Sziasztok!

Szombat, szóval UV. És ezt a részt már sokan írtátok, hogy nagyon várjátok, szóval gyerüüünk, ne tartsátok magatokban az érzéseiteket, gondolataitokat. Nehéz volt megírni, mert ez egy olyan pillanat, amit elképzelni is nagyon nehéz. Beleképzelni magad egy anya helyzetébe, akinek tizenévekre elrabolják a gyerekét... Az egész csak... Nehéz volt. Szóval, hagyjatok nyomot, mert kíváncsi vagyok.

Puszi&Pacsi

Harry a vállamon pihenteti a fejét, és csak azért tudom, hogy ébren van, mert finoman simogatja az alkarom. Valahol az óceán felett repülünk, és hamarosan megérkezünk Amerika légterébe. Minneapolisban szállunk le, és szerencsére az embereink által kinyomozott cím nincs is túl messze a reptértől, alig két órát kell csak autóznunk.

- Egy óra és ott vagyunk - sétál mellénk Slawa, és erre már Harry is felkapja a fejét. Legalább öt órája szótlanul ülünk egymás mellett. Csak egymáshoz bújva, semmi több. - Ismerteted a leszállást követő tervet, főnök?

- Igen - ülök kicsit feljebb az ülésemben most, hogy Harry is elhúzódott, aztán megköszörülöm a torkom. - Miután landolunk, apa néhány itteni bizalmasa vár majd minket a kifutó szélén egy sötétített autóval. Elvisznek a címre, és amíg mi bent vagyunk Harry családjánál, ti elmentek a hotelhez, biztosítjátok a terepet, lepakoltok, és ha hívunk, visszajöttök értünk.

- Biztos nem akarsz először a szállodába menni, és csak aztán nyugiban a házhoz? - kérdi, de semmi értelme nem lenne, csak az időt húznánk vele, és Harry így is ideges, tudom jól. Szinte magamban érzem a feszültségét. Nem mintha nem lenne maximálisan érthető. Hat héten át nem kellett csinálnunk semmit, annyi dolgunk volt, hogy együtt legyünk, pihenjünk, és erre az útra készüljünk. Persze, apa néha kért tőlünk szívességet egy-egy akció elméletbeli megtervezéséhez, vagy például Harry tartott részletes előadást a yakuza belső működéséről, egész aktát rakott össze olyan információkból, amik érdekelhetnek minket, segíthetnek a jövőben akármilyen ügyben is, és előnybe kerülhetünk miatta. Nem mellesleg zseniális volt hallgatni őt, ahogy elmerülten mesélt minderről.

- Nem, egyszerűbb, ha minket kitesztek a címen, megvárjátok, amíg bemegyünk a házba és becsukódik mögöttünk az ajtó, aztán elmehettek a hotelba - ingatom a fejem, Slawa pedig csak bólint, és magunkra hagy minket, visszasétál a pilóta fülkébe, ahol szinte az egész út alatt ült.

- Mi lesz, ha látni se akarnak? - szólal meg Harry, a hangja mély és rekedt az órák óta tartó némaságtól, és nem is néz rám, a pici ovális ablakon bámul kifelé. - Mi van, ha nem is hisznek nekünk?

- Harry, vannak emlékeid a gyerekkorodból - kezdem el, és megragadom a combján doboló ujjait, hogy az ölembe húzva fűzzem össze a sajátjaimmal. - Könnyedén bizonyíthatod, és még olyan fiatal vagy, biztosan hasonlítasz is a gyerekkori fotóidra.

- Félek.

- Meglepne, ha nem így lenne - felelem gyengéden, ő pedig újra közel bújik hozzám. - Veled leszek végig, bármi is történjen.

Alig beszélünk néhány szót, amikor megkezdjük a leszállást, de Harry csak kényelmetlenül fészkelődik mellettem minden pillanatban. Hol a szűk farmerét igazgatja, vagy épp beletörli a kezét, hol a fekete hímzett ing fölé vett vékony zakó ujját hajtja fel majd le, vagy éppen a fején lévő kalapot igazítja meg.

Az autó a két öltönyös, izmos fazonnal valóban itt vár ránk, nem messze a géptől, és egyből be is ülhetünk az autóba, hogy padlógázzal elhagyjuk a repteret, és a legközelebbi autópályára felhajtva a család felé igyekezzünk. Az úton Harry megiszik vagy egy liter vizet, és esküszöm, szabálytalanul lélegzik.

- Kérlek, vegyél néhány mély levegőt - súgom a fülébe, mert nem feltétlen akarom, hogy az amerikai embereink is ránk figyeljenek egyből, Harry pedig nagyon ügyesen csinálja, amit kértem. Mély levegőket vesz, és erősen szorítja a kezem. - Nemsokára ott vagyunk, és megtudjuk az igazságot, de kérlek tarts ki, és próbálj meg picit megnyugodni.

- Szeretlek.

- Én is, Bambi - puszilom meg a füle tövét, amitől végre kicsit elmosolyodik. Nem tudom pontosan, hogy a becenévtől vagy a puszitól, esetleg mindkettőtől, de mindenképpen örülök neki, és jól esik.

Mégis, amikor behajtunk az utcába, Harryt már képtelenség ellazítani, és meg sem próbálkozom vele, teljességgel lehetetlen, de én talán nála is idegesebb lennék az ő helyében. Leparkolunk egy viszonylag nagy, de az utca többi épületéhez képest még mindig kisebb, halvány krémszínű ház előtt, Slawa pedig azonnal kiszáll, hogy körbenézzen, és felmérje a terepet.

- Tiszta - ül vissza mellénk, mi pedig egyből kimászunk a kocsiból, hogy a ház felé induljunk. Tipikus amerikai környezet fogad minket, nincs kerítés, helyette hatalmas füves terület a ház előtt, és egy keskeny, kövekből kirakott út vezet a nyitott verandáig, amin szép, fehér hintaszékek állnak a kert felé nézve. Az ablakok kerete és a spaletták is fehérek. A veranda deszkái nyikorognak a lábunk alatt, és… Itt vagyunk. Nincs több időnk, ideje becsengetnünk, de Harry csak áll előttem, és meg sem mozdul.

- Itt laktatok, amikor még gyerek voltál? - kérdezem halkan, ő pedig összerezzen. Kinyújtja a kezét, és végighúzza az ujjait az ajtón lévő halvány karcokon.

- Igen - suttogja, még mögötte állva is alig hallom. - Ezek… Ezeket én csináltam kaviccsal, és apa annyira mérges volt. Kiabált, de… Soha nem bántott, csak az egész napot a szobámban kellett töltenem. Nem festették le, nem újították fel, Lou… Szerinted miattam?

- Biztos vagyok benne - simítom meg a hátát, és érzem milyen szaporán veszi a levegőt. - Szükséged van még időre? Vagy akármire?

- Igen - mondja végül bólogatva, és előre tol, hogy mögém állhasson. Jobban mondva, mögém bújhasson, de teljesen úgysem tudom eltakarni, mert magasabb nálam. - Kérlek, csengess be!

- Rendben - felelek lágyan, aztán veszek egy mély levegőt, és megnyomom a csengőt. Hosszú másodpercekig még csak mozgolódást se hallok, ezért gondolkodás nélkül nyomom meg újra.

- Lou! - szisszen fel Harry a hátam mögött, és a pulóverem anyagába markol. Épp válaszolni akarok, hogy csak biztosra akartam menni, amikor végre léptek zaját hallom, és az ajtó lassan kinyílik. Egy talán negyvenes évei végén járó hölgy néz rám kissé értetlenül, és hirtelen azt sem tudom, mit mondjak.

- Jó napot! - nyögöm ki, ő pedig azonnal elmosolyodik, és kijjebb lép, összehúzza magán a kardigánt, és karba teszi a kezeit.

- Önöknek is! - üdvözöl, de látom, hogy még mindig csak kérdőn pillant a verandára, aztán rám. - Elnézést, azt hittem az Amazon futár csengetett, ezért nem nyitottam egyből ajtót, az ráér. Miben segíthetek?

- Ön Mrs. Styles? - kérdem bizonytalanul, és a nő hirtelen összehúzza a szemöldökét, és bizonytalanul méreget.

- Én vagyok - válaszolja, és már nyitnám a szám, de Harry még mindig a pulóverem szorongatja a hátam mögött, ezért érzem, ahogy kilép mögülem. Megáll mellettem, és én egyszerűen láthatatlanná válok. Nincs más csak Harry és az anyja, ahogy szünet nélkül egymást nézik, majd Mrs. Styles a szája elé kapja a kezét, és a szemei parancsra, azonnal megtelnek könnyel. - Istenem… Iste… H-Harry? Te vagy az?

A göndör meg se szólal, csak szaggatottan, szinte reszketve veszi a levegőt, aztán hirtelen előre lép, és szorosan a karjába zárja az anyját. Nem vagyok sírós, de ahogy ők ketten gyakorlatilag percekig egymás nyakában szipognak, Anne inkább zokog, nagyokat kell nyelnem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

- Ezt… Hogy? Vagy, mi történik? Mi…? - dadogja Anne, ahogy egy kicsit elhúzódik a fiától, és vörös, feldagadt szemekkel nézi őt. - Semmit se értek, és… Kisfiam? Tényleg… Tényleg te vagy?

- Én - leheli rekedten, de továbbra sem engedik el egymást.

- Öhm, nem akarom megzavarni a pillanatot, de szerintem menjünk be a házba - mondom halkan, Harry azonnal bólint, és karon ragadja az anyját, én pedig még a küszöbről intek Slawa felé a kocsiba, és elhajtanak, ahogy becsukom az ajtót. - Gyönyörű otthonuk van!

- Tegeződjünk - nevet fel Anne a könnyei között, de csak egy pillanatig néz rám, egyből újra Harryt kezdi mustrálni. Megérinti a kezét, végigsimítja az arcát, finoman a kalap alól kilógó göndör tincsekbe nyúl. Harry már szinte reszket és legszívesebben megölelném, de az anyja, aki annyi év után visszakapta őt, helyettem is megteszi. Sokáig állunk az előszobában, de egyiküket sem hibáztathatom ezért, mert ez a pillanat mindkettejüknek sokkoló, még ha Harry hosszú hetek óta készült is erre. Annyira megindító nézni őket, figyelni, ahogy szorítják a másikat, mintha bármelyik pillanatban elszakíthatnák őket egymástól, és újra a másik nélkül kellene túlélniük. A zaklatott légvételeik kezdenek megnyugodni, és egy kicsit el is engedik a másikat, hogy rendbe szedjék a megjelenésüket. - Istenem, ne haragudj, még igazán be sem mutatkoztam, csak... Jelenleg azt sem tudom, álmodok-e, vagy mi történik. Anne Styles - mondja, és felém nyújtja a kezét. Az arca kicsit még mindig csillog a könnyeitől, és a szemeire már szavak sincsenek.

- Louis Tomlinson - üdvözlöm én is, és Harryvel lerúgjuk a cipőinket, hogy beljebb sétáljunk. Anne azonnal leültet minket a nappaliban, és még mindig félig sokkos állapotban néz Harryre.

- Mi… Hogy… Kérlek, mesélj el mindent, mert semmit nem értek - rázza meg a fejét elcsukló hangon, aztán már csak suttog. - Mi történt? Vagyis várj! Fel kell hívnom apádat és Gemmát is. Azonnal haza kell jönniük!

- Nyugodtan hagyd, gondolom dolgoznak, majd ráér utána is, én…

- Tizenhárom éve várjuk, hogy hazatérj, Harry - mondja reszkető hangon Anne. - Jó pár éve már csak magunkban reménykedve. Ez fontosabb, mint egy nap az építkezésen, vagy Gemmának az egyetemen.

Nem várja meg, amíg Harry bármit is válaszolhatna, azonnal felkel, hogy a szoba másik végében lévő telefonjához siessen. Miközben tárcsáz, kisétál a konyhába, Harry pedig nagyot sóhajt, ahogy kiengedi az eddig benntartott feszült levegőt.

- Minden rendben, látod? - simítom a kezem a combjára, ő pedig azonnal megragadja az ujjaimat, majd kétségbeesetten hajol az ajkaimra, hogy adjon egy gyors csókot. - Szeretlek, próbálj megnyugodni.

- Mintha az olyan könnyű lenne… - forgatja meg a szemét, de ettől még mosolyog, amikor Anne visszatér a szobába egy tányér igazi, amerikai csokidarabos süteménnyel, és egy teáskannával.

- Máris hozom a csészéket is - mondja gyorsan, és egyszerre ugrunk fel Harryvel, hogy vele tartsunk, és segíthessünk neki. - Maradjatok! A csészéket egyedül is elbírom - kuncog, de nagyokat szipog még akkor is, amikor megint eltűnik a konyha nyitott boltíves ajtajában.

- A nappali… Minden annyira más, és mégis ugyanaz - elmélkedik Harry, ahogy körbenéz a szobán. - Van ennek értelme?

- Persze - mosolyodom el, és újra megfogom a kezét, ezúttal már nem engedve el. - Örülök, hogy ugyanitt laknak, mert így valahogy sokkal melegebb ez az egész, nem gondolod?

- De, pont így gondolom - válaszolja egyből, és Anne is megjelenik egy újabb tálcával, amin csészék, kiskanalak és cukor van. Miután azt is leteszi az asztalra, azonnal az összefűzött ujjainkra pillant, és úgy ül vissza Harry mellé, hogy hol a kezünket, hol az arcunkat nézi.

- Jól gondolom, hogy ti ketten… - bólint finoman a kezünk felé, Harry pedig erősebben szorítja az ujjaimat, de büszkén néz az anyjára.

- Louis a barátom, igen - mondja gyorsan, de még azelőtt folytatja, hogy bármelyikünk megszólalhatna. - Nélküle nem lehetnék itt. Nélküle talán már életben sem lennék. Ő minden, amim van.

- Ó, kicsim… - szipog megint Anne, és ezúttal már készült, mert egyből előveszi az anyag zsebkendőt, és a könnyeit törölgeti. - Még semmit sem értek, de már most nagyon hálás vagyok neked, Louis. És életem végéig az leszek.

- Nem, ez… Nem tesz semmit, én csak szeretem őt - jövök zavarba egyből Anne átható pillantásától, de szerencsére nem is kell tovább mentegetőznöm, vagy kínosan dadognom, mert egy hatalmas autófékezést hallunk a kocsifelhajtón, aztán zajos lépteket, és ahogy kivágódik az ajtó, egy Anne-nél talán picivel idősebb, ötvenes évei környékén járó, testes férfi lép a nappaliba. Valószínűleg Robin lesz az, Harry apja, és ahogy azonnal közelebb siet, és gyakorlatilag felrántja a göndört a kanapéról, én is felpattanok. Olyan szorosan öleli őt, hogy Harry felnyög a karjaiban, de az ő izmai is szinte vibrálnak, ahogy az apja köré zárja a karjait. Megint hosszú percek telnek el így, és Anne is csatlakozik hozzájuk, Harry háta mögül ölelve a fiát és a férjét. Ez a pillanat annyira meghitt, hogy csak visszafojtott lélegzettel figyelem, mert attól félek, már azzal is megzavarhatom, ha csak megmoccanok.

- Kisfiam - motyogja a férfi, és nagyon lassan húzódnak csak el egymástól.

- Fogalmatok sincs, hogy mennyire hiányoztatok - leheli Harry, és most már úgy ülnek vissza a kanapéra, hogy Robin és Anne Harry két oldalán foglalnak helyet. Szinte összeér a combjuk, annyira közel. - Fogalmatok sincs…

- Dehogy nincs! - válaszol a férfi, és most először pillant felém. - És ő ki?

- Harry párja, Louis - válaszol mindkettőnk helyett Anne. - Ő hozta haza a fiunkat.

- Ezesetben, üdv a családban, fiam! - pattan fel újra a kanapéról, és Robin ezúttal engem von egy bivalyerős ölelésbe. Mindenki más csak nevet a hátunk mögött, ahogy magas hangon felnyögök tőle.

- Egyetek süteményt, a kávé pedig friss - mutat Anne az asztal felé, és mindketten nyúlunk egy-egy sütiért, Robin viszont a fejét rázza.

- Mesélj el mindent! - jelenti ki. - Mi történt? Hol… Hol voltál?

- Én… Nem tudom, jó ötlet-e, ha elmesélem - rázza meg a fejét Harry, és valahogy mindkét szülője egyszerre feszül meg mellette. - Mármint… Louis, én…

- Semmi baj, Bambi - ingatom a fejem lágyan. - Itt vagyok veled.

- Megijesztetek - szólal meg Anne, és máris megfogja Harry kezét, hogy ennyivel is közelebb érezze magát.

- Nem várhatnánk meg Gemmát is? Én… Nem hiszem, hogy képes vagyok egynél többször beszélni erről - könyörög Harry, Robin pedig azonnal megszólal, hogy megnyugtassa őt.

- Nem is kell.

- Mi majd elmondjuk másoknak - veszi át a szót Anne. - A nagyszüleid is úton vannak Gemmával, de még több, mint egy óra, mire ideérnek.

- Oké, hát… Megpróbálom, de nem vidám mese - sóhajt fel Harry, és harap egyet a sütiből, mielőtt belekezd. - Még emlékszem, hogy odakint játszottam a ház előtt, mint minden normális hétéves kölyök, te pedig anyu, addigra már háromszor szóltál, hogy sötétedik, menjek be, mert lassan vacsora.

- Emlékszem - hajtja le a fejét Anne. Bármennyire is boldog lehet azért, mert visszakapta a fiát, mégsem irigylem őt ezekben a pillanatokban, és a rengeteg könnyért sem.

- Megállt a ház előtt egy fekete furgon, és kiszállt belőle három izmos alak - folytatja Harry, Anne pedig már annyira zokog, hogy Robin meggondolja magát, és inkább a felesége mellé ül, hogy magához ölelhesse őt, miközben Harry mesél. - Gond nélkül felkaptak, és az autóba dobtak, onnan csak arra emlékszem, hogy sötét volt, és nagyon sokáig autóztunk. Érzetre órák voltak. - Nem szólok közbe, de ezeket az emlékeket még nekem se mesélte soha, ezért most óhatatlanul is gondolkodom, és biztos vagyok benne, a rohadékok azon voltak, hogy minél hamarabb elvigyék legalább az államból. Valószínűleg legközelebb csak valamelyik szomszédos államban álltak meg. - Amikor végre kiszedtek a kocsiból, valahol örültem neki, de aztán rájöttem, hogy az az út volt a legszebb, az elmúlt tizenhárom évben - mondja, aztán nem is tud többet Anne vagy Robin szemébe nézni, miközben mesélni kezdi az utazását. Ahogy hajóval vitték át őt és még temérdek embert az óceánon át Japánba. Nem meséli el részletesen, mik történtek a hajón, de utal rá, hogy idősebb férfiak bántották őt olyan módon, ahogy soha nem szabadna egy kisgyereket, és azt hiszem, Anne ezekben a pillanatokban omlik össze. Harry viszont nem áll le az anyja hangos sírása miatt sem, mert egyszerűen be kell fejeznie a történetet. Nem tud hosszan időzni, muszáj mielőbb a végére érnie, és én maximálisan megértem őt. Valahogy így éreztem én is anyával, és a pszichiáternél töltött órák alatt is. Anne viszont picit, de tényleg csak picit csillapodni látszik, amikor Harry nagyvonalakban csak annyit mond, Akahiro volt a gazdája, persze ő is használta őt, és a yakuza tagja lett. Ezután már a közös történetünk következik, és azt valahogy sokkal lenyűgözöttebben hallgatják végig, és Anne még hálásan el is mosolyodik egy csomó apró részletnél, amikor Harry arról biztosítja őket, hogy nélkülem biztosan halott lenne már. Ennek ellenére felkavartan veszik tudomásul, hogy bár velem, és menekülés gyanánt, de újra egy olyan hajóra kerültünk, és ezúttal mindketten elszenvedtük ugyanazt, amit Harry hét évesen. Nem tudom, mit mondhatnék, vagy van-e értelme nekem is megszólalni, ezért nem is teszem, csak némán hallgatom végig, amint Harry végre rátér a kiszabadításunkra, és bár csak csak annyit mond, hogy ezúttal az orosz maffiába keveredett bele, többet nem is mondhat, ezt már sokkal boldogabban meséli. - És tudom, ez talán borzasztóan hangzik, de ha ők, ha Louis és az apja nincsenek, én még mindig Akahiro mellett térdelek pórázra kötve. Szó szerint…

- Szükségem van egy brandyre - jelenti ki Robin, és a vitrinhez sétál, aztán kérdés nélkül mindannyiunknak tölt egy pohárkával.

- Akkor… Akkor… - dadogja Anne remegő hangon, de képtelen befejezni. Nem hibáztatom érte. Senkit sem hibáztatok azért, mert mindenki ennyire megtört az elmúlt másfél órában, mióta beléptünk azon az ajtón Harryvel.

- Louis, te egy hős vagy. És Harry… Te is. Édes fiam - mondja Robin, ahogy elénk teszi a poharakat, és Harry mellé ül le, hogy megint átölelje. - Szóval, akkor most Moszkvában éltek? Onnan repültetek ide?

- Igen - válaszolom ezúttal én, és bőszen kortyolgatom már a harmadik kávém.

- Akkor tizensok órát utaztatok - állapítják meg, és valahogy mindenki engem néz mosolyogva. - Ezért vágysz szinte intravénásan a koffeinre?

- Louis amúgy is kávéfüggő - legyint Harry, a kávé mániám felfedve, mert való igaz, napi öt a minimum.

- De biztosan fáradtak is vagytok, miért nem pihentek le egy kicsit? - kérdi Anne, még mindig Harry kezét szorongatva. - Addig elkészülök a vacsorával.

- Mert meg akarom várni Gemmát és a nagyiékat - jelenti ki Harry, és ezt mindenki meg is érti. Persze se Anne, se Robin nem akar elszakadni Harrytől egyetlen pillanatra sem, ezért mind a konyhában vagyunk, amikor Anne előveszi a hatalmas fagyasztott lazacot, hogy először is kiolvassza estére, és arról kérdezget minket, mit szeretünk még, milyen salátát és köretet csináljon.

- Tört krumplit és tojássalátát - vágja rá azonnal Harry csillogó szemekkel.

- Tojássalátát - gyengül el megint Anne, és bár most nem teljesen értem, már azelőtt gondolom, hogy ez valami gyerekkori dolog lehet, hogy Robin közelebb hajolva elmotyogná nekem.

- Harry kedvence volt kiskorától addig a napig. Azóta Anne egyszer sem csinált olyat.

- Én öhm… Kérhetek egy pohár vizet? - kérdi Harry halkan.

- Persze, kisfiam - hitetlenkedik Anne, és azonnal kivesz Harrynek egy poharat a szekrényből, aztán megtölti a hűtő ajtaján lévő vízadagolóból. - Kérlek, drágám, érezd magad itthon, mindketten. Ez mindig is otthon lesz neked.

- Tudom, csak… Reméltem, hogy ti is így éreztek.

- Fogalmad sincs, mennyire vártunk haza, mennyit imádkoztunk - veszi át a szót Robin. Ez a kicsivel több, mint két óra is annyira rohadtul kimerítő volt érzelmileg, és még nincs vége. - Az, hogy annyi év után most itt vagy, szinte felfoghatatlan.

- Én is minden nap gondoltam rátok, de egészen addig, amíg meg nem ismertem Lou-t, nem hittem, hogy valaha lehet szabad életem, így abban sem, hogy látlak még titeket - vallja be Harry, aztán előveszi a zsebéből a már teljesen összenyomódott, kopott gyógyszeres dobozt. A hét elején voltunk vizsgálaton, ahol engem és Zaynt is gyógyultnak nyilvánítottak, az oltások megtették a hatásukat, de Harry vérében, bár már csak minimálisan, még ki lehetett mutatni a betegséget. A nehezén ő is túl van, már csak a biztonság kedvéért kell végigszednie ezt az enyhébb gyógyszert, napi kétszer, és minden rendben lesz. Direkt rákérdeztünk, de az orvos szerint ebben a szakaszban, ha óvatosak vagyunk itt, akkor az utazással nem lehet baj.

- Mire szedsz gyógyszert? - kérdi Anne óvatosan, szinte csak oldalra sandítva a fiára, miközben a tojásokat pakolja a lábos vízbe. - Remélem semmi komoly.

- Már nem - vallja be Harry, és nyel egy nagyot, ahogy visszateszi az elnyűtt dobozt a zsebébe. Otthon is mindig ebben az időpontban szedte be, egy kis uzsonna után, megértem, hogy nem akkor akarta, amikor mindenki más is itt lesz és láthatja. - A hajón… Öhm…

- Hé, Bambi - lépek mellé, mert annyira bizonytalan, és látom, érzem, hogy fél ennyire őszinte lenni. Átkarolom, és adok egy lágy puszit az arcára, ettől pedig azonnal ellazul egy kicsit. - Ők a szüleid, szeretnek. Ez pedig nem a te hibád.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod, fiam - menti meg a pillanatot Robin egy szomorkás mosollyal. - Csak mondd el, ha tehetünk érted bármit is.

- Már nem vagyok rátok veszéllyel, ígérem - jelenti ki azonnal Harry, és megszakad a szívem, hogy egyből ez járt a fejében. Attól tartott, bárki is megijedhet, nehogy elkapjon tőle valamit. - Hála Louis-nak, ezen is hamar túl voltunk.

- Helyes, akkor viszont nagyon szeretném Louis segítségét kérni, amíg ti ketten apáddal megterítitek az asztalt, aztán lementek a pincébe kiválasztani, mivel koccintsunk vacsoránál - mondja gyorsan Anne, és amikor a krumplik és tojások is békében főnek, rám néz. - Mi pedig felmegyünk Harry régi szobájába, megoldjuk, hogy elférjetek éjszaka, mert még mindig csak az az egyszemélyes ágy van bent, amit gyerekként használt.

Egyikünk sem szólal meg, csak egymásra nézünk, és Harry fellélegezve elmosolyodik, amikor bólintok egyet, és némán megbeszéljük, nem megyünk a hotelba, hanem itt maradunk a családdal. Ezt akarta, vágyott rá, látom, és Anne is egyértelműnek gondolja, én pedig sosem bántanám meg.

- Harry ágya tényleg nem túl nagy, kisfiú volt még, amikor… - mentegetőzik Anne, ahogy az emeletre vezető lépcsőkön mászunk felfelé, aztán hálásan néz rám, amikor a folyosóra érve a hátára simítom a kezem. - Kérlek, mondd, hogy a te gyerekkorod jobb volt!

Nem felelek egyből, csak hümmögök, mert nem tudom, jó ötlet-e ha beavatom a nyolc évesen elvesztettem az egész családom esti mesébe, vagy ennek még nem jött el az ideje.

- Belenyúltam, mi? - horkan fel keserűen, és benyit egy nagy fehér ajtón, ami mögött egy igazán gyerekes gyerekszoba rejtőzik. - Tudom, át kellett volna alakítani, hisz' ha visszatér hozzánk, ahogy az ma meg is történt, már nem hét éves többé, de… Képtelen voltam bármit is kihozni, vagy csak bedobozolni ebben a szobában. Képtelen… - leheli, és nem tudom, mit mondhatnék. Mit kellene tennem? - Mindketten csodás gyerekkort érdemeltetek volna.

- Nem volt rossz gyerekkorom, csak elvesztettem a családom, nevelőszüleim vannak - nyugtatom meg azért, amennyire csak tudom. - És ők nagyszerűek.

- Jaj, elég már a sírásból, igaz? - nevet fel a könnyei között, és újra megtörölgeti az arcát. - Arra gondoltam, hogy talán csak mára akár cserélhetnétek szobát Gemmával, nem hiszem, hogy hozza a barátját, és holnap elmegyünk venni egy nagyobb ágyat, akkor mindenki kényelmesen van.

- Dehogy! - ellenkezek azonnal, és alaposabban körbejárom a szobát, Harry gyerekkori emlékei között. - Szeretem a fiad, tökéletes nekünk ez az ágy is, nem annyira nagyon kicsi, hogy ne férjünk el, ha összebújunk - magyarázom egyből, és komolyan is gondolom. A rémálmaim sajnos még a mai napig nem akarnak múlni, és segít, ha minél közelebb tudom magamhoz Harryt. Ezt az indokot viszont inkább nem osztom meg Anne-nel. - Talán ha kaphatunk még egy párnát, meg talán egy nagyobb takarót…

- Persze, azt mindenképp! - mondja azonnal, és már át is szalad egy másik szobába, hogy felnőtt ágynemű kerülhessen a matracra. Ezt az időt kihasználom arra, hogy lehúzzam az oroszlánkirályos gyerek huzatot, közben pedig a képeket nézegetem a falon, az éjjeliszekrényen, polcokon. Harry tündéri kisfiú volt, elképesztően aranyos, és a története már eddig is többször kiborított, látva őt abban a korban… Ez nem segít a pszichiáterrel lábadozó lelkivilágomon. Több érem is lóg a falon, és ahogy közelebb megyek, hogy megnézzem, miért kapta őket, látom, már gyerekként is nagyon jó baseball játékos volt. Annyira szívesen láttam volna akkor. - Itt is vagyok, ezek kényelmesebbek lesznek - adja a kezembe Anne a friss huzatokat, és együtt húzzuk fel őket az új ágynemű garnitúrára. - Tudom, Harrynek ez nehéz, és nem akart beszélni róla, de… Az anyukája vagyok, és tudnom kell, mi történik vele. Hogy… milyen betegséggel küzd. Esküszöm, nem fogok beszélni róla, csak kérlek…

- Hepatitisz B - sóhajtok fel, mert megértem őt, és tudom, hogy beleőrült volna, ha titkolózunk. Nem azért mert Harry valamit nem mond el neki, hanem mert halálra aggódta volna magát. - Mindketten elkaptuk, de én hamar túl voltam rajta, mert volt oltásom. Neki nem volt.

- Istenem… - ingatja a fejét, miközben az ágyat rendezgeti. Szinte kényszeresen, mert addig se kell rám néznie. Pontosan tudom, mi jár most a fejében, és ránk gondol, ahogy azon a hajón kínoztak minket. - De akkor… Már jobban van, ezt mondtátok ugye? És te is?

- Igen, ne aggódj, rendben?

- Ez eléggé nagy elvárás, Louis - nevet fel, most már kicsit őszintébben, aztán amikor kész vagyunk az ággyal, még tesz két friss törölközőt is az íróasztal szélére. Megmosolyogtat a tény, hogy rám itt mennyire nem volt valójában szükség, és csak azért hívott el kettesben, hogy megtudja, mi baja a fiának. - Viszont, tudnod kell, hogy mindennél hálásabbak vagyunk neked, amiért esélyt adtál neki arra, hogy megkeressen minket. Hogy el is jöttél vele, és tényleg látom, mennyire szereted őt.

- Hidd el, nem vagyok olyan makulátlan - horkanok fel, és fogalmam sincs, miért vallom ezt be Anne-nek. - Féltem, és halogattam is kicsit, hogy elmondjam neki, megtaláltuk a családját. Rettegtem, hogy azonnal repülőre ül, és el fog hagyni.

- Édesem - lép mellém Anne, és szorosan átölel. Nos, ez a nap a könnyeké és öleléseké. - Ezért senki se hibáztatna, és végül mégis hazahoztad őt.

- Igen, de… - kezdem feszülten, amikor kicsit elenged. - Újra el fogom vinni.

- Minimum egy hétig innen ki nem teszitek a lábatokat! - néz rám elszántan. - De persze, megértem, hogy nem fogtok visszaköltözni ebbe a szobába. Csak… majd ígérjétek meg nekem, hogy ezután olyan gyakran láthatunk titeket, amennyire csak lehetséges.

- Azt megígérem - mosolygok rá, aztán újra a lépcsők felé indulunk, hogy a konyhába menjünk. Ahogy lefelé lépkedünk, már hallom a nevetést és hangos beszélgetést, ezért egészen biztos vagyok benne, hogy Gemma és a nagyszülők megérkeztek, ezzel együtt egy újabb érzelemhullám is vár ránk, de egy cseppet sem bánom, amiért ennyire boldognak láthatom Harryt, mint most, ahogy a nappaliba lépünk, és éppen hangosan nevet egy szinte vele egykorúnak tűnő lány mellett.