsent, és egy végső pillantást vetett igéző gyilkosa szemébe. Megbízott benne. Ilyen gyorsan még soha senkinek nem adta a kezébe a bizalmát, mint ennek a fiúnak. Ez volt az utolsó hiba, amit elkövetett. Pedig olyan fiatal volt még. Túl fiatal. Alig töltötte be a harmincat. Élete teljében volt, mielőtt a legrosszabb táncba hívásra mondott igent. Miért van az, ha az ember meglát egy igéző szempárt, egy jámbor mosolyt, kedvesen göndörödő tincsekkel keretezve, képes minden veszélyérzetét félredobni, és ismeretlenül is elmenni egy ártatlannak tűnő randevúra? Ez lehetett az utolsó kérdés, amit a nő feltett magának puszta felesleges önmarcangolásból. Arról a gribedlis mosolyról soha nem gondolta volna, hogy képes lenne ilyen gyilkos nevetéssé fejlődni. Hogy lesz alkalom, amikor neki a könnyei fognak csorogni, miközben a fiú olyan önfeledten nevet. Ez azokban a pillanatokban, amikor naivan csak a jövőre koncentrált, mint ahogy talán minden ember tette volna, fel sem merült benne.
Ezelőtt még soha nem engedett egy férfinak se. A sors furcsa fintora, hogy pont most, amikor azt hitte, hogy elé sodortak valakit, akit igazán neki teremtettek, valakit, aki pontosan tudja, hogyan kell bánni a nőkkel, és egy mesebeli lovagként viselkedett vele, az illető kegyetlenül valóságos módon lett a végzete.
Kate egy csinos, konzervatív nő volt. Nem lehetett azt mondani rá, hogy tökéletesen ellenállhatatlan, de mégis az a természetes típus, akin ha csak egy pillanatra is, de megakad egy férfi szeme. A harmincas évei elején járt még, bár ezt nehezen lehetett volna megmondani róla, tudatosan élt. Nem szeretett bulikban mutogatni magát másoknak, és az alkoholt is megvetette, amióta csak az eszét tudta. Jogosan kérdezhette tehát, hogy miért pont ő? A végzete mégis a kinézete lett. Ironikus, hogy olyasvalami, amiről nem tehetett. Amit nem befolyásolt, csupán az élet hozta neki. Szőke haját lófarokba kötve hordta, kék szemei pedig szinte világítottak a sötétben. Alacsony volt, és gyenge testalkatú, már-már madárcsontú inkább. Éppen olyan, amilyet a férfi mindig keresett.
A templom előtt találkoztak. Egy miséről jött ki, amikor a varázslatos szempár gazdája rámosolygott a kapu előtt. Beszélgetni kezdtek, és mindketten nagyon óvatoskodtak minden elhangzott mondattal. A nő érezte, hogy a másik is legalább olyan gátlásos, mint ő. Aztán a férfi felajánlotta, hogy üljenek be valahová, és igyanak meg egy kávét. Úgy mégiscsak kényelmesebb. Nem volt rámenős, erőszakosnak pedig messziről sem lehetett volna mondani. Tökéletes úriemberként viselkedett, a döntés jogát teljes egészében Kate-re bízva. És miért is ellenkezett volna, amikor ő sem vágyott másra, csak hogy ezzel a göndör istenséggel tölthessen egy kellemes délutánt. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy a partnere egy igazi úriember. Az összes szavából sütött a jólneveltség, és előzékenység. Okos volt és intelligens. A mosolya észveszejtő, és az apró gödröcskék, amik akkor jelentek meg az arcán, amikor megvillantotta tökéletes fogsorát, még szelídebb külsőt kölcsönöztek neki. Göndörödő barna tincseit egy fekete hajpánttal fogta hátra, ami önmagában akár lányosnak is nevezhető, de jól állt az állandóan mosolygó fiatal férfinak. Mintha az egész teremtés egy ajándék lenne a földnek. Éppen olyan volt, mint egy tökéletes szociopata. Minden porcikája vonzotta magához az embereket, hogy aztán gyanútlanul a hálójában ragadjanak. Nem az ő hibájuk volt, mindössze az álca működött több, mint tökéletesen.
A nő gondolataiból is teljesen kiveszett a gyanakvás, amikor a férfi hazakísérte őt, aztán a kézfejét megcsókolva köszönt el tőle. Kate úgy olvadozott ettől, mint egy krémes vanília fagylalt a legmelegebb nyári kánikulában. Kate egyszerűen nem bírta visszafogni magát, és mielőtt az addigra már sötét sziluett eltűnhetett volna a kerítés mentén, utána szólt, hogy nem lenne-e kedve esetleg bemenni egy kicsit. Csak néhány percre. Egy kávéra. Egy szóra. Csak hadd csodálhassa még egy kicsit.
A férfi elmosolyodott a sötétben, és azonnal irányt változtatva visszalépdelt, majd halkan zárta be az ajtót maguk mögött. Kate nem tudta, hogy ezzel az ártatlannak szánt kérdéssel írta alá a kivégzése engedélyét, és egy órákig tartó haláltusa fogja követni az ártatlan szavait, aminek a végén már inkább a halált kívánja majd, csak legyen már vége.
Harry, mint máskor, azon az estén is alaposan előkészítette a szórakozásául szolgáló színterét. A nőt nem akkor látta először, bármennyire is azt a hatást keltette a találkozásuk, mintha az az első lenne. Már korábban kiszúrta a templomból kifelé jövet, azonnal próbálva nem feltűnést kelteni. Hamarabb döntötte el a sorsát, minthogy a lány csak egy pillantást is vethetett volna rá. Tudta, hogy azon a napon is ott lesz. Ismerte a napirendjét, így volt elegendő ideje, hogy felkészüljön mindenre, kínosan ügyelve a legapróbb részletekre is. Miután a szőkeség elindult, és bezárta maga után az ajtót, Harry tudta, hogy van nagyjából másfél órája. Tökéletesre fejlesztett betörői képességével úgy nyitotta ki a zárat, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Hosszú évek óta csinálta, így kétségtelenül profi volt benne. Egyenesen a hálószobába ment, hogy egy steril kínzókamrát csináljon belőle. Mindent precízen lefedett fekete nejlonnal, és a műanyagok érintkezésénél a legerősebb ragasztószalaggal rögzítette őket, hogy egyetlen kósza vércsepp se találhasson kiutat a szélek mentén, mindezt egyik kedvenc sorozatából ellesve, miután korábban vétett néhány bakit, ami akár végzetes is lehetett volna számára. Egyetlen szabályt kellett mindig nagyon pontosan betartania; nem hagyhatott nyomokat. Egyet sem. Miután végzett a számára mámorító, de mások szemében borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokkal, minden nyomot felégetett maga után. A szó legszorosabb értelmében.
Így volt ez Kate esetében is. Miután kilehelte a lelkét, becsomagolta a testét abba a sok réteg műanyagba, és úgy vitte ki az autója csomagtartójába, mintha csak egy kellemes hétvégi kiruccanásra készülve, a hátizsákját hajítaná be. Elvitte a városhatárban húzódó mocsárhoz, és mellé fektetve meggyújtotta a testet. Minden városban, ahol járt, talált olyan helyet, ahol elvégezhette ezt a kis rítust, ebben a városban a mocsár tökéletes volt. Az egész kisváros furcsán tökéletesnek tűnt, még egyikkel sem érzett ilyen különlegesen, és a rejtett kis vadállatok őrizte sírhely még magasabb szintre emelte. Az emberek nem igazán mozogtak azon a környéken. Már akkor napokon át megfigyelte a helyet éjjel és nappal is, amikor a városba költözött. Élt arra jónéhány aligátor, így féltek eltévedni erre a környékre. Tudta, hogy soha senki sem fogja megkérdezni, mit csinál ezen a kietlen vidéken. Csillogó tekintettel állt a máglya mellett, azt várva, hogy teljesen megsemmisülve kialudjon a láng, majd az apró műanyag cafatokat, és megmaradt nyomokat mind berúgta a bűzölgő lápba.
Ahogy vége volt, annyira végtelenül ellazult. Szinte szárnyalt. Minden ilyen este után csodálatos álmai voltak. Ilyenkor tudott a legjobbakat aludni. Mintha a lelkében tomboló orkán minden alkalommal elvonult volna, amikor kioltott egy életet, és az elméje égboltja, amin addig eszeveszett vihar tombolt, kiderült volna, a sötét felhők pedig elvonultak. Kisimultan, és nyugodtan tért haza, lezuhanyozott, megvacsorázott, majd ágyba bújt. Ez volt Harry Styles péntek esti rituáléja. Szíve szerint minden nap megtette volna, de annál okosabb volt. Tudta, hogy nem lehet telhetetlen. Mértéket kellett tartania a saját épsége érdekében.
Nagyot nyújtózkodott, amikor egy friss mosollyal az arcán pattant ki az ágyból. Két szekrény volt a szobájában. Azon a napon a fekete szekrényből öltözködött. Kiválogatta az aktuális gyászruhája darabjait, egy fekete farmer, és hozzá illő fekete laza ing személyében. Mindig ezt tette. A szombati napon feketében gyászolta azt, akinek ő maga vette el az életét. Harry nem volt érzelemmentes szociopata. Nagyon is jól tudta, hogy mit tesz, és az mennyire nem helyes, egyszerűen csak megtette, mert meg akarta tenni. Ha úgy tetszik, szüksége volt rá.
Miután megreggelizett, és még vetett egy utolsó pillantást magára a tükörben, elmosolyodott, és kilépett a háza ajtaján.
Nem lakott fényűző körülmények között. Nem azért, mert nem tehette meg, inkább ezzel is a feltűnést szerette volna kerülni. Egy egyszerű kis kétszobás házat bérelt, nem messze a városközponttól, de a környék mégis már a kertvároshoz tartozott. A falak fehérek voltak, a bútorok pedig sötétek. Ezzel is a lakója tündöklő külsejét, és sötét lelkét tükrözve. Nem volt tudatos, de Harry jól érezte magát jelenlegi otthonában. A hátsókert el volt kerítve, és volt ott egy kis napozóágy. Sokszor süttette a hasát azon fekve, a mellette lévő kis asztalon a laptopjával, aminek a segítségével éppen valakinek a sorsát írta. A laptopja lehetett volna az egyetlen fegyver ellene. Azon mappák sokasága alatt összegyűjtve szerepeltek a kiválasztottak nevei. Fényképek, és temérdek olyan adat, amit a kiválasztásuktól a halálukig gyűjtött róluk, hogy ne követhessen el hibákat. A gépet soha nem vitte ki a házból. Az túl kockázatos lett volna. Arra egy másik, teljesen üreset használt, ha valamiért máshol is szüksége volt egy számítógépre. A fekete computert úgy őrizte, mintha élete legnagyobb kincse lenne.
Lassan fél éve lakott a nappal fülledt, de a sivatagi időjárásnak hála, éjjel néha hűvös, arizónai kisvárosban, aminek közössége olyan volt, mintha minden nap egy igazi kertvárosi grillparti lenne. Mosolyogva üdvözölték beköltözése napján. Az utca összes lakója bekopogott hozzá valami finomsággal, ő pedig tündérien viselkedett, és már akkor eldöntötte, hogy az utcában lakókkal muszáj jóban lennie. Fontos volt, hogy bármi is történjék, ő soha nem keveredhet gyanúba. Ha ő lett volna a furcsa, csendes, és antiszociális új lakó, minden szokatlan dolgot képesek lettek volna az ő nyakába varrni. Így alakult tehát, hogy a huszonnégy éves Harry, rövid időn belül a környék kedvence lett. Vékony alkata ellenére erős volt, amit a közelben lakó háziasszonyok előszeretettel ki is használtak, amikor férjeik húzták az igát. Minden család arra vágyott, hogy az ő fiatal lányukba szeressen bele, és rabolja el a szívét. Az összes itt élő család örömmel fogadta volna tagjává a kedves idegent, aki szempillantás alatt lett mindenki kedvenc szomszédfiúja.
Harry hitelkártyacsalásból élt, de mindenkit abba az álomba ringatott, hogy informatikus, és otthonról dolgozik, ezért ha bárkinek szüksége van rá, mindig elérhető. Nem igazán járt el máshová. Talán heti egy-két alkalommal a központban lépő kis pubba sörözni, biliárdozni, esetleg focizni a helyi srácokkal, vagy csak nézni velük a meccset. Látszólag egyetlen állandó programja volt. Az pedig a szombat reggeli templomlátogatás. Persze előtte minden péntek este meggyilkolt valakit, de ezt még csak nem is sejtették. A templomi szokásai miatt mindenki csak érzelgősen összecsapta a tenyerét, és el voltak alélva, hogy nem elég a fiatalsága, eszessége, ezermesteri képességei, és csini pofija, még ilyen alázatos istenfélő ember is. Senkinek sem tűnt fel, hogy ez mind már túl szép, hogy igaz legyen.
Harry valóban hitt. Ahogy abban is, hogy ha feketét visel, és gyertyát gyújt halottaiért, majd meggyónja bűneit, akkor Isten feloldozza, és megtisztítja őt. Csak addig tartotta magát bűnösnek bármiben is, míg be nem lépett Isten házába, hogy ő lemossa róla az előző éjszakák mocskait, ezzel megkönnyítve a lelkét. Onnantól a bűnösség érzése is szertefoszlott. Az, hogy az emberek, vagy az igazságszolgáltatás mit gondolt erről, nem igazán érdekelte. Csakis a hite számított.
Az egész városban egyedül az idős pap tudta, milyen borzalmakat tesz meg minden pénteken ez a csodálatosnak hitt fiú. Ő pedig néhány napja a sírba vitte magával Harry titkait. A göndör hajú még nem tudott róla, mi történt szeretett gyóntatójával, mielőtt megérkezett a templomba, és beült a gyóntatószékbe.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – szólalt meg teljes magabiztossággal Harry, miután becsukta a fülke ajtaját, és leült a kis vörös bársonnyal borított padra.
- Mindörökké Ámen – érkezett a válasz a fülke másik feléből, Harry pedig felkapta a fejét a szokatlanul magas hangra. Ez nem a kisöreg volt, akit annyira megkedvelt az utóbbi hónapok alatt. Neki mély, és dörmögős hangja volt, ami megnyugtatta őt minden alkalommal. Ez a hang kellemes ugyan, de egészen más érzéseket keltett benne.
- Ki maga? – bukott ki Harry száján a kicsit sem kedvesnek ható kérdés, és hangja ijesztő mélységből érkezett. Rázni kezdte a lábát, a pulzusa pedig minden pillanattal emelkedett.
- A nevem Tomlinson tiszteletes. Nemrégiben helyeztek ebbe a pozícióba, amikor Stevenson tiszteletest a napokban az Úr magához szólította.
- Hogy mi?! – suttogta maga elé Harry, amikor elért a tudatáig, hogy a lelkének oly kedves idős ember meghalt. – Imádkozom majd érte.
- Ma este virrasztás lesz az emlékére, a holnapi mise pedig a tiszteletére lesz megtartva. Gyere el mindkettőre. Csatlakozz hozzánk.
- Meglátjuk – váltott át egy másik hangnemre, de még mindig érezni lehetett benne, hogy lesújtotta a hír, amit kapott. – Mindenesetre… Legutóbbi gyónásom óta vétkeztem, atyám. Engedd meg, hogy meggyónjam a bűnöm.
- Mikor volt az utolsó? – kérdezte kedvesen a díszes rácsok túloldaláról a férfi, akit Harry nem képzelt túl idősnek a hangja alapján, a kis lyukak viszont túlságosan aprók voltak, hogy láthassa őt. Az a hang… Az átlagnál magasabban szólt, de érezni lehetett benne egy kis karcot. Talán mintha dohányozna az érdekes hang gazdája. Harryt mindenesetre biztosan ellazította, ahogy hallgathatta. Nem tudta, milyen pap lesz a férfiból, de abban biztos volt, hogy gyóntatónak tökéletes lesz. Talán Stevenson tiszteletesnél is jobb. A pap érdekében ebben reménykedett. Soha nem tért el a sablontól. Soha. Nagyon nem akarta bántani a tiszteletest csak azért, mert veszélyt jelent rá nézve. Az nem illett volna a képbe.
- Múlt szombaton.
- Sorold fel a vétkeidet – utasította lágyan a hang. Harry egy pillanatra el is vesztette a fonalat, ahogy csak a magas tónusra koncentrált. Próbált az emlékeiben kutatni, hogy találkozhatott-e már a tulajdonosával. Talán igen, csak még nem hallotta beszélni. Erre a hangra biztosan emlékezne, túl karakteres vol ahhoz, hogy ne jöjjön rá. Annyira különleges. Izgalmas. Önkéntelenül kezdett el arra gondolni, milyen lehet a tulajdonosa, ha már ennyi is ezt váltotta ki belőle. Remélte, hogy nem túl erőteljes személyiség. Nem akart elnyomva lenni egy pap által. Az semmi jót nem jelentett volna.
- Tegnap este… - kezdte egy kis torokköszörülés után. – Megöltem valakit.
Az öreg már minden alkalommal, amikor Harry leült mellé, pontosan tudta, hogy mit fog hallani, de ezalkalommal ezt a férfit maga mellett először avatta be élete legnagyobb titkába. Valamibe, amiről soha senkinek nem beszélt e falakon túl. Az emberek pletykásak, és a legmegbízhatóbb száj is képes eljárni, ha egy kevés alkohol megkísérti.
Louis megdermedt a fülke másik oldalán. Hatalmasat nyelt, és nem tudta, mitévő legyen. Kedvesen kérje meg, hogy folytassa, vagy csak hallgasson tovább, és némán bólogasson?
A huszonhat éves férfi a városban nőtt fel. Nagy családban nevelkedett, bár az összes testvére csak a féltestvére volt. Ettől függetlenül is imádta mindüket. A családja fontos volt számára. Egyedül a nevelőapja volt az, akivel nem volt felhőtlen a viszonya, de ezzel is képes volt együtt élni. Nagymamája állt hozzá a legközelebb. Szinte az ő társaságában lett apró gyerkőcből fiatal férfi. Minden jelentéktelen kis titkáról tudott, és már gyerekkora óta azt mondogatta a pici Louis-nak, hogy szeretné, ha pap lenne belőle. Louis foga nem annyira fűlött a dologhoz, ugyanis volt egy hatalmas titka. Egy akkora titok, amiről csak egyetlen húga tudott az egész világon, és amit soha nem mondhatott el senki másnak a családjában, de leginkább a nagymamájának nem. Louis a férfiakhoz vonzódott. Ez egy mélyen vallásos családban egy igazi átoknak számított. Fekete báránynak érezte magát tőle.
Épp ezért úgy gondolta, bármennyire is szeretné nagyija, hogy a templom legyen az otthona, Isten úgysem fogadná őt a kegyeibe. Gyerekként még csak nem is tartotta olyan erősnek a hitét, hogy képes legyen megbirkózni ezzel az egésszel. Valójában nem vallaná be senkinek, de néha komolyan elgondolkodott azon, hogy jól döntött-e. Sokáig merengett, miként avassa be nagyikáját a későbbi terveibe, amik egyetemre viszik őt, aztán pedig mérnöki pályára. Mindig szépen rajzolt. Órákat tudott a papír fölé görnyedni egy ceruzával, vagy éppen egy vászon előtt ácsorogni, hogy a legszebb pasztellekkel varázsoljon. Így pedig egy idő után rájött, hogy ezzel akár istenien is lehetne keresni.
Már az egyetemi jelentkezésnél tartottak, amikor az anyja felhívta, hogy a nanája kórházba került, és borzasztó rossz állapotban van. Nagyon idős volt már, és megtámadta a szervezetét egy olyan fertőzés, ami később erősebbnek bizonyult nála.
Louis a halálos ágya mellett ülve, csak egyetlen mondaton gondolkodott. Nagyija utolsó leheletével is azt kérte, hogy válassza a papi hivatást, és akkor minden nap „találkozhatnak”.
Louis a kórházból hazaérve beadta a jelentkezését az legközelebbi szemináriumba. Ez akkor nem is volt kérdés. Szerette az idős asszonyt. Képtelen lett volna megtagadni az utolsó kívánságát, és arra jutott, még amúgy sem volt senkivel. Az, ha csak elméletben működik benne ez az elcseszett hajlam, nem olyan nagy ügy. Ebbe a hitbe ringatta magát. Öt évet töltött el az intézetben, aztán további három évet a Vatikánban. Akkor még azt érezte, hogy jól döntött. Hiányzott a mamája, és ez egy kicsit enyhítette a fájdalmát.
Amikor meghallotta, hogy a város, ahol a szülei és a testvérei élnek, elvesztette temploma vezetését, azonnal benyújtotta kérelmét, hogy őt helyezzék a posztra, és visszatérhessen a családjához. Nem igazán szerette ezt a helyet. Más tervei voltak, de nagyon hiányoztak neki az itthoniak. Legfőképp a legidősebb kishúga. Csak néhány évvel volt nála fiatalabb, és ők ketten mindent tudtak egymásról.
Nemrégiben költözött vissza, alig pár napja, és akármennyire is próbálta a mellette ülő férfit azonosítani, nem tudott elég mélyre ásni az emlékeiben, hogy rájöjjön ki ült a túloldalon. Már alig emlékezett a városban lakókra régebbről. Volt nála néhány ember a városból még a rejtélyes idegen előtt, de a legnagyobb bűn amit meghallgatott, Mrs. Wilson paráználkodása volt a szomszéd Mr. Rogersszel, míg a férje a garázsban dolgozott.
Most pedig ez a férfi azt állította, tegnap meggyilkolt valakit. A tenyere izzadni kezdett, és érezte, ahogy a pulzusa is emelkedik.
- Hétfőn láttam meg a nőt. A neve Kate Olson volt. Éppen a templomból indult dolgozni. Minden nap követtem őt. Persze ügyelve rá, hogy ne figyeljen fel rám. Miután minden szokását tanulmányoztam, péntek délután, amikor munka után járt a templomba, betörtem a lakásába, és előkészítettem a játékteremet. Aztán érte jöttem, és elértem, hogy ő maga hívjon be abba a csodálatos Kánaánba. Amikor megmutatta a lakást… Istenem de ártatlan volt! Felkapcsolta a villanyt, és meglátta a szobát műanyagba burkolva, aztán a kis asztalt, rajta a legszebb acél eszközeimmel, már késő volt menekülnie. Az ágyhoz kötöztem, és olyan lassan nyúztam meg, hogy ne tudjon elájulni se a túl nagy sokktól. Rimánkodott, könyörgött, de én minden pillanatát csodálatosnak láttam. Olyan gyönyörű volt akkor. Nem is tudja, milyen szemetgyönyörködtetővé varázsolta a rettegés, ami a tekintetében csillogott. Három órán át kínoztam, aztán megkegyelmeztem, és elvettem az életét, ahogy kérte. Ezek után minden nyomot eltüntetve, elhamvasztottam a testét, és most azért jöttem, hogy felszabadíts a bűnöm alól, atyám. Több bűnömre nem emlékszem.
Hallotta, ahogy a tiszteletes élesen beszívta a levegőt, és nem tehetett róla, de ez előcsalt belőle egy mosolyt. Hosszú percekig bénító csend szakadt rájuk, és Harry már kezdett attól tartani, hogy a pap sokkot kapott a túloldalon. Ebből megbizonyosodhatott arról, hogy az újdonsült templomi vezető még nagyon fiatal, és tapasztalatlan. Egész biztos volt benne, hogy az öregebbek idebent ülve, az égvilágon mindent hallottak már. Biztosan nem lepte volna meg őket annyira. Mint ahogy Stevenson tiszteletessel is megesett ez.
- Atyám? – húzta fel a szemöldökét, és várt valamilyen reakciót. Bármit, csak történjen végre valami. Kezdte annyira idegesíteni a férfi, hogy szívesen kinyitotta volna a másik ajtót, hogy ránézhessen, és úgy kérdezze meg, hogy mi az isten baja van.
- Nos – köhécselt néhányat Louis a túloldalon, majd egy kicsit összeszedettebben folytatta. – A bűnöd súlyos.
- Azt tudom, azt mondd meg, hogyan nyerek feloldozást? – sürgette a túloldalon ülő férfit, és érezte, hogy kezd fogyni a türelme.
- Menj el az Olson családhoz, és biztosítsd őket az együttérzésedről a lány eltűnése miatt. Segíts nekik a feldolgozásban, bármibe is kerül, és imádkozz a lány lelkéért, akit erőszakosan küldtél a túlvilágra.
Harry egy pillanatra eltátotta a száját. Az idős pap csak néhány miatyánkot, és kedves viselkedést várt az emberekkel szemben a feloldozásért cserébe. Semmi bonyolultat. Tomlinson most hogyan kérheti arra, hogy nézzen szembe a családdal?! Még soha nem tett ilyet. Nem tudta, hogyan hatna rá a gyásznak a látványa, amit ő maga okozott. Szándékosan kerülte őket, mert nem akart egy kellemetlen szituációt előidézni. Ez megtörte a természetes rutinját, ami egyáltalán nem tetszett neki. A düh csak egyre tovább épült a testében.
- Most menj, és kezdj neki mihamarabb! – utasította az előbbinél keményebben a dallamos hang a rácsokon túlról.
- Igenis – suttogta maga elé, mert tudta, hogy nem tehet mást. A kezei ökölbe szorulva pihentek a combján. Teljesítenie kellett a kirótt elégtételt, különben az atya nem fogja feloldozni, Isten pedig nem bocsát meg neki. Nem tudta, ki ez a férfi a másik oldalon, de azt tudta, hogy nem lesz vele olyan könnyű dolga, mint az elődjével volt. Még ötlete sem volt hogyan, de tudta, hogy be kell idomítania ezt a papot is, mert azt nem tűrhette, hogy valakinek ekkora hatalma legyen felette. Képtelen volt erre. Tudta, hogy ha kilép innen, meg kell terveznie a pappal való jobb kapcsolat kialakítását, mégpedig minél előbb. Gyorsnak kellett lennie, mert nem akart még hetekig ilyen típusú feladatoktól szenvedni. – Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a Jóistent megbántottam…
- Legalább ne hazudj! – kiáltott fel Louis a túloldalon. Harry összerezzent a hangjára, és nem tudta folytatni a gyónás természetes lezárását. Komolyan meglepte az indulat, ami csak úgy sugárzott a fülke túlfeléről. – Most indulj, és tedd, amit mondtam!
Több szava nem volt a papnak, csak keresztet vetett a másik férfi irányában, és elmormogott egy Áment is, hogy feloldozza bűnei alól, az elégtétel fejében.
- Mindörökké szeret minket – motyogta monotonon a betanult szövegét Harry, de még mindig meglepett volt az előbbi jelenet miatt. Nem számított rá, és egy pillanatra talán… Megrémítette? Nem biztos, hogy ez a jó szó erre, de valamit kiváltott belőle, ami egyáltalán nem tetszett a fiúnak. Muszáj lenne hatnia a férfira, de hogyan, ha ilyen ellenséges lesz vele?
- Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével! – köpködte a szavakat Louis. Tudta, hogy nem mutathatná ki a saját érzelmeit egy ilyen szituációban, de olyan hányinger tört rá, hogy mielőbb el kellett hagynia a fülkét.
- Istennek legyen hála! – szólalt meg kimérten Harry, majd a gépies elköszönéssel folytatva zárta le a gyónást. – Dicsértessék a Jézus Krisztus.
- Mindörökké... Ámen! – nyögte Louis, aztán kivágódott az ajtó, és ahogy a lába érte a földet, rohant a magánrezidenciája felé, majd éppenhogy elérve a mosdóig, kiadta gyomra teljes tartalmát.
Nem akarta elhinni, hogy rögtön visszatérése után ilyen nehéz helyzetbe sodorta őt a sorsa. Lehetetlen, hogy ez vele történjen meg… Ez túl nagy teher a vállán, amit átvehet, hogy élete végéig magában hordozza az ismeretlen bűnöző rémes titkát. Épp csak elkezdte ezt az egészet, és máris meginogni látszott, hogy jó helyen van-e, és biztos ez az ő sorsa.
5 Comments
Szia! Érdekes témát választottál. És egy kicsit veszélyeset is. A hit mindig két élű fegyver. A gyónást, a bűnbánat szentségét megsérteni, elárulni nem lehet a gyontatónak.
VálaszTörlésSokan gondolhatják úgy, ha hívők, hogy meggyónom bűneimet és megbocsátást nyerek. Hát nem tudom.
Várom, hogy mi alakul ki ebből.
Louis, hogy lesz képes átlépni a saját hitén, ha szükséges lesz egyáltalán. Harry gyönyörű mint mindig, de elég-e a szép külső?
Ha ilyen gonosz tettekre képes bele lehet - e szeretni? Valami többnek kell itt lennie. Kíváncsian várom. ❤️ Pussz 😘
Szia!
TörlésNem kicsit veszélyes! :D Sokat gondolkodtam, hogy ilyen olyan okok miatt bele merjek-e kezdeni. De egyáltalán nem bántam meg, hogy megírtam. Talán az egyik legjobb művem, ami eddig született.
Minden itt feltett kérdésedre választ fogsz kapni, ezt megígérhetem, és remélem tetszeni fog a válaszom.
Hamarosan hozom. Puszii!
Fantasztikusan csodás lett. Izgatottan várom a következő részt. Ebből naponta több részt is elbírnék viselni. ❤
VálaszTörlésTényleg érdekes a téma, és látszik, s érződik, hogy rendesen ki van dolgozva. Már most tudom, hogy imádni fogom. 😍
Köszönöm szépen! Nagyon örülök, hogy tetszik! :))
TörlésIgen, nem tagadom, nagyon sokat kutakodtam, és sok meló van benne, de egy percért sem kár. Remélem később is tetszeni fog. :))
Szia!!
VálaszTörlésMindenképp pótolj, mert nagggggggyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz majd róla. :) Mr. King egy zseni, természetesen, és az, hogy csak egy lapon említesz vele, már megtiszteltetés. :)) Örülök, hogy eltaláltam az izlésedet ezek szerint. Remélem ez a későbbiekben is megmarad! :)))
Igen, Lou szegény kicsit naiv volt, de kinövi majd.. A végére teljességgel kinövi ;)
Várlak a többi résznél!
Puszii! <33
Ui: Köszönöm, hogy vagy. Hogy itt vagy, és végre bepótoltam választ minden egyes kommentedre. :D Mostantól igyekszem tartani az ütemet! :DD