Az április egy pislantás alatt telik el, miközben Louis előkészíti a világítótornyot, elvégezni az utolsó simításokat, amik különlegessé teszik a helyet. A szíve összefacsarodik picit, amikor minden itallapot visszatesz a helyére az étkezőben, de nem akad meg rajta túl hosszan, mert annyira el van foglalva az tökéletesítésekkel. Hamarosan meg is érkeznek az első vendégek idős házaspárok személyében, akik madárlesre érkeztek, és néhány turista. Elfoglaltabbá teszik Louis-t, mint számított rá, és éppen ebben reménykedett. Alig van egyáltalán ideje, hogy hiányolja Harryt, de ettől még mindig aggódik érte egy kicsit, ez ellen semmit sem tehet. Valahányszor az érzés túlságosan a hatalmába keríti, azon gondolkodik, hogy Harry épp aranyra sül valahol LA partjainál, víz pereg le a vállán, végig az izmos hátán, miközben széttárt karokkal nézi az óceánt, hogy befogadja az egészet. Louis arra gondol, ahogy szinte újrakeresztelkedik a Csendes-óceánban, hogy visszatérjen a régi életébe, de már újra születve. Ugyanaz a személy, mégis teljesen más.

Valószínűleg jól van, Louis mindig ezt gondolja magában. Harry biztosan egyáltalán nem is gondol Louis-ra, túl elfoglalt a popsztár dolgokkal. Valószínúleg jól van.

Épp úgy, ahogy Louis is rendben van, bár alig tud aludni a szomorúságtól és sóvárgástól a kabinjában. Louis is jól van, annak ellenére, hogy minden este újraolvassa a képeslapot, amit Harry küldött neki, az ujjai pedig végigsimogatják a betűket a zseblámpa fénye alatt.

Először dühös volt, amiért Harry még csak megközelítőleg se hagyott neki valami címet, akár egy postafiókot, ahová írhat, megválaszolhatja a képeslapot. De ahogy telt az idő, ahogy az április a májusba tűnt, a napok egyre hosszabbak, a nap reggel ötkor kel, Louis megértette. Harry védi a magánéletét, és Louis-nak semmi joga dühösnek lenni emiatt. Arról nem is beszélve, ha a lap megbízható, mostanra már nincs is az anyukájánál, hanem rég LA-ben dolgozik. Használhatatlan cím lett volna egyébként is, Louis-nak nincs oka ezen agyalni.

Ezen felül, Louis mégis mit írhatott volna? Amikor az egyetlen dolog, amit mondani akar, valószínűleg valami olyasmi, amit nem kellene elmondania.

Ennek ellenére, Louis folyton újraolvassa a lapot, és fejben válaszol is rá a szobája magányában, 

minden este a párnája alá csúsztatja a képeslapot, miután kikapcsolja a zseblámpát olyan éjfél körül, és diktálni kezd magának…

Nos igen, valószínűleg úgy a legjobb, hogy Harry nem küldte el neki a címét.

Már jócskán májusban járunk, amikor Louis éppen kicsekkol két idős francia hölgyet, a számítógépre vár, hogy véglegesítse nekik a fizetést, ők pedig halkan beszélgetnek egymással, miközben átkarolják, néha megpuszilják a másikat, egyértelműen egy pár, amikor kopogás nélkül megérkezik a postás.

- Mr. MacLean - kiáltja Louis, és örül az elterelésnek. Általában nem szokta zavarni, ha valakik ennyire egymásba vannak bolondulva, hogy még a kezüket is nehezen tartják távol a másiktól, de mióta Harry elment, a fájdalom mindig fellobban a mellkasában a boldog párok láttán. Nehéz ilyesminek tanúja lenni, amikor a másik kéz, amit olyan erősen szeretne szorítani, a világ másik oldalán van, és olyan dolgokat művel, amiket Louis felfogni is nehezen tud. Louis gyűlöli, amit az összetört szíve művel vele, de semmit sem tehet.

- Szia Louis! - válaszol vidáman a postás, csendesen vár oldalt, amíg Louis átnyújtja a számlát a hölgyeknek, és biztonságos utat kíván nekik.

Imádnivalóak és szerelmesek, és Louis lelkében még soha nem volt ilyen erős a vágyakozás szörnye, mint most. Egek, Louis gyűlöli ezt. Gyűlöli.

A két nő távozik, boldogan integetnek, és franciául megköszönnek neki mindent, ahogy kisétálnak, két nagy hátizsák húzza a vállukat. Épp Orkneys felé tartanak, hogy megnézzék a varázslatos sziklaköröket.

- Bármi értékelhető? - viccelődik Louis, körbesétál a recepciós pulton, és megáll a postás előtt. - Nehogy azt mond, hogy számlák, azok unalmasak.

- Ó, igen, van itt valami érdekes Tomlinson - mondja MacLean csillogó szemekkel. - Sose említetted, hogy vannak barátaid Amerikában - teszi hozzá, és Louis ajkai elnyílnak, ahogy vesz egy mély levegőt.

- Várj, mi? - kérdez vissza, a szíve pedig izgatottan kezd verni egy Harry! Harry! Harry! ütemre.

Egek, Louis nem normális, legalábbis erre gondol, mielőtt az agya teljes erővel arra kezd fókuszálni, hogy Harry megint küldött neki egy levelet. Még azért se tud mérgelődni, hogy Mr. MacLean átnézte a leveleit, szokás szerint egyáltalán nem figyelembe véve a magánéletet itt a szigeten.

- Ahogy mondom, LA-ből jött - folytatja a postás, és ha Louis-nak akár egy pillanatig is kétségei támadtak volna a feladóval kapcsolatban, az azonnal elpárolog. - Itt van - teszi hozzá MacLean, lenyúl a kis Royal Mail táskájába a képeslapért, és átnyújtja Louis-nak.

Látnia kell, miképp komolyodik meg Louis arca, mert már nem viccelődik tovább, csak egy megértő mosollyal Louis kezébe adja.

- Vártál már rá, igaz? - kérdi Mr. MacLean, kétszer is megérintve a lapot Louis tenyerében.

Louis bólint, túlságosan sokkoltan ahhoz, hogy beszéljen. Nem kellene annak lennie, tényleg nem. Őrülten reménykedett ebben, persze, szinte imádkozott ezért az éjszakákon, amikor senki se láthatja. Nagyon bízott benne, hogy Harry megint írni fog, hogy elmeséljen minden csodálatos dolgot, ami LA-ben történik. Nagyon remélte, hogy Harry eléggé törődik vele ahhoz, hogy leírja. Tudva, hogy mennyit ártana újabb levelet kapnia tőle, hogy mennyire fájna, mégis akarja, mert soha többet nem hallani felőle, na azt képtelenség lenne elviselni.

Ezért reménykedett, igen. De nem kifejezetten számított semmire. Nem is kifejezetten várt bármit is. Ennek ellenére itt van, a kezében tartja, egy újabb levél Harrytől. Új gondolatok, amik hatalmukba kerítették, miközben távol van, új gondolatok, amiket meg akart osztani Louis-val. Louis-val, aki pedig meg akarja ismerni Harry minden egyes gondolatát. Még a bolondosakat is. Örökké.

- Nos, szép napot, Louis - mondja kedvesen Mr. MacLean, egyértelműen látja, hogy Louis szeretne egyedül maradni.

Ahogy a postás magára hagyja, Louis elbújik a recepciós pult mögött. Túlságosan sokkolt ahhoz, hogy elsétáljon a szobájáig, hogy akár néhány lépést is megtegyen, és talán hülyeségnek hangzik, de nem bírja elviselni a gondolatot, hogy lássák, hogy a közelében létezzenek, miközben ezt a képeslapot olvassa. Így hát elbújik a recepciós pult mögött, a földön ül, a hátát a falnak támasztja, és felhúzza a térdeit. A térdére teszi a lapot, csak néhány pillanatot szentelve annak, hogy nézze rajta az írást, ahogy a lap azt mondja Valaki üdvözöl Kaliforniából, a betűk fénylenek rajta. Halványan mosolyog rajta, ahogy a víz ábrázolva van a lapon, és olyan erős vonzalmat érez hirtelen Harry iránt, hogy biztos benne, a férfi is érzi azt a világ másik oldalán. Valószínűleg még a forróságot is érzi Louis mellkasában, mert képes elérni odáig.

Végül Louis megfordítja a képeslapot, hogy elolvassa.