Mocskos elit - 52.
Sziasztok!
Meghoztam az eheti részt is. Remélem sikerült egy kis mosolyt csalnom az arcotokra vele. Most viszont jön a rossz hír, legalábbis néhány embernek talán az... Ez volt az utolsó előtti rész. Lesz egy hosszú záró fejezetünk jövő héten, aztán egy epilógus két hét múlva. Ez egy nagyon hosszú utazás volt, de még nem búcsúzkodunk, van még két hetünk. :) Addig is mondjátok el, ez a rész milyen volt! Hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
52. fejezet
Egy kicsit aggódok, amikor meglátom a recepcióst, mert nem tudom, a legutóbbi, gyakorlatilag betörésem után Louis mondott-e esetleg bármit is neki, de az öreg csak felmosolyog rám, amikor odaérek.
- Mr. Styles! - üdvözöl egyből. - Mr. Tomlinson éppen az imént ért haza! Máris felengedem.
- Köszönöm - bólintok. Pont kapóra jön, mert így azt hiszi, megint megbeszéltük a találkozót, ezért jöttem egyből Louis után, és nem is gyanús neki a dolog. Gond nélkül feljutok a lakásba. A liftajtó csilingelve kinyílik, és Louis felkel a kanapéról, amikor meghallja. Éppen szembe áll velem, amikor kilépek a felvonóból, és megtorpanok a nappalijában. Újra. Meglepettnek tűnik. Meglepettnek és gyönyörűnek. A haja gondosan beállított csigákban meredezik a feje tetején, fehér póló van rajta, felette pedig egy fekete laza zakó. Fekete farmert visel, és nincs rajta zokni. A kezében… A kezében pedig ott a mai New York Times nyomtatott változata.
- Hát eljöttél…
- Számítottál rám? - kérdezek vissza, de nem felel, csak néz, kifürkészhetetlen pillantással.
- Levágattad a hajad.
- Én vágtam le dühömben, mielőtt idejöttem - vallom be, és még megszokásból bele is túrok, pedig olyan furcsa, hogy ennyire rövid. - Őszintén, Louis… Itt vagyok, mert nincs hova mennem. Mert már nincs miért küzdenem.
- Igen, olvastam a cikket - szólal meg, közben ledobja az újságot a kanapéra, és két lépéssel közelebb jön, de még mindig egy világ választ el tőle. - Magad alatt vágtad a fát. Dimonnal nem kellett volna kibasznod. Egyik Dimonnal se, de pont Jamie egyszem, minden kincsnél többet érő Zorájával? Bátor volt.
- Hát, én már csak ilyen vakmerő vagyok - tárom szét a kezem egy sóhajjal, és nem számítok rá, de Louis halkan felnevet, miközben a fejét rázza. - Akkor… Ha olvastad… Azt is tudod, hogy…
- Igen - komorodik el, és a hangja is valahogy rekedtebb lesz. Mélyebb. Bárcsak tudnám, mit érez ezzel kapcsolatban, de megrándul az arca, ebből tudom, hogy minden erejével azon van, hogy visszafogja magát. - Hát… Mit mondjak? Gratulálok, hogy apa leszel? Azt hiszem…
- Nem…
- Nem igazán tudom, mit kellene mondanom rá - von vállat, de a mozdulat sokkal inkább feszültségről és elfojtott dühről árulkodik, mintsem valódi nemtörődömségről. - Úgy sejtem, nem volt tervben, szóval csúnyán kicsesztél magaddal, egy kurva életen át inni fogod a levét. De nincs hozzá sok közöm, mert évekig még csak nem is beszéltünk. A terhesség idejét tekintve meg még jóval az esküvő előtt hoztátok össze, szóval…
- Van közöd hozzá.
- Nem, nincs - keményedik meg a hangja, amitől nyelnem kell egyet, és érzem, hogy nem szabad erőltetnem tovább a gyerek témát. Nagyon nem. Feltéve, ha oda akarok kilyukadni, ahová tervezem. - És nem is akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. Nem akarom elképzelni, és belegondolni se akarok. Csak… Nem.
- Ennek nem így kellett volna történnie - ingatom a fejem reményvesztetten. - De nem tehetek semmit. Nem kaptam beleszólást a dolgokba, mindent… Ügyvéd se volt velem, szóval egyszerűen mindent aláírtam, és a feléről azt se tudom, mi volt… De azt tudom, hogy nem kérdezték, akarok-e apa lenni.
- Hogy voltál képes ekkora felfordulást csinálni az életedből? - kérdi teljesen őszintén, értetlenül. Persze, dühösen, de most valahogy másképp dühös, mint legutóbb. Gondoskodóan dühös, ha létezik ilyen. - Gyűlöllek érte, amiért évekkel ezelőtt engem is belerángattál, és az én életemet is felforgattad.
- Én is gyűlölöm magam, de… Muszáj volt idejönnöm. Muszáj beszélnem veled.
- Komolyan ügyvéd nélkül mentél oda?
- Aha, hát… Nem sok pénzem van, szóval nem igazán akartam többszáz dollárt kiszórni erre, de egyértelműen hibát követtem el.
- Kezdünk hozzászokni, nem? - kérdez vissza, de nem viccel. Nem is mosolyog. Egy ideig csak nézünk egymásra, végül Louis felsóhajt, és előveszi a telefonját. Nem figyel rám, csak pötyög valamit, miközben beszél hozzám. - Ma már nem, és gondolom most hirtelen már nem is annyira sürgős a tárgyalásig, de holnapra összehozok egy találkozót az ügyvédemmel. Abraham a legjobb, átrág veled mindent, és… Nem kell aggódnod a költségek miatt, én majd…
- Nem - szakítom félbe szerintem sokkal erélyesebben, mint kellett volna, mert nagyon meglepődik a hangnemen. Felvont szemöldökkel néz rám. - Nem ezért jöttem. Istenem… Képem se lett volna azért ideállítani, hogy segítséget vagy pénzt kérjek. Előbb halnék meg!
- Akkor… - kezd bele, miközben leejti a kezét, és a telefonja képernyőjét is lezárja. - Miért jöttél?
- Mert megőrültem - válaszolom remegő hangon. A könnyeim összegyűlnek a szememben, és azt hiszem, az elmúlt napok, hetek, hónapok fáradtsága, kétségbeesése, feszültsége mind könnyek és szavak formájában szakadnak ki belőlem. - Megőrültem… Idejöttem, hogy elmondjam, vége. Hogy azt mondjam, amit már sokkal hamarabb kellett volna: Mindent felrúgtam, mindent tönkretettem, mindennek véget vetettem. Feladtam az elbaszott álmaimat, hogy Manhattan krémjébe tartozzak. Nem érdekel tovább, mert… Csak te érdekelsz. Csak rád tudtam gondolni attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptél abból a hotelszobából. Sőt… Igazából a gimi óta nem tudok másra gondolni, csak néha elhitettem magammal, hogy képes vagyok rá, de nézd! - lépek közelebb, és felnyitom a telefonom képernyőjét, hogy belépjek a galériába. Úgy görgetem végig a tinédzserkori közös képeinket, hogy ő is lássa. Hangyányit elnyílik a szája közben, egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen kincseket őrizgetek. - Itt vagy velem attól a naptól kezdve, hogy ugyanolyan őrülten, mint ma, utánad mentem a Főnix habpartijába. Attól a naptól kezdve csak te létezel nekem. Te vagy a világom központja. Mindent rosszul csináltam. Tulajdonképpen mindent elcsesztem, amit csak ember elcseszhet fiatal korában, de ezt az egyet biztosan tudom. Számomra csak te vagy, mindig csak te voltál, és sose lesz más. Magamnak is hazudtam, de látod? Tartósan nem ment. Képtelen vagyok más mellett boldog lenni, amikor te vagy az egyetlen boldogság az életemben.
- Harry…
- Nem, én… - ingatom a fejem, amikor közbe akar szólni, mert most nem hagyhatom, hogy leállítson. Ha már eljöttem ide, elég bátor voltam, hogy belekezdjek, akkor végig kell mondanom. Méltósággal. - Egy senki vagyok, Louis. Mindig is az voltam, és mindig is az leszek. Nincs semmim. Elcseszett vagyok. Elbasztam mindent, de már értem. Legalább már értem, és nagyon szeretném ezután jól csinálni. Valahogy. Bárhogy. Én… Nem kérhetem, hogy kezdd újra velem. Hogy bocsáss meg mindenért, mert talán az teljességgel lehetetlen, de… Ha mégis… Lenne egy hajszálnyi esély arra, hogy… Érdekellek… Hogy talán kellek még neked, akkor… Itt vagyok, én vagyok itt, lecsupaszítva, nincstelenül - folynak a könnyeim mostanra már szinte megállíthatatlanul. - Van egy gyerekem, akit nem igazán láthatok majd felnőni, mert a dédnagyapja gyakorlatilag megfenyegetett, huszonkét évesen már válás előtt állok, nincs lakásom, se vagyonom, csak egy adósságokkal teli, nyomorult burgerezőm, és ami a legfontosabb, a szerelmem irántad. Az viszont végtelen és határtalan.
- A francba, Harry! - suttogja maga elé lehajtott fejjel, aztán viszont egyből felnéz rám. - Még mindig szörnyen rosszul látod a dolgokat. Nem vagy elcseszett, ha hajlandó vagy használni az eszed. És annyi minden vagy, de biztosan nem nincstelen. Van egy családod, akik szeretnek, vannak barátaid, akik tűzön-vízen át kitartanak melletted, iszonyú okos vagy az üzleti élethez, és nem csak egy burgereződ van, hanem bassza meg, van egy burgereződ! Tisztában vagy vele, mennyi ember él a világon, aki a fél életét odaadná azért, amit ezekben a pillanatokban birtokolsz?
- Igazad van - szorítom össze a szemem, és nagyon erősen próbálom abbahagyni a sírást, mert egyből szégyellni kezdem magam Louis szavait hallva. - Semmit sem tudok értékelni, ezért teszek tönkre mindent. De nagyon igyekszem, Louis. Nagyon szeretnék igyekezni, jobbá válni, és… csakis érted.
- Ez… Sokkal bonyolultabb ennél - hátrál egy lépést, és pontosan látom a belső vívódását. Azt, hogy szenved, mert szeret engem, ahogy már többször el is mondta, de egyértelműen nem bízik bennem. Hogy is tudna? Hogy is várhatnám el? De akkor is fáj, hogy ezt látom, mert ez is az én hibám. - Itt maradsz? Beszélgessünk. Szerintem, van miről… Csak előbb engedd, hogy lezuhanyozzak, bűzlök és át akarok öltözni.
- Persze! Én… Hogyne! Nyugodtan! Amit akarsz! - szabadkozok azonnal, hogy tőlem aztán nem kell engedélyt kérnie semmire. Úgy érzem, az egész világ az enyém már ennyitől is, hogy azt kérte, maradjak és beszéljünk. - Én majd… Itt megvárlak.
- Rendben, sietek - feleli egyből, de csak pár lépést tesz meg, amikor visszafordul felém. - Ó, és… Talán ezzel most a világod utolsó kis épen maradt darabjait is szilánkokra töröm, de… Valójában, csak egy fél burgereződ van. A másik fele ugyanis az enyém, és eszemben sincs eladni.
- Tessék…? - lehelem meglepetten, szinte sokkoltan, mert ennyire még soha egyetlen mondatával se zavart össze, mint most. Aztán egy másodperc alatt lepereg előttem minden emlék, ami erre utal. Az, hogy csak azután vette meg valaki a burgerező másik felé, amikor Louis minden titkom megtudta, így azt is, hogy akár utcára is kerülhetünk, ha nem tudjuk fizetni a jelzálogot. Az, hogy apa senkinek nem beszélt arról, kinek adta el a burgerező felét, csak annyit tudtunk, hogy valami gazdag fazon, aki csendestársnak akart beszállni. Aztán Damiano, aki belenézett a kis étterem papírjait tartalmazó mappába, és háromszor vagy talán annál is többször mondta már, hogy nyissam ki azt a mappát. Damiano mindent tudott. Látta Louis nevét az iratokon, de nem mondta el, mert azt akarta, hogy én fedezzem fel. Hogy a fenébe nem állt össze a kép egészen eddig? - Te voltál…
- Én - sóhajt fel Louis, ahogy a hajába túr. - Istenem, de gyűlöltelek akkor, de… Nem bírtam el a tudatot, hogy milliók vannak a számlámon, nektek meg két jelzálogotok. Nem állhattam a családod elé úgy, hogy a kezükbe nyomok pár százezer dollárt. Szóval kerestem egy lehetőséget, hogyan tudok mégis segíteni, hogy kicsit egyenesbe gyertek.
- Soha senki nem mondta, te sem…
- Hát, nem igazán voltunk beszélő viszonyban - húzza keserű félmosolyra az ajkait. - De hogy a családod miért nem mondta? Passz. Lehet azért, mert egyik szülőd se túl elfogadó a melegekkel. Apád nem szívesen társult velem, de kénytelen volt, és ezt ő is tudta.
- Komolyan beszélsz? - döbbenek le, hogy ezek szerint szemetek voltak Louis-val, miközben ő egy halom pénzt adott nekik, hogy életben maradjunk. - Basszák meg! Lesz néhány keresetlen szavam anyához!
- Ne! Kérlek! Nem érdekel - csóválja meg a fejét. - Talán az új üzlettársam kevésbé homofób. Most viszont tényleg elmegyek zuhanyozni. Szolgáld ki magad a konyhából, ha szomjas vagy.
A szívem még most is hevesen ver, pedig percek óta elhagyta a szobát, és még egy pohár narancslevet is nehezemre esik kitölteni magamnak. Ahogy itt állok a konyhában, megint minden emlék itt van előttem. Minden ebben a konyhában kettesben eltöltött pillanat. Egyszerre félek és bizakodok, ami nagyon nehéz. De Louis, bár látom, hogy tart tőlem, és próbál egy kicsit távol maradni annak ellenére is, hogy szeret, egyértelművé teszi az álláspontját. Nem bízik bennem. Megértem őt. De bízom abban, hogy hajlandó adni nekem egyetlen esélyt. Mindenemet odaadnám érte.
- Furcsa… - suttogja mögöttem. Egészen meglep, mert nem is hallottam, mikor ért vissza, de ledermedek, ahogy megérzem az ujjait a hajamban. Eláraszt a bizsergés tőle. Aztán a varázs véget is ér, mert megköszörüli a torkát, és a hűtőhöz lép, hogy kivegyen magának egy doboz sört, majd a nappali felé indul. Nézem a lépteit, minden mozdulatát, ahogy a kényelmes, itthoni sárga melegítőjében, és fehér kapucnis pulcsijában, mezítláb a kanapéhoz sétál, és elkényelmesedik rajta. Csak azután vagyok képes megmozdulni és követni őt. - Szóval, mikor döntöttél úgy, hogy mindent otthagysz? És miért?
- Azután, hogy itt voltam, és láttalak sírni - mondom el őszintén, miközben elhelyezkedem a vele szemben lévő kanapén. Így elválaszt minket a közöttünk álló üveg dohányzóasztal, de talán jobb is így. Tudok a beszélgetésre koncentrálni. - Azután, amiket mondtál nekem. Szót fogadtam, és számotvetettem az életemről. Mindent átgondoltam. Mindenre visszaemlékeztem attól a pillanattól kezdve, hogy először úgy gondoltam, valami vonz benned. És arra jutottam, hogy nem lehetnék ennél idiótább. Nem láttam a fától az erdőt. Te vagy a minden, semmi más.
- Tudod… Ez nagyon szépen hangzik - suttog, közben pedig az egyik szürke díszpárna sarkával játszik, aminek nekidől. Eddig észre se vettem, hogy még az ujjain is van tetoválás. Mára nekem is van jó pár, de az övéi… Ahogy visszaemlékszem rá a hotelből, mindegyiket imádom. - Annyira szeretnék hinni neked, és mindent félrehajítva a nyakadba ugrani. Azt képzelni, hogy még mindig az én Harrym vagy, az, aki annyira tetszett nekem mindig is, az, akibe beleszerettem akkor, amikor megütötte azt a faszt tesiórán, csak mert bántott engem, az a Harrym, akit a karjaimban tartottam Steamboat Springben, és a kezét fogtam a síliften, mert félt egyedül leugrani róla.
- A te Harryd vagyok - lehelem összetörten a szavait, a vágyait hallgatva.
- Nem - mond ellent halkan azonnal. - Ami nem feltétlenül baj, mert én is más vagyok, de…
- Az akarok lenni, Louis - bátorodom fel, mert látom, érzem, hogy Louis gyenge ezekben a pillanatokban. Talán nem szép dolog tőlem kihasználni ezt, de nem veszíthetem el. Nem hagyhatom, hogy meggyőzze saját magát arról, hogy rossz ötlet újrakezdenünk. - Nagyon szeretnék újra az lenni, aki mellett boldog lehetsz.
- Mi lesz a… - kezd bele, de elakad a mondat közben. Rám sem néz, ahogy folytatja. - A gyerekkel. Azzal mi lesz? Hogy akarod csinálni ezt? Mi van a fejedben, Harry? Hogy látod a jövőt?
- Jamie megfenyegetett. Zora ugyan nem hagyta neki, de ő szerette volna, ha hivatalosan is lemondok a gyerekről, és a nevemre se kerül - mesélem, és bár Louis a szemembe nézve figyel rám, mégis minden szavamtól tartok. Mikor mondok rosszat, amivel tönkreteszem minden esélyem. - Szóval, amikor Zora nem hallotta, kérte, hogy olyan keveset legyek a közelükben, ami csak lehetséges, de a legjobb lenne, ha soha.
- Ehhez nincs joga, az a gyerek a tiéd is - válaszolja, és bár láthatóan mellettem van, a javamra beszél, a hangja mégis érzelemmentes.
- De talán igaza van - vonok vállat. - Nem hinném, hogy bárkinek is jó lenne, ha ott lennék. Különösen a gyereknek. Azt sem tudom, hogy kezeljem ezt az egészet - könyökölök előre a térdemre, és a tenyerembe temetem az arcom. - Annyira sajnálom, Lou. Bárcsak ne így történt volna, és enélkül a hír nélkül jöhettem volna ide.
- Egy kicsit meglep, hogy azok után, ahogy a te apád viszonyult hozzád, téged nem érdekel a saját gyereked sorsa.
- Huszonkét éves vagyok, és azt sem tudom, hogyan kell a kezembe fogni egy kisbabát - válaszolom, de nem igazán tudom, hogy most mit is vár tőlem. Mik a jó szavak. Elvesztem. - Ezért mondom, hogy nem tudom, mi a jobb, részt vennem ebben, és valamit komolyan elbaszni egy ártatlan gyerek életében, vagy inkább kimaradni belőle.
- Attól tartok, ha akarsz, igazán akarsz, tudsz jó ember lenni - kortyol egyet a söréből, amibe eddig bele se kóstolt. - Az a kicsi pedig tényleg nem tehet róla, hogy az apja egy gigantikus seggfej.
- Tényleg az - mosolyodok el, de csak akkor, amikor látom, hogy ő is. - A kérdésedre válaszolva… Nem tervezek semmit. Nem látom a jövőm, mert azt sem tudom, mi lesz holnap. De… Szeretnék kezdeni valamit a burgerezővel.
- Ez egy határozottan jó pont, folytasd - bólint, és bassza meg, úgy érzem magam, mint valami komoly állami vizsgán. Amikor az alany úgy érzi, az egész élete a válaszokon múlik.
- Jó lenne, ha hozna annyi pénzt, hogy legalább viszonylag kényelmesen megéljek belőle - gondolkodom el, és próbálom tényleg magam elé képzelni a jövőt, hogy mi lenne, ha Lou nem bocsátana meg nekem. - Valószínűleg nem Manhattanben, de talán Brooklynban, közel a hídhoz? Azt el tudnám képzelni. Onnan még van esélyem látni a Chrysler Buildinget. Persze, ez nem túl okos gondolat, ha a burgerezőben kell dolgoznom minden nap, tekintve, hogy onnan vagy két óra, mire a reggeli forgalomban átérek Jerselybe, de… Azt hiszem, ez az az élet, amit a legtöbb ember túlél, ugye? Nekem is menne.
- De nem lennél boldog - jegyzi meg, és tudom, hogy próbálja kihozni belőlem, csak úgy lennék boldog, ha fényűzésben élnék, de nincs igaza.
- Nem, ha egyedül kellene lefeküdnöm aludni, akkor nem - rázom meg a fejem. - De ha mellettem lennél egy akkora lakásban, mint a nappalid, és minden reggel a szomszédok zajongására ébrednénk, miközben készülünk dolgozni, aztán este fáradtan hozzád esnék haza, hogy vacsorát főzzek neked… Boldog lennék.
- Komolyan? Képes lennél?
- Nézd, Lou - próbálom továbbra is meggyőzni, de mégis őszinte maradni. Nem hazudhatok neki, nincs az az isten. Ezt nem engedhetem meg magamnak többé. - Nem állítom, hogy soha többet eszembe se jut, hogy mennyire jó lenne egy gondtalan, milliomos élet. Felébredni az Upper East Side-on, ahol a hálószobám ablaka a Central Parkra néz, nem a szomszéd nappalijára, ez csak… Mindenkinek vannak álmai és vágyai. Az enyém ez, mindig is ez volt, és valószínűleg ez nem fog változni. Nem mondom, hogy kifordultam magamból, csak azt, hogy felfogtam, amit mondani próbáltál legutóbb. Hogy nem bánthatok senkit többet. Aztán ott van Dam, hatalmas erőfeszítéseket tesz évek óta, hogy megtanítsa értékelni az apróbb dolgokat is. Mindent. Nem lettem angyal, és nem változtam meg egycsapásra. Minden itt van bennem.
- Ha adok neked egy újabb esélyt, mi a biztosíték arra, hogy nem csak ezért csinálod? - mutat körbe a lakáson. - Tudom, én magam mondtam legutóbb, hogy még az is boldoggá tett volna, de… Mi a biztosíték?
- Semmi - sóhajtok fel, és idegesen rágom a számat. - Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem…
- Nem nehéz - rázza a fejét. - Majdnem lehetetlen.
- Igen, és nem is várom el - jelentem ki. - Semmit se várok, Lou. Ez a lényeg. Azért jöttem, mert mindent megtennék neked, hogy adj nekem egyetlen egy, utolsó esélyt arra, hogy bizonyítsak. Szeretlek.
- Bármit megtennél? - vonja fel a szemöldökét, nekem pedig hevesebben ver a szívem. Csak bólintok, ő pedig a konyha felé pillant. - Főzöl nekem? Rosszul vagyok már a rendelt kínaitól és mirelit pizzától.
- Még mindig ilyen kaján élsz? - kérdezek vissza nevetve, és már pattanok is fel a kanapéról, hogy a konyha felé induljak. Lassan hat óra lesz, szóval simán elkezdhetek vacsorát csinálni. Louis utánam jön a sörével a kezében, de ezúttal nem a pultra ül fel, hanem az egyik bárszékre mellette. - Mit ennél?
- Bármit, ha még mindig úgy tudsz főzni, mint régen.
- Sőt! - kacsintok rá, de csak egy félmosolyra húzza az ajkát. Kiteszem a telefonom, és a motorom kulcsait a zsebemből a pultra, aztán nekiállok hozzávalókat összeválogatni. - Casserole?
- Tökéletes - feleli egyből, és amíg én előkészítem a kellékeket is, ő újra kérdez. - Érdekelne, hogy milyen terveid vannak a burgerezővel.
- Hát, amíg nem néztem rá alaposabban, nem nagyon tudom.
- Elmondom - kortyol a sörébe, de a hangja olyan magabiztos, hogy szinte beleremeg a gyomrom. - Apádat érzelmi szálak fűzik a felszolgálókhoz, ezért szó sem lehetett arról, hogy másokat keressünk helyettük, pedig egyik sem való oda. Leváltanám mindet. Az étlap unalmas és teljesen hétköznapi, nincs miért odamenni, ha mehetsz bárhova máshova is ugyanezért. Át kellene variálni. Új ételeket kitalálni, esetleg valamit, ami csak nálunk kóstolható. Valami specialitást, és sokkal több kreativitást igényel a hely. Szóval… Én először is bezárnám és felújítanám, kívül-belül, és utána indulhat a promó. Szórólapok, internetes hirdetések. Apád minderről hallani sem akart. És figyi… Nekem nem volt nagy kiesés, hogy néha besegítsek szinten tartani, és ne adósodjon el, de az az étterem jelenleg csak pénznyelő, és semmi haszna.
- Nos, akkor kezdésnek bezárunk, kirúgjuk a személyzetet, és felújítunk - bólogatok az előbbi terveire. - Van ennyi megtakarítása az étteremnek?
- Az anyagiakkal ne foglalkozz - rázza a fejét egyből. - Nekem viszont nem lesz időm minden nap ott lenni, hogy kézben tartsak mindent. Foglalkozz a tervezéssel, kívül és belül. Tervezni kellene egy új, sokkal ütősebb logót is, aztán nekilátni a munkának. Ha kész, akkor keresni személyzetet. Szakácsokat és felszolgálókat. Nem ismerek olyat, aki nálad jobb lenne a számokkal, és kreatív is vagy. Mindig az voltál. Tudom, hogy helyt fogsz állni, csak ne sajnálj semmit, oké? A te örökséged, és azt csinálsz vele, amit akarsz. Akkor miért ne csinálnál belőle egy jól menő éttermet? Főleg, ha befektetőd is van hozzá.
- Nem fizethetsz mindent, ez…
- Nem ajándék - vág a szavamba egyből. - Befektetés. Az étterem 50%-a az enyém, szóval ha beindul végre, és dől a lóvé, a fele az enyém. Csak gondoskodj arról, hogy megtérüljön a befektetésem, mert nem szeretem kiszórni a pénzt az ablakon, ha valami értelmesre is költhetem.
- Ahogy hazamegyek, azonnal nekilátok a munkának - jelentem ki, ő pedig végre rendesen elmosolyodik. Ez az első ma este. - Legalább lesz mit csinálnom végre. Dam már amúgy is kivolt tőlem… Ó, csak emlegetni kellett! - nézek a telefonomra, mert éppen most hív. Valószínűleg fogalma sincs, hol a fenében vagyok.
- Master? - kérdi Louis, de épp abban a pillanatban, hogy felveszem, és a fülemhez teszem a telefont.
- Szia, Dam!
- Jézusom, merre jársz? - kérdi egészen komoly hangon. - Az ágy nincs bevetve, romokban az egész, a fürdőben pedig találtam egy parókányi levágott hajat. Szeretnék mondani valami vicceset, hogy mihez hasonlított a helyszín, de konkrétan ötletem se volt, mi a szar történt, mielőtt nyomod veszett.
- Jól vagyok - felelem egyből, de a telefont a vállam és fülem közé szorítom, hogy folytathassam a vacsorát. - Itt vagyok Louis-nál, és… Hát… Együtt vacsorázunk.
- Mi a szent szar?! Reggel még itt téptél be a fotelban! Mégis mi történt?
- Azt mondtad, ideje abbahagynom a sebeim nyalogatását. Megtettem.
- Igen, persze, de…
- Figyi, most leteszlek, otthon beszélünk, rendben?
- Persze! Jó! - kap észbe egyből, hogy ez talán nem a legjobb pillanat, hogy beszélgessünk. - Jó szórakozást! Ügyesen!
- Most nála laksz? - kérdi Louis egyből, amikor visszateszem a telefont az asztalra.
- Igen, azóta, hogy elköltöztem Zorától - válaszolok őszintén, mert hát, semmi titok és hazugság. Damiano pedig az életem része, az is marad, ha kapok még egy esélyt Loutól, ha nem. - Persze előbb ki kellett harcolnom, hogy ő is megbocsásson. Eléggé összevesztünk az esküvőn. Miattad…
- Damiano érdekes egy pasi - jegyzi meg, mintha közben gondolkodna valamin. - De tényleg szeret téged, és törődik veled. Különben nem harcolt volna annyira az ellen az éned ellen. Igaz, amit mondott nekem? Hogy neki soha nem hazudtál?
- Igen, hát… Ő volt a szobatársam az egyetem alatt, és amikor megismert, éppen padlón voltam, próbáltam nulláról újraépíteni az életem - mesélem neki, ő pedig figyelmesen hallgat, néha kortyolva egy-egy aprót a söréből. - Valahogy ő átlátott rajtam az első perctől, és tudtam róla azt is, hogy kivágná a vesém és a macskáinak adná, ha hazudnék neki, vagy ilyenek.
- Ahogy rólad beszélt… Azt éreztem, hogy talán több is volt köztetek…
- Volt - vallom be szinte csak cincogva az orrom alatt. Fel se nézek rá, mert nem nagyon merek. - Három évig amolyan… Barátok voltunk extrákkal. Sose feküdtünk le, csak… Érted.
- Értem.
- Dam nem igazán hajlandó valódi párkapcsolatra, én meg nem is akartam - vonok vállat a mondandóm vége felé. - Talán épp ezért voltunk kényelmesek egymással. Persze neki voltak valódi kalandjai is mellettem. És… És neked volt valakid? Utánam.
- Csak alkalmi partnerek, éppen úgy, mint előtted - dönti oldalra a fejét. - Miért Master?
- Ez csak egy poén - nevetem el magam, mert a válasza után úgy érzem, nem igazán van miért rosszul éreznem magam. Hisz ő is lefeküdt másokkal. - Damiano énekes, van egy bandája. A dalaik nem éppen… Hétköznapiak. Az egyikben benne van az a sor, hogy A mestered akarok lenni. Meg az, hogy Ha használni akarsz, leszek a bábod, ezért ő Puppetnek hív. Akkor történt először valami is köztünk, amikor elénekelte ezt a számot, és kicsit… Beindultam? Ez egy szexi szám. Majd megmutatom.
- Volt egy srác - kezd bele, és érdeklődve nézek fel rá, még ha gombóc is gyűlik a torkomban a történet eleje miatt. - Nagyon kedveltem. Őt több körre is elvittem, élveztem vele lenni. Egyik este volt egy olyan igazi randink, de hányingerem lett a gondolattól, hogy komolyra forduljon köztünk a dolog. Aznap mindennél jobban gyűlöltelek, mert az emléked akadályozott meg. A szerelem, amit irántad érzek. Azóta is.
- Sajnálom - nézek mélyen a szemébe. - De közben… Akkor most nem igazán hiszem, hogy itt lehetnék, szóval mégsem sajnálom.
- Figyelj, Harry - sóhajt fel, a szívem pedig kihagy egy ütemet a mélyebb, ezúttal nagyon komoly hangja miatt. - Ez nem könnyű, mert nem teszed könnyűvé, hogy valaki csak szeressen, de szeretlek. Nem hiszem, hogy össze tudnál törni annál jobban, mint amit a szalagavatón, aztán a házatokban éltem meg, de szeretnék óvatos lenni, és azt is szeretném, ha ezt megértenéd.
- Megértem.
- Meg akarlak ismerni, Harry - folytatja, nekem pedig muszáj abbahagynom a munkát, mert teljes egészében rá kell figyelnem. Most dönti el ugyanis a sorsomat. - Tudni akarom, ki vagy ma. Azt akarom, hogy te is megismerj, mert hidd el, nem az vagyok, aki voltam. Találkozgassunk. Randizzunk. Kezdjük elölről, és lassan. Épp úgy, mint annak idején. Adj időt, hogy megnyugodjak és meg merjek bízni benned.
- Amennyi időre csak szükséged van!
- Viszont ez csak akkor működhet, ha tiszta lappal indulunk - szögezi le, amire csak lassan bólintok. - És… Egyetlen egy esély, Harry. Ha elcseszed, ennyi volt. Örökre. Esküszöm.
- Megértettem - ismétlem magam, de belül valójában boldog vagyok. Nagyon boldog, mert Louis hajlandó adni nekem egy esélyt, pedig minden oka meglenne, hogy páros lábbal rúgjon ki innen. Nevetve. Vissza kell fognom magam, mert legszívesebben táncra perdülnék, és őt is magammal rángatnám. Innék, és ünnepelnék, mert olyan esélyt kaptam, amit meg sem érdemlek. Olyan lehetőséget, amiről őszintén azt hittem, hogy csak egy merész álom.
- Most pedig… Mesélj, milyen volt az egyetem, és azt is, hol fordult ki magából megint minden, amikor jött Zora, és az őrültek háza - kéri, én pedig mesélek. Mindent. Teljesen részletesen. Louis néha nevet, néha a fejét csóválja, amikor Zora szóba jön, és elmesélek mindent az esküvőig, akkor pedig komor. Nyíltan, dühösen hibáztatja mindenért Niallt.
Időközben elkészül az étel, ezért amikor arra kérem, hogy ő meséljen, áttelepszünk az étkezőasztalhoz, és elkezdünk vacsorázni. Nagy meglepetésemre elmeséli, hogy éppen a mester diplomáján dolgozik otthonról, mert közben egy újabb céghez adta a nevét itt Manhattanben, ezért van itt ilyen sokat a napokban, viszont nem itt él.
- Akkor hol?
- Tulajdonképpen sehol - von vállat. - Milliomos hontalan? Ez persze nem igaz, mert nekem van hova mennem, de nincs saját házam vagy lakásom sehol. Ha utazom, hotelekben lakom, ha olyan városokban vagyok, ahol van családi ingatlan, akkor ott vagyok.
- Láttalak a Forbes címlapján, amikor céget alapítottál - szúrom közbe. Beszélni akartam vele erről is. Tulajdonképpen mindenről, és nagyon jól haladunk vele. Lassan végzünk a vacsorával, már elmúlt este nyolc, és közöttünk egyetlen percnyi csend se áll be. Mindig van valami kérdésünk a másik felé.
- A cikket is elolvastad? - néz fel rám mosolyogva, aztán az utolsó falatot is a szájába veszi.
- Igen, és… Nos, akkoriban eléggé kiborultam miatta - vallom be, és én is inkább csak a maradék vacsorámra koncentrálok. - De ma már azt gondolom, hogy nagyon jó ember vagy. Legenda.
- Nem ezért csináltam - csóválja meg a fejét, és tölt magának még egy negyed pohárral a vacsoránkhoz kibontott vörösborból. - Az évek alatt rengeteget gondolkodtam azon, hogy vajon miért csináltad, amit csináltál. Hogy mi lehetett a fejedben. És bár ezt nyilván nem tudom, de arra jutottam, hogy talán van mentséged. Nem mindenre, és nem leszel soha szent emiatt, de beláttam, hogy mennyire nehéz lehetett neked.
- Hagyd abba…
- Nem kifogásokat kerestem neked - szakít félbe úgy, hogy az asztalon pihenő kezemre simítja a sajátját. Egy másodpercig megáll velem a világ, pedig semmi jelentőséggel nem bírt az érintés. Csak azért tette, hogy leállítson, mert már el is veszi a kezét, hogy folytassa. - Nem akartalak mentegetni, mert utáltam, amit műveltél. De arra jutottam, ha valaki tudott volna róla, ha valaki próbált volna segíteni, talán máshogy alakul, mert te is máshogy látod majd a világot. Segíteni akartam olyanoknak, amilyen te is vagy. Voltál…
Ez az első, hogy egy kicsit mindketten csendben maradunk, Louis pedig csak nézi, ahogy befejezem az ételemet. A mesterdiplomájáról beszélgetünk, miközben lepakoljuk az asztalt, elmondja, hogy egyáltalán nem könnyű. Sose volt rossz tanuló, de úgy, hogy ennyit dolgozik is mellette, egyre nehezebben veszi az akadályokat. Amíg én bepakolok a mosogatógépbe, ő bekapcsolja az elszívót, és mellé állva rágyújt. De még csak a felénél tart, és amint mosogatni kezdem a nagyobb tálakat, egyből elnyomja, hogy segítsen törölgetni.
Néhányszor összeér a vállunk, egyre hosszabb időre, pedig nem lenne muszáj, de élvezem. Közben beszélgetünk, és úgy teszünk, mintha azok az érintések nem történtek volna meg. Akkor akad el a lélegzetem, amikor Louis letérdel mellettem, hogy kivegye a szekrényből a sprayt, amivel a pultot tudjuk letörölni. Korábban hajat mosott, mostanra pedig már megszáradt, de annyira puhának tűnik, hogy képtelen vagyok visszafogni magam. Belemerítem az ujjaimat, ő pedig lassan és egy pillanatra meglepetten néz fel rám. Nem tudom, hogy a póz, vagy a levegő, ami a tüdőmbe szorult, a selymes tincsei, Louis furcsán éhes tekintete… Mi a legforróbb, de alig kapok levegőt tőle. Louis meg nem is akarja, hogy levegőt kapjak, mert visszacsukja a szekrény ajtót, és felegyenesedik előttem.
Haldoklom, sóhajtozom már attól is, hogy az arcomra simítja a kezét, és muszáj lehunynom a szemem. Éppen ezért ér váratlanul, amikor megcsókol, így még fel is nyögök tőle.
- Szerelmem… - leheli, én pedig sírni tudnék, mert évek óta sóvárgok azért, hogy Louis egyszer megint így szólítson, de nem hittem, hogy meg fog történni. Most egy álomban lehetek, abban érzem magam, és el is sodródom vele. Nem beszél hozzám többet, csak csókol, finoman, érzékien, aztán egy kicsit szenvedélyesebben, végül olyan durván esik az ajkaimnak, hogy beszorulok a pult és Louis teste közé. - Olyan finom vagy… Pont olyan, mint régen. Fel se fogtam, mennyire hiányoztál…
- Én… Éppen most születek újjá - lehelem, de Louis csak elmosolyodik, és újra a számra tapad. A nyelve akaratos, követelőző, de akkor is követem a ritmusát, ha belepusztulok. Viszont sírós hangon nyöszörgök, amikor rájövök, hogy Louis nem tervezett itt megállni. Lendületes mozdulattal rántja le rólam a pólómat, aztán csodálattal a tekintetében simogatja végig a mellkasom. Az egyetem utolsó félévében megint elkezdtem edzőterembe járni, így most egészen büszke vagyok arra, hogy jó formában vagyok. Bár ebben a pillanatban az se érdekelne, ha olyan testem lenne, mint a gimiben, mert Louis kiforgatja a világomat a sarkaiból.
- Nem akarok hibázni. Ellen akarok állni neked - morogja a nyakamba, és finoman végig is harapdálja a bőrömet, a kulcscsontomhoz érve kicsit durvábban, én pedig képtelen vagyok uralkodni magamon. A farmerem lassan szétszakad, annyira kívánom Louis-t, muszáj elkapnom a csípőjét, hogy magamhoz húzzam és hozzásimuljak. - De lehetetlen - fejezi be az előző gondolatmenetét, ahogy megragadja a nadrágom derekát, és annál fogva rángat maga után. Levegőt is alig kapok, olyan hirtelen találom magam a hálószobájában. A saját pulóverét is leveszi, a földre hajítja, és csak utána lép hozzám, hogy az ágyra lökjön, és lerángassa a farmerem. Nem húzza az időt, egyenesen az alsómmal és a zoknijaimmal együtt dobja a földre, egy lélegzetvételnyi idő alatt fekszem teljesen meztelenül a hatalmas franciaágyán.
- Te voltál a világ legszebb tizennyolc évese - mondja halkan, ahogy a saját melegítőjét veszi le, de végig a szemembe néz. - De ma… Te vagy a legszebb férfi ezen a világon.
- Az te vagy - nézek végig a vonásain, a nyaka gyönyörű ívén, a rengeteg tetováláson a szálkásan izmos karján és mellkasán… a combjai, megőrülök a combjaiért, ahogy az ágyra térdel, széttolva a lábaimat. Mosolyog a szavaimon, de eltűnik az arcáról, amikor lehajol hozzám, és a hasam érzékeny bőrére szorítja az ajkait. Az ujjai a csípőmön, aztán a combhajlatomban cirógatnak, de alig vagyok észnél. Azonnal akarom Louis-t.
- Lou, kérlek…
- Shhh! - csitít el azonnal, de ahogy felkúszik hozzám, hogy egymásra tudjunk nézni, végignyal a mellkasomon és a nyakamon. - Utálom, amit veled tettem a hotelban. El akarlak kényeztetni. Engedd, hogy jóvátegyem.
- Csak nehogy idő előtt legyen túl jó… - nyögök, amikor megint a fülem alatti vékony bőrbe harap.
- Nem hagyom - súgja, de épp ilyenekkel sodor sokkal messzebb, mint ahol egyébként tartanék. A csókjai, a simogatása a bőrömön, a forró teste, ahogy az enyémhez simul. Most azonnal magamban akarnám őt, ha lehetne, de nem én irányítok, nem is tudnék, mert szinte csak remegek érte, semmi több. Zihálva csodálom őt, amikor elhajol tőlem, hogy a fiókhoz nyúljon. Gumit és síkosítót vesz elő. Tudom, hogy ezúttal nem fog annyira fájni az első percekben, mint legutóbb.
- Még mindig hihetetlen, hogy rajtam kívül soha, senki nem járt itt - mondja halkan, amikor megérzem a nedves ujjai masszírozását.
- Senkit nem akartam rajtad kívül.
- Tudod, hogy ez mennyire beindít? - jegyzi meg vágytól rekedt hangon, de nem vár választ. Egyből lehajol, hogy adjon egy csókot a merevedésem csúcsára, aztán lassan végignyalja, és végül a szájába veszi. Egy nyöszörgő massza vagyok csak az ágyon, markolom a haját, meg a takarót alattam. Főképp akkor veszek el, amikor szépen lassan, sorjában megérzem magamban az ujjait. Úgy emészt fel a kéj, ahogy gyerekkorunkban, amikor ugyanezt csinálta velem. Bátorkodom felemelni a fejem, hogy lenézzek rá, de ez hatalmas hiba, mert összerándulok, és el kell tolnom magamtól, hogy ne élvezzek el azonnal.
- Istenem! Lou…
- Jó?
- Túl jó… - ismétlem el a korábbi aggodalmaimat. - Túlságosan akarlak ehhez, nem bírok a végtelenségig játszani, Lou, kérlek! Jól vagyok!
- Szerintem is - ért egyet nagy meglepetésemre, és elhúzódik tőlem, én pedig máris üresnek érzem magam nélküle. Nem marad sokáig távol, csak amíg magára görgeti az óvszert, és egy kicsit feljebb tol az ágyon, hogy kényelmesebben feküdjek. Egy hosszú percig nem tesz semmit, csak a lábaim közé fészkel, és néz a szemembe. Felperzsel, eléget… Nyelnem kell egy nagyot, ő pedig végigsimít az arcomon, aztán megcsókol, miközben lenyúl kettőnk közé, és lassan, óvatosan elmerül bennem. Egyszerre nyögünk fel tőle, aztán újra csókolózunk, szorosan ölelem őt, és a lábaimat is a derekára kulcsolom. A nyelve az enyémet cirógatja, a kezével pedig a combomat simogatja, miközben lassan mozogni kezd.
Az egész szeretkezésünk ilyen. Lassú, kínzó, szerelmes, és mégis lángoló, mindent felemésztő. Hozzám se kell érnie, mégis tudom, hogy bármelyik perc lehet az utolsó, mert soha életemben nem élveztem még ennyire az együttlétet. Mert együtt vagyunk, minden sejtünkkel, minden szinten. A mozgásunk összehangolt, a sóhajaink és nyögéseink egymásnak válaszolnak, és én… Nem lehetnék ennél boldogabb. Fel sem fogom, hogy folynak a könnyeim addig, amíg Louis el nem kezdi felcsókolni őket. Nem akartam, úgy érzem, nincs is jogom bármi miatt sírni, ha Louis-val vagyok, de ez más. Örömkönnyek, mert rájöttem, hogy ez volt az egyetlen igaz álmom hosszú évek óta, és most végre teljesült.
- Szeretlek - súgja vigasztaló hangon, én pedig szorosabban ölelem, a körmeimet is a hátába mélyesztem, amitől hangosan felnyög. Néhány sokkal erősebb, sokkal mélyebb lökést érdemlek ki vele, ez pedig már tényleg túl sok. Minden izmom megfeszül, és elveszek. Lehunyt szemmel lebegek a saját kis világomban, Louis pedig nem kegyelmez. Szenvedélyes, sürgető, mert már ő is ott tart, magával alig törődve csak belőlem igyekszik minden élvezetet kisajtolni.
Most tapasztalom először, mennyire kellemesek a szeretkezést követő percek is. Amikor már csak lecsillapodni próbálsz, lélegezni, újra létezni, de a szerelmed nem enged el. Simogat, ölel, csókol. Soha nem szerettem ezt, de most akkor érzek hiányt, megmagyarázhatatlan szomorúságot, amikor végül kimászik a karjaim közül, hogy egy kicsit rendbe tegyen mindkettőnket. Most tudatosul bennem, hogy tényleg ő a mindenem. Louis a végzetem, aki nélkül ezek után megfulladnék. Ahogy végez a tisztogatásunkkal, azonnal elkapom a karját, és magamhoz rántom újra. Semmi mást nem teszek, csak ölelem, összegabalyodott lábakkal.
- Ez…
- Ez nagyon jól sikerült - fejezi be helyettem vigyorogva. - Mindketten mesteriek vagyunk ebben a haladjunk lassan dologban.
- Igen, határozottan - nevetem el magam, és felkönyökölök Louis mellett, hogy most én csodálhassam őt a matracon fekve, szétterülő, kócos hajjal.
- Ettől még szeretném tartani a tervet. Mindkettőnk érdekében - suttogja, én meg bólintok, és megcsókolom.
- Késő van, haza kellene indulnom, nem akarom felverni Damet - mondom halkan, még ha nagyon nem is akarok felkelni Louis mellől.
- A mai napi terv már romba dőlt - sóhajt fel színpadiasan, de mosolyog mellé. - Aludj velem! Holnap kezdjük a lassú táncot.
- Rendben - súgom a szájára, és újra végtelen csókolózásba kezdünk, amiből mégsem lehet soha elég. Mert Louis-ból soha nem kaphatok eleget. - Holnap.
2 Comments
Sziaa.
VálaszTörlésAhh a képek. Mindketten nagyon szexik rajta.
Nekem elég szomorú hír, mert annyira nagyon megszerettem a történetet, és olyan sokáig a részese volt az életemnek, hogy el se tudom képzelni mi lesz velem nélküle. Fáj a szívem. Mindig olyan nehéz a búcsú...De sajnos ez van, egyszer minden véget ér Na de befejeztem a sírást. Bocsii
Végreee! Elérkeztünk ide is! Huh nem volt könnyű... Ennyi szenvedés után megérdemlik végre a boldogságot. Nekünk is meg nekik is nagyon kellett már ez.
Kis mosolyt?? Hát én úgy vigyorogtam és éljeneztem mint egy idióta XDD Életeim.
"Csak te érdekelsz. Csak rád tudtam gondolni attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptél abból a hotelszobából. Sőt… Igazából a gimi óta nem tudok másra gondolni, csak néha elhitettem magammal, hogy képes vagyok rá, de nézd! - lépek közelebb, és felnyitom a telefonom képernyőjét, hogy belépjek a galériába." Istenem... Sírhatok? Mert síroook. Minden itt van előttem... Azok a régi idők... Nem bírom
"- Itt vagy velem attól a naptól kezdve, hogy ugyanolyan őrülten, mint ma, utánad mentem a Főnix habpartijába. Attól a naptól kezdve csak te létezel nekem. Te vagy a világom központja. " Miért csinálod ezt velem?? Miért?? Végem van...
"... te vagy az egyetlen boldogság az életemben." Harry... hagyjál már. nem akarok sírni. neeeem. ajj, ez nem fair.
" - Még mindig szörnyen rosszul látod a dolgokat. Nem vagy elcseszett, ha hajlandó vagy használni az eszed. És annyi minden vagy, de biztosan nem nincstelen. Van egy családod, akik szeretnek, vannak barátaid, akik tűzön-vízen át kitartanak melletted, iszonyú okos vagy az üzleti élethez, és nem csak egy burgereződ van, hanem bassza meg, van egy burgereződ! Tisztában vagy vele, mennyi ember él a világon, aki a fél életét odaadná azért, amit ezekben a pillanatokban birtokolsz?" Pontosan így van, ahogy Louis mondja! Mennyien örülnének ha "csak" ennyiük lenne mint Harrynek. Értékelnünk kellene azt, amink van, csak valahogy mostanában mindenki mindig többet és többet akar, közben meg elfeleljük az igazán fontos dolgokat, amik nem pénzért kaphatóak.
Hányszor kiabáltam én neked itt Harry, hogy nyisd ki a papírokat. De szerintem így volt jó, hogy Louistól tudtad meg.
Louis egy csoda! Annyira szeretem! Ahogy segített Harrynek és a családjának még azok után is, hogy Harry így elbánt vele... Meg ahogy Louisról vélekedtek. Mások még jobban a földbe tiporták volna sztem.
"Ahogy itt állok a konyhában, megint minden emlék itt van előttem. Minden ebben a konyhában kettesben eltöltött pillanat." hagyjál békén jó?? Olyan vagy... Próbálok nem sírni, de amikor ilyeneket írsz hogy bírjam ki?? Én is látok magam előtt mindent.
Megértem Harry félelmét a gyerekkel kapcsolatban. Nyilván nem egyszerű és félelmetes is. De a gyerkőc nem tehet semmiről és szüksége lesz a "gigantikus seggfej"apjára ahogy Louis mondta XD Nem hagyhatja cserben.
"- De ha mellettem lennél egy akkora lakásban, mint a nappalid, és minden reggel a szomszédok zajongására ébrednénk, miközben készülünk dolgozni, aztán este fáradtan hozzád esnék haza, hogy vacsorát főzzek neked… Boldog lennék." Végre Harry. Köszönöm.
TörlésNagyon büszke vagyok Harryre, hogy nem hazudott, hogy végre tényleg az igazat mondta mindenben is. Hogy nem mondta azt, hogy igenis én a mai naptól megváltoztam, nem kell a csillogó élet, hanem vállalta, hogy igenis meg fog fordulni a fejében, mert ez volt az álma. De hiszek benne. Hiszek abban, hogy Louis mellett rá fog jönni, hogy az élet apró örömeit is lehet élvezni. Nem mindig a legnagyobbat kell keresni. Főleg nem egy olyan férfi mellett min Louis. Hát én nagyooon boldog lennék.
"- Főzöl nekem? Rosszul vagyok már a rendelt kínaitól és mirelit pizzától." Aww. neee Mindig is szerettem mikor Louisnak főzött.
Olyan jó volt olvasni, ahogy beszéltek és beszéltek. Annyira szerettem olvasni végre így őket. Kellett már nagyooon a lelkemnek.
"A dalaik nem éppen… Hétköznapiak." Khmm. hát nem, de ezért IS imádom őkeet! Szerintem tetszeni fog neked ez a dal Louis, habár ha arra gondolsz közben hogy Dam mit csinált Harryvel, lehet hogy nem XD
" Találkozgassunk. Randizzunk. Kezdjük elölről, és lassan. Épp úgy, mint annak idején. Adj időt, hogy megnyugodjak és meg merjek bízni benned." Ez annyira aww. Újrakezdés tiszta lappal.
" Segíteni akartam olyanoknak, amilyen te is vagy. Voltál…" Egy csoda!
Ahh, azért az a konyhás letérdelős rész odab*szott nem kicsit. (már bocsánat XD) Harry szavaival szeretnék élni, ami mindent elmondd mit éreztem ezek után: Haldoklom.
"- Szerelmem…" Persze, csinálj ki. miért is ne, úgyis erős vagyok és bírja a szívem.
"Az egész szeretkezésünk ilyen. Lassú, kínzó, szerelmes, és mégis lángoló, mindent felemésztő."
"- Mindketten mesteriek vagyunk ebben a haladjunk lassan dologban." Imádooom! XDDD
Én igyekeztem, így is nagyooon sok részt nem emeltem ki, pedig szerettem volna, de már így is sok lesz. Bocsii. Tudod jól mennyire imádom! Annyira nagyon! Tökéletes rész lett, ahogy mindig!
Köszönööööm!