Elmesélek egy történetet. A történetét annak, miért felhőtlenül boldog most az életem. Annak ellenére, hogy senki sem tudja, valaha is boldogtalan volt. Senki sem tudja, valaha ki voltam, és ez igazán boldoggá tesz. Újrakezdés. Sok ember használja ezt a kifejezést; „Új életet kezdek.” Hazugság. Ezzel esetleg magadat megpróbálhatod átverni, nyugtatgatni, de a valóság, hogy ami elől el akarsz menekülni, az valójában te magad vagy. A múltad te vagy, és a múltad elől nem menekülhetsz el. Ezt akkor értettem meg igazán, mikor LA-be költöztünk a bátyámmal. Egy darabig jó volt. Egy ideig azt érzed, hogy megmenekültél. Lehagytad a sötét, keserű vagy éppen kegyetlen múltadat, de ez az állapot csak átmeneti. Elnyomja a pillanatnyi új, és amint az új már normálissá válik, a múlt ismét utat tör magának. Nincs menekvés.

Fokozatosan elkezdtem felhagyni a reménnyel, és eljutottam egy olyan pontra, ahol már minden csak létezett. Minden, rajtam kívül. Sodródtam az árral, újra elkezdtük csinálni azt, amire a sors kárhoztatott minket, mosolyogtam, és úgy csináltam, mint aki élvezi, mert nem volt más választásom. Ez volt az egyetlen recept a túlélésre.

Legalábbis addig a napig azt hittem.

***

Huszonnyolc év. Ennyi telt el és én továbbra sem érzek semmit. Van egy ikertestvérem. Vannak barátaim. Vannak szeretteim. És van egy bandám, amivel hírnév is járt. És tudjátok mi van bennem? Semmi. Teljesen érzelemmentes lettem az évek alatt. Olyan vagyok, akár egy elhagyatott porhüvely. Valaha egyszer régen még ragyogtam, volt bennem boldogság, szeretet és küzdeni vágyás, de most… Azt hiszem nem maradt semmi, csak az üresség. Kiszipolyoztak. Nem tudok értékelni semmit és senkit igazán.

Bárcsak a születésnapi kívánságok működnének. Bárcsak tényleg valóra válna, amit az ember kíván.

A szőke hajú srác az ablaknál ült, homlokát a szeptemberi naptól felhevült üvegnek támasztotta, és csak nézett a semmibe. Nem érzékelte a külvilágot. Egyetlen dolog forgott a fejében. Valami, amit senki nem hitt volna.

Ez a fiú úgy érezte, mindent megélt, és talán a legjobb lenne, ha meghalna. Még a halál gondolata is jobban izgatta, mint bármi ezen a világon. Kiégett. Ennyi volt. Mégsem ártott volna soha magának. Nem gondolta járható útnak. Nem azért mert véleménnyel lett volna az öngyilkosságról. Sokan gondolják, hogy az rossz, vagy gyávaság, vagy akár gyengeség, de ő nem. Neki már véleménye sem volt semmiről.

Most, ahogy az ablakon át a szárnyaló madarakat nézte, a múltján gondolkodott. A múlt. Mi is a múlt? Azon már rég túl van. Nincs lehetősége visszatérni oda ahonnan jött, mégis ha valamit igazán megtenne, hát talán ez az. Inkább újra át akarja élni a gyerekkorát, mintsem megölni magát. Vagy csak visszamenni. Visszamenni, és leülni, beszélgetni egyet a gyerekkori énjével. A kicsi Billy-vel, hogy elmondja neki, mennyire nem jó úton halad. Mennyi hibát fog elkövetni, és mennyire nem szeretné, ha mindez megtörténne. Elmondaná neki, hogy mit is kéne másképp csinálnia, hogy boldogan élhessen a jövőben.

Na de mi lenne a boldogság? Mert most nem az. Akkor talán valami egészen mást kéne csinálniuk. Elgondolkodik azon mikor is volt utoljára boldog…

- Istenem… - suttogja az üvegnek, amin egy apró párafolt jelenik meg lehelete nyomán. – Bárcsak visszamehetnék. Annyi mindent másképpen csinálnék…

Lehunyt szemmel sóhajtott egy nagyot, de valami furcsa hideg sugallat futott végig a testén. Valami szokatlan, amit még soha ezelőtt nem tapasztalt meg. Fogalma sem volt mi történik, ezért megpróbálta kinyitni a szemeit, de nem sikerült. Vagy sikerült, csak éppen nem látott semmit. Hirtelen az egész teste megfeszült, és ijedten kapkodta a fejét, hátha rájön, mi folyik körülötte.

- Tom! – kiáltotta az egyetlen személy nevét, aki még igazán jelentett neki valamit ezen a földön, de nem érkezett válasz. Helyette egy tenyér érintette a hátát. Egészen kicsi, egy gyerek keze lehetett. – Mi történik?

Hirtelen megfordult. Már remegett a félelemtől. Mikor azt kívánta valami olyan különleges történjen vele, ami még soha, nem éppen egy ilyen rémálomra gondolt.

- Ki vagy te? – kérdezte egy vékonyka, de a zsigereiig hatóan ismerős hang. Olyan nagyon ismerős, hogy épp emiatt, hirtelen nem is tudta hová tenni. Épp időben kezdett tisztulni előtte a kép, mert már kezdett nagyon kiborulni.

Mikor végül minden újra tiszta lett előtte, nem értette azt, ami elé tárult. Csak állt a gyerekkori házukban, ahol egy perccel ezelőtt is, és nézett maga elé. A szobában eddig egyedül volt. Még mindig nem volt bent senki csak ő.

Pontosan, ez a helyes megfogalmazás. Csak ő volt a szobában. Ő, és a saját gyerekkori énje. A vékonyka fekete hajú sminkelt fiú ijedten nézett fel rá, ő pedig mozdulni sem bírt a döbbenettől.

- Istenem – lehelte maga elé. – Ez meg mi?

A kis Bill megijedt, mikor megszólalt, és egy lépést hátrált. Ebben a pillanatban beszaladt a szobába Tom, leheveredett a kanapéra, és kezébe fogta a videojáték konzolját.

- Na mi van Bill, jössz végre játszani? Már nincs sok időnk. Az a kiadós fickó hamarosan itt lesz – hangzott a rasztás fiúcska mondandója, Billt pedig kilelte a hideg a felismeréstől. Ezt ő már egyszer átélte. A nap, amikor a kiadóból eljött hozzájuk az egyik ott dolgozó ember, és az új menedzserük, David. A nap, amikor Tom csak játszani akart egy utolsót, mielőtt ideérnek. A nap, amikor összevesztek Tommal, mert az ikre nem akarta azt a felhajtást, amit ő, és úgy akarta megbékíteni, hogy játékot ígért neki. A nap, mikor izgatottan állt a tükör előtt, hogy megigazítsa a sminkjét. A nap, mikor örökre megváltozott az életük.

A fiú mozdulni sem mert, csak az idősebb férfit nézte, Bill pedig nem tudta mivel is nyugtathatná meg, hiszen ő maga is olyan ideges volt, amit még talán soha nem tapasztalt ezelőtt.

- Tomi – szólalt meg a fekete hajú fiú, és az ablak felé bámult, ahol ő állt. – Ki ez a fickó?

Az idősebb Bill, ikre felé kapta tekintetét, várva ő mit fog szólni ehhez az egészhez. Várva, hogy talán érti mi történik, és mint az örök nagytesó, bármekkora is legyen, megnyugtassa őt.

- Miről beszélsz? – kérdezte, és csak egy pillanatra odakapva tekintetét, már el is engedte a dolgot. Látnia kellett volna. Ezek szerint Tom nem látta őt, csak a kicsi Bill? Ettől már kezdett teljesen összezavarodni. Elszakadt benne valami, és mint egy őrült Tom elé trappolt, és szinte üvöltve beszélt hozzá.

- Hé! – kezdett el integetni, mert Tom tudomást sem vett róla. – Ez most egy olyan játék mint régen? Mikor eljátszottad, hogy neked nincs is testvéred? Hé, látsz engem? Hé!

- Nem lát téged – suttogta a fiatalabbik, ijesztő nyugalommal.

- He? – kezdett el fülelni Tom. – Mit beszélsz? Gyere már.

- Hogy hogy nem lát? És te miért látsz? És egyáltalán mi a fene ez az egész?

- Nincs kedvem játszani, majd később bepótolom – felelte a kicsi, és kirohant a szobából.

- Mi van? – kapta utána a fejét Tom, és lassan ingatva azt, visszatért a játékhoz. – Menj a pokolba Bill, ennyit az ígéreteidről…

Bár Bill tudta, hogy ez a valóságban nem történt meg, és ez a mondat sem hangzott el, furcsa fájdalom hasított a mellkasába.

Légy nagyon óvatos! – szólalt meg egy dörmögő hang a semmiből. Bill összerezzent, és kapkodta a tekintetét, de nem látott senki.

Nem láthatsz engem, és téged sem láthat senki. Senki, csakis te magad.

- Mi történik? – kérdezte kétségbeesetten.

Teljesült a kívánságod. Visszatértél a múltba, lehetőséget kapva, hogy megváltoztasd azt.

- Tessék? – esett le az álla.

De nagyon vigyázz! – szólalt meg újra az óva intő hang. – Ha valamit megváltoztatsz a múltban, megváltozik a jövő is, és előre nem tudhatod, mi fogad majd, ha visszatért a jelenbe.

- Ez kurva ijesztő! – kapott a fejéhez, és túrt bele szőke hajába. – Miért történik ez?

Ez volt a szülinapi kívánságod.

- Minden évben volt kívánságom, mégsem történt ilyesmi – felelte cinikusan.

Ha minden évben csoda történne, akkor azt komolyan vennéd, és továbbra is csodának élnéd meg? Ugye hogy nem – nevetgélt a mély hang, de egyre messzebbről szólt. – Légy óvatos, és ne feledd, csak egyetlen lehetőséged van. A kulcs te magad vagy.

- Na de… Semmit sem értek – kiáltott a srác, de válasz már nem érkezett.

Még percekig csak állt a nappali közepén. A múltban van. Körülnézett a szobában, és bár nem sokat változott az évek alatt, valóban észrevette a különbségeket. Nem ő akart elindulni, a lábai szinte magától vezették gyerekkori hálószobája felé.

Mikor belépett, meglátta az ágy sarkában kuporgó önmagát. Mostanra talán elég nyugodtnak érezte magát, hogy őt is megnyugtassa.

- Hé – szólította meg, és közelebb sétált hozzá. A kisfiú szemeiben könnyek csillogtak, és a sminkje is elkenődött egy kicsit. – Jézusom, ne félj tőlem. Úristen, ez nagyon beteg…

- Mi történik velem? – kérdezte szipogva a fekete hajú. – Szellemeket látok? Megőrültem?

- Ugyan – legyintett, és még közelebb sétált, hogy megmutassa magát. – Nézz rám. Nézz a szemembe. Én te vagyok, csak… Igazából én sem tudom ez hogyan lehetséges.

- Micsoda? Az lehetetlen, én soha nem fogok így kinézni – kezdett el őrülten bólogatni a tizenöt éves kisfiú.

Bill ezen őszintén felnevetett, mert pontosan tudta mire gondol. Tudta ő, hogy ennyi idősen azt gondolta, élete végéig ilyen lesz, bárki bármit is gondol.

- Bizony ilyen leszel – mondta, már nyugodtabban. – Vagyis, ez most rajtunk múlik.

- Semmit sem értek.

Bill leült az ágya szélére, hogy az egészet töviről hegyire elmesélje neki. Nem gondolta, hogy pont ő lesz ilyen nyugodt, mikor az egész történet végére ért. 13 év történetét mesélte el.

Persze hogy nyugodt, hiszen végre megkapta a lehetőséget, hogy minden más legyen. Mikor ezt felfogta vett egy mély lélegzetet és elterült az ágyon a megkönnyebbüléstől.

- Ez hihetetlen – szólalt meg végül a kisfiú. – Ezek szerint minden álmunk teljesülni fog? Ez csodálatos!

- Mi? – pattantak ki Bill szemei. – Nem, nem. Nem értetted meg a lényeget. Épp ez az. Amire vágyunk, azok nem álmok. Azok valójában rémálmok, amikből aztán bármit megtennénk, hogy elmeneküljünk.

- De miért?

- Istenem már elfelejtettem, milyen idegesítően optimista voltam… - sóhajtott fel, és újra szembe helyezkedett saját magával. – Tudom mit érzel most, de hinned kell nekem, és hallgatnod rám.

- De nem értelek – bólogatott.

- Hidd el, ekkor még én is így gondoltam, de később a dolgok fordulatot vesznek. Most még nem értheted, senki sem értheti, aki nem él benne. Kívülről ragyogó gyémántdoboznak tűnik, de nem az… Billy – hihetetlenül furcsa volt kimondania a saját nevét. – Hiszel nekem?

- Azt hiszem – tagolta lassan. – Csak azt nem tudom, mit akarsz. Mit csináljak?

- Hallgatnod kell rám.

- De…

- Nincs de! – rivallt rá. – Nincs de, mert én tudom mi vár ránk. És azt is, hogy mi egyek vagyunk. Te ugyan ezt fogod érezni, hát nem érted?

- Én akkor is akarom ezt most – hajtotta le szomorkásan fejét a kisfiú.

- Tudom, én is akartam – simított végig, hajlakktól megkeményedett tincsein az idősebb. – Nos, kezdhetjük?

- Kezdjük.