Mocskos elit - 53.
Sziasztok!
Hát elérkeztünk a történet utolsó fejezetéhez. Még lesz egy hosszúúúú, ennél meg az átlagos részeknél is hosszabb epilógus, ez rendhagyó, de a hivatalosan számozott részek közül, ez az utolsó. Mindenképpen hagyjatok nyomot, gondolatokat, bármit, hogy tudjam, mit éreztek a történettel kapcsolatban so far.
Puszi&Pacsi
53. fejezet
Nem tudom, hogy átgondolatlanok voltunk, hogy Louis majd mindent megbán, amikor felébred, vagy pedig tényleg komolyan gondolta, hogy szükségünk volt erre, és minden rendben. Óvatosan fekszem mellette, szinte megmozdulni sem merek, nehogy felébredjen, és véget érjen valami, ami igazán még el sem kezdődött. Olyan nagyon szép, tökéletesen ott van benne minden, amibe annak idején beleszerettem. A haja borzasan terül el a párnáján, a bőre gyűrött az ágytól, a tetoválásai mindenütt ott vannak. Most van először lehetőségem alaposabban szemügyre venni őket. Ez viszont a legjobb lehetőség arra, hogy egyből rosszul is érezzem magam, mert fogalmam sincs, mi ihlette őket. Nem voltam ott, amikor megszületett az ötlet, és akkor sem, amikor végül tetoválás lett belőlük, így elképzelésem sincs, mi motiválta Lout, hogy éppen ezeket varrassa magára.
– Miért nézed, ahogy alszom? – kérdi halkan, de még így is megijeszt vele, mert egyáltalán nem számítottam rá. Annyira nyugodtak voltak a vonásai, tényleg azt hittem, hogy alszik.
– Próbálom elhinni, hogy a tegnap este, a vacsora, a szerelmünk, hogy ez mind tényleg létezik és megtörtént – válaszolom rekedt reggeli hangon. Még el is mosolyodik, vagy a szavaimon, vagy a hangomon, nem tudom pontosan.
– Gyere ide! – suttogja, és már nyúl is utánam, hogy közelebb húzzon magához. Annyira jó illata van, kénytelen vagyok venni néhány nagy levegőt, ahogy a nyakába bújok.
– Nem bántad meg? – kérdem óvatosan, ő viszont felnevet a szavaimon, és tovább simogatja a meztelen bőröm, ahol csak éri a takaró felett.
– Túl sokat ábrándoztam erről az évek alatt ahhoz, hogy megbánjam – ad egy puszit is a hajamba a szavai mellé. Tudom, hogy viccel is egyben, de a szívem máris hevesebben ver, ha belegondolok, hogy ő tényleg azóta szeret, hogy otthagyott anyámék házában azon az estén. Gyűlölt is, de az el tud múlni, a szerelme viszont nem tudott, és ez... Ez egyben sokkol és végtelenül hálássá tesz. Arra késztet, hogy mindent megtegyek Louis-ért, a boldogságunkért, az ő boldogságáért, minden mást háttérbe szorítva, mert ő ezt érdemli. Tudom, hogy nem várná el, de meg akarom tenni neki, mert már értem. Már megértettem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha vele vagyok, akkor vagyok boldog, ha ő is az mellettem. Az ő boldogsága és szerelme tesz engem is azzá, és egy idióta vagyok, amiért ezt ilyen hosszú ideig képtelen voltam felfogni. Hogy azt hittem, menni fog ez nélküle is. Soha nem volt olyan, hogy nélküle. – Viszont tegnap este, komolyan beszéltem. Lassítanunk kell. Időt és teret kell adnod nekem, Harry. Bízni akarok benned és újra beléd szeretni. A jelenlegi Harrybe.
– Amit akarsz, Lou – ölelem szorosan, mert persze, ez valahol fáj, a mi múltunkkal viszont mindez csodálatos is.
– Tudod mit nem akarok? – kérdez vissza, picit el is hajol, hogy a szemembe nézhessen. Gyönyörű kékek itt a kora délelőtti, new yorki fényben. – Hogy mindenre bólogass nekem, hogy mindent úgy csinálj, ahogy én akarom, csak mert én úgy akarom, hogy mindenben egyetérts. Azt akarom, hogy ez valódi legyen, és ne csak rólam vagy rólad szóljon. Érted?
– Persze, csak... Nehéz, mert végre visszakaptalak, és félek.
– Mitől?
– Hogy rosszul lépek a sakktáblán – vonom fel azt a vállam, amin épp nem fekszem. A szemébe is csak nehézkesen tudok nézni, túl átható a pillantása.
– Nincs sakktábla, szerelmem – simít végig az arcomon egy szelíd mosoly kíséretében. – Ez egy kapcsolat, nem egy háború. Ha mégis van sakktábla, akkor ketten vagyunk a játékban, és egymással játszunk. Nekem is lehetnek rossz lépéseim, ahogy neked is. Te is magadévá teheted a királynőmet, nem csak én a tiédet. Senki sem tökéletes, és nem is várom el tőled, kedvesem. Amikor azt mondtam, egyetlen esélyed van, nem úgy értettem, hogy elhagylak, ha bármi olyat teszel, ami nekem nem tetszik. Bizalomra értettem azt az egyetlen esélyt. Hogy... Csak ne játszd el a bizalmam, rendben?
– Rendben.
– De nem fogok szakítani veled, ha más a véleményed valamelyik üzleti tevékenységemről, vagy éppen összeveszünk azon, hogy melyikünk nem hajtotta le a WC deszkát, vagy miért mostad össze a fehér ingem a piros alsóddal – simogatnak a szavai, akárcsak az ujjai. Ez most egy kicsit tényleg megnyugtat, hogy valami nagyon dolgot kell elbasznom, ahhoz, hogy örökre elveszítsem. Hogy a bizalmát kell újra elárulnom hozzá, azt viszont eszemben sincs. – Szeretlek, ezt ne felejtsd el. És azt se, hogy azért vagyunk itt, mert én is azt akarom, hogy működjön. Nem vagy egyedül.
– Annyira szeretlek – lábad könnybe a szemem, és azonnal hajolnék, hogy megcsókoljam, de visszatartanak a korábbi szavai, hogy lassítani akar. – A csók belefér?
– Ühüm – feleli egy komisz mosollyal, és ő húz közelebb magához, hogy azonnal a nyelvét bevetve kalandozzon az ajkaim között. Nem érdemlem meg őt, és tudom, hogy azt sem érdemlem meg, hogy most itt feküdjek vele boldogan, és bármiért is kaptam vissza mindezt, csak hálás tudok lenni érte, és magamnak is megígérni, hogy nem cseszem el többet. Mert ezt már nem cseszhetem el többet. Újra tizennyolc éves vagyok Louis karjaiban, mostantól el kell engednem mindent, csak erre szabad koncentrálnom. Még ha Louis most vissza is vesz, és tudom, hogy ha kimászunk ebből az ágyból, furcsa lesz megélni, hogy egy sokkal visszafogottabb tempóra kapcsol, elégedett leszek vele, mert itt ragyog előttem a remény, a jövő ígérete, hogy kaptam egy esélyt. Ha nem baszom el, akkor minden rendben lesz. Nem lesz könnyű, tekintve, mi minden vár ránk, és áll még lőttünk... A válás, a gyerek, az étterem rendbetétele, de Louis-tól már megtanultam, hogy az élet sem könnyű. Soha. Senkinek. Neki se, mert a pénz nem old meg mindent, ne is gondoljak rá így. Talán ez lesz a kulcsa egy gondtalan jövőnek. Hogy ne pénzben mérjem, hanem boldogságban.
*
Az önmegtartóztatás viszont nem is alakult olyan nehezen, mint amire számítottam. Kezdetben kicsit elveszettnek éreztem magam, hogy mit szabad és mit nem, de Louis nagyon kreatív randikkal állt elő, ahol őszintén... Még csak nem is arra gondoltam, bárcsak leszaggatná a ruháimat. Élveztem azt, hogy vele lehetek, és ezek az esték felbátorítottak annyira, hogy én is előálljak kreatív randiötletekkel. Ez lett a sakktáblánk, és ez sokkal jobban hangzott, mint az az elcsépelt hülyeség, hogy a szerelem egy háború. Lehet, hogy az, de az biztos, hogy most egymás oldalán harcolunk benne, és ez így sokkal kevésbé tűnik végzetesnek.
Viszont bármilyen régóta is tart a dolog, én továbbra is Damianóval élek a kis brooklyni lakásán. Nem találkozunk nagyon sokat, mert én elkezdtem dolgozni az étteremmel, ők pedig folyamatosan próbáltak, ugyanis a mai napon turnéra indulnak Amerika szerte. Nem nagy helyszínek, nem is nagyon turné, de az első, és mind iszonyúan izgatottak miatta. Én is, mert tudom, ez mennyire nagy dolog nekik, és imádom a zenéjüket. Végre minél többen megismerhetik majd. Ezért is Dam ma pont olyan korán kelt, mint én, így kivételesen tudunk együtt reggelizni, amire szerintem a hétvégéket leszámítva nem nagyon szokott sor kerülni.
– Ma találkozom Louval – motyogom álmosan a pirítósomba. – Randizni visz, valami meglepi helyre, de itt Brooklynban.
– Felhozhatod utána, ha ez lett volna a kérdés – feleli azonnal, olyan tipikus Damianós természetességgel, bármiről is legyen szó. – Csak mossatok ki mindent, amit összekentek.
– Dam... – forgatom meg a szemem, aztán egyből el is pirulok, mert még mindig nem tartunk ott. Legalábbis eddig csókokon kívül még semmi sem történt.
– Még mindig cölibátusban vagytok?
– Igen, de nem zavar... – kezdeném, Dam viszont azonnal felmordul a reggelijével a szájában.
– Most komolyan – néz rám oldalra billentett fejjel. – Már olyan kanos vagy, hogy nem is gondolkodsz tisztán?
– Kapd be! – nevetek fel, és a fejem rázom a hülye szavain. – Mikor lesztek New Yorkban?
– Három hét múlva érünk vissza. Itt zárunk – feleli egyből. – Eljöttök, ugye?
– Ki nem hagynám! Nem tudom, hogy Louis-t is rá tudom-e venni – pedzegetem, hogy annyira még mindig nem sikerült megkedveltetnem vele Damianót az esküvő óta. – De próbálom puhítgatni. Már szokott rólad kérdezni, szóval talán a zenétek is érdekli.
– Ajánlom, hogy lassan túl legyen már a megrázkódtatáson, hogy volt a számban a farkad – tölt magának még egy nagy bögre kávét. – Nélkülem még mindig romokban lenne az életetek.
– Bármilyen fájdalmas is ezt bevallanom, igazad van – rúgom meg az asztal alatt.
Szinte minden nap találkozunk Louis-val. Randizunk. Így hívjuk minden egyes alkalommal. De ha mégse tudunk találkozni, akkor telefonálunk.
Úgy három hónap töménytelen randieste után Lou ma végre belement, hogy eljöjjön velem Dam lakásába is, most, hogy a banda éppen turnézni indult, és ahogy körbenéz az apró albérletben, megakad a háló küszöbén.
– Ez az egy ágy van? – néz rám felvont szemöldökkel, és valahogy ezekben a pillanatokban úgy érzem magam, mint egy kincs. A világ egyik legértékesebb kincse, mert Louis féltékeny. – Akkor együtt alszotok?
– Dam sokszor elalszik a kanapén tévézés közben, és olyankor reggelig fel se ébred, de amúgy igen – felelem szerényen, mert hát ez az igazság.
– Mit szólnál ha... – kezd bele, és összefűzi a karját a mellkasa körül. Nem tudom levenni róla a szemem, mert olyan az egész, mintha félne valamitől, védekezne. Pedig... Tudnia kell, hogy ő az egész világom. – Mi lenne, ha néznénk neked egy kényelmes albérletet? Valahol... Közelebb?
– Nincs rá pénzem, Lou – sóhajtok fel, mert próbálom átérezni, hogy én mit élnék át, ha Lou aludna egy másik srác ágyában, de akkor se tehetek semmit. Többször is szétnéztem már, de egyelőre nincs bevételem, csak kiadásom, mivel az étterem felújítás alatt van, és nem termel pénzt, így pedig nem engedhetek meg magamnak egy saját lakást. Egyelőre. – De ha szeretnéd, kiköltözöm a kanapéra.
– Nem, azt szeretném, ha kényelmesen élnél – erősködik tovább. Már nem is tudom, hogy a hátam épsége vagy a féltékenység vezérli. – Hagyd, hogy keressek neked egy albérletet, majd én...
– Lou, kérlek – ingatom a fejem, ő pedig felsóhajt, de egyből magához ölel. Hiába annyira féltékeny, érzem, hogy jól döntöttem, és a bizalma is nő felém, amikor nem fogadom el az ajánlatát. Hatalmas lépést tettünk egymás felé ezekben a pillanatokban. Ez többet ér mindennél. Egy saját lakásnál is, és azt hiszem, ez a bizonyíték arra, hogy "gyógyulok" az elcseszett "betegségemből". – Ha ez vigasztal, Dam nálad is jobban utálna, ha rámoccannék, miközben itt vagy nekem te. Letépné a tököm.
– Jó tudni, hogy egy oldalon állunk – motyogja a nyakamba, a kezei pedig már a farzsebemben nyugszanak, úgy húz közelebb magához. – Én is letépném a tököd.
– Adj egy esélyt Damnek, esküszöm, kedvelnéd – mosolygom le rá, ő viszont félig már máshol jár, az ajkait nyalja meg éhesen, ahogy felnéz rám. – Itt is lesz koncertjük, eljössz velem?
– Ha most letérdelsz elém, bárhova elmegyek veled – feleli, amin legszívesebben felnevetnék, de mégsem vagyok rá képes. Helyette hatalmasat nyelek, mert mindenre számítottam, de arra nem, hogy éppen Damiano fog abban is segíteni, hogy újra egymáshoz érjünk. Ezt egészen biztosan soha nem fogom elmondani neki, mert örökké dagadna tőle a mellkasa. Azt is előszeretettel felemlegeti, milyen csodás munkát végzett, hogy újra együtt vagyunk.
Még kabátban, mindennel nemtörődöm módon zuhanok azonnal a térdemre Louis előtt, és éhesen nézek fel rá. Ő végigsimít az arcomon, aztán leveszi a dzsekijét, hogy a nem túl messzi kanapéra hajítsa. Feltűri a pulóvere ujját, aztán a bár mostanra kicsit hosszabb, de még mindig rövid hajamba markol, hogy a szűk farmere anyagához szorítsa az arcom. Felnyögök a pillanatban, amikor megérzem a merevedését a ruháján keresztül is, amikor csak így is, de hozzá érhetek.
Nem tesz semmit, ezért megértem, hogy tőlem várja, engem pedig nem kell unszolni miatta. Azonnal a nadrágja után nyúlok, hogy kigomboljam, és már húzom is a combjára az alsójával együtt.
– Éhes vagy.
– Rád mindig – felelem azonnal, és szinte remegő ujjakkal nyúlok az erekciójáért, hogy végigsimítsak rajta. Eszembe jut ugyan, hogy Damiano lakásán vagyunk, és mennyire komikus lenne, ha ránk nyitna ebben a helyzetben, de tudom, hogy ez nem történhet meg, ezért gyorsan ki is söpröm a gondolataim közül. Csak Louis-ra fókuszálok, kizárok mindent, ami körülöttünk van, és még a bőrkabátom se veszem le, azonnal előre hajolok, hogy először csak az ajkaimmal simogassam végig a merevedését, aztán a nyelvemmel cirógassam meg.
– Megkínzol kicsit, ha már eddig éheztettelek? – nyal végig a száján, aztán újra a hajamba fűzi az ujjait, hogy irányíthassa a fejem. Ő is borzasztóan türelmetlen már, ez pedig mosolygásra késztet. Nem egyedül én vágytam már ennyire rá, ezt az is bizonyítja, hogy alig két perce térdelek előtte, máris a kinyújtott nyelvemre cseppen az előnedve, mielőtt lassan a számba engedem őt.
Felrobbannak az érzékeim, és azonnal el is vesztem a kapcsolatot a külvilággal, mert újra érzem őt, érzem az ízét, az érintését, hallom a nyögéseit, ahogy mélyre engedem. Nem is figyelek magamra, egyedül ő számít, még soha nem volt ilyen velem, csak az érdekel, hogy belőle milyen reakciókat csalok ki, és amikor megremeg az ajkaim között, aztán próbál eltolni magától, már tudom, mennyire közel van. Egy hümmögéssel jelzem, hogy felejtse el, a számba akarom, és akkor nyög csak igazán nagyot, amikor ez meg is történik.
– Szerelmem... – sóhajtja azonnal, amikor végül elhúzódik, és épp csak annyi időt ad nekem, hogy nyeljek egyet, máris térdre zuhan velem szemben, és a nyakam átkarolva csókol, mintha nem lenne holnapunk. A hátamra zuhanok Louis-val együtt, és mindketten csak nevetünk rajta. Egymás ajkai közé, egymást ölelve, boldogan. Boldog vagyok, önfeledten, pedig még annyi szar lóg a fejem felett, amit át kell vészelnem, amit túl kell élni, vagy meg kell oldani, de nem érdekel semmi, amíg Louis-val lehetek. Boldog vagyok, és nem cseszem el.
1 Comments
Helloo
VálaszTörlésNem akarok arra gondolni, hogy vége. Nem... Nem megy. 😭💔
Aww, az elején olyan aranyos volt, ahogy Harry az elvileg alvó Louist nézte. De közben meg fájdalmas is a gondolatai miatt.
"– Próbálom elhinni, hogy a tegnap este, a vacsora, a szerelmünk, hogy ez mind tényleg létezik és megtörtént – válaszolom rekedt reggeli hangon. Még el is mosolyodik, vagy a szavaimon, vagy a hangomon, nem tudom pontosan.
– Gyere ide! – suttogja, és már nyúl is utánam, hogy közelebb húzzon magához. Annyira jó illata van, kénytelen vagyok venni néhány nagy levegőt, ahogy a nyakába bújok." Ajj, ne csináld ezt velem te jány... Már most könnyes a szemem. Nem éri. Életeim. Hát sírok mindjárt.
"Már megértettem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha vele vagyok, akkor vagyok boldog, ha ő is az mellettem. Az ő boldogsága és szerelme tesz engem is azzá, és egy idióta vagyok, amiért ezt ilyen hosszú ideig képtelen voltam felfogni." Mindenki követ el hibákat, ki kicsit, ki nagyot, de az a lényeg, hogy végre felfogtad mi is a fontos! Valaki sajnos soha, vagy már nagyon későn. Örülök, hogy Harry észbe kapott! Hála az egeknek! (Neked, Louisnak és Damianonak XD)
Nem tudom miért, de ez a lassítás dolog engem nagyooon fel tud csigázni. Imádooom, még ha közben meg azt akarnám, hogy azonnal essenek egymásnak. De a várakozás... Az izgiiis. 😜
Ahogy szerelmemnek szólítja... hagyjál... nem vagyok jól... sose leszek jól...
Megértem amúgy Harryt, hogy fél minden kis apró dologtól, hogy ha nem úgy csinálja, ahogy Lou, akkor vége. De ez ennyire nem drasztikus és Louis is elmondta neki. Itt a bizalomról van szó. És szerintem ezzel nem lesz baj, egy életre megtanulta szerintem, hogy nem fog újabb ilyen idiótaságot csinálni. (Mert ha igen én letépném a tökeit XD)
Igen Harry, az élet senkinek se könnyű, soha. Akkor sem, ha gazdag. De minden rendben lesz. 💚💙
Damianooooooo! Istenkém, hát annyira nagyon fog ő is hiányozni. Imádooom! Annyira nagyon! ❤️ (Csak megsúgom: Nagyon nagyon nagyon nagy szükségem van Damiano fancitiönre. Tudod, az életem műlik rajta...d 🤣🥹🥰) Imádlak ám!
"De próbálom puhítgatni. Már szokott rólad kérdezni, szóval talán a zenétek is érdekli.
– Ajánlom, hogy lassan túl legyen már a megrázkódtatáson, hogy volt a számban a farkad " Igeeeen!! Louist Maneskin koncerte pls!!!!!!! Ahhh, meghalnék. Dam XDD olyan jót nevettem ezen. Sírok
" – Nélkülem még mindig romokban lenne az életetek." Ennyi ❤️😎
Imádom a féltékeny Louist. Hát igen, Dam mellett aludni... Khmm... De Damiano miatt nem kell aggódnod, meg szerintem senki más miatt se, mert Hazza őrülteeen szerelemes beléd. És őszintén. Lounál nincs jobb férfi a világon! Ennyi! (Pedig nagyon oda vagyok Damért is, de Louis Tomlinsonról beszélünk!)
"Ezt egészen biztosan soha nem fogom elmondani neki, mert örökké dagadna tőle a mellkasa. Azt is előszeretettel felemlegeti, milyen csodás munkát végzett, hogy újra együtt vagyunk." Imááádoooom! XD
"A hátamra zuhanok Louis-val együtt, és mindketten csak nevetünk rajta. Egymás ajkai közé, egymást ölelve, boldogan. Boldog vagyok, önfeledten, pedig még annyi szar lóg a fejem felett, amit át kell vészelnem, amit túl kell élni, vagy meg kell oldani, de nem érdekel semmi, amíg Louis-val lehetek. Boldog vagyok, és nem cseszem el." Aww, nem, én nem sírok! Jajj a szíveem! Így van Hazza. Olyan jó olvasni végre a boldogságukat. Nyilván sok nehézség lesz ahogy Harry is mondja, de ott vannak egymásnak. Együtt mindennel megbirkóznak! 💚💙
Ez egy tökéletes befejezése volt ennek a csodának! (tudom van még egy hosszúúú epilógus de akkor is) Annyira szeretem! Nagyon de nagyon!
Köszönöm! Csodát alkottál ismételten! ❤️