Sziasztok!

Megérkeztem, itt hagyom ezt, és nem reménykedem abban, hogy a végén nem lesz aki nem szeret majd. Azért bízom benne, hogy sikerül izgalmassá varázsolnom a sztorit így a finis felé tartva is. 

Jó szórakozást!

Puszi&Pacsi

A munka Josh-nál isteni, és már most azonnal úgy érzem, hogy teljes állásban akarom csinálni, nem csak heti pár órában. Egyszerűen imádom, és biztos vagyok benne, hogy jól fogunk működni együtt.

- És Harry begördült! - nevet fel Josh, és az ablak felé nézek én is, ahol épp a göndör száll ki a kocsijából. - Ez az autó nagyon exkluzív.

- Imádja - vigyorgok a fejemet rázva, és felakasztom a köpenyem a fogasra, ahogy elkezdem összeszedni a dolgaim. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, és elmegyünk enni valahova. Ezen a környéken egymást érik a jobbnál jobb éttermek.

- Jól megvagytok most? - kérdi, és úgy vigyorog, mint aki nem tartozik a legjobb barátaim közé, és nem tudja pontosan az életem minden részletét.

- Jól fogalmaztál - nevetek fel, amikor magamra kapom a farmer dzsekim, mert kint már eléggé hűvös van, ahogy őszbe fordult az idő. - Most éppen jól megvagyunk, de tegnap kiabálva csörtettem a fürdőmbe és vágtam be magam mögött az ajtót. Az is lehet, hogy öt perc múlva külön hajtunk el innen. Finoman szólva is eléggé kiszámíthatatlan a kapcsolatunk.

- De jók vagytok együtt - néz rám, és látom rajta, hogy ezt komolyan gondolja, miközben rajtunk agyal. Tudom, hogy így van.

- Nincs olyan, hogy haragban alszunk el - rántok vállat, és az ajtó felé indulok. - Addig minden rendben, ugye?

- Valószínűleg így van - bólint éppen akkor, amikor kopogtatnak az ajtón, és amikor kinyitom, a zöld szemű szépségem áll mögötte. - Szia, Harry!

- Milyen napotok volt? - ölel meg egy köszönés után, és mielőtt válaszolnék, nyom egy csókot a számra, aztán Josh-t is megöleli.

- Ma meglehetősen laza - felel helyettem a barátom, és a rendelő telefonjának csörgésére hivatkozva gyorsan el is köszön, hogy felvegye.

- Hova szeretnél menni? - néz rám Harry, ahogy összekulcsolja az ujjainkat. Egy sokkal magabiztosabb fiú lett mostanra, és valahogy ez egyszerre tetszik is, meg nem is. Kedveltem azt a visszahúzódó, otthon ülős srácot is, akivel elkezdtem beszélgetni, és távfilmezni az elején.

- Van itt nem messze egy indiai étterem - nyitom ki előtte az épület nagy csapóajtaját, hogy kivezessem rajta. - Azt mondták, hogy eléggé jó. Próbáljuk ki.

- Oké - bólogat, és jön utánam, bármerre is vezetem őt. - Mostanában nem szoktál a kutyákhoz jönni.

- Szoktam jönni - cáfolom meg amit állít, és kérdőn felém kapja a tekintetét. - Amikor dolgozol, vagy mielőtt dolgozni kezdek, mindig elmegyek velük sétálni egyet. Van egy új, nagytestű keverék. Imád futni. Ma sokat dobáltam neki a parkban.

- Ó, ezt nem is tudtam - motyogja, és a lábát nézi, ahogy haladunk előre. Többször kértem még az elején, hogy tartson velem, és egy ideig jött is, de aztán mindig kihúzta magát a dolog alól. Most már meg sem kérdezem, de én ettől még nem hanyagolom el teljesen az egyik kedvenc hobbim.

Már az étteremben ülünk, és az indiai kajánkat esszük, amikor nem bírom tovább a némaságot. Biztos vagyok benne, hogy még mindig a családja miatt emészti magát ennyire, de nem hagyhatjuk, hogy ettől mi ketten is eltávolodjunk. Ott akarok lenni neki.

- Van kedved csinálni valamit ma este? - kérdem, ahogy iszom egy kortyot a kólámból, és ránézek felette.

- Mindig csinálunk valamit - néz fel az ételéből egy olyan vigyorral, amit tulajdonképpen nagyon szeretek az arcán. - A legtöbbször valami nagyon izgalmasat, máskor meg filmezünk. Mire gondolsz ma este?

- Ha akarsz, bemehetünk a városba - próbálok ötletelni, de én is elmosolyodom azon, amit mond, tudva, hogy mire céloz, amit eléggé gyakran csinálunk.

- Nem tudom, holnap reggel van órád? - kérdi, ahogy a szájába dob egy darab párolt zöldséget.

- Igen, de ettől még elmehetünk valahova - ingatom a fejem, és látom, hogy nem érti miről beszélek. - Nem muszáj reggelig maradnunk. Elmehetünk moziba is, vagy… Nem tudom, szétnézünk milyen események vannak a városban.

- Ev elhívott egy házibuliba - feleli, miközben tele a szája egy villányi étellel. - Velem jössz?

- Nem bírom a haverod, és a házibuli gondolata sem hoz lázba - morgom eléggé hangosan ahhoz, hogy tudja, tényleg mennyire zavar ez a dolog. Túl sokat bulizik mostanában. Régebben sem volt ellenére, de főként Andyvel járt el, aki akármilyen is, azt biztosan tudom, hogy megbízható, és nem aggódtam, ha tudtam, hogy vele van. Ettől a híres Everesttől pedig többször kellett már hazahoznom úgy, hogy magáról sem tudott a kicsit túlzásba vitt alkohol mennyiségtől. Egyszer pedig esküdni mernék, hogy amikor hazajött, be volt tépve, és amikor rákérdeztem, csak vigyorgott, és már el is tűnt a feje a takaró alatt, hogy a száját beszéd helyett valami egészen másra használja. Utána már nem jött szóba, de tudom, hogy nem tévedek, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem aggódom érte.

Miután megbeszéltük, hogy engem nem érdekel a ma esti bulija, felajánlotta, hogy itthon marad, de elengedtem. Nem tudom, hogyan kellene bánnom vele. Ha tiltok egy tizenkilenc éves srácot a bulizástól, támadásnak fogja venni, ebben egészen biztos vagyok, és nem vagyok se az apja, se az anyja. De ha engedem, hogy ez így folytatódjon, az sem a legjobb megoldás.

- Mi a helyzet? - szólok bele a telefonba köszönés helyett, amikor Andy hív.

- Unatkoztam… - kezdi, valóban nevetségesen unott hangon. Mi az isten?

- Mi? Te unatkozol? - nevetek fel, és miután kihangosítva a kanapéra dobom a telefont, és tovább kapcsolgatom a tévét, folytatom. - Mi történik a világgal körülöttem?

- Nagyon vicces… - morgolódik Andy, de hallom a hangján, hogy ő is vigyorog. - Josh valami orvosi papírok felett ül, és hiába bújtam a nyakába, mindenképp még ma este be akarja fejezni, mert holnap le kell adnia, és jobb ha tudod, hogy Harryt is utálom. Miatta már a cég sem növeli tovább az önbizalmam.

- Szegény Andy! - gügyögök vigyorogva. - Elzárták az egó csapot előle.

- De ez már durva… Ott fogom hagyni a céget - feleli egy kicsivel komolyabb hangon. - Elküldtem mindkettőnk profilját. Nézd meg, azok a számok nevetségesek!

- Támogatom, hogy felmondj - mondom még mindig játékos hangulatban, de azonnal lehervad a mosoly az arcomról, ahogy meglátom Harry adatlapját. Már két film is van, és számtalan új fotó, ahol nem visel álarcot. A torkom kiszárad, és nem tudok megszólalni sem hirtelen. - Andy… Mióta nem visel Harry maszkot?

- Nem tudom… - gondolkodik el egy kicsit, és nekem közben bőven van időm felidegesíteni magam, amiért úgy döntöttem, mindkettőnknek jó, ha nem nézek fel többet az oldalra. - Már egy ideje nem hordja. Talán nyár végén láttam először maszk nélkül, de nem tudom pontosan. Nem tudtál róla?

- Nem mesélte - motyogom, és már üvölteni tudnék a frusztrációtól, ami szétárad a testemben.

Még beszélgetünk egy jó ideig Andyvel, és ha már így alakult, elmesélem neki az összes aggodalmam a göndörrel kapcsolatban. Ő próbál megnyugtatni, de érzem rajta, hogy mellettem áll, és szerinte is van okom az aggodalomra. Mielőtt elköszönünk, a beszélgetés végébe Josh is beszáll, aki azt mondja, hallott mindent, és azt tanácsolja, üljek le Harryvel. Valószínűleg igaza van, és komolyan el kellene vele beszélgetnem, de fogalmam sincs, hogyan csináljam. Se gyerekem nem volt még soha, pedig most egy tinivel kellene zöldágra vergődnöm, se komoly kapcsolatom, hogy legyen bármi tapasztalatom az ilyen üljünk le, és beszéljünk a problémákról dolgokban.

Nem kevésbé idegesen fekszem az ágyban, míg az agyam még hajnal felé is megállás nélkül zakatol, amikor felvillan a telefonom kijelzője az éjjeliszekrényen. Harrytől jött egy üzenet, amiben csak annyit ír, hogy szeret. Persze ezt az egy szót is sikerül egy csomó elütéssel elküldenie, de azt pontosan látom, hogy ezt tervezte írni. Már megint túl jól szórakozott, úgy tűnik. Visszaírok, hogy jól érzi-e magát, vagy szeretné, ha felvenném, amire csak küld egy hüvelykujjat, aztán nem sokkal később a helyzetét is megosztja velem. Egyértelmű, hogy még a címet is képtelen helyesen begépelni, és ezt pontosan tudja. Egy sóhajjal feltápászkodom, és még az sem érdekel, hogy felöltözzek, hanem az ágyban viselt melegítőben, és pólóban indulok el. Mezítláb bújok a cipőmbe, és csak felkapok egy pulcsit az előszobából. Úgysem tervezek kiszállni a kocsiból, max amíg Harryt besegítem.

A GPS hamar az általa megosztott címre hoz, a város ezen részén alig van forgalom hajnali kettőkor. Őt sehol sem látom, de már máskor is volt itt, ebben a házban, így tudom, merre kell keresnem. A lakásban dübörög a zene, és kibaszott büdös van a bagótól és alkoholtól, amikor benyitok. Harry a kanapén ül, a feje a támlára hajtva, és ránézésre mélyen alszik, amikor felnyalábolom, és a karját átvetve a vállamon próbálom kicipelni. Motyog valamit a fülembe, de nem értem egy szavát sem. Mindenki teljesen ki van ütve, és ettől elkap a hányinger. Andy is bulizós, mindig is az volt, és kurvára szereti élvezni az életet, de ez nem az a szint. Itt valami egészen gyomorforgató a helyzet.

Harryt nagy nehezen hazaviszem, és meztelenre vetkőztetve az ágyba teszem, hogy kipihenhesse ezt az estét is. Semmire nem ébred fel igazán, de közben mégis érzékeli valamennyire, amit csinálok. Még percekig csak ülök fölötte az ágyam szélén, és nem tudom, mihez kezdjek. Annyira nagyon dühös vagyok rá, és mégis… Borzasztóan féltem őt. Egy nagyon rossz irányba halad, már látom, és nem tudom, mit tegyek, amivel visszafordíthatom. Mit mondjak, amitől hallgatni fog rám, nem pedig ellenem szegülni.

Végül én is bebújok mellé, és magamhoz ölelem őt, mielőtt elaludnék. Muszáj legalább valamennyit pihennem, mert holnap egész nap az egyetemen kell lennem.

Nyilvánvalóan egész nap alig voltam képes odafigyelni, és amikor Harry elkezdett üzeneteket küldözgetni, az a minimális esélyem is elveszett egy normális napra az egyetemen. Amikor hazaérek, egy szál alsóban teríti éppen az asztalt, és pakolja tányérra, amit vacsorára csinált.

- Milyen napod volt? - kérdi, miután adtam neki egy csókot, és a mosogatóhoz indulok kezet mosni.

- Tűrhető - rántom meg a vállam, aztán csatlakozom is hozzá az asztalnál. - Mi a helyzet veled?

- Délutánig aludtam, szóval nem sok mesélni valóm van - vigyorodik el, mintha büszke lenne erre, és jóízűen enni kezd. Biztosan meglehetősen dühös a pillantásom, mert egyből lehervad a mosoly az arcáról, de újra a szájába emeli a villát. - Minden rendben?

- Mikor tervezted elmondani, hogy már nem rejted el az arcod munka közben? - kérdezem meg kertelés nélkül, mert egyáltalán nincs hangulatom játszadozni, és utalgatni a dolgokra. Csak tudni akarom, és kész.

- Öm, nem tudom. El kellett volna? - néz a szemembe, és úgy látom, tényleg nem érti, hogy mi lehet ezzel a bajom. - Nem gondoltam, hogy ez ekkora dolog. Victor több pénzt ígért, ha nem használom többet az álarcot.

- Nem gondoltad, hogy ekkora dolog? - kérdezek vissza halkan, és erősen próbálom visszatartani a haragom. Nem tagadom magam előtt, hogy ebben erősen benne van az is, milyen kibaszott féltékennyé tesz, és azon gondolkodom, hogy elmondjam-e ezt neki is. - Mindenki láthat téged most már. Ha elmennek melletted az utcán, felismerhetnek. A családod…

- A családom?! - fakad ki, és nagy csörömpöléssel dobja a tányérba a villáját, aztán hátradől a széken. - Kibaszottul nincs már családom, akik miatt aggódnom kellene, nem gondolod?

- Nem gondolom! - kiáltok vissza rá ugyanazon az emelt hangerőn, ahogy azt ő tette az irányomba. - Próbáltak beszélni veled utána, Harry, de te nem voltál hajlandó a szemükbe nézni. Úgy viselkedsz néha, mintha ők bántottak volna meg téged, pedig te vagy az, aki hazudott nekik! 

- Ezt most komolyan mondod? - pattan fel, és a mosogatóba dobja a tányérját, teljesen mindegy, hogy még szinte tele volt étellel.

- Teljesen komolyan! Senkire sem vagy tekintettel magad körül már egy ideje, Harry, és én nem tudom mi a faszt tegyek! - tárom szét a kezeimet, de még mindig csak ülök, és nézek fel rá. - Miért nem kérdeztél meg az álarcról? Arra például miért nem gondoltál, én hogy fogom magam érezni miatta? Állítólag nagyon szeretsz.

- Ez most komoly? - szűkíti össze a szemeit, és már remeg a keze, amikor karba fonja, hogy elrejtse előlem. - Pont te kérdőjelezed meg a szerelmem, amikor még soha nem mondtad nekem, te mit érzel? Miért zavar az, hogy látják az arcom? A tiédet is mindenki látta.

- De az enyémet az elejétől kezdve, és…

- Egyáltalán nem számít! - rázza meg a fejét idegesen.

- Már hogyne számítana?! - kiáltok fel, és én sem bírok már ülve maradni. Abban egészen biztos vagyok, hogy ma már nem fejezzük be a vacsorát, ezért a saját tányérom is Harryének a sorsára jut. - Gyűlölöm, hogy mindenki lát, érted? Azért, mert imádtam azt, amikor csak én ismertem az arcod, amikor valaki örömet okoz neked. Amikor én okozok örömet, és senki más nem tudhatta előttem, milyen az. És most… kibaszottul a fél világnak megmutattad, ami eddig csak az enyém volt. Elvetted az egyetlen dolgot is tőlem. A testeden osztoznom kell, de itt volt az arcod, és most már az sincs! Érted végre, hogy mennyire számít ez?

Nem szól semmit, csak könnybe lábadnak a szemei, és megremeg az ajka, mielőtt beharapná azt. Elkapja rólam a tekintetét, amikor a könnyei kicsordulnak, és olyan halkan suttog, hogy alig hallani.

- Sajnálom. Nem tudtam.

És pontosan ezek azok a pillanatok, amikor elszáll a kibaszott erős dühöm, és csak azt érzem, hogy ez a fiú a mindenem. Megsajnálom őt, amiért kiabáltam vele, pedig tudom, hogy jogos volt, és kitárom a karjaim, amibe olyan gyorsan vackolja be magát, hogy szabad szemmel szinte kivehetetlenek a mozdulatai. A teste tűzforró, ahogy magamhoz ölelem, és mégis halványan reszket, de minden külső tényező elveszik a semmibe, amikor a nyakam kezdi finom csókokkal elhalmozni, és olyan gyorsan kapom fel, és viszem a hálóba, ahogy csak bírom. Hiába jár sokat edzeni Alexszel, ahogy a mellkasán siklik a nyelvem, érzem a bordáit, és ez az első ilyen alkalom, amikor ezt észre is veszem, ebben egészen biztos vagyok. Lefogyott, vagy csak az izmokból veszített, nem tudom, de mindenképpen aggasztó. Tudom, hogy stresszel. Ki ne tenné, ha egy ilyen fajsúlyú dolog történne a családja és közte, de nem tudom, hogyan segítsek. Mit tegyek azon kívül, hogy mindig itt vagyok neki? Teljesen elengedi magát, ahogy a hajamba mar, és átszellemülten sóhajtozik alattam, de az én frusztrációm mindenek ellenére sem akar szűnni.

Az elkövetkező időkben sem tudok mást tenni, mint csak azt, hogy testben és lélekben is támogatom őt, mert amikor éppen egy teljesen józan, és nyugodt időszakban elkaptam, hogy beszéljünk, azt mondta, rendben van. Követtem Josh tanácsait, és mindent megpróbáltam átbeszélni vele, arra kérve, hogy mondja el, mit kellene tennem, de nem történt semmi. Állítása szerint tökéletes, ahogy vele vagyok, csak annyi a baja, hogy borzasztóan hiányzom neki, de megérti, hogy suli és munka mellett ez a maximum, amit adhatok. Reménykedtem, és még mindig reménykedem, mert hónapok teltek el úgy, hogy a helyzet egy cseppet sem javult. Az ünnepek keservesek voltak, mert bár próbálta takargatni, nem sikerült elrejtenie a fájdalmát. A családja hiányát. Próbáltam megszépíteni neki azzal, hogy fát emeltünk, és ajándékoztunk, mint minden normális ember, annak ellenére, hogy nem volt karácsonyfám, mióta a szüleim kidobtak. Ő nem dolgozott, és nekem is szünet volt, így nem csináltunk mást, csak napokig ki sem mozdultunk a házamból, és mindenféle egészségtelen szart ettünk a kanapémon összebújva. Szerettem volna, ha jól érzi magát, de tudom, hogy szenvedett. Nem hívták fel őt otthonról, és lapot sem küldtek. Persze, Harry sem kereste őket, hiába próbáltam rávenni, hogy tegye meg. Telnek a hónapok és hetek megállás nélkül úgy, hogy ez a család hagyja széthullani a darabkáit, amikor azok még biztos vagyok benne, hogy megmenthetők lennének. Persze, Harry oltári nagy hülyeséget csinált, de ettől még az ő gyerekük, és azért nem embert ölt, vagy ilyenek. Annyit tudok Harrytől, hogy a nevelőapja pert indított a cég ellen, de nem igazán tudnak rajtuk fogást találni, hisz a göndör szerződésében is a hamis kora szerepel. Victor nem hülye, zseniálisan védte le magát a hamis személyi dologgal, és Harry pedig azt vallotta, ő szerezte a hamis iratokat, nem a cég. Így a dolog persze stagnál, nem tudnak semerre mozdulni az ügyben. A család valószínűleg árulásnak élte meg, hogy így vagy úgy, de Harry a cég mellé állt a per során, és nem melléjük. Próbáltam őt Victorék ellen hangolni, de semmi esélyem. Fogalmam sincs, hogy mivel tudják a mai napig ilyen erősen befolyásolni, de mindenkinél jobban csinálják, én pedig szépen lassan darabokra szakadok attól, hogy hiába szeretem ennyire ezt a fiút, nem tudom mennyit tudok még lenyelni ebből a keserű löttyből, amit folyamatosan leerőltet a torkomon, amikor dolgozni megy, vagy éppen munkából jön, látványosan kiszipolyozva. Vagy az új szenvedélyének hódol a féktelen bulikkal, amiknek a nyolcvan százalékából én hozom haza, mert még talpon maradni is képtelen. Mostanra már az sem csak feltételezés, hogy kábítószerhez nyúl. Teljesen nyíltan kezeli, hogy egy kis fű még senkinek sem ártott meg. Az viszont teljesen hidegen hagyja, amikor erre azt felelem, hogy olyanról sem tudok, akinek bármiben is segített. Tisztában vagyok vele, hogy egy párkapcsolatot fenntartani nem könnyű dolog, és nekem még az átlagosnál is kevesebb tapasztalatom van ebben, de azt hiszem, nem ítélne el senki, ha panaszkodni kezdenék a frusztrációim miatt. Vasárnap lesz a szülinapja, és a kicsit sem jó fej haverjaival úgy döntöttek, pénteken a legjobb megtartani, mert másnap mindenki ráér józanodni. Nem mintha ez bármikor is gondot okozott volna, ha épp egy szerdai napra esett a buli. Ma van a legfontosabb féléves vizsgám, és nem szúrhatom el, mégsem tudok rendesen koncentrálni, mert csak ő jár a fejemben. A nevemnek hála egészen a tábla aljára sikerült kerülnöm a beosztásban, így kint már sötétedik, és én az utcák fényét tudom csak bámulni ahelyett, hogy a kezemben lévő jegyzeteimre koncentrálnék. Én vagyok a következő, és érzem, hogy a pulzusom percről percre emelkedik, míg arra várok, hogy nyíljon az ajtó. Olyan mélyen vagyok a gondolataimban, amivel próbálom kizárni a vizsgadrukkot, hogy ijedten rezzenek össze, amikor csörögni kezd a telefonom. Szemöldök ráncolva fogadom Carol hívását, mert fogalmam sincs, miért kereshet, de éppen abban a pillanatban jön ki az előző vizsgázó, és tudom, hogy nagyjából három, vagy maximum négy percem maradt.

- Ne haragudj, Carol - szólok bele azonnal, és elkezdem összeszedni magam, hogy be tudjak majd menni. - Visszahívhatlak? Perceken belül…

- Harryről van szó, Louis - szakít félbe, és a hangja kétségbeejtő. Azonnal lever a víz, mert tudom, hogy ők már órák óta elkezdték az ünneplést annak a nagyon szimpatikus Everestnek a lakásán. Az nyugtatott abban, hogy én nem érek ma rá egyáltalán, hogy Carol is ott lesz, erre éppen ő hív fel szinte sírva. - Nagyon nincs jól, és… Én nem tudom, hogy mihez kezdjek. Egyszerűen… Azt sem érti, hogy mit mondok neki.

- Mi történt? - kérdem gyorsan, és dermedten állok a folyosón úgy, hogy tudom, bármelyik pillanatban hívhatnak.

- Bevett valami szart - hadarja, bennem pedig megfagy a vér, mert elképzelni sem tudom, mi a fene folyik ott. Vagyis el tudom, és talán éppen ezért sokkol ennyire a dolog. - Mondtam, hogy ne. Könyörögtem, hogy hallgasson rám, de nem érdekelte semmi. Kérlek, Louis, nem tudom, mit csináljak. Itt fekszik a szőnyegen, és… nem mozdul, nem reagál semmire. Mentőt kellene hívnom?

- Küldd el a címet, sietek, ahogy csak tudok - hozom meg a karrieremre talán végzetes döntést, és szó nélkül szaladok el vizsgámról, hogy gyakorlatilag a város összes piros lámpáján ügyesen áthajtva annak a faszfejnek a lakására érjek, lehetőleg még időben. Azt nem merem kockára tenni, hogy tilosban álljak meg, bár nem tudom, hogy ez a környék milyen, az enyémen semmi perc alatt szállítják el a kocsidat. Csak pislogsz kettőt, és már ott sincs, ezért egy kicsit messzebb állok meg. A lakás ugyanolyan gusztustalan, mint mindig, és bár még csak kora este van, a csapat fele elszállva viháncol a kanapékon és székeken. Harry a nappaliban van, és Carolon kívül az égvilágon senkit sem aggaszt, hogy nincs jól.

- Néha magához tér, és motyog valamit, de nem nagyon értem, hogy mit - magyarázza gyorsan Carol, és ahogy megvizsgálom a szemeit, már tudom, hogy valami durvább drogról van szó. Egyáltalán nem reagál a fényre a pupillája, és vörösek a szemei. A kezein nem látok szúrás nyomot, és az orrán se fehér por maradványait, és ez azért megnyugtató, de lehet ezer másféle kábítószer is, így csak pillanatnyi állapotról beszélünk. Körbenézek, és amint meglátom a fotelban röhögni valamin Everestet, felpattanok, és nem látok a dühtől, amikor két kézzel megragadom a pólóját, felrántom, és a mellette lévő falnak csapom.

- Mit vett be?! - üvöltök az arcába, de már érzem, hogy az agyam csúfos játékot kezd űzni velem, és kockáról kockára elevenedik fel a fejemben az elrablásom éjszakája. Az, hogy most csak vigyorog és nem mond semmit, az kibaszottul felcseszi az agyam, és mielőtt újra kérdeznék, az öklömön hagyja az orra vérét. - Mit adtál neki, te fasz?!

- Mit tudom én… nem vagyok az anyja - motyogja, de az arca fájdalmas grimaszba torzul, ahogy a vérző orrát szorítja. - Minden buliban bevesz valamit a zacskóból. Biztos ma valami keményebbet talált, vagy a hülye nem csak egyet próbált ki.

- Mi van a zacskóban? - mutatok az asztal felé, ahol megtalálom az említett tasakot, tele különböző, színes tablettákkal.

- Partidrog - nyöszörgi, ahogy a valószínűleg törött orra eltorzítja a hangját, és már egyáltalán nem olyan önelégült köcsög, mint volt. - Sok van… Nem tudom, melyiket vette be.

- Ha még egyszer a közelébe jössz, garantálom, hogy nem csak az orrod fog vérezni! - sziszegem az arcába összeszorított fogakkal, és miután ellépek tőle, még kap egyet a szeme alá is, amitől a padlóra zuhan. Carol rémülten kitágult szemekkel, lélegzetvisszafojtva gubbaszt Harry fejével az ölében, amikor lehajolok, hogy a karomba vegyem. A lány segít felemelni, de annyi adrenalin van bennem, hogy szerintem most egy elefántot is elbírnék, így gond nélkül indulok el vele a kocsihoz.

- Még jó, hogy tovább maradtam - kezdi halkan mellettem, épp amikor elérünk az autómig. - Nem volt tervben, de nem tudom mi történik, ha már nem vagyok itt, amikor rosszul lesz.

- Köszönöm, hogy vele maradtál - morgom, ahogy nagy nehezen elfektetem Harryt a hátsó ülésen, és megpróbálom fekve is bekötözni valahogy. Amikor ezen túl vagyok újra a lányra nézek. - Ülj be.

Már nálam vagyunk, és éppen Harryt fektetem le az ágyra, amikor megcsörren a telefonja, és bár csak őt hallom, a beszélgetésből egyértelművé válik, hogy Kevinnel lett volna találkozója, amit lemondott ezért, és a srác nem igazán boldog emiatt.

- Nyugodtan menj, itt vagyok - nézek rá, miután leteszi a telefont, de azonnal a fejét rázza, és segít levetkőztetni Harryt. Kiásom a szekrényből az egyik pólóját, meg rövidnagrágját, és miután nagy nehezen ráadjuk, csak lerogyok az ágy mellé. - Ennek soha nem lesz vége… Sőt, csak egyre rosszabb lesz.

- Micsoda? - kérdi halkan Carol az ágy szélén ülve, miközben Harry kézfejét simogatja.

- Azt hittem, hogy csak időre van szüksége, és némi térre - folytatom halkan, magam elé bambulva. - A félévem legfontosabb vizsgáját hagytam ma ott. Még azt sem vártam meg, hogy kijöjjenek, és elmondjam, mi történt. Hogy kérjek egy új időpontot.

- Sajnálom, nem tudtam - hajtja le a fejét. - Nem mondta, hogy miért nem jöttél, csak hogy nem értél rá. Azt hittem dolgozol, vagy csak órád van.

- Nem számít - motyogom, még mindig csak a falat nézve. - Nem számítana, ha ez lett volna az első ilyen. De már lassan több, mint fél éve játsszuk ezt. Harry bulizni megy, én pedig hazahozom. Vagy olyan részeg, hogy összehányja a házam, és a haját fogom a WC fölé görnyedve, vagy épp teljesen magán kívül van.

- A családja hiánya…

- Tudom, hogy mennyire megviseli, és egy pillanatig sem hibáztattam érte soha - találok a hangomra ismét, és Carolba fojtom a szavakat. - De kurvára nem hiszem, hogy ez a megoldás. Itt voltam neki végig, de le sem szarta, Carol, és ez az igazság. Adtam neki időt, adtam neki teret, hogy kiadja a feszültségét azzal a kibaszott kétes bandával. Játszottam a taxisofőrt, és a detox ápolót minden kurva este. Végignéztem, ahogy a lelkét is kihányja, vagy éppen a világáról sem tud. És itt vagyunk… Talán igazam volt, amikor először elhajtottam, mert még csak egy éretlen gyerek.

- Ne mond ezt - ingatja meg a fejét Carol, és bár látom milyen dühös ő is, mégis törődik ezzel a fiúval. - Harry néha nagyon nagy hülyeségeket tud csinálni. Ékes példája az, ahogy egyáltalán megismerkedtetek. De mindig megjön az esze. Nagyon szeret téged. Te vagy a mindene. Ha a kezedbe veszed ezt a dolgot, hallgatni fog rád.

- Louis… nem… az nem… én… - kezd el teljesen összefüggéstelenül motyogni Harry, és egyből fölé magasodom, hogy felismer-e. Nagy nehezen kinyitja a szemeit, de képtelen fókuszálni. A zöld írisze alig látszik, annyira tágak a pupillái. - Csak…

- Harry, hallasz? - kérdem tőle, de még azelőtt formálódik meg két kövér könnycsepp a szemében, mielőtt kimondanám ezt, és folyik le oldalt az arcán. Fogalmam sincs, hogy mit élhet meg, de elszorul a torkom, ahogy élénken magamban érzem újra azt a szert, és tudom, egy kevéstől is milyen magatehetetlenné váltam, mielőtt elrabolt az a fickó. Fogalmam sincs, hogy mennyit fog fel a körülötte lévő világból, és mit lát a szemei előtt, és emiatt érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Szinte a tagjaimban érzem, ahogy elnehezedtek azon az estén, és a fejemben azt a ködös katyvaszt, amin képtelen voltam áttörni, bármilyen erősen is próbálkoztam, és nem tudtam másba kapaszkodni, csak a halálfélelembe.

- Jól vagy? - szakít ki a gondolataimból Carol, aki szintén Harry fölé hajolva, most már engem méreget aggódva. - Reszketsz. Feküdj le egy kicsit.

- Minden oké - rázom meg a fejem, de tudom, hogy nincs így. Bárcsak ez lenne az igazság, de semmi sincs rendben. - Nem tudom, mihez kezdjünk. Talán kórházba kellene vinnünk.

- Talán igen, csak úgy aggódom… - rázza a fejét, és visszaül oda, ahol eddig is volt, továbbra is Harry kezét szorongatva, ami most meg-meg moccan. - Ha a családja megtudja, nem tudom mi lesz.

- Komolyan ezen aggódunk még? - ingatom a fejem. És szó nélkül lemegyek egy palack vízért a konyhába, hogy mellette legyen, ha egy kicsit is magához tér. Tudom, hogy szüksége lesz rá. Én annó még nem vesztettem el minden kapcsolatom a külvilággal, amikor már éreztem, hogy képes lennék vattát köpni.

- Egy kicsit jobban van, azt hiszem - lelkesedik Carol, amikor visszaérek, és Harry most félig ülő helyzetben van, de remeg mindene, és a homloka gyöngyözik az izzadtságtól. Nem az lenne az első gondolatom, hogy jobban van, amikor ezt látom.

- Lou… - szólal meg, de a hangja is reszketeg. Próbál rám fókuszálni, de nem lát jól a tág pupillák miatt. - Sajnálom, nem tehetem… Nem…

- Mit? Mit nem tehetsz? - hajol hozzá közelebb Carol, én pedig az ágy másik felére mászom, hogy mellé térdelve megpróbáljam megitatni. Először a szája szélén folyik le minden, amit próbálom belé diktálni, de hirtelen reagál a teste, és nyelni kezd, amitől megkönnyebbülök. Tudom, hogy a folyadék jót fog tenni neki, így addig itatom, még egy kicsit köhögni nem kezd.

- Nem tudhatják… - motyogja, és lehunyja a szemeit, amikor felkelek az ágyról, hogy hozzak egy vizes törölközőt a fürdőből.

- Mit, Harry? - próbál már szinte az arcába mászni Carol, és bár nagyon sajnálom a lányt, amiért ennyire aggódik, meg kell értenie, hogy most nem tehetünk többet.

- Nincs magánál, Carol - rázom meg a fejem, és a homlokát, majd arcát kezdem letörölgetni a vizes frottírral, amitől jólesőn sóhajtozik. Egy leheletnyit megnyugszik a lelkem, mert végre valamilyen reakciót ad nekünk. Ha nem is tudja felfogni, mi veszi körül, legalább érzékel már dolgokat. - Nem lát minket, nincs velünk. Valószínűleg csak hallucinál.

- Mikor lesz ennek vége? - néz rám könnyes szemekkel a lány, és bárcsak tudnám erre a választ. Amikor az én testemmel történt ez, akkor csak a kórházban tértem magamhoz.

- Ki fogja aludni - felelem úgy, mintha egészen biztos lennék abban, hogy csak ennyire van szüksége. Valójában csak rohadtul reménykedek benne, hogy nem lesz semmi komolyabb következménye a dolognak, és jót cselekszünk azzal, hogy nem hívunk hozzá mentőt. - Ha akarod, lepihenhetsz a vendégszobában. Én fent maradok vele.

- Ha nem bánod, itt maradnék - ül le az ágy melletti puha szőnyegre, miután én megint megitatom egy kicsit Harryt, majd lefektetem és betakarom. A kezébe fogja a fiú gyűrűkkel tarkított ujjait, és azokat simogatja, ahogy hátra hajtja a fejét a matracra. Nem szól semmit, és én sem tudom, mit mondhatnék, csak a plafont bámulom Harry mellett fekve. Talán órákig is ezt csináljuk. Már azt hiszem, Carol rég elaludt, amikor suttogva megszólal. - Mintha egymillió év telt volna el azóta, hogy sírva megtaláltam őt a suli egyik WC-jében, miután megtudta, hogy Kevin levideózta.

- Akkor még minden könnyebb volt, nem igaz? - kérdezek vissza ugyanolyan halkan, és elképzelem az akkor még tizenhat éves göndört a könnyeit törölgetve. Elképzelem a pillanatot, amikor előttem állt, és olyan szenvedéllyel hitt abban, hogy mi együtt lehetünk, és én durván a tudtára hoztam, hogy nőjön fel. Nem így gondoltam. Nem ez az az út, ami akkor a szemeim előtt volt. - Sokszor eszembe jut, hogy ha akkor nem küldöm el őt… Talán megmenthettem volna mindettől. Most nem lenne ilyen mélyen a pornóiparban, és ez a egész nem történik meg. Ha komolyan mélyen belegondolunk, ez valahol mind az én hibám.

- Nem, dehogy - súgja, de nem néz rám. Fel sem emeli a fejét, mindketten az éjjeli lámpa fényével megvilágított plafont bámuljuk. - Nem ismerted őt, nem csináltál semmi rosszat akkor. Dönthetett volna másképp, megvolt rá a lehetősége. Én is hiába próbáltam befolyásolni. Harry mindig is ilyen volt. A saját feje után megy, és nem igazán hallgat a körülötte lévőkre.

Hallom, amiket mond, és szeretném elhinni, de nem megy. Tudom, ha akkor nyitottabb vagyok, vagy csak kevésbé elutasító, még alakulhatott volna jobban is. Rám talán hallgatott volna azzal a szenvedéllyel a szemében, ami mind irántam égett. Harry nyöszörögni kezd mellettem, így azonnal nyúlok a második bekészített vizes palackhoz, mert az elsőt kivégeztük még korábban. Ahogy megmozdítom a kezem, erősen belenyilall a fájdalom, és muszáj összeszorítanom a fogam. Elkezdett bevörösödni az öklöm, miután kétszer is megütöttem azt a köcsögöt, és nem mondhatnám, hogy finomkodtam. Remegő kézzel itatom meg, de ez még mindig elenyésző az ő reszketéséhez képest.

- Add a tálat! - szólok rá Carolra abban a pillanatban, hogy felismerem a nyöszörgés, és köhögés okát. Mire sikerült egy kicsit felültetni, és az arca elé tartani, már ki is adja a gyomra tartalmát. Összeszorított fogakkal nézem, mert bár soha nem bírtam igazán az ilyesmit, szeretem őt. Mégis túl sokszor kellett már ezt csinálnom. Míg Carol tartja a műanyag edényt, én megtalálom az egyik hajgumiját az éjjeliszekrényen, és egy gyors lófarokba fogom a haját. Mostanra már a vállát súrolja, így könnyedén össze lehet kötni. Az arca kipirosodik a folyamatos hányástól, és legszívesebben őt is megütném. Minden rohadt dühöm kitölteném rajta, amiért ezt teszi velem, Carollal, de leginkább saját magával.

- Fáj… - zihálja, és ahogy most először kinyitja a szemeit, már sokkal inkább azt látom benne, hogy itt van velünk. Képes fókuszálni, és miután felismeri a vörös hajú lányt maga előtt, csak a szemeit mozgatva rám talál az ágy másik felén, közvetlenül maga mellett.

- Hol fáj? - kérdezem a hátára simítva a kezem, és egy újabb adag hányás után ismét rám néz, a szemei szinte könyörögnek. Segíteni szeretnék neki, hogy jobban legyen, de a haragom is elnyomhatatlan az irányába.

- Mindenhol… - leheli, aztán újra a tál fölé hajol. Megkérem Carolt, hogy vigye azt a másik fürdőbe, én pedig Harryt cipelem ki a hálóból nyílóba, hogy a WC fölé tudjon hajolni. Carol már elkészült, és szorongva áll az ajtóban, amikor Harry még mindig nincs jobban, de már ritkulnak a hányás-rohamok. - Lou…

- Itt vagyok - guggolok le mellé, és megfogom a kezét, amit felém nyújt, bármennyire is tudom, hogy éppen sehol sem tiszta, miután minden alkalommal a száját törölgette vele. - Ha jobban vagy, meg kellene fürödnöd. Egy kád meleg víz, vagy egy zuhany biztosan segít majd.

- Segítsek? - kérdi Carol, de csak a fejem rázom. - Addig lecserélem az ágyneműd.

- Köszönöm, az ágy alatti fiókokban találsz tisztát - magyarázom, ő pedig bólogatva eltűnik a hálóban, míg én megfürdetem a kezeim közt ziháló fiút.

- Mérges vagy - állapítja meg a vízben ülve, ahogy a kezei esetlenül a lábai közt lógnak, és pedig épp az izzadt haját próbálom úgy bevizezni, hogy ne menjen a szemébe.

- Kibaszottul dühös vagyok, Harry - morgom halkan, és nem szól semmit, csak kinyitja a gyönyörű zöld szemeit, amik az elmúlt órákban annyi rémületet okoztak nekem. Olyan áthatóan néz rám, hogy sikerül egy kevés haragot elpárologtatnia, de sajnos nem eleget.

- Sajnálom - suttogja, szinte csak tátogja nekem. - Tudom, hogy…

- Nem, Harry - szakítom félbe, és samponnal kezdem bedörzsölni a haját. - Fogalmad sincs, hogy mit éreztem. Gőzöd sincs róla, mit éltem át az elmúlt órákban. Világosodik. Tudod mit jelent ez?

- Tényleg sajnálom - feleli, és lehunyja a szemeit, amikor lemosom a habot a fejéről.

- Már kevés az, hogy sajnálod - felelem szárazon, és miután mindenhol átcsutakoltam, segítek neki felkelni. Már nem reszket annyira, de még mindig látszik, hogy nagyon fázik. Vagy inkább az izmai rándulnak össze néha. Nem tudom pontosan megállapítani, de mindenképp rosszul néz ki. - Túl sokszor hallottam azt, hogy sajnálom Lou. Egyszerűen csak… elfáradtam tőle.

- Nem tudom, mit mondhatnék - ingatja meg a fejét néhány másodperc gondolkodás után, és a hangja annyira erőtlen, mégis szinte látni, ahogy pillanatról pillanatra tér vissza belé az élet. A hányás és a fürdő is jót tett neki. - Nem érzem jól magam, és nem tudok gondolkodni. Nem… nem emlékszem, hogy jutottam haza.

- Ezen egy percig sem csodálkozom - horkanok fel, és segítek belebújni a tiszta ruhába, amit Carol hozott be éppen az előbb, most pedig csak némán hallgat minket. Nem szeretem mások előtt élni a magánéletem, de most mégsem érdekel, hogy mindent hall.

- Sajnálom…

- Az a baj, hogy már nem hiszek neked! - emelem fel a hangom, amitől összerezzen ő is, és Carol is az ajtófélfának dőlve. - Mindig sajnálod, és minden estével csak egyre durvább állapotban jössz haza. Ha egyáltalán haza tudnál jönni, de egy ideje már arra is képtelen vagy!

Igyekszem a dühöm és szavaim ellenére, mégis a lehető legóvatosabban betámogatni őt a szobába, és az ágyba segíteni.

- Ha azt gondolod, én kurvára élvezem ezt, akkor muszáj lesz elkeserítenem téged, egyáltalán nem így van - csóválom a fejem, ahogy lecsavarom a kupakot egy üveg vízről, és a kezébe adom. - Úgy viselkedsz, mint aki mindent elveszített, pedig nem így van. Összevesztél a családoddal. Csúnya volt, belátom, de te ugyanolyan hibás vagy, hogy képtelenek vagytok rendezni a vitát, mint ők. És miközben emiatt egyre mélyebbre csúszol, elfelejted, hogy vannak veled olyanok, akik mindent feláldoznak érted. Soha nem mondtam, hogy nekem mit okozol ezzel, soha nem panaszkodtam, de tegnap túl messzire mentél, Harry!

- Nem emlékszem semmire… - motyogja kétségbeesetten, és egyre jobban kapkodja a levegőt. Tudom, hogy le kellene nyugodnom, és ez nem a megfelelő pillanat, hogy nekiessek mindenért, hisz még csak éppen hogy magához tért, de képtelen vagyok tovább visszafogni magam. Egyszerűen nem megy, és ha nem adhatom ki, akkor felrobbanok.

- Egyáltalán nem voltál magadnál, Harry - csóválom meg a fejem, és az orrnyergem masszírozom, csak hogy egy kicsit le tudjam nyugtatni magam. - Még csak kora este volt, és te totálisan kiütötted magad. A vizsgámról rohantam érted, amikor Carol hívott, és senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor megláttalak öntudatlanul annak a faszládának a szőnyegén fekve. Tudod egyáltalán mi a szart szedtél be?

- Nem tudom - rázza meg a fejét egyből, és látom, hogy folytatni akarja a mondatot, de elharapja a végét, és inkább magában tartja.

- Tudom, hogy nem az első eset volt - könnyítem meg a dolgát, és meglepett szemekkel néz fel rám. Érzem, hogy el kell mennem. Ennek egyáltalán nem lesz vége, és nem akarom, hogy dühösen, vagy elvesztett fejjel hozzak döntéseket. Vagy olyanokat mondjak neki, amit józan fejjel nem tennék. - Most…

- Srácok, magatokra hagylak titeket, rendben? - szólal meg Carol, és látom a szemében, hogy azért szakított félbe, mert pontosan tudja, hogy mi zajlik bennem. - Muszáj, hogy most mindketten megnyugodjatok és pihenjetek egy kicsit. Kérlek.

- Kiengedlek - sóhajtok fel, és a lány csak bólint, aztán elköszön Harrytől, hogy kövessen az előszobáig.

- Kérlek, ne ess neki megint, Louis - néz rám, miután felveszi a cipőit, és a kabátját. - Egész éjjel virrasztottál mellette. És még abból is, ahogy utána beszéltél hozzá, tudom, hogy nagyon szereted.

- Borzasztó dühös vagyok, Carol - ingatom a fejem tehetetlenül, és mélyen a szemeibe nézek, amikor megfogja a kezem.

- Tudom - feleli, aztán megölel. Nem ölelem vissza egyből, csak ledermedve állok a szokatlan helyzet előtt, aztán végül lassan mégis a hátára simítom a kezeimet. - És nagyon köszönöm. Mindent. Hogy itt vagy neki, hogy szereted, és kérlek szépen, próbálj meg mellette lenni. Talán, ha beszélsz vele… Nem tudom. Csak ne lökd el őt, kérlek.

- Nem fogom - sóhajtok fel végül, amikor elenged, és kilép az ajtón. Még állok a bejárati ajtónak döntve a homlokom, Isten tudja meddig, mielőtt végül úgy érzem, muszáj felmennem. Amikor belépek a hálóba, Harry már alszik, így én sem teszek mást, levetkőzöm, és az ágyba zuhanok. Kimerültem, és érzem, hogy a gondolataim is cserben hagynak, ezért csak feladom az egészet, és azon vagyok, hogy megpróbáljak aludni, hátha az mindent megold, és amikor felébredek egy boldogabb világ vesz majd körül, kevesebb gonddal a vállamon.