Szép estét!

Hát elértünk ide. Remélem mostanra már mindenki degeszre ette magát, és gondolni sem tud a kajára, az ajándékok már bontottan virítanak a fa alatt, de azért ezt a kis habot a torta tetején még el tudjátok fogyasztani. 

Történet szempontból itt most lezárul a mesénk, de azért készülök egy kis extrával, ha már túl vagyunk az ünnep nyugodalmas ünnepen. 

Hamarosan hozom! ;) 

Puszi&Pacsi

Louis alig képes felnyitni a pilláit, szinte csukott szemmel kapálózva matat az éjjeliszekrényén, hogy megtalálja a telefonját. Mire végre majdnem kinyomná azt, sikerült levernie a puha szőrme szőnyegre, ezért morogva ül fel az ágyban, hogy felvegye, és kikapcsolja az ébresztőt. Hatalmasat nyújtózik, és úgy dönt jobb, ha nem dől még vissza csak egy pár percre, mert akkor egészen biztosan, hogy olyan mélyen alszik el, hogy arra tér magához, a családja eszeveszettül nyomja a csengőt. Addig pedig még rengeteg dolga van.

Nagy nehezen kiássa magát a puha ágyból, és átcsattog a fürdőbe, hogy megfürödjön, hajat mosson és megborotválkozzon, csak mert ünnep van. Legalább akkor. Miután mindennel elkészül, felvesz egy melegítőt és egy hozzá illő pulóvert, mindezt megkoronázza egy edzőcipővel, és elindul, hogy még valahol vehessen egy normálisnak tűnő fenyőfát.

Amikor lesétál a nappaliba, ott hever a sarokban az a rengeteg szatyor. Eddig észre sem vette, hogy minden csomagolóanyagon rajta van Harry boltjának az emblémája, egy céges email és egy vezetékes telefonszám. Gyorsan csinál róla egy fotót a telefonjával, hogy biztosan meglegyen, ha esetleg a favásárlásnál végül mégis úgy adódik, hogy szüksége lenne segítségre.

Még éppencsak kezd világosodni, Louis már a kávéját iszogatja a kora reggeli fényben, és azon gondolkodik az autójában ülve, a papírpoharát szorongatva, hogy merre induljon. A Central Park környékén ilyenkor rengeteg faárus szokott kint lenni. Lehörpinti a maradék életben tartó feketéjét is, és elindul a kijelölt állomás felé.

Nem tévedett, a park környékén és bent a parkban is sok árus próbálja elsózni még az utolsó megmaradt portékáit. Leparkol az egyik közeli útpadkán, természetesen kidobva a szélvédő alá a diplomata kártyáját, és odasétál az első árushoz, aki a legközelebb van hozzá.

- Jó reggelt, uram! – köszön rá kedvesen az eszkimónak öltözött, de így is vacogó férfi.

- Találhatok még valamit, amit kisgyerekek is elfogadnak, szépnek tartanak, és körül ugrálhatnak? – néz megváltóként a férfira, aki csak elneveti magát ezen, és elkezd előásni neki fenyőket, amik egymásra vannak dobálva.

- Ez itt egy nagyon szép és formás darab – emel ki egyet, de Louis egyből elfintorodik.

- Muszáj, hogy magasabb legyen nálam – feleli végül, és egyértelműen megrázza a fejét.

- Nos, ez itt? – mutat neki egy másikat, ami viszont akkora, hogy Louis még lábujjhegyre állva sem tudná feltenni rá a csillagot.

- Hű, tudtam én, hogy nem lesz ez nehéz feladat – ámul el a fa magasságán, és már azon gondolkodik, hogy nem ártott volna megmérnie a belmagasságot, hogy tudja, mekkorát vehet maximum.

- Lucfenyőre gondolt, vagy esetleg ezüst, normand? – teszi fel neki az első kérdést a férfi, amitől Louis máris elbizonytalanodik. Azt sem tudta, hogy ennek ennyi fajtája van még, ami elérhető ezen a reggelen, nem hogy azt, ő melyiket akarja ezek közül. Szívesen megkérdezné az árust, de szinte biztos benne, hogy a tudatlanságát kihasználva, csak az lesz a szeme előtt, hogy a legdrágábbat adja el neki, de az nem mindig jelenti azt, hogy a legjobb is.

- Egy pillanat – tartja fel a mutatóujját Louis, és előveszi a mobilját. – Most lett biztos, hogy telefonos segítségre lesz szükségem.

Az árus felnevet, és megértően néz rá. Louis nem pontosan érti a reakcióját, de nem szólal meg, amíg ki nem keresi Harry számát a képek közül.

- Hívja csak az asszonyt – legyint a férfi.

- Honnan… - kezdené Louis a kérdést, hogy honnan veszi ezt, de az árus félbeszakítja.

- Megszokott ez errefelé – válaszol neki, és megállás nélkül mosolyog, továbbra is maga mellett tartva a hatalmas fát. – A férjeket leküldik, hogy vegyenek egy fát, de nem mernek egyedül dönteni. Képet is csinálhat, hogyha meg akarja mutatni neki.

- Értem már – mosolyodik el Louis, és már tárcsázza Harry számát. Megcáfolhatná, hogy ez sokkal bonyolultabb, és nem a feleségét hívja, de minek bonyolódjon egy ilyen beszélgetésbe? Inkább hagyja, hogy a férfi ezt higgye. Valahol legbelül még jól is esik neki a kép, amit a külvilág lát róla ebben a pillanatban.

- Harry boltja, itt Harry, miben segíthetek? – szól bele a telefonba egy dörmögő hang, és ebből Louis tudhatja, hogy még csak nem olyan régen kelhetett, hogy dolgozzon. Biztosan álmos. Ettől Louis máris úgy mosolyog, mint egy gyerek, ahogy maga elé képzeli a még félig csukott szemmel ébredező göndört.

- Itt Louis, a fenyőfaárustól, segítsééég!

- Mi történt, Lou? – nevet bele a telefonba a fiú, és máris sokkal éberebbnek tűnik a hangja.

- Nem gondoltam, hogy ez ilyen bonyolult feladat – feleli Louis, és a hangjában valódi kétségbeesés lakozik, egy csipetnyi jókedvvel. – Sok fajta van, és fogalmam sincs, melyiket vegyem.

Természetesen, ha nem ismerte volna meg néhány napja Harryt, akkor most kénytelen lenne egyedül kitalálni, és biztosan menne neki, de ez egy nagyszerű indok volt, hogy hallja a smaragdszemű csodálatos hangját.

- Segítek, de ha nem látom, az úgy eléggé nehéz – dörmög a telefonba, mert lehet hallani, hogy közben majszol valamit.

- Elküldöm a képeket mail-ben…? – javasolja Louis, de inkább kérdésnek hangzik, mert feltartani sem akarja, és túl tolakodó sem szeretnelenni.

- Várom – egyezik bele azonnal, és be is lép a telefonján a levelezésébe, hogy egyből láthassa.

- Oké, tartsd – kéri Louis, és selfie módba állítva a telefonját, csinál egy olyan képet a férfi kezében lévő fáról, ahol ő is látszik és a fa is, a fotó oldalába pedig még Louis is bevigyorog. Gyorsan elküldi üzenetben arra a címre, ami szintén a szatyron szerepelt, és vár Harry válaszára.

- Nos?

- Ez nagyon szép, és eléggé magas is, de középen látod azt a kopasz foltot? Most azt hiszed, de valójában nincs az a díszmennyiség, amivel ki lehetne korrigálni – kommentálja szakszerűen a látottakat.

- Világos – bólint Louis az árusra nézve, fülén a készülékkel. – Akkor nézzünk egy következőt.

Louis persze nem tudhatja, de Harry, amíg vár az új képre, lementi az előzőt, és Louis fél arcát nézegeti rajta, ami belelóg. Gyönyörűnek tartja a mosolyát, és azt, ahogy a szemei sarkában olyankor apró ráncok jelennek meg. De azt is megfigyelte már, hogy ezek áruló ráncok. Csak akkor öltenek testet, amikor őszintén nevet. Ha csak azt a hatást akarja kelteni, hogy minden rendben, és egy mosollyal palástolni a valódi érzéseit, a piciny ráncok cserben hagyják. Louis tengerkék szemeinek varázsából csak a még észvesztőbb magas hang zökkenti ki.

- Elküldtem.

- Nézem – kaparja össze magát Harry, de egyből újra kiszárad a torka. Teljesen elengedi magát, mert Louis úgysem láthatja az arcát - szájtátva, a pulton támaszkodva bámul a képre. Ezen sokkal több látszik Louis-ból, de azt tisztán látja rajta, hogy ez a fa nem igazán tetszik a férfinak. Egy vicces grimasszal mutat a fenyőre, amikor az árus éppen nem néz oda.

Harry még meg sem szólal, csak a képet bámulja, mert bár Louis idétlenkedik rajta, de annyira a hatalma alá kerül ennek a játékos fiúnak a képen, hogy megint képtelen hangokat kiadni magából.

- Sajnos ez sem tetszik neki – ingatja meg a fejét Louis, amit bár Harry nem láthat, de azt hallja a hangján, hogy csak szórakozik a férfival. Ő már felismeri ezt a hangját, ezért csak belenevet a telefonba.

- És mit szól ehhez a kedves párja? – emel fel az árus egy újabbat.

- Megnézzük – feleli Louis, és Harrynek kalapálni kezd a szíve attól, ahogy Louis nem kezdett el hadakozni az ellen, hogy pároknak lettek titulálva. Persze ez semmit sem bizonyít, de mégis, neki valahogy ebben a pillanatban a mindent jelenti. Megkapja a soron következő fotót is, amin Louis csak egy kérdő pillantással szerepel. Harry eddig minden egyes képet lementett magának. Fogalma sincs, hogy az ünnepek után valaha is látja-e újra a férfit, ezért inkább minden emléket összegyűjt és elraktároz, amit csak lehet.

- Ez nagyon szép – bólogat Harry, mintha a véleményére várakozók is látnák azt a túloldalon. Közelebb emeli a szeméhez a telefonját, és kiszúr egy ennél is szebb darabot. – Louis, van egy fa az árus bal oldalánál. Mármint nekem bal… A bódénak támasztva. Azt nézzük meg.

- Aha – hümmög Louis, és egy kis szünet után megtalálja a fát, amit Harry kiszúrt magának. – A párom arra lenne kíváncsi.

Harrynek megremegnek az ujjai a hallottaktól, és a telefon is majdnem a pulton landol, de még sikerül megakadályoznia a zuhanását az utolsó pillanatban. Louis nem is sejti, milyen hatást gyakorol rá, és Harry ezért most nagyon hálás.

- Elment – szól a telefonba Louis, és Harry legszívesebben rávágná, hogy még nem, de ha így folytatja, akkor talán odáig is eljuthatnak szinte a semmitől.

- Ez az! – egyenesedik fel Harry, és egy torokköszörülés után a hangja is magabiztosabban szól. Annak ellenére, hogy Louis kacsint, és a nyelvét is kidugja egy kicsit a fotón. – Gyönyörű.

Louis azt gondolja, ezt a fára mondja, de valójában az foglalkoztatja Harryt utoljára a fényképen. Persze, látja, hogy nagyon szép. A legszebb, amit eddig mutatni tudott a férfi, mégis képtelen odafigyelni rá. Most végre büntetlenül tanulmányozhatja Louis arcának minden apró kis részletét is. A szemei formáját, az ajkai ívét, a pillái hosszát, az igazgyöngyökre hajazó fogsorát, íriszeinek óceánját, amiben élete végéig is képes lenne kimerülés nélkül lubickolni, és a tökéletesen beállított bozontját, amibe olyan szívesen merítené bele az ujjait. Az idősebb férfi teljesen megbabonázza őt, és ez most az a pillanat, amikor nem kell lepleznie az érzéseit.

- Ez lesz az – rezzen össze Harry a telefonból kiszűrődő hangra. Nos igen, ha az eddig felsoroltak még nem lennének éppen elegek egy rajongáshoz, akkor ott van az a különleges hang, aminél különlegesebbet még mesterségesen sem lehetne létrehozni. Legalábbis Harry számára biztosan nem.

- Az lesz az – ismétli el Harry a telefonba, Louis pedig csak mosolyogni képes. Legszívesebben felvette volna az egész beszélgetést, hogy később újra és újra meghallgassa, amikor éppen magányosnak érzi magát valamelyik utazása, vagy csak néhány egyedül töltött pillanata alatt.

- Köszönöm, Harry. Nélküled elvesztem volna.

- Örülök, hogy segíthettem – feleli rekedt hangján, de azt csukott szemmel is egy pillanat alatt meg lehetne állapítani, hogy ő is mosolyog. – Úton már a család?

- Hamarosan felszáll a gépük – kap észbe Louis, és ezzel az is tudatosul benne, hogy már nem sok ideje maradt, hogy mindent előkészítsen.

- Akkor nem is tartalak fel – szólal meg egyből a fiatalabb, és Louis mozgolódást hall a vonal túlvégén. – Nekem is ki kellene nyitnom.

- Rendben – bólint Louis, és bár egyáltalán nem fűlik hozzá a foga, mégis kénytelen elköszönni. – Legyen szép napod. Ne dolgozz sokáig, és ünnepelj egy nagyot.

- Ugyanezt kívánom, Louis – motyogja a telefonba nagyon halkan Harry. – Boldog karácsonyt!

- Boldog karácsony! – viszonozza az idősebb is, de már hallja is az apró pittyenést a fülében, ami azt jelzi, hogy Harry letette.

Egy nagy sóhajjal dugja zsebre a készüléket, és indul az árus felé, hogy elvegye tőle a fát, és kifizesse az árát.

Nagy nehezen sikerül felszenvednie a liftben az óriási fenyőt, amihez hazafelé talpakat és eszközöket is vett, amivel majd biztosíthatja azt. Éppen becsukná maga mögött az ajtót, amikor megcsörren a telefonja.

- Szia, anya – veszi fel egyből, és miután bezárkózik, leveszi a kabátját és cipőjét. – A gépen vagytok már?

- Pont ezért telefonálok, Louis – hallja meg anyja szomorkás és egyben feszült hangját. – Itt őrülten havazik, és állítólag hamarosan hozzátok is elér, szóval késleltetik a felszállást. Már bejelentkeztünk, itt vagyunk a belső váróban. Azt mondták szólnak, ha beszállhatunk, de semmilyen információt nem tudnak adni arról, hogy ez mikor fog megtörténni.

- Ez nagyszerű – sóhajt fel a férfi, de nem kámpicsorodik el teljesen. – Legalább lesz időm befejezni az előkészületeket. Na meg még el is kell akkor ugranom néhány helyre. Támadt pár izgalmas ajándék ötletem.

- Rendben – feleli az anyja, aki közben csak lemondóan csóválja a fejét a tényen, hogy Louis még nem végzett az ajándékok beszerzésével.

- Hívjatok, ha már tudtok valamit.

- Szeretlek, kicsim – köszön el tőle Johanna, Louis pedig csak elmotyog egy én ist, és megszakítja a hívást.

Maga sem tudja, mi hajtja, amikor a telefonján kikeresi Michael Bublé egyik karácsonyi albumát, és elindítva azt, nekilát a fenyőfa talpakra faragásának. Több, mint egy óra kell neki ahhoz, hogy sikerüljön felállítania a fát, úgy, hogy lehetőleg egyik irányba se dőljön, aztán körülötte feltakarítva veszi észre Tracyt, amint falfehér arccal, megpakolt szatyrokkal a kezében csak áll, és értetlenül pislog rá.

- Tracy! – köszön neki, és kikapja a kezéből a szatyrokat, hogy a konyhába siessen velük. – Köszönöm, hogy bevásárolt, de menjen csak haza. Anyu hamarosan itt lesz. Ő majd mindent elintéz.

- Valami baj van? – lépdel hozzá közelebb az asszony, és értetlenül a fiú homlokára teszi a kezét. – Pedig nem tűnik betegnek.

- Nagyon vicces – forgatja meg a szemeit Louis, de aztán mosolyogva ad egy gyors ölelést az asszonynak.

- Nem megyek sehová. Előkészítek mindent. Akkor a pulykát már csak sütni kell, a köreteket pedig felmelegíteni. A tradicionális pudingnak a hozzávalóit megvettem, Louis, de én még soha sem csináltam olyat. Nem merem összerakni. Azt meghagyom az anyukájának.

- Tracy, komolyan mondtam, hogy…

- Én is – hallgattatja el egyetlen kézmozdulattal, amitől a férfi csak felteszi a kezeit, és vigyorogva elhagyja a konyhát.

Ezután Louis az összes csecsebecsét, amit Harry boltjában vásárolt felakasztgatja a lakás különböző pontjaira, a zoknikat a falra szerelt TV alatti díszkandallóra függeszti, és beledobálja a kézműves csokoládékat is, amiket szintén Harrynél szedett össze.

Miután minden szatyor kiürül, csak az az egy van még tele, amiben a karácsonyfadíszek lapulnak. Nekiáll, hogy felaggassa rá a csodás arany, piros és fehér üvegdíszeket. Szinte hallja a fülében, ahogy Harry arról a csodálatos emberről mesél, aki a díszeket készítette, vagy éppen az üveget fújta hozzá. Elképesztően szereti, ahogy Harry ezekről mesél neki. Miután végez a díszekkel, körbetekeri a fát néhány égősorral, aztán egy székre állva, óvatosan felteszi a csillagot a csúcsára. Büszkén méregetve a munkáját erről is csinál egy képet, és átküldi Harrynek. Az üzenet szövege csupán néhány kérdőjel a kíváncsiságát szimbolizálva, hogy a fiú kifejtse róla a véleményét.

A következő néhány óra úgy telik el, hogy a telefonját többször is alaposan szemügyre kell vennie. Már kezd attól félni, hogy elromlott, mert se a családja, se Harry nem méltatja őt figyelemre, ez pedig eléggé aggasztja. Tracy elkészült a csodálatos ételekkel, minden a hűtőben várja, hogy figyelmet szenteljenek neki, és a konyha is csillog-villog, mert még azt is kitakarította az asszony főzés után. Az asztalon királyi teríték, és mostanra már minden a vendégek érkezését várja, csak Louis nem tudja, hogy mi folyik körülötte.

Hamarosan Tracy is elköszön tőle, és kellemes ünnepeket kívánva veszi a kabátját, hogy hazamenjen a férjéhez. A lakás csodálatos fényárban. Minden ajándék bontásra kész, és Louis is egy öltönynadrágban és egy kényelmesen feltűrt ujjú, kávészínű ingben üldögél a kanapén. Nem tudja elképzelni, hol marad már a család, amikor odakint sötétedni kezd.

Louis időközben előveszi a laptopját, és bár megígérte magának, hogy ebben a három napban nem teszi, de dolgozni kezd, hogy legalább addig elüsse valamivel az időt, amíg hírt kap a családja felől.

- Na, mi újság? – kapja fel azonnal a mobilját, amikor az megrezzen a combja mellett.

- Még mindig itt vagyunk – cseng most sokkal dühösebben Johanna hangja. – Törölték a járatunkat, Louis. Nincs mit tennünk, hazamegyünk.

- Komolyan mondod? – hitetlenkedik Louis, és az asztalra téve a laptopját, a hatalmas panoráma ablakokhoz sétál. A munkával telt órák alatt nem vette észre, hogy New York is alaposan behavazódott, és jelenleg is hatalmas pelyhekben szakad a városra, mintha teljesen maga alá akarná temetni annak égig érő toronyházait is. – Bassza meg!

- Annyira sajnálom, kicsim – csuklik el a nő hangja, Louis pedig nagyon megsajnálja a vonal túlfelén pityergő édesanyját. Annyira készült erre a napra, és végül Louis is alig várta, hogy együtt legyenek.

- Ne sírj, anyu – próbálja vigasztalni, de anyja ettől csak még inkább elengedi magát. – Szólni fognak biztosan, ha már jöhettek. Nem eshet a végtelenségig, nem igaz?

- Itt pontosan úgy néz ki a helyzet, mint egy világvége havas katasztrófa – hüppög, de a hangján hallani, hogy a keserűsége ellenére is elmosolyodik.

- Valójában itt is – ért egyet Louis, ahogy a végtelen havas tájat nézegeti. – Jobb is, ha elbúcsúzunk. Szerettelek anyu.

- Bolond fiam – nevet fel végre az édesanyja is, és egy kicsit talán megnyugszik. – Remélem, azért még eljutunk hozzád. Ha csak egy napra is.

- Én is – bólint Louis. Komolyan reméli, hogy így lesz. – Vigyázzatok hazafelé, rendben?

- Így lesz. Szeretlek. Hívlak, ha van valami hírünk.

- Várom. Én is szeretlek.

Louis leejti a kezét, és homlokát a hűvös üveglapnak nyomva sóhajt fel. Lehelete pici párafoltot hagy az ablakon, de még az is hamar magára hagyja. A diplomata fiú visszaül a kanapéra, és bekapcsolja a televízióját, hogy valamivel lefoglalja magát. Már azon agyal, hogy felfal valamit a hűtőből, mert aznap még alig evett az estére várva, és borzasztóan éhes.

A hírekben éppen a tőle nem is olyan nagyon messze lévő Rockefeller Center előtt felállított monumentális karácsonyfát mutatják, és hogy mennyi boldog ember korcsolyázik nem messze tőle, az alkalmi jégpályán. Ez persze nem mostani felvétel. Ezen az estén mindenki a családjával van, vagy a barátaival, és ünnepelnek, hogy aztán boldogan bújjanak ágyba, és várják reggelre a Pirosruhást.

Louis gondol egyet, és magára kapja az edzőcipőjét, kabátját, aztán kirohan a lakásból. A sálat már csak a liftben tekeri a nyakára. Ha már nem lehet azokkal akiket szeret, úgy dönt, megnézi életében először szenteste a Rockefeller fát. Ez még azok között a csodák között van a világon, amiket nem látott élőben olyankor, amikor a legvarázslatosabb élményt nyújtja.

Nem száll autóba. Valószínűleg ebben az eszement hóesésben nem is lenne egyszerűbb választás kocsival megtenni azt a néhány utcányi sétát a térig. Gyorsan szedi a lábait, de közben a gyönyörű, már szinte bokáig érő hótakaróval fedett utcák is ámulatba ejtik. Régen látott ennyire szépet. New Yorkot pedig ilyen csendesnek talán még soha. A mindig nyüzsgő város most lelassult, megnyugodott és békés. Ünnepel a város. Pihen mindenki, aki talán már holnaptól újra kezdi őrült rohanását, most mégis szusszan egyet, és elengedi magát. Most mindenki egy kicsit másokra és magára figyel, a kötelezettségek és munka helyett. Louis is már bánja, hogy nem nézte inkább végig a kezdetektől a hó mennyiségével arányosan növekvő némaságot, ami a városra szakadt, helyette csak a laptopját nyomkodta.

Amíg kiér a hatalmas térre, talán csak három vagy négy emberrel találkozik össze. A Rockefeller fa - hatalmas fényárba vonva az egész környéket - magasodik fölé, a maga harminc méteres magasságával. A jégpályán néhány fiatal pár korcsolyázik csak, a hatalmas világító angyalokkal övezett sétány a fa lábáig, pedig teljesen üres. Két-három ember sétálgat csak a távolban. Nézegetik a fejük fölött óriásinak ható karácsonyfát.

Louis elindul a sétányon, hogy ő is egyike legyen az ott ácsorgó bámészkodóknak. A téren egész nap zengő karácsonyi zene már elnémult. Teljes csend uralkodik, aminek nagy részét a sűrű hó temeti magába. Amikor egészen közel ér a fához, alig bírja felfogni az érzést, ami a hatalmába keríti. Béke. Nyugalom. Szeretet. Ezt érzi most magában. Hálás a sorsnak, ami úgy alakította az idei ünnepét, hogy egy kicsit ki tud szakadni a monoton hétköznapokból, és újra egy gyermeki léleknek érezheti magát, aki csak tátott szájjal néz fel a félelmetes magasságokig ágaskodó fénycsodára. Percekig csak csillogó szemekkel gyönyörködik benne, amikor végre úgy érzi, hogy képes újra akadozásmentesen levegőt venni, és felnőni azzá az emberré, aki azelőtt volt, hogy ideért.

Indulni készülne már, amikor oldalra fordulva, az egyik korlátnak támaszkodva egy lehajtott fejű férfit pillant meg. Csak egy szempillantás, tényleg, nem több. A rózsaszín sapka viszont azt éri el nála, hogy kihagyjon egy ütemet a szíve. Amint eljut az agyába is az információ, amit a szeme látott, megtorpan, és visszakapja a tekintetét a férfi irányába. A sapka alól még ismerősebb göndör fürtök lógnak ki, az angyali arc pedig annyira békés. A szemei lehunyva, és csak hallgatja a csendet.

Louis egy mély levegőt vesz, és elmosolyodik. Valamiért most még az előző pillanatoknál is nyugodtabbnak érzi a lelkét. Mint a kóbor, aki éppen hazatalált. Lassan a fiatalabb felé sétál, és olyan óvatosan dől ő is, Harrytől karnyújtásnyira az említett korlátnak, hogy a másik észre sem veszi. Már csak akkor rezzen össze, és kapja a fejét Louis felé, amikor az alacsonyabbik megszólal.

- Gyönyörű, és annyira varázslatos, igaz? – Szinte suttogja a szavakat, és nem néz Harryre. Csak az óriási fát nézi.

- Mit keresel itt? – kérdezi Harry sokkal rekedtebb hangon, mint amit az idősebb valaha is hallott volna tőle eddig. Még azt is meg merné kockáztatni, hogy Harry talán sírt, és ettől ment el ennyire a hangja. A kérdés durván hangzik, de Louis pontosan tudja, hogy a göndör nem annak szánta. Valószínűleg csak nagyon meglepte, hogy Louis-t találja maga mellett. Az idősebbet sem kevésbé, amikor meglátta Harryt.

- Én is örülök, hogy látlak – ugratja a másikat, és kuncogva meglöki a könyökével Harry-jét. – A famíliám gépét törölték a félelmetes kereteket öltött havazás miatt. Nem tudtam, mit csináljak, így azt tettem, amit eddig még soha: kijöttem szenteste a Rockefeller fához.

- Csodálatosan szép – néz fel Harry az előbb említett hatalmas, gazdagon díszített fenyőfára. – Sajnálom, Louis. Annyit készültél. Megérdemelted volna ezt az estét velük.

A fiatalabbik újra lehajtja a fejét, és csukott szemmel szipog egy kicsit. Most nem sír. Azon valószínűleg már túl van, és most éppen több erőt próbál magába szippantani valahonnan. Louis még soha sem látta ilyennek a göndört. Összetört. Vagy csak most elengedte magát, és hagyja a világnak, hogy meglássa a fájdalmát.

- Miért hazudtál? – teszi fel a kérdést Louis meggondolatlanul. Komolyan kíváncsi rá, de nem biztos, hogy ez a megfelelő formája, hogy megtudja a választ.

- Miben? – néz oldalra értetlenül Harry.

- Abban, hogy a családoddal töltöd az ünnepeket – állja Louis is a zöld szemek ostromát, ami fájdalmasan megremeg ettől a mondattól.

- Nem hazudtam – felel végül a fiatalabbik, és felnéz a hatalmas fára. Az egyik térdét rázni kezdi, ebből tudja Louis, hogy komoly témába nyúlt bele. – Délben bezártam, aztán egész nap a temetőben ültem, és velük beszélgettem. A nagyszüleimmel, a szüleimmel és a nővéremmel.

- Jézusom, Harry – leheli maga elé Louis, mert annyira sokkolják a hallottak. Többször is visszajátssza magában, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem téved. Tényleg jól hallotta. Így már elkezdenek összeállni a fejében a részletek. Brian… Biztosan valamelyik családtagja lehet, akit elveszített. Talán a nagyapja, hisz annak barátja küldött - ezek szerint – a síron túlra üdvözletet. Amikor Harry azt mondta, visz virágot is. A sírokra gondolt. Harry pedig komolyan képes volt a szenteste délutánját a temetőben ülve eltölteni. Arra viszont nem jön rá, kicsoda Molly.

- Jól vagyok – próbálja megnyugtatni a mellette támaszkodó, igencsak nyugtalan férfit Harry.

- Nem vagy jól. Őrült vagy – ingatja a fejét Louis, és oldalra sandít a fiúra.

- Csak hiányoznak – csuklik el a mély, dörmögő hang, amitől Louis szíve szinte meghasad. Nem bír a fejébe férni, hogyan történhetett ilyen borzalom egy ennyire jó emberrel, mint Harry. Most egyáltalán nem akarja kifaggatni a tragédia részleteiről, de a tény maga is sokkolja. Hogyan állhat pont ő, ennyire egyedül a világban, hogy a mindenki karácsonyfája előtt töltse a szentestét. Magányosan.

- Senkinek sem szabadna egyedül töltenie a karácsonyt, akiben annyi szeretet van, mint benned.

- Már hozzászoktam, Louis – rántja meg a vállát, és egyet-kettőt szippantva, megint próbálja rendezni a külvilág felé mutatott megjelenését.

- Akkor most gyere – löki el magát a jéghideg fémkorláttól Louis, és a mostanra már átfagyott kezét Harry felé nyújtja.

- Hová? – kérdez vissza egy halvány félmosollyal a fiú, de közben már a kesztyűs kezét nyújtja Louis felé, aki nem habozik azonnal elkapni azt, és magához rántani a göndört. Egy forró lélegzetvételnyi ideig csak néznek egymás szemébe, Louis mostanra már magabiztosan, Harry pedig megilletődve, amikor az idősebbik a sáljába kapaszkodva, lágyan lehúzza magához a magasabbikat , és az ajkaira simítja a sajátját. Harry egy jóleső sóhajjal viszonozza a csókot, amit már annyiszor elképzelt, olyan sokszor vágyott rá, és mostanra mégsem hitte már azt, hogy valaha is megkapja. Most mégis itt vannak, és egymást ölelve, édesen csókolják a másikat. Nem sietnek, nem sürgeti őket semmi, mert végre elértek oda, ahová szerettek volna. Végre az övék a pillanat, amitől többé nem fogja kínozni őket a magány, és a másik hiánya. Lustán mozgatják az ajkaikat, és hol az egyik, hol a másik sóhajt egy boldogat, amikor akár csak egy pillanatra is eltávolodnának.

Louis az, aki végül megtöri a mesébe illő első csókjukat, és végigsimít Harry kipirosodott arcán.

- Hazaviszlek – súgja Harry szájára, és ad neki még egy puszit. - Mert Grincsnek szüksége van arra, hogy valaki rendbe tegye a karácsonyát, különben tényleg örökre megutálja.

- Szeretlek – mosolyodik el Harry, de a szemei komolyak maradnak.

- Mit mondtál? – rezzen meg Louis szemöldöke, a hangja szinte csak suttogás, szája pedig elvarázsolt mosolyra húzódik.

- Tudom, hogy ez nevetséges, és hihetetlen is ennyire rövid időn belül, de…

- Valószínűleg nem az – szakítja félbe Harryt, aki szinte kétségbeesetten kezdett magyarázkodásba. - Tracy szerint velem is valami ilyesmi történt.

- Ki az a Tracy? – húzza fel a szemöldökét a göndör, és Louis esküdni merne, hogy egy pillanatra féltékenység csillant azokban a zöldekben. Lehet, hogy csak ő akarta így látni, de azért jólesett neki.

- A házvezetőnőm – feleli egyszerűen, és még a száját is jelentéktelenül lehorgasztja, ahogy megrántja a fél vállát. - Szerinte én is szeretlek.

- Hűha, te aztán értesz a romantikához – nevet fel Harry, de boldogan érinti a homlokát Louis-éhoz.

- Hát most mit mondjak erre? – tárja szét a kezeit Louis, aztán megragadja Harryét, és elindul vele a hazavezető úton. - Te szerettél bele egy ilyen lehetetlen alakba. Ne engem hibáztass.

Nevetve sétálnak a teljesen kihalt utcákon, néha egy-egy csókot lopva a másiktól, miközben mindketten érzik, hogy a lelkükbe most már nem csak béke és csend honol, úgy mint azelőtt, hogy meglátták volna egymást, most már végtelen boldogság is. Mert a szívük rátalált a párjára, amivel akkor olvadt össze szerelmesen, amikor megcsókolták egymást a csillogó óriási fa tövénél. Mert senki sem lehet egyedül, amikor a szíve tele van szeretettel. Áhítozva vágyik arra, hogy őt is szeressék, és addig nem nyugszik, míg valamilyen formában, de rá nem talál a párjára.