Sziasztok!

Előbbre terveztem, de jobb később, mint soha, nem igaz? Sokat agyaltam rajta, sok variáció volt a végére, de aztán a számomra leginkább tetszőt választottam, még ha talán van akinek ez nem is lesz a legtökéletesebb. Ez most egy kicsit ilyen rejtett cukrormázas sztori. :D

Jó olvasást! 

Puszi&Pacsi

Minden bizonnyal Bill idősebbik önmaga teljesen biztos volt a dolgában. Mint általában mindig, most is úgy érezte, csakis ő győzedelmeskedhet, és bárki bármit is gondolt, vagy akart, az ő akarata mindenek felett állt. 

Nem tartotta magát igazán önzőnek. Nem. Ő ezt nem így nevezné. Inkább csak anbíciózus volt, pontosan tudta, mit, mikor, és hogyan akar, és lám, ez már egészen kicsi korától megmutatkozott. Mikor a régi házuk étkezőjében az idősebbik Bill az asztal szélén ülve szemlélte gyermekkori önmaga magabiztos monológját, muszáj volt mosolyognia. Ez komolyan ő lenne? Ő volt ilyen kis okos, eleven, és céltudatos? Már nem is emlékezett rá. Már túl hosszú ideje marcangolta a lelkét a magány, és a csillogó vár, ami sajnos csak kívül csillog. Belül vaksötét. 

- Hogy kell elképzelni ezt az egészet? - érkezett meg a legelső kérdés Tomtól is, akit valójában cseppet sem foglalkoztatott ez az egész. Mindig is magasról tojt az egészre. Ő csak zenélni akart. Csak ez érdekelte. Ahogy Billnek eszébe jutottak a veszekedéseik ezzel kapcsolatban, könny gyűlt a szemeibe. Annyi minden volt, amit ráerőszakolt bátyjára, pedig ő egyáltalán nem akarta. Hirtelen nagyon meg akarta őt ölelni. Pontosan tudta, hogy mindez nem más, mint a legékesebb bizonyítéka Tom önzetlen szeretetének ikre irányába. 

Úristen mennyi mindent köszönhet a testvérének. Mennyi dolog volt, ami, ha Tom nincs, akkor nem így alakul, annak ellenére, hogy ő sokszor nem helyeselte Bill döntéseit. Rég akár azt is mondhatta volna, hogy leveszi róla a kezeit, és csináljon amit akar, de nem tette. Soha nem tett ilyet. 

Eltelt egy kis idő, mire Bill észrevette, hogy miniatűr önmaga épp nagyon kétségbeesett tekintettel néz rá, és biztos volt benne, hogy választ vár valamire, de mire? A fenébe, borzasztóan elkalandozott, és nem tudta, hogy miről is volt szó. Elszántan kutatott az emlékei közt, hátha eszébe jut, mikről volt szó, de hiába. Tizenhárom év, az tizenhárom év. Az emlékek alaposan megkoptak. Most, hogy belegondol, igazából nem is nagyon emlékszik semmire, csak hogy itt dőlt el a sorsuk, azzal, hogy aláírták a szerződést. 

- Jézusom én... ne haragudj, nem figyeltem, miről volt szó? - kérdezte, de a kicsi nem tudta, hogy feleljen anélkül, hogy komplett őrültnek nézzék. 

- Lehetne, hogy kimenjek a mosdóba? - tette fel az illedelmes kérdést, ami annyire nem volt jellemző rá, hogy szülei még el is mosolyodtak rajta. 

- Jaj Bill, ne most igazgasd a sminked. Akarod, hogy a mi nevünk szerepeljen a lemezen, vagy sem? - türelmetlenkedett Tom, de Billnek ennyi elég volt. Ennyiből pontosan tudta, hogy hol tart a beszélgetés. Szerencsére ezen egyáltalán nem kellett gondolkodnia. Túlságosan exhibicionista volt ő ahhoz, hogy álnével szerepeljen. 

- Természetesen, mondd hogy ez csak természetes - nézett kisebb önmaga szemébe, ő pedig elmosolyodott. 

- Hogy a viharba ne akarnánk - felelte, és egy pillanatra megrémült, hogy többesszámot használt, és ezt mégis miként fogják lereagálni, de egészen természetesen kezelték. Mintha a banda nevében válaszolt volna. Idősebb Bill ekkor jelentőségteljesen rápillantott, majd bólintott. Eljött az idő. Amit odafent megbeszéltek, az most kell hogy papírra kerüljök. Most kell meglépniük azt, amivel majd megváltozik minden. 

Bill sokat gondolkodott. Agyalt azon, mikor kezdődött az őrület. Mikor kezdte el azt érezni, hogy már képtelen uralkodni a dolgokon, és az irányítás kicsúszik a kezükből. Talán a Humanoid időszak volt az. Ezért döntöttek utána úgy, hogy leállnak egy kicsit. Az igazán kikészítette őket, és a végén már egymást is alig bírták elviselni. Mikor ezeket az emlékeket visszapörgette, már meg is hozta a döntését. Helyesen szokták volt mondani, hogy az emberek utólag már könnyen okosak. Hát ez most végre nem felesleges okoskodás a múlt hanvai felett. 

- Valamint... - kezdte el a fekete hajú kisfiú, ujjait összekulcsolva az asztallap felett. - Nos én megterveztem mit is szeretnék. 

- Komolyan, nagyfiú? - nevetgéltek a szülei, és a stúdió, valamint menedzsmentjük emberei is. Még Tom is a fejét ingatta, Bill úgy érezte senki nem veszi komolyan, ezért szembenézett saját magával, hogy erőt merítsen. Bölcsebb énje csak bólintott, és mosolygott rá. 

- Igen - folytatta ugyan olyan komolyan, ahogy az imént félbeszakították. - Nos három albumot terveztem. Se többet se kevesebbet. 

- Először szerintem koncentráljunk ennek az egynek a munkálataira - próbált meg visszatérni az eredeti témához David, a menedzserük. 

- De ez is ide tartozik - erősködött Bill. - Szeretném a szerződésbe foglalni, hogy a lemezgyártás mellett a tanulmányaimra is szeretnék koncentrálni, ugyanis terveim vannak a jövőre nézve. 

- Kisfiam minden rendben? - szorított vállára édesanyja, mert kezdett aggódni a fiáért. Túl komolyra vette a figurát, és nem pontosan értette azt sem, miért mondd ilyeneket, hisz eddig a zenélésről álmodozott. 

- Persze, csak kicsit gondolkodtam, és rájöttem, hogy mi az amit valójában akarok - a fiú egyre bizonytalanabbul beszélt. Amit ő akart ebben a pillanatban, a jelenlegi emlékeivel és gondolataival, az bizony a sztárság volt, de aztán megjelent neki Bill és arra kérte bízzon benne. Nagyon nehezére esett, de arra jutott, hogy meg kell próbálnia. Bíznia kell benne valahogy, mert biztosan okkal van most itt, még ha teljesen hihetetlen is a dolog. 

- Bill, beszélhetnénk? - állt fel Tom, és az emelet felé intett a fejével. 

- Nincs miről, de ha akarsz - egyezett bele Bill, és az emeletre indult, ikrével a nyomában. Belökte közös szobájuk ajtaját, lehuppant az ágyra és várta, bátyja mit szeretne mondani neki. 

- Mi ütött beléd? Mindig is erről áradoztál nekem, hogy mit akarsz, most meg... Mikor döntötted el mindezt, és én miért csak most hallok mindenről? - fakadt ki Tom, és karba tett kézzel állt meg öccse előtt. Idősebbik Bill a háta mögött állt, és Bill reakcióit leste. Remélte, hogy képes lesz kellően hiteles maradni, és persze titokban tartani az ő ittlétét. Ha vélelenül elköpné, hogy mi, vagy inkább ki késztette arra, hogy változtasson a tervein, nem biztos, hogy büszkék lennének rá, inkább csak zakkantnak tartanák, és talán még be is záratnák valahová. 

- Ne haragudj, hogy nem mondtam Tomi, én csak meggondoltam magam. Rájöttem mi mindennel járhat a siker, és... talán mégsem akarom. 

- Talán mégsem? És ezt higgyem is el? - szűkítette össze szemeit, mert átlátott ikrén. Már idősebb Bill is biztos volt benne, hogy Tom lesz a legkeményebb dió. Ő lesz az egyetlen aki gyanakodni fog mitől is a nagy változás, de reménykedtek, hogy együtt túl tudnak járni az eszén. 

- Tom én csak... - látszott a szemein, hogy elképesztőan gondolkodik, mit is mondjon. 

- Mondd neki, hogy félsz. Mondd, hogy megijedtél az egésztől, hogy elképzelni sokkal szebb volt, de most hogy elértetek idáig, és komolyan belegondoltál, már sokkal ijesztőbbnek tűnik. 

Bill vett egy nagy levegőt, és elmondta testvérének, szinte szóról szóra amit hallott. Tom még méregette egy pár másodpercig, aztán sóhajtva ellazította eddigi feszült tartását, és Bill mellé ült, átkarolva a vállát. 

- Billy, nincs mitől félned. Persze ha ezt akarod én csak örülök neki, de ha mégis a sztárságra vágysz én mindig itt leszek, hogy vigyázzak rád - mondta, és a hangja sokkal komolyabban csengett mint valaha. 

Idősebb Bill levegőt is elfelejtett venni ettől a mondattól. Csak állt, könnybelábadtak a szemei, és hálás volt a sorsnak, vagy bármi is legyen az, ami esélyt adott neki erre a látogatásra. Most legszívesebben ő is megölelte volna ikrét. Az érzések, amiket pontosan tudta, hogy már itt őrizgetett mélyen elrejtve a szívében, most mind felszínre törtek. 

- Köszönöm, Tom - felelte Bill, és Tom ölébe kúszva, nyakába temetve arcát, bújt hozzá. 

- Akarod? 

- Akarom, de... - bizonytalan volt, Bill pedig megrémült, hogy most keresztülhúzza a számításait. Szóval ilyen az mikor nem bízhatsz saját magadban? - Azt hiszem ez lesz a jó döntés. 

- Biztos vagy benne? 

- Biztos Tomi, ezt akarom - eresztette el bátyját, és megtörölgetve könnyes szemeit, a ruháját kezdte igazgatni. - Van más is, ami boldoggá tehet minket. És ha sikeresek leszünk, nos hát mindenki azt mondja a csúcson kell abbahagyni, mert onnan már csak lefelé vezet az út. 

- Milyen rohadt bölcs lett valaki - nevetett Tom, Bill pedig csak oldalba vágta, de együtt nevetett vele. 

- Szeretlek Tom - nézett nagyon komolyan a szemébe Bill, és ettől az idősebbik kiadásnak is nagyot dobbant a szíve. Ő ezt soha nem merte ennyi idősen kimondani Tomnak. Soha nem így. Mindig akarta, de valójában rettegett a reakciótól. Érezte, hogy mire visszatérhet, sokminden meg fog változni. 

- Én is Billy - simított végig Tom az arcán, aztán felpattant az ágyról. - Gyere, írjuk alá azt a szerződést, maximum három lemezre. 

- Menjünk. 

Bill teljes káprázatban bámulta az eseményeket. Nem akart hinni a saját szemének, hogy mindez tényleg megtörténik. Szinte már látta maga előtt, hogy mikor visszatér a saját idősíkukba, a rocksztárság majd csak egy szép emlék lesz. Ők valahol Olaszországban, tervei szerint Milánóban élnek, és addigra már egy egészen más szenvedélynek fog hódolni. Egy olyan szenvedélynek, ahol olyan körök rajonganak majd érte, akik nem törnek be a lakásukba vagy támadják meg a családjukat. Nem kényszerülnek majd arra, hogy őrök kísérgessék őket mindenfelé. Addigra már egy egészen másik réteghez fog tartozni, mert a divatvilág bár hasonlóan csillogó ékszerdoboz, mégsem olyan módon, mint a zeneipar. 

Mikor Bill aláírta a papírokat, utat engedve Tomnak is, hátrált egy kicsit. Épp annyira, hogy rá tudjon mosolyodni huszonéves önmagára. 

Ez lehetett a döntő pillanat, mert Bill előtt ismét minden elsötétült, és úgy érezte csak lebeg a semmiben. Lebeg és nem találja a talajt, amire leteheti lábait. Mikor még hosszú másodpercek múlva sem akart foszlani körülötte a sötétség, kezdett egy kicsit kétségbeesni. Idefelé nem tartott az út ennyi ideig. Belé hasított az érzés, hogy valami nincs rendben. Valamit elrontott volna? Bár lebegést észlelt a tagjaiban, megpróbált megmozdulni. Mikor azt érezte, hogy minden mozdulatnál valami furcsán szúró fájdalom nyilall a karjába, elfogta a jeges rémület. Üvölteni és sikoltani akart. 

Talán ennek a stressznek, talán másnak a hatására, de a sötét elkezdett elpárologni ő pedig tisztán látta hol van. Először egy kórháznak mondta volna, de ebben száz százalékig nem tudott bízni. 

- Bill? - hallotta meg bátyja hangját, aki mikor meglátta öccse tisztuló elméjének jeleit, felpattant, és megfogta a kezét. 

- Tom - lehelre rekedten Bill, és köhögnie kellett a kiejtett szavaktól. Olyan volt mintha minimum egy hete meg sem szólalt volna, és a torka tele lenne porral. - Mi...? 

- Istenem Bill! - kiáltott fel Tom, és olyan erősen szorította Bill ujjait, hogy a hosszú fekete hajú fiú felszisszent az érzéstől. - Bill te beszélsz! És emlékszel rám! 

- Per-sze, hogy... - próbálta tagoltan, de megakadtak a szavai, mikor tudatosult benne, hogy miket hallott.   

- Ne mozdulj - utasította Tom, köpenye zsebéből kivett egy kis orvosi zseblámpát, amivel aztán a szemébe világított. Bill már tényleg nem értett semmit, és ingerülten lökte el Tom kezeit, hogy hagyja már békén. Semmit nem akart, csak válaszokat. - A pupilla funkciók teljesen normálisak. Istenem Bill, komolyan jól vagy? 

Bill szeretett volna beszélni, de képtelen volt rá, így csak bólintott.

- Mi... folyik... itt? - kérdezte, és már közel állt, hozzá, hogy kiabálni akarjon, csak épp a hangja nem akart engedelmeskedni. Minden kimondott szó, szinte égette a torkát, és köhögnie kellett. Mikor mozdulni akart, a tagjai ellenálltak. Épp csak a kezeit tudta mozdítani, de az is teljesen el volt zsibbadva. 

- Ne erőltesd még a hangod, és próbálj meg nem nagyon mozogni. Kérlek - tette hozzá lágy hangon, de a szemeiben már ott csillogtak az örömkönnyek. Már mindenki feladta, hogy Bill valaha is magához fog térni. Mindenki, kivéve Tomot. Ő volt az egyetlen aki harcolt érte, és soha nem adta fel. Minden egyes nap megfürdette, bekötötte neki az újabb infúziókat, vért vett a vizsgálatokhoz, mozgatta a testét, hogy az izmai és izületei ne sorvadjanak el, és felfekvései se legyenek. 

- Tom... - nézett rá Bill könyörögve, és Tom közelebb húzott egy széket, hogy minél szorosabban testvére mellett maradhasson. 

- Mindent elmesélek, ígérem, de előbb válaszolj pár kérdésemre, rendben? Csak bólogass.  

Bill bólintott és el sem engedte Tom szorító ujjait. 

- Tudod ki vagy, és azt is hogy én ki vagyok, emlékszel anyuékra és a barátainkra, igaz? Georg, Gustav, Andreas...- tette fel első kérdését, mire Bill gondolkodás nélkül, de egy kis értetlenséggel a tekintetében bólintott. 

- Mit érzel? Fáj valamid? - erre megrázta a fejét, és szavakat erőltetett a szájára. A legkétségbeejtőbb az volt, hogy nem csak a beszéd volt nehéz, egy-egy pillanatig még a szavakon is gondolkodnia kellett. Komolyan megrémült, mi történt vele. 

- Nagyon... zsibbad... Tomi... nem érzem - felelte suttogva, hogy megkímélje magát az újabb köhögőrohamtól. 

- Mit? Mit nem érzel? 

- Lábam... 

- Ez természetes, hidd el. Rendbe fogsz jönni, de azért a lábaidat majd megnézetjük egy specialistával is. 

- Kérlek... Tom - folyt végig egy könnycsepp az arcán, de Tom egyből érte nyúlt, letörölte, majd pedig lenyalta az ujjáról. 

- Ne sírj Billy, most már minden rendben lesz - felelte, és közel hajolva hozzá, adott egy apró csókot a szájára. Bill ledermedt ettől a mozdulattól, és ezt Tom is érzékelte. - Minden rendben? 

- Mit... csinálsz... Tom? - kérdezte elveszetten. 

- Én csak... hiányoztál és gondoltam, itt úgysem láthat senki.

- Na de... - rázta meg a fejét a fiatalabbik iker, és könyörgőn nézett bátyjára, hogy végre válaszokat kapjon. 

- Persze, tudom, hogy minden emiatt történt, ne haragudj, nem leszek soha többé olyan meggondolatlan. 

- Nem... értek... semmit... 

- Elmesélem, mert tudom milyen akaratosan türelmetlen vagy, de utána nincs vita - pöcögtette meg párszor öccse orrát kedvesen mosolyogva. - Behívom a többieket, és rendesen kivizsgálnak. 

Bill bólintott, és próbált egy kényelmesebb nyakpozíciót felvenni, hogy lássa testvérét, de mégse érezze, hogy szétszakadnak az izmai. 

- Emlékszel, hogyan kerültél kórházba? Hogy mi történt veled? 

Bill megrázta a fejét. Utolsó emléke, hogy elhagyta a testét, és a múltba utazott, de kezdte azt hinni, hogy ez csak egy álom volt míg a jelek szerint nem volt eszméleténél. 

- Nos akkor kezdem a legelejétől.

Tom belekezdett az órákig tartó mesélésbe. Bizony volt mit szavakba öntenie. A történet onnan indult, mikor az utolsó kiadott lemezük turnéin túl voltak. Bill úgy döntött leteszi a vizsgáit a tervező iskolában, Tom pedig zenei producerkedésbe kezdett. A hallottak megmosolyogtatták, és az egész ott vett érdekes fordulatot, mikor arról hallott, hogy újra visszatértek Németországba, mert felkérték őket egy tehetségkutató műsor zsűrijébe. Ezzel egy kicsit visszatértek a köztudatba, de szerencsésnek érezték magukat, hogy nem olyan mértékben vette körbe őket a rajongás mint annak előtte. 

Mikor a műsornak vége lett, már össze is csomagoltak, hogy visszatérjenek Los Angelesbe, ahová kettesben költöztek, de előtte még az egészet meg akarták ünnepelni azzal, hogy elmentek egyet bulizni. Ám aznap este Tom egy kicsit jobban elengedte magát a kelleténél, és nyilvános, bár látszatra teljesen idegen szemektől elszigetelt helyen, csókolta meg Billt, mielőtt haza indultak volna. 

- Rohadt, mocskos, undorító, vérfertőző buzi! - kiáltott Billre egy erős férfi hang, amit nevetések kísértek. Bill egyedül indult el az autójuk felé, mert bár ivott, de mégis sokkal jobb állapotban volt, mint halálrészeg testvére, így ő tervezte hazafuvarozni magukat. 

- Tessék? - fordult hátra, de mire megmozdulhatott volna, az első ököl már elérte az arcát. Abba beleszédült, és mivel nem volt amibe megkapaszkodhatott volna, a második ütés ledöntötte a lábáról. Kiáltani akart, de nem volt ideje. Ezután már egy rúgás következett, ami a gyomrát, aztán egy második ami a hátát érte. Az utolsó szintén a fejére sújtott le, de attól már elvesztette az eszméletét. 

Tom dölöngélve tartott az a kocsijuk irányába, miután még gyorsan elszaladt a mosdóba. A végzetes 10 perces kiesés. 

Mikor meglátta mi történik azonnal kijózanodott, és visszakiáltott a szórakozóhely kidobóinak, akik egyből kirohantak a kapun, és mikor realizálták az eseményeket, leszedték a négy férfit Bill addigra már véres és tehetetlen testéről. Szőke haja sáros barna és skarlát színekben játszott, ruhái szakadtak voltak, az arca pedig máris elkezdett feldagadni és belilulni. Tom térdre zuhant mellette, és egyből a mentőket kezdte tárcsázni. 

Bill állapota válságos volt. A traumatológusok órákig küzdöttek, hogy legalább stabilizálni tudják az állapotát, és mikor végül sikerült, Bill az intenzív osztályra került. Az orvosok közölték a családdal, hogy Bill állapota még továbbra is válságos, és jelenleg kómában van. 

Akkor mindenki azt gondolta, hogy a körülményeket tekintve ez teljesen normális, és idővel javulni fog. 

Tom bíróság elé állt, a fiatal fiúk azt vallották látták őket enyelegni a bárban, és részegen emiatt durrant el az agyuk, de mindvégig jogosnak találták cselekedeteiket. Természetesen a bíróság elítélte őket, letöltendő börtönbüntetést kaptak, de Tomot ez egy cseppet sem nyugtatta meg. 

A vallomásukból egyértelművé vált számára, hogy az egész az ő hibája, ha akkor nem teszi azt, akkor most minden rendben lenne. 

Hónapokig ostorozta magát, és minden nap Bill ágya mellett ült, a kezét fogva. Szülei kényszerítették, hogy folytassa az életét, kezdjen magával valamit, szabadidejében pedig akkor is Billel lehet, de ha van élete, akkor a munka jó terápia lehet. 

Tom azonban kijátszotta a szüleit. Az orvosi egyetemre jelentkezett, és neurológus szakorvosnak tanult, hogy ha más nem is, talán a tanulmányai és kutatásai közben megoldást találhat öccse változatlan kómás állapotára. Persze titkon reménykedett benne, hogy mire ledoktorál, már öccse újra vele lesz, de csalódnia kellett. Évek teltek el, és Bill állapota továbbra is stagnált. Teljesen stabil volt, volt agyműködés, reagált különböző ingerekre és mégis, képtelen volt felébredni. 

Tom rezidensként abba a kórházba kérte magát, ahol Billt ápolták, de ezt nem engedték neki, mivel családtaggal nem foglalkozhattak az orvosok. Fenyegetőzött perrel is, de a kórház nem engedett. Miután elkezdhette saját praxisát, úgy döntött a saját, addig megtakarított pénzét és Bill utólagos engedelmével, közös vagyonukat, amit a koncertekkel és lemezekkel kerestek, egy kómás betegekre specializálódott magánkórházba fekteti. Ő lett az ország legfiatalabb neurológus főorvosa, aki saját kórházat vezetett. Ő viszont csak az egyetlen okra koncertrált, amiért meglépte ezt. Ő kezelhette tovább Billt. 

Hatalmas energiákat fektetett a kutatásokba, műszerek beszerzésébe, és kezelési útvonalak kialakításába, rengeteg reménytelen családnak adta vissza a rokonaikat, akiket azt hitték már örökre elveszítettek, de minden hiábavalónak bizonyult. Billen semmi sem segített. Mindenki elpártolt mellőle. Mindenki feladta, még a saját szüleik is. 

Elkezdtek csak hetente bejárni, aztán havonta már csak egy-két alkalommal, míg végül mostanra, több mint három hónapja rá sem néztek Billre. Gustav családot alapított, és egy távoli német kisvársosban élt, de Skype-on sokszor kereste Tomot. Nem azért, hogy Billről érdeklődjön. Inkább Tom állapota aggasztotta. Egyedül Georg volt, aki még bejárt a kórházba is, néha benézett Billhez, de főként csak azért jött, hogy Tommal beszélgessen, tartsa benne a lelket. Éreztesse, hogy a barátja és mellette áll. 

Hét hosszú év telt el. Hét éve nem történt változás Bill körül, de Tom nem adta fel. Minden nap itt volt vele, soha nem volt otthon. Ha épp szabadnapos volt, akkor mint látogató, civilben ült Bill személyre szabottan kialakított szobájában. 

Törődött vele, gondozta és soha esze ágában sem volt feladni.

És most mindennél hálásabb volt ezért, mert végre láthatta Bill szemeit, ahogy könnyek közt tekintenek rá és ő, a nagy és erős nagytesó sem tudta visszafolytani. Csak szorították és némán nézték egymást. 

Billnek rengeteg kérdése lett volna, de mind közül a legfontosabb; mégis hogy a fenébe történhetett meg velük mindez? 

Meg akarta kérdezni a történet legkiborítóbb részletét, mégpedig, hogy mégis hogy létezhet, hogy ők együtt voltak. Együtt-együtt, de akkor beugrott neki a kis utazása, és a pillanat mikor gyerekkori énje Tom ölébe mászva temette bátyja nyakába arcát, és azt mondta neki, szereti. Akkor ott már érezte, hogy ennek majd biztos lesz következménye a jövőre nézve, de hogy ennyire komoly, arra nem esküdött volna. Ezek szerint egy furcsa, már már beteges viszony alakult ki kettejük közt? Mégpedig valami olyasmi, amin ő sokat agyalt gyerekként. Annyira, de annyira beszélni akart erről Tommal, de több okból sem tette. Látta, hogy ikre mennyire boldog, hogy visszakapta őt, a világért cserébe sem lombozta volna le azzal, hogy nem emlékszik a szerelmükre. Lesz még idejük átbeszélni ezeket a dolgokat. 

Tom adott egy puszit az arcára, és azzal az indokkal, hogy fel kell hívnia a szüleiket, és beküld néhány orvost, kiviharzott a szobából. 

Billnek, mióta magához tért, most először volt ideje egy kicsit elgondolkdonia azon a sok információn, ami rázúdult. 

Először csak azt hitte, az időutazást álmodta, de most mégis... Talán mindez azért történt, mert valamit elrontott közben. 

A kívánságokkal mindig vigyázni kell - szólalt meg újra az ismerősen dörmögő hang a fejében, bizonyítva, hogy nem álom volt amit átélt. Azt kívántad ne ismerjenek, és ne kelljen az ismertség súlyával élnetek. De felhívtam a figyelmed, a legapróbb, számodra talán jelentéktelen változtatás is komoly hatással lehet a jövőre. Mindezek ellenére, azt gondolom a sorsod egyáltalán nem kilátástalan, csak találd meg benne a lehetőségek vaskapuit. Ne dörömbölj ajtókon, amikhez nincs kulcsod, azokon sétálj be, amik nyitva állnak előtted.

Bill megszólalni sem tudott. Sokkolták az események, és csak pörögtek a gondolatok a fejében. A hangnak igaza van. Nincs oka panaszra, hisz most itt van, életben van, képes gondolkodni, beszélni, később biztos benne, hogy mozogni is, és itt van vele Tom, aki orvos lett, egy teljesen normális élet áll előtte valakivel akit... akit tényleg szeret. Talán még nem pontosan úgy, ahogy azt Tom teszi, nem olyan bátran, de ha ezt is alaposan átbeszélik és megérti mi ez a dolog most, akkor képes lesz rá. Hisz oly' régóta nyomja már el magában ő is ezt a valamit. Nincs más dolga, csak szabadon engedni. 

Mindenesetre az események megmosolyogtatták. Végre képes volt lehetőségeket látni az életében, és nem csak a kilátástalanságot. A sors azt nem adta meg neki, hogy elfelejtse honnan jött, de adott neki egy második esélyt, amivel kedvére gazdálkodhat. 

Persze itt sem hagyta megoldásra váró prolémák nélkül, na de problémák nélkül unalmas lenne az élet nem igaz? 

Hát ez az én második életem története. És ha megkérdeznétek megbántam-e, a válaszom nem, mégpedig csupa nagybetűkket. Hosszú hónapokig tartott, de újra megtanultam rendesen beszélni, és járni. 

És míg Tomnak egy magánkórháza volt, aminek továbbra is állandó betege maradtam a folytonos kontroll vizsgálatok miatt, én látrehoztam a saját divatmárkám, és üzleteket nyitottam szerte az országban. Nos, már senki sem úgy tekint ránk, mint a rocker ikrekre. Persze emlékeznek még rá, de nem zaklatnak a visszatéréssel egy azzal, miért pont így tettük. Mert sosem tértünk vissza. Pontosan ott hagytuk abba, ahol akkor aláirattam a papírt a múltbeli önmagammal. Utána pedig mindenki járta a saját életét, vagy... kómáját. A lényeg, hogy most boldog vagyok. Az élet soha nem gondtalan, de a gondok ellenére is lehet tökéletes. Az enyém most az. Tökéletes a divattal, a kórházzal, és Tommal. Azt, hogy én miért vagyok ilyen hálás és boldog, sokan nem értik, teljesen még Tom sem, de ez jól is van így. A kis kiruccanásomat még vele sem osztottam meg. Ez csak az én és kicsi én titka marad örökre. 

És ha - nevezzük úgy hogy a Sors hangja - megkérdezné, hát én semmi pénzért nem cserélném vissza az életem az előzőre. Végtelenül nyugodt, és boldog vagyok, mert kaptam egy második esélyt, amit már pontosan úgy formálhatok ahogy azt én akarom.